Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
Az Igrice együttes és a minősítés Egy műfaj „kategóriát" keres Nagy érdeklődés kísérte és megérdemelten nagy sikere volt a napokban Nyír- bélteken megrendezett, országos minősítő versennyel egybekötött IV. megyei népzenei fesztiválnak. Elismerésünk a résztvevőké és a nyerteseké, örülünk e hagyományőrző mozgalom előretörésének és kétségtelenül jóirányú fejlődésének. Örömünkbe azonban bosz- szankodás is keveredik. Nehezen lehet ugyanis megérteni, miért nem kaphatott országos minősítést e fesztiválon a- nyíregyházi Igrice együttes. Az Igricét megye- szerte jól ismerik, sokan tudnak gyűjtőmunkájukról, táncházi műsoraikról. Tagjainak nem kis szerepük volt abban, hogy a nyíregyházi városi művelődési központ — egyben egész megyénk — képviseletében a „Tojáspat- koló” elnevezésű tv-vetélke- dőben a nyíregyházi csapat az első helyen végzett. Mindez nem csupán magas és sokoldalú felkészültségük bizonyítéka. Szerepléseik — mindenekelőtt táncházi munkájuk — jó példa arra, hogy egy mozgalom (ez esetben a népművészet zenei ága) hogyan igyekszik kiaknázni fejlődése új lehetőségeit „a mindennapi életbe ágyazódó aktív közösségi művelődés” kiszélesítésével. Mielőtt bárki gyanakodni kezdene, hogy itt most a múlt érdemeire hivatkozó méltatlankodás követeli egy csoport érdemtelen jussát, meg kell mondanom: nem erről van szó. Az Igrice népzenei együttes tudását, felkészültségét Nyírbélteken a zsűri nem vonta kétségbe. A szólóénekesek, szólóhangszeresek kategóriájában Szűcs Gáborral együtt a zsűri első díját kapták és meghívást a gálaestre. Országos minősítést azonban nem kaphattak. Magyarázat: e versenyben nincs olyan „kategória”, amibe az Igricét be lehetett volna sorolni. A szakmabeliek egyébként régóta jól ismerik ezt a gondot. A nyíregyházi járási-városi népzenei fesztivál egyik nagy szakmai tapasztalaté és nem kevésbé jóindulatú tagja elmondta, hogy megyéjükben és az országban másutt sincs megnyugtatóan rendezve az, Igricéhez hasonló csoportok minősítése. Ugyancsak ő javasolta az éveken át megyei első helyezett nyíregyháza-városmajori ci- terazenekarnak, hogy műsorához énekeljen népdalbeté- teket, ha a minősítés buktatóját el akarja kerülni. Jó, hogy együttesünk megfogadta e tanácsot, mert ha „csak” citeráztak volna, ahogyan azt már nemegyszer megtették, a bűvös „kategória” hiányában ők sem nyerhettek volna országos minősítést, így kiválónak találtattak, mint népdalkor. Nem vagyok népzenei szakember. Valami azonban azt súgja, hogy a népzene nem csupán dal formájában él. Nyírbélteken viszont csak népdalkörök kaptak országos minősítést, holott a fesztivál népzenei volt. Furcsa ellentmondás az is, hogy egy népdalénekesből és három népi hangszeresből álló — tehát négytagú — együttes a szóló hangszeresek kategóriájába került a zsűri jóvoltából. Nem nehéz eldönteni, mi a könnyebb: éveken át kutatni a népzenei hagyományokat, hetente két — munkaidő utáni — próbával fejleszteni a népzenei ismere- ket és az előadói készséget, táncházakban a népművészetek más ágaival együtt terjeszteni művészeti anyanyelvűnket, amint ezt az Igrice teszi, vagy „kategóriát” találni minősítésükhöz. Ügy vélem, az utóbbi sem tartozik a megoldhatatlan feladatok közé. Annál is inkább hiszek ebben, mert éppen a Népművelési Intézetben létesült munkabizottság tanulmányában a következő mondat olvasható: „Ha (a népművészet) hagyományos keretei nem elégségesek a lehetőség kiteljesítésére, változtatnunk kell a kereteken anélkül, hogy az intézményesítéssel lefékeznénk a fejlődés spontán erejét.” Ha figyelembe vesszük, hogy