Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-06 / 105. szám

1978. május 6. KELET-MAGYARORSZÁG 3 0 győzelem napján Sok éve együtt tartja a bé- az alkalomból jelentetjük ke és barátság hónapja nyitó- a ZakarpatS2ka Pravda ünnepséget Szabolcs-Szat- . már megye és a Szovjetunió es a Kelet-Magyarorszag szer- Kárpátontúli területe. Ebből kesztőségei közös oldalát. Együtt az úton M i Európa szívében élők tudjuk igazán, mit jelent az 1945, május 9-én kivívott győzelem. Kárpát-Ukraj- na lakosai talán másoknál is jobban érezték a há­ború szörnyűségeit. Amikor az emberek újra és újra ismétlik: „Soha sen­kit és semmit nem felejtünk el!" — akkor ezt igaz szívvel érzik. A történelem sok olyan esetet ismer, amikor a győző kifosztotta, leigázta a legyőzöttet. A fasizmus felett aratott győzelem a szabadságot hozta el Európa népének. Felébresz­tette a népekben szunnyadó testvériség érzését, melyet a fasizmus halálos félelme tartott gúzsban. És ez a testvéri­ség, barátság, melynek az életre keltéséért sok vér hullott. vi­rágzik. Erősödik a baráti együttműködés: egyre több gyü­mölcsével szolgálja az emberiséget. A szovjet emberek, különösen azok. akik közel laknak a Szovjetunió államhatárához, naponta látják: a határ nem elválaszt, hanem összeköt bennünket a szocialista országok­kal. < Együttműködésünknek ezer a látható anyagi jele. Kö­zösen építjük a szocializmust és a kommunizmust, óvjuk a békét magunk és unokáink számára, közösen használjuk fel a kultúra értékeit. Együttműködésünk elvi fundamentuma a marxizmus—leninizmus és a proletár internacionalizmus. Ezekről ejtünk szót ma is, amikor magyar barátaink­kal együtt ünnepeljük a győzelem napját, május 9-ét. mely már hagyományosan is a béke és barátság hónapjának nyi­tánya. Emlékszünk a korábbi évek záhonyi találkozóira, a meleg baráti kézfogásokra, ölelésekre a béke megvédéséért ejtett szavakra. És érezzük az együttes szívdobbanást, amely az alkotás vágyától telített. A kárpátukránok büszkék a Lenin nevét viselő Barát­ságkertre. mely szovjet és magyar kezek melegétől hozza terméseit. Ez együttműködésünk nagyszerű szimbóluma is. Igazi iskolája a kölcsönös tapasztalatcserének, a gyümölcs- termesztési kultúra még magasabb fokra emelésének. Érdeklődéssel és elismeréssel követik dolgozóink a ma­gyar építők alkotó munkáját, melyet a „SZAJUZ” gázveze­ték építésén a Huszt környéki kompresszorállomásokon és a „Zakarpatja” szálló építésén Uzsgorodon produkálnak. Gyakran találkozunk a magyar építőkkel. Magyar barátaink mondták el: a szovjet—magyar együttműködés, a nagy építkezések, beruházások közös megvalósítása, a szovjet emberek erőfeszítései egyre jobban meggyőzik őket arról, hogy egy közös nagy feladat megvalósításán fáradozunk. amely népeink jólétének emeléséhez szükséges. A cél azonosságából, az érdekek egységéből adódik az a szívélyes őszinte együttműködés, amellyel átadjuk egy­másnak élenjáró tapasztalatainkat. Mi itt. a határ mentén szinte az élet minden területén tudjuk gazdagítani munkás­kollektíváink együttműködését. Hagyományosokká és rendszeresekké váltak a kiállítás cserék, az újságírók együttműködése, a pártmunkások. a termelő kollektívák, a-kultúra szakembereinek, valamint az Uzsgorodi Állami Egyetem és