Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
1978. június 18. o NAGYANYÜ NŐKNEK IGAZ MESÉI — Azon a tájon születtem, ahol a Tisza ered. Olyan az életem is, mint a Tisza folyása. Gyermekkorom hamar eliramlott, s mikor erre a vidékre vetődtem, hirtelen kellett felnőtté válnom. 1924-ig, tizenötödik éves koromig szülőfalumban, a kárpátaljai Drágapátfalván éltem. Apám, Deskó Sándor eltűnt az első világháborúban, anyám, Ká- pusztai Mária hét gyerekkel maradt özvegyen. Huszonnyolc éves volt akkor. Korán megtanultuk, hogy mit jelent a nincs. Volt ugyan néhány hold sovány, köves földünk, dehát nem termett azon meg szinte semmi. Az ottani férfiak nem is igen törődtek a földdel, inkább eljártak az erdőre dolgozni, ott legalább pénzhez jutottak. Dehát a mi családunkban nem volt pénzkereső férfi, hiszen én nyolc éves voltam, mikor apámat utoljára láttam, a bátyám pedig kiszolgált katona volt már, amikor megrúgta egy ló, és belehalt. így hát éldegéltünk a néhány holdon, s mivel a még élő testvérek közül én voltam a legnagyobb, énrám várt a legtöbb munka is. Iskolába hol mehettem, hol nem — ráadásul gyermekkorban én csak ruszinul tudtam beszélni, az iskolában meg először magyarul, majd tizennyolc után csehül kellett tanulni, így aztán írástudatlan maradtam. De akkor már tudtam beszélni szlovákul, csehül, meg persze ruszinul. Anyám hiába volt magyar, nem ismerte ezt a nyelvet, apám pedig ruszin létére inkább magyarul szólt hozzánk. Megvolt az a vidék akkor fiam úgy keverve, hogy a jóég sem ismerte ki magát benne. — 1924-ben azután hirtelen megváltozott minden. Volt nálunk a faluban egy pap, s annak a lánya Magyarországra, Ópályiba jött férjhez a görög katolikus paphoz. Elhoztak magukkal szolgálónak. Szegény anyám nem akart engedni, dehát rá voltunk kényszerítve, meg azért a pappal sem volt akkor tanácsos ujjathúzni. Képzeld el, tizenöt éves voltam, s minden gond kettőnkre szakadt. Szolyka környékéről, Dombostelekről is hoztak ugyanis egy lányt, Majárcsik Marit cselédnek, ő sem tudott egy árva szót sem magyarul. Harminc disznót, 15 marhát gondoztunk, s ott volt még a rengeteg tyúk, kacsa, liba. Minden hajnalban háromkor keltünk, elvégeztük dolgunkat az állatok körül, s utána jött — Azon a tájon születtem, ahol a Tisza ered. a mosás, főzés, takarítás. Velünk szemben lakott egy nagygazda, az mondogatta mindig: ennyi munka tíz férfinak is sok lenne. S mennyit fizettek? Alig volt meg a 15 pengő havonta. Nagyapád azóta nem szereti a papokat. Soha nem felejtem el, mikor nagyapád udvarolni kezdett nekem, s a pap megtudta ezt. Sose láttam olyan mérgesnek a tisztelendőt, még tán káromkodott is. Azt kiabálta: „Mit gondolsz, idegen országból hozok neked lányt?” Nagyapád azonban nem hagyta magát, majdhogynem ölre mentek. Végül a pap el akarta zavarni, mondván, ez az ő háza, itt ő parancsol. Nagyapád meg azt mondta erre, eljön az az idő, mikor ő parancsol majd neki. Nem is hagyott azután már sokáig cselédkedni, 30-ban összeházasodtunk. Igaz, akkor már hat évet szolgáltam, s ez idő alatt egyetlen egyszer sem láttam a szülőfalumat, az anyámat. Nem mert elengedni a pap, mert félt, hogy nem jövök vissza többé. Komisz ember volt, még az utcára is csak akkor engedett ki bennünket, ha vásárolni, vagy legeltetni kellett. így aztán csak lopva tanultuk meg a nyelvet, mert ő még — ki tudja miért? — ezt sem akarta. — No, de ott tartottam, hogy 30-ban összeházasod— Azóta soha nem állt üresen a mi istállónk. tunk. De édes jó Istenem, ha tudnád, hogy mire? Nagy- apádéknak volt másfél hold földjük, más semmi. Itt, ennek az új háznak a helyén, csak egy kicsit lejjebb a kertben állt egy kis ház, de még az sem volt az övék. Árendában lakták. Persze én is odaköltöztem, s ahogy mondani szokták: egy szegényből lett kettő, sőt egyre több, mert jöttek szép sorjában a gyermekek. Először Annus, majd Juci meg anyád, utána pedig Feri és Jani. Harmadában jártunk kapálni az itteni gazdákhoz, nagyapád meg kubikos volt nem is tudom hány esztendeig. Ott volt a Túr, a Kraszna, a Szamos — Korán megtanultuk, hogy mit jelent a nincs. — Mindjárt a háború után halt meg tetanuszmérgezésben. gátjának építésénél, bejárta tán a fél országrészt. Hátára — Mindőjüknek háza van, csak az unokák szóródtak szét. kötötte minden vasárnap délután a vászonzsákot, benne a kiló szalonnával meg a friss házikenyérrel, s egy hétig nem láttuk. Csak a háború után, 45-ben hagyott félbe ezzel. — Akkor alakult meg itt Pályiban a földosztó bizottság, meg a kommunista párt. Tagja lett mindkettőnek. Ugye mi, szegények pártoltuk a demokráciát, mert földet adott. De voltak sokan, akik akasztással fenyegettek bennünket. Akkor járta a mondás: „Azért ültess járdafákat, erre akasztjuk a kommunistákat.” Nem is volt sok tagja a pártnak, féltek az emberek. A földet azért csak kiosztották. Ha jól emlékszem, Bu- zsik Jani, Tóth Guszti, Varga Lajos, Varga Anti, Simon Rácz Guszti meg Puskás Lajos bátyád, és nagyapád volt tagja a bizottságnak. Persze ők voltak a faluban a kommunisták is, nagyapád meg a titkár. Jó Istenem, mennyit imádkoztam, nehogy valami baja essék, amikor késő éj— Én voltam a legnagyobb, én rám várt a legtöb munka. szakáig maradt! Jártak hozzánk az emberek, s kérdezgették: na, mondjátok meg, mi lesz? A faluban csak én tudtam beszélni az orosz katonákkal, így azt hitték szegény falubeli emberek, hogy mi minden kérdésükre tudunk válaszolni. Dehogyis tudtunk. Csak arra, hogy a földet szét kell osztani. A katonák sokat meséltek arról, hogy náluk már nincsenek urak, mindenki egyenlő. Engem nagyon megszerettek, mikor megtudták, hogy értem a nyelvüket. Nem tudtak hova lenni az örömtől. Vinni is akartak magukkal tolmácsnak, de hát én hogy hagyhattam volna el a családot, nagyapádat?! Meg aztán megkaptuk a földet, hat holdat. Az Aljmezőn három, a Fekete Bátorban kettő, a Tö- viskesen meg egy holdat írtak a nevünkre. így aztán szépen azon vettük magunkat észre, hogy birtokosok lettünk. Azt a boldogságot, amikor először csépeltünk a saját udvarunkon! Soha nem felejtem el, 1946 nyara volt. A legnagyobb kokast öltem meg, de még az sem volt elég. Töltöttkáposztát is kellett főznöm. Nagyapád éppen akkor volt negyven éves és a saját földjén termett búzából sütöttünk kenyeret. — Jaj fiam, nagyon szép idők voltak azok. Volt már akkor nekünk mindenünk. Házunk, földünk, tehenünk, egyszóval minden. Akkor történt, hogy Mariska' húgom, aki bekerült Csehszlovákiába, ma is Osztravában él, eljött hozzánk, s rimánkodott, hogy menjünk vele. Ö lakást, állást szerez nekünk és sokkal jobb lesz nekünk ott. Endre öcsénket is így vitte el, és milyen jó dolga van most Teplicén. Meg így ráadásul nem leszünk szétszórva három országba, merthogy a két legkisebb fiú, Laci, meg Miska otthon maradt Drágapátfalván, ami a háború után a szovjetekhez került. De hát hogy mentünk volna? Nem cseréltünk volna mi már akkor a miniszterrel sem. Meg itt tartott, a Feri fiúnk emléke is. Mindjárt a háború után halt meg tetanuszmérgezésben. A kertben játszogattak, s véletlenül belelépett valami csatakba. Titkolta előlünk, s mire észrevettük, hogy beteg, már késő volt. Nem tudták meggyógyítani..., tizenkét éves volt. Azóta nincs nekem egészségem. Meg aztán, hogy nagyapád is állandóan odajárt. öt évig ment ez így, 50- ig volt párttitkár. Akkor el akarták küldeni valami iskolára, de a négy pulya, meg föld miatt nem mehetett, összeveszett valakivel, s mérgében otthagyta őket. Nem tudom, hogy kinek volt igaza, de akkor már más szelek kezdtek fújdogálni. A kíméletlen beszolgáltatások miatt egyre többen gyűlölködve néztek ránk, pedig abban az időben nagyon sok tagja volt már a pártnak. De akkor azért már könnyebb volt a — Mi szegények pártoltuk a demokráciát. dolguk, hiszen az utat mégiscsak megtörtük. Nagyapád ma is nagyon büszke azokra az évekre. Igaz, megbánthatták akkor nagyon — hogy mivel, nem tudom, hiszen még nekem sem mondta el soha — de látom én azt rajta ma is. — No, de a gazdálkodásnál tartottam. A Gorondon, meg a Fekete-Bátorban nagyon jó fekete földet kaptunk, búzát és krumplit vetettünk