az idézetet tartalmazó tanulmány már két éve elkészült, tán nem tűnik türelmetlenségnek, ha az Igrice esetén okulva e kérdés megnyugtató rendezését sürgetjük. Tóth László IM«C 4VŐAfey iSK ' gyök valóban tiszta, vélekedett és letörülte zsebkendőjével mindig hibátlanul ki- rúzsozott száját. Na! Talán keresnék magamnak egy lányt, amelyikkel ilyen dolgokat művelhetek. De hát ez a nő a gimiben nagyban csó- kolózott! És hogy! Ekkor indiai filozófiát tanult, s egy hét múlva kegyesen visszafogadott. Ezután antropozófia következett. Az egy kicsit kellemesebb volt: egy koncerten vagy máshol tarthattam a kezét, egyszer pedig arcunkat összeérintve órákon át néztünk ki a tóra. Ekkortájt harmonikusan mozgtt, hát én is úgy mozogtam. Mire eljutottam a meggyőződéshez, jött Swami Sivananda. Ez még mélyen szántóbb és ős- eredetibb volt. Astrid a mester egyik tarka képét akasztotta az ágya fölé. Életre keltettük farokcsontjainkban a kundalinit, és füstölő botocskák mellett órákon át mantrá- kat énekeltünk, ö ezután már csak nagyon hallkan beszélt, és nem viselte el a zajt meg a bűzt. Ezért aztén migrénje támadt, a kundalini felszállt: érezte határozottan. Ekkor kínomban lefeküdtem egy kolléganőmmel. Nem volt különös — talán igaza lehetett Astridnak, s az ő asztrálteste magasabb örömöket nyújtott. Egy napon aztán én is éreztem lenn a kundalinit. Nála természetesen már a szív magasságában járt. De én közben egészen belegabalyodtam a hitbe. Te jó ég, csak ne jött volna hirtelen, ne mesélte volna, hogy most már tudja: elvesztettük lábunk alól a talajt! Mindenekelőtt én, azt mondta, én már hónapok óta a föld felett, a fellegekben élek és észre se veszem őt! A föld a fontos, a gyökerek, az alap. Egy darab kenyér vagy fa — egyszerűekké kell válnunk. Na, ez volta zen-buddhizmus. Astrid vett egy íjat, felakasztotta az ágya fölé, nagyon érzékenyen virágokat helyezett bele, és még verseket is kezdett írni. Ekkor a?- tán megembereltem magam, és indiai maradtam — igaz, hogy már nem okozott any- nyi örömet. Ö összecsapta a tenyerét és kérdezte: hallom-e egyik marka hangját, miközben minden pillanatban Wu-t kiáltott! Egyszer hirtelen lekent egy pofont — minden tele volt zennel, még az is, ha egy kutya szép hosszú sárgát csinált az utcán. Az utolsó magános tücsök egy magános őszi ágon ciripel, mindennek el kell múlnia, még talán nekem is — vagy: ha felkel az ezüstös Hold, hallom, hogyan dörzsö- lődnek egymáshoz halkan hajszálaim az őszi szélben. Elhatároztam, hogy ezt nem csinálom vele, végül is van nekem saját elképzelésem, és ne távolítson el a Mesteremtől, hiszen épp most léptem be az Európai Isteni Szeretet Közösségébe (E. I. Sz. K.). N a és akkor tegnapelőtt — érted te ezt? — egyszerre kimonót vett fel, feltűzte a haját és virágok között teát öntött, de úgy, hogy nem bírtam ellenállni. Volt benne valami ója* pán. Elkezdtem lelkesedni a zenért, egész éjszaka mindenféle szakkönyvet bújtam, és erre mit találok ma a levélszekrényben? Hát ezt. „Kedves Viktor, talán kissé meglepődsz, ha megtudod, hogy Jean Zimmermannal elutaztam két hétre síelni. Kell nekem egy kis szórakozás. U. i. Ne vedd túl tragikusan, hogy ezzel vége közöttünk az ügynek. Hiszen úgysem volt köztünk soha semmi lényeges. Neked végül is ott vannak a túlhajszolt keleti tanaid.” Fordította: Kurucz Gyula MEGYÉNK TÁJAIN Á Hoportyók Az ég derűs, nincs homlokán redő. Az akácok között macskatalpakon fut a tunya fény. A gernincen állok, jobbra-balra kisebb meredély. A lent nőtt fák csúcsa ideérve megállapodott. Az élen fenn már csak néhány galagonyabokor. Itt látszik csak igazán, hogy a növények