a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanárainak és diákjainak találkozásai. Az alkotó baráti együttműködés nagyszerű, és gyümöl­csöző példájává vált Csap és Záhony, a két vasúti csomó­pont egyeztetett munkája, ök tudják mindenkitől jobban, hogy mit is jelent a szovjet—magyar barátság, hogy mit kapnak népeink egymástól. A szovjet emberek megelégedéssel veszik tudomásul, hogy a hazájuk küld Magyarországnak vasércet, szenet, ola­jat, gázt, elektromos energiát, s ezzel is hozzájárulnak a Magyar Népköztársaság ipara lendületes fejlődéséhez. Mi viszont szélesre tárjuk piacainkat a magyar készáruk előtt. Mi az együttműködést egységes folyamat részeként fog­juk fel, amely országaink anyagi, technikai bázisának erő­södését segíti. Ez jövőnk záloga is. Nekünk, a szovjet embereknek különösen jóleső érzés, hogy o béke és barátsági hónap a szovjet néppel való barát­ság jegyében zajlik le, hogy kezdete egybeesik a Magyar- ország felszabadításáért hősi halált halt szovjet hősök em­léke előtti tisztelgéssel. Azok előtt a szovjet katonák előtt hajtanak fejet, akik kivívták a győzelmet, megteremtették a béke és a haladás feltételeit. T anújának és résztvevőjének lenni ennek az ünnep­ségnek — örömteli és felemelő. Nem lehet nagy­szerűbb. nemesebb annál, mint a barátság és az együvé tartozás kútfejénél bábáskodni. Mihalij Babidorics SVÁJCI TALÁLKOZÁS DÓRA rádiósa Furcsa helyzeteket teremt az idő múlása. Amíg az 1940- es esztendők közepén a svájci kémelhárítás, valamint a rendőrség emberei üldözték Radó Sándort, a szovjet hír­szerző csoport magyar veze­tőjét, addig most három év­tizeddel később, a rendőrök mosolyogva nézik, amint egy zömök, szemüveges férfi, aki­nek fedőneve „Dóra”, be akar menni a genfi óváros üzleté­be, amelyen a cégtáblát is kicserélték Bán Róbert film­rendező és forgatócsoportja kedvéért. Filmfelvétel. Min­dig, mindenütt érdekes. Svájcban is. Megállnak a já­rókelők és megkérdezik: — Mi lesz a film címe, kik játszanak benne. Igaz, hogy Radó Sándorról, a világhíres magyar hírszer­zőről szól, aki a hozzájuttatott híreket összegyűjtötte, ren­dezte, értékelte és rejtjeles rádióüzenetekben továbbítot­ta Moszkvának? Monsieur Radó honnan, kitől kapta a híreket? Filmeseink, amire tudnak, ha a forgatás láza éppen en­gedi, válaszolnak. A titok Itt lappang a titok valahol Európa közepén, a kontinens földrajzi szívében. Időnként megjelenik egy könyv, mint például Radó Sándoré, aki sokáig ingado­zott, aligha kétséges, hogy hosszú hallgatásának egyik fő motivációja a szerénység volt, mert úgy vélte, „csak köte­lességét teljesítette”. Aztán mégis megszólalt. Ahogy távolodunk a máso­dik világháborútól, úgy egyre kevesebb az eseménysorozat tevékeny résztvevője és élő tanúja. Egy körülmény mindeneset­re újra előtérbe állítja a Ra­dó Sándor vezette „Vörös Hármas” ügyét. Magyar já­tékfilm készült a világhírű hírszerző könyve, a „Dóra je­lenti” dokumentumanyaga alapján. Genfben csekély távolság választja el a filmbeli rádió­üzletet, ahol most a „Dóra jelenti” jeleneteit forgatják, az igazi genfi színhelyektől, ahol valaha a hírszerző cso­port tevékenykedett. Sétatem­póban, negyedórás gyaloglás­sal juthatunk el Genf óváro­sából ahhoz az üzlethez, aho­vá Radó Sándor a negyvenes évek közepén gyakran