Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-28 / 124. szám

1978. május 28. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Penészlek "73 Mint a csontváz ujjai, úgy csörömpölnek a csoroszlyák. A szekér után kötött vetőgép bukdácsol az úton. A gazda a bakon ül, hajtja fáradt lovát. Az öreg egyike annak az ötven parasztnak, aki még gazdálkodni képes a penészleki határ­ban. Kalapja szélét megbökve köszönti az idegent. JErre még így szokás. Erre még sokminden régi, ami szívós konokság- gal birkózik az újjal. Az öreg akác, mint tépett hadastyán fogja fel a szelet, amely krajcáronként fújja szét a három aranykoronás homokot. Parlagon hever vagy 500 hektár. Füttyentés, nyi parcellák, szőlők, vízzel telt laposok henyélnek. Vas, ki tudja mióta nem sértette őket. Ember, ki tudja mióta nem tapodta őket. Köztük és mellettük, ott, ahol mégis te­remni késztették a földet, ke­gyetlen vajúdás után csak egeret szültek a dombok. Mi lesz akkor, ha... — Gyorsabb változásra érett meg az idő — mondja a tanács elnöke, Gulátkó Já­nos. Alig akad ma valaki a községben, aki vitatja: a földrendezést meg kell csi­nálni. Nemcsak azért, mert sok a parlag. Az itt élők em­beribb sorsa is ezt követeli. Ha a három nagyüzem, az ömbölyi tsz, a nyírlugosi ál­lami gazdaság és