sosem kísérelték meg az égigérő torony építését; ennél fogva az Űristen nem sújtotta őket filológiai nyavalyákkal. Az akác másként susog a csendes szélben, mint a fenyő, de megértik egymást. így jutnak eszembe itt a tetőn az emberek. Ritkán téved ide egy-egy, hogy megmássza a csúcsot, s tanuljon a fáktól. Csúcs? Nos, talán túlzás mindez. A Hoportyók tulajdonképpen domb. Mert a domb a nyelvész szerint alacsonyabb, mint a hegy, s nem éri el a 200 métert. A Hoportyók viszont csak 183 méteres. Hogy mégis hegynek nevezem, annak oka az: egyéni dolog, ki mit nevez hegynek. Szabolcs legmagasabb pontja nekünk hegy. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Hoportyók az egész Nagy Magyar Alföld legmagasabb csúcsa, akkor különösen büszkék lehetünk rá. A Baja melletti Illancs csupán 174 méteresre nőtt ki a homokból. Nekünk tehát ez a hegyünk. Dr. Borsy Zoltán, nagy tudósunk így ír róla a Nyírség természetföldrajza című könyvében: „A Nyírség észak—déli irányában elnyújtott homokszigete. Nyíradony—Nyírlugos—Encsencs —Nyírbogát között emelkedik ki legjobban, és Szalmad-pusztától keletre a Koportyókban emelkedik ki legjobban, és eléri a 183 méter tengerszint feletti magasságot.” Borovszky Samu 1900-ban írt könyvében (Magyarország vármegyéi és városai) a hegyet 186 méteresnek írja le, s szintén szélhordta homoknak minősíti. De nincsen itt valami hiba? Az egyik szerző Koportyók-nak nevezi, a legújabb térképen Hoportyót írtak, Mitrócsák József, a bogáti tanács pénzügyese Hoportyókot mond, csak úgy, mint a kerület erdésze. Goda Ferenc. Mi is az igazi név? — merül fel a kérdés. S vajon mit jelent? Hanusz Árpád, a tanárképző főiskola földrajzosa szerint valami tulajdonságot fejezhet ki. A népi megítélés szerint a h omok és p or összevonását emlegeti. A nyomozómunkában hirtelen jó segítséget nyújt Szinnyei József 1893—96-ban megjelent Magyar Tájszótára. Itt az áll: ho- porcsos-göröngyös, gidres-gödrös. egyenetlen. Az új értelmező szótár még közelebb hoz: hoporcs — dudorodás valamely felületen, föld. felszínén. Végső érvként bizonyít a Földrajzi nevek etimológiai szótára, annak is a 2SÍ0. lapja. Tehát valamely nagy népi bölcsesség már régóta csupán dudornak, egyenetlenségnek nevezte a hegyet. Igaz, egy 1793-as és 1802-es térkép hegynek kijáró barnasággal tisztelte meg. Hogy a komromisszum teljes legyen, ám nevezzük kis hegynek, ragaszkodván ahhoz, hogy nekünk ilyen is van. A nagy szívósság oka egyebek között az, hogy ez a táj olyan szép, mint kevés más a megyében. Szeretném hát csábítani mindazokat. akik korunk vándorai, s új felfedezésekre készülnek Szabolcsban. Állok tehát o csúcson, egy galagonya- bokor mellett. Az ágak között megbúvik egy galambfészek, benne két tojás. Lent a földön szürke kő, rajta X. A legmagasabb pont. Alattam tehát az egész táj, sőt mi több. az egész Alföld. Néznék messze a fák koronái között, de a lombok elfednek mindent. A Cérnás felé tekintek, ahol csapatostól járnak az őzek. A fenyők között barna test. Egy fiatal őzbak az. Ropog a csontja, amint álmában elnyúlva csak nő, növekszik. Meg se mozdul az ember közeledtén. Mitrócsák a földre mutat. Itt a hegyoldalon is járnak az őzcsapatok. „Figyeld csak, milyen tiszta a nyom; / puha földön járt, nem havon. / Itt mint szétnyílt kagyló, olyan. / Itt repedt szív formája van. / — jut eszembe Áprily néhány sora. S mint a nyomkereső indulunk útnak. Csábít a kagyló- és szívformájú nyomok sora. De csitt! Amott valami feketeség! Alljt parancsolunk. Egy dámtehén. Olyan, mint egy bivaly. Nem riad. Csak amikor mellettünk felgallyaz néhány fácán, fordul meg, s lassú