elláto­gatott. — Rue de Carouge 26. Genf munkásnegyede. Itt van A mátészalkai Tisza Ist­ván szülőházát sza­nálták, helyén a gim­názium sportpályája találha­tó. Ahogy megnősült, nagy, kertes házat épített a város Keleti lakótelepén. Munkahe­lyén találjuk, a RAMOVILL mátészalkai szervizében. Pa­rányi ellenállások, tekercsek között jár az ujja, hibára va­dászik. A szakmája rádió- és tv-szerelő. Mondja: apja mind az öt gyermekének szakmát adott a kezébe. Ö az érettségi után tanulta a bo­nyolult, de szép szakmát. Dolgozott Fehérgyarmaton, Jánkmajtison és Nyírmeggye­sen, így Szatmárban szinte mindenki ismeri és minden­kit ismer. Háza udvarán Trabant la­pul. A kisautót megtölti a családja. Egy lánya és egy fia született, apaként is bol­dog és elégedett. Munkaasztalán egy muta­tós műszer látható magyar és orosz felirattal. A Budapesti Híradástechnikai Szövetkezet 1945. május 9-én győzelmet ünnepeit a világ. Egy mátészalkai fiatalember 1945. május 8-án született, egy nyíregyházi fia­talember másnap, május 9-én látta meg a napvilágot. Éle­tük békés 33 évét mutatjuk be az olvasónak. gyártotta, ebből a sorozatból több száz darab a Szovjet­unióba is eljutott. A fiatal mester kétszer járt a Szov­jetunióban. Emléke vidám, mint maga a május. Nagy István 1945. május 9-én született Nyíregyházán, a Kert utcán. Elsős korában földutakon, mezítláb járt iskolába. A nyolcadik elvégzése után a MEZÖGÉP-nél sajátította el a géplakatos szakmát, az­tán munkába állt. Nyolc év­vel ezelőtt a faipari válla­lathoz szegődött. Azóta is itt dolgozik a tmk-műhelyben. Néhány hónappal ezelőtt két NDK speciális köszörűgép ér­kezett, azokon ő is formálja a vasat. Felesége betanított mun­kás a Szabolcs Cipőgyárban. Garzonlakásban laknak, de néhány hónappal ezelőtt na­gyobb lakásra adták be igé­nyüket, mert útban a „trón­örökös”., Pannónia motorkerékpár­ral utazik a munkahelyére. Ezzel jár gyakran horgász­ni. Volt Csehszlovákiában és Romániában, a közeli hóna­pokban a Szovjetunióba akar eljutni. Tavaly november első nap­jaiban a „November 7” ne­vet vette fel a brigád. Né­hány héttel ezelőtt jelentke­zett az üzemi párttitkárnál: munkásőr szeretne lenni. Nábrádi Lajos Edmond Hamel rádiókereske­dése. Ugyanazon a helyen, mint harminc-negyven esz­tendővel ezelőtt. A tulajdonos és felesége Radó Sándor hű­séges munkatársa volt a ne­héz napokban. Sok víz lefolyt azóta a Rhone medrében, de az üzletben semmi sem vál­tozott, csak annyi, hogy míg a második világháború idején nagy fadobozos rádiókat, ma viszont tranzisztorosokat áru­sítanak az alig néhány négy­zetméteres üzletben. »Újra megtennem..." — M*i tetszik? — kérdezi Edmond Haijiel. Amikor meg­tudja, hogy magyar vagyok, arca felderül. Beszelek a Ra- dó-film genfi forgatásáról. Ar­ról, hogy kialakítja őt, a hajda­ni genfi munkásfiút. És már­is a „Vörös Hármas” második világháború alatti svájci te­vékenységének kellős közepén vagyunk. — Újra megtenné? — kér­dem. Nem késik a válasszal: — Természetesen. — Miért vállalta a kocká­zatot? — Egyszerű. Gyűlöltem a nácikat, rokonszenveztem a szovjetekkel. Csendesen beszél. Pátos? nélkül. Tette benne van a tör­ténelemkönyvekben, mégis szerény. — Nem a hírnévért tettem, amit tettem — mondja —, ha­nem a politikai meggyőződé­sem