bele. Az Aljmezőn pedig dohányt, meg rozsot termeltünk, szépen hozott mindent. Igaz, dolgoztunk is eleget. Aztán ötvennyolcra összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy hozzákezdhettünk ennek a háznak az építéséhez. Szerencsénk is volt, hiszen a családban volt két hozzáértő kőműves, meg aztán falun valahogy úgy van az, majd mindenki ért egy kicsit a házépítéshez. Év végére kész is volt a ház. No persze nem teljesen, de már lakni lehetett benne. Még két esztendeig gazdálkodtunk egyénileg, amikor elkezdték szervezni a téeszt. Beléptünk mi is, nyolc holdat vittünk magunkkal. El kellett adnunk a két ökröt is — hiszen nem volt rájuk szükség — de még most is elszorul a szívem, ha rájuk gondolok. A Fickó meg a Betyár! Valamikor az ötvenes években vette őket nagyapád a gyarmati vásáron egy penyigei embertől. Nem hiába mondják: az ember ha jószágot akar venni Kölese környékére menjen, ha viszont fehérnépet keres, a Szamos mellé. Micsoda okos állatok voltak, több eszük volt azoknak tán, mint öt embernek együttvéve. Ha szekérrel mentünk a mezőre kapálni, és kicsaptuk őket legelni, nem az unokák vigyáztak rájuk, hanem az ökrök a pu- lyákra. Nagyapád is egy fél évig gondolkodott rajta, hogy eladja-e őket, de hát muszáj volt. Nem tudtuk volna eltartani őket. — Aztán a téeszbe jártunk dolgozni. Hát azt nem mondom, hogy jól kerestünk, mert akkor hazudnék, de azért nem panaszkodom. Volt tehenünk, jól tejeltek. Az elsőt még 1930-ban vettük, amikor hazalátogattam Drágapátfalvára, s anyámtól egy kis pénzt kaptam, hogy vegyek magunknak bútort, ha már ő nem stafírungoz- hatott ki. Persze, hogy nem bútorra költöttük a pénzt. Vettünk egy kis üszőt, s azóta soha nerft állt üresen a mi istállónk. Ma is van három. Két tehén, meg egy másfél éves bika. Nagyapádnak most az a szemefénye, hiszen majd tíz évet kellett várni, hogy a tehenünk bikát elljen. Most meg, hogy nagyapád nyugdíjas lett, jobban rá is ér az állatokkal törődni. Most már még fát is egyre kevesebbet kell vágnia a tűzre, hiszen gáztűzhelyt vettünk. Jaj, de hogy mit — Azon vettük magunkat észre, hogy birtokosok lettünk. kellett nekem szaladgálni azért! Végigjártam a fél megyét, amíg végül Namény- ban ráakadtam egyre. Meg is vettem rögtön, negyven forintért hazahozták, s azóta alig gyújtunk be a spórba. Csak az a baj, hogy egy palackunk van, s ha kifogy napokat kell várni, míg kicserélik. Bent Nyíregyházán már megígérték ugyan, hogy nemsokára küldik a másikat, de nem nagyon igyekeznek! Pedig már levelet is írattam nekik. Hát amint látod, így éldegélünk. Csak az bánt kicsit, hogy nagyapád majd ötven esztendeje nem jár a templomba. Azt mondja annyi az Istennek ide, mint neki oda. Dehát ők tudják, majdcsak megegyeznek valahogy. Annak viszont nagyon örülök, hogy mind a négy gyermekünk Pályiban maradt, s ők is szépen boldogulnak. Mindőjüknek háza van, csak az unokák szóródtak szét. Dehát ez az élet rendje. Biztosan ők is tisztességesen fognak élni, mint ahogy mi is igyekeztünk. Mert az életben ez talán a legfontosabb. Szöveg: Balogh Géza Képek: Mikita Viktor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET n agyanyám az udvaron hajladozik. Az esőn maradt kiskacsákat kapkodja szaporán kötényébe és szalad velük az istállóba. A felhők egészen alacsonyan járnak, így közelről szemlélhetik nagyanyám igyekezetét. Vagy talán ők is a kötényébe k? Huszonegy néhány évvel ezelőtti kép jelenik meg előttem. Nagyanyám kint a határban krumplit kapál, én a dűlőút mellett, a kútnál játszadozom. Fejem fölött néhány földbeszúrt akácág virít, rajta legfelül keresztbe feszítve nagyanyám köténye. Árnyékot ad a parányi kislegénynek. Annak a kislegénynek, aki felcseperedett azóta már, s most itt ül és hallgatja nagyanyja szavait. Picikét meghatódva figyel, nagyanyó az életét meséli. E 'állt a zápor. Nagyanyám csizmát húz és szalad a kertbe dudvát szedni. A kövér leveleken parányi esőcseppek csillognak, úgy tűnik, nagyanyám köténye igazgyöngyökkel van tele. — Nagyapád ma is nagyon büszke azokra az évekre.