ügetéssel a fenyőbe menekül. A Hopor_ tyó teteje felől mozdul a levegő. Tócsába lép a szél, füttyent. s tovafut. Megborzolja a vaddisznó túrásában a vizet, meglebegteti az esőverte pillangó tetemét. Ámulásban társam Goda Ferenc, az erdész. — Nem volt itt erdő egykor — mondja —, csak homok, meg ezek a paraboladombok. Nem is ment vele semmire Reviczky József, meg Emil és Bay Erzsébet, a birtokosok. Vagy negyven évvel ezelőtt határoztak úgy. hogy erdőt telepítenek. Mint levente, magam is' jártam ide. mert kivezényeltek, mint olcsó munkaerőt. Így aztán most azt az erdőt műveltetem. termeltetem ki, amelynek egyik ültetője voltam. Ki hinné, hogy ilyen új az erdő?! Keresgetni kezdek a nyírbátori múzeumban, talán valami régi irat útbaigazít. Dr. Szalontay Barnabás igazgató sorra adja elém az iratokat. Az 1900-as megyetörténetben még úgy írnak, hogy erdő nem volt a falu határában. Egy 1907-ből származó emlékezés, melyet dr. Dabassy István kéziratos jegyzetei között leltem, csupán Györgyligetről tud. amit akkoriban kezdtek irtani, s dinnyével beültetni. Dienes István 1939-ben szerkesztett Szabolcs vármegye című műve már 483 katasztrális hold erdőről tud. Csak egészen régi időkre utaló írások szólnak arról: a nyírligetek lehettek erre a jellemzők hasonló flórával, mint Aporligeten található. Ezt erősíti meg dr. Soó Rezső tanulmánya is. • Hallgatom az erdészt. Beszél arról, hogy a legtöbb fa ma még az akác. De megszerették ezt a földet a feketefenyők, az erdei és lucfenyők. Őrzőn sokasodnak, rejteket adva a vadnak, árnyat a pihenőnek, nyugalmat a szemnek. De nagyra nő erre a tölgy is. még akad egy-egy nyárfaliget. S az erdő szélén, mintegy koszorúként él a csalán. Jönnek a gyűjtők. Kezükön kesztyű, ezen drótspirál. Lentről felfelé húzzák a levelet, s szárítják gyógyszernek a csípős növényt. Az akácok között a méhészek ütnek tanyát ilyenkor, s új muzsika kél a dombok-lombok között, méhek zümmögése. A fákon alszik a fülesbagoly, dalra fakad a cinke, a rigó. a sármány, háborítatlanul élve együtt sokféle madár. A Hoportyók — ha úgy tetszik, a hegy — egy négyszáz hektáros erdő koszorújában emelkedik ki a vonulatból. Hangulatában van valami paradicsomi. A békés állatok, a háborítatlan csend, szőnyegként süpped a tippan, a csenkesz, a perje, a fű. Egyenesek a fák. Egyenesek, nem kiegyengetettek. S milyen fontos ez. Tartásuk van. s értik is egymást. Madárköveteket fogadnak, őzeknek, dámvadaknak adnak árnyat, viharban együtt szenvednek, törnek, de nem hajlanak. Mert a mi kis hegyünk is példát ad. A Hoportyókra minden évben elhozzák a nyírbogát! iskolásokat. Mondják nekik: nézzétek, ez a mi legnagyobb hegyünk. Nézik a dombot, felfutnak rá, játszanak, számháborúznak, szórakoznak. Szerencsére eszükbe sem jut, hogy errefelé a háború idején éleslövészetre jártak a katonák. Arról viszont már hallottak, hogy békés rakétát terveznek ide a jégeső ellen. Meg egy meteorológiai állomást. Stratégiai ponttá lesz tehát a hegy, a környező gyümölcsösökért vívott harc magaslata, harcálláspontja. Persze, mindez még terv csupán. Addig is vannak, akik féltve nézik: mennyire lesz kíméletes az ember ehhez a csodálatos természeti tájhoz. Ha ránézünk Magyarország hegy- és vízrajzi térképére, az a kis barna sziget, amely a Tisza felől igyekszik délnyugat felé: ez a Hoportyók és vonulata. Nézzük szeretettel. A mi hegyünk ez. S ne hagyjuk csúfolni dombnak. Értsük és szeressük, mint szereti és érti egymást a szellő fútta lomb ott fönn, a Hoportyókon. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. június 18. Tiszai morotvapart Rakamaznál. — Imre György rajza.