ösztönzött. Aki olyan na­gyon sokat beszél arról, hogy mi mindent csinált, az gya­nús. — Mi volt a krízió? — Amikor letartóztatott 1943 őszén a rendőrség. Oda­bent ' a börtönben százszor- ezerszer átgondoltam, hol hibáztuk el, miért buktunk le. Két-két és fél évig nagy­szerűen, bizalomkeltően dol­goztunk. Jöttek a hírek Né­metországból, mi innen Géni­ből és Lausenne-ből rejtjelez­ve, három titkos rádióadó-ve­vővel küldtük ezeket Moszk­vába. 1942—1943 sztálingrádi csata, kurszki ütközet... A második világháború döntő szakaszában eredményesen dolgoztunk. Talán túlzottan hozzászoktunk az érzéshez, hogy minden jól megy. Ez baj volt. Lelkiismeretfurdalás gyötört a börtönben, hogy amikor rajtunk ütött a rend­őrség, akkor néhány doku­mentum a kezükbe került, és azután hozzásegítette a szak­értőket, hogy megfejtsék tit­kos táviratainkat. Akkor olyan természetes volt szá­momra. hogy így vagy úgy szembe kell szállni a nácik­kal. Meggyőződésem és er­kölcsi felelősségem ösztönzött cselekvésre. Fedőneve Lucy — Félt, mikor esténként rádiójával kapcsolatot te­remtett Moszkvával? — Nem — mondja Hamel — Bár tudtam, hogy ha a né­met hadsereg -behatol Svájc­ba, akkor kinyírnak. — Van egy könyv. „A há­borút Svájcban nyerték meg”. Két francia újságíró írta. A német kiadásnak ez a címe: „Moszkva mindent tudott”. Mi erről a véleménye? — Rendszeresen küldtük az Oberkommando der Wehr­macht, sőt nem túlzás, a hitle­ri Németország legféltettebb titkait a szovjet hadvezetés­hez, ezzel nem döntöttük el a második világháborút — így vélekedik a hajdani svájci „Vörös Hármas” egyik rádió­A filmbeli Dóra (Bodrogi Gyula) az igazi rádióssal, Ed­mond Hamellel. sa. — Mindig tudtuk — sej­tettük azonban, hogy milyen fontos a munkánk. Meggyor­sítottuk a háborút. — Honnan kapták a rend­kívül értékes értesüléseket a németek hadigépezetéről? — Rudolf Rössler — akinek a fedőneve „Lucy” volt, — ezt Radó Sándor adta neki, célzással lakóhelyére, Luzern­ra —, soha nem árulta el, hogy kik a németországi hí­rek főszállítói. Ügy vélem, hogy Hitler tábornokaitól, magas rangú tisztjeitől jutot­tak el hozzánk ide Svájcba az értesülések, amelyekről Wil­helm von Schramm lovag, német hadtörténész azt mondta: „Ilyen komplexitás aligha fordult elő még a kém­kedés történetében”. Ki volt, kik voltak a berlini informá­torok? Egy bizonyos csupán, hogy Hitler közvetlen közelé­ben tevékenykedtek. Mások aligha ismerhették a náci hadvezetés, haditermelés fél­tett titkát. Nevüket, éppen úgy, mint a már említett két távírászlány nevét misztikum borítja. Talán sohasem fogja megtudni a világ, kik voltak, semmi esetre sem a közeljö­vőben. Családjuk számára ez végzetes lenne. Nemcsak be­csületük, hanem életük is ve­szélybe kerülne. így lesz ez mindaddig, amíg náci érzel- műek élnek Európában, vagy bárhol a világon. Bosszút áll­nának a vakmerő, egyelőre ismeretlen emberek család­ján, utódain. Tettük világtör­téneti jelentőségű, mert a tit­kos anyagok, értesülések ki­szolgáltatásával siettették a náci birodalom bukását. Egy sort... Edmond Hamel, az ismeret­len öregember legalább egy sort érdemel minden európai nép történelemkönyvében. — Mikor találkozott Radó Sándorral? — 1943 októberében, letar­tóztatásom előtt egy nappal láttam utoljára, tehát tizen­harmadikán. Tiszta ember Ideális. Sajnálom, hogy ré­gen nem láttam. Odakintről belép az üzletbe Bodrogi Gyula, aki a készülő „Dóra jelenti” című filmben Radó Sándort alakítja Hamel kezet nyújt. — Megtévesztő a hasonló­ság — ismeri el a „Vörös Hármas” egykori rádiósa. —• Kitűnően választottak. Ha szembe jönne velem az utcán ez a rokonszenves magyar színész, akkor azt hinném, harminc esztendővel fiatalod­tam, új hírküldemény érke­zett Berlinből és este hívjuk Moszkvát. Molnár Károly Matroszovék és a jelen Nagyszerű érzés békés ég alatt élni és dolgozni. Ko­runknak ez a boldogsága nem magától következett be. Azért, hogy ez megvalósul­hasson, igen nagy erőfeszíté­seket tettek az idősebb gene­ráció tagjai, nagyapáink, apáink. Éppen ezért nagy büszkeséggel emlegetjük a Lenini Komszomol neveltjei­nek a nevét, közöttük a Szovjetunió hőséét, Viktor Talalihin pilótáét, aki a tör­ténelemben először éjjeli re­püléssel faltörő kosként re­pült rá az egyik támadó né­met bombázóra, és így aka­dályozta meg, hogy az ne jusson Moszkva légkörébe; Alekszandr Matroszovét, aki testével fedte el az ellensé­ges géppuska lőrését; a fé­lelmet nem ismerő Zoja Koszmogyemszkaját és az if­júgárdistákat, Kosevoj mes­terlövészt, a negyvenes évek komszomolistáinak százait és ezreit. Életük és harcuk azzal a kegyetlen korral esett egybe, amikor a Nagy Október or­szága élethalálharcát vívta a német fasizmussal. Meg kellett védeni és szabadítani hazájukat az ellenségtől, se­gítő kezet kellett nyújtani több országnak, amelyek a fasizmus igája alatt nyögtek. Ezek a körülmények és fel­adatok határozták meg a Nagy Honvédő Háború kom­szomolistáinak életét és cse­lekedetét ! A sok száz ezer felejthetet­len hazafi közül — akiknek hőstette az élő példa erejé­vel bizonyítja a haza védői­nek bátorságát, — ötvenha- tan élnek és dolgoznak gyá­runkban, az uzsgorodi mű­szergyárban. Ma már nagy tisztelettel nevezzük őket ve­teránoknak. Arra törek­szünk, hogy méltó örökösei lehessünk hőstetteiknek, és az építőmunkában elért si­kereknek. A tradíció ere­jével igyekszünk megsokszo­rozni apáink sikereit. A gyár veteránjai — F. P. Bezverhnyev személyzeti osztályvezető, A. A. Ljasenko gyárigazgató, F. I. Onyegin és B. L. Abramovics mérnö­kök, B. P. Szurnyin, a kettes részleg vezetője és mások — sokszor mesélnek nekünk azokról az időkről, amikor a Nagy Honvédő Háború tűz- kohójában edződött ifjúsá­guk, aoélosodott komszomo- lista jellemük. Ma is ott áll­nak az élvonalban, példamu­tatásukkal tanítanak bennün­ket a haza szeretetére, az eredmények fokozására, a szocialista országok közötti barátság elmélyítésére. Követjük példamutatásu­kat. A munkában jó ösztönző erőt jelent számunkra az évről évre erősödő barátság gyárunk és a szabolcsi üze­mek kollektívái között. A delegációcserék, a munkata­pasztalatok tanulmányozása, a lenini internacionalista órák és más, a szocialista or­szágokkal közösen kidolgo­zott együttműködési forma segíti az ifjúságaink közötti barátság elmélyítését. Ezért a barátságért olyanok fára­doztak, akik nem sajnálták erejüket, ha kellett vérüket sem, a Nagy Honvédő Há­ború frontjain. Mihail Cserepanja az uzsgorodi műszergyár Komszomol-titkár Békében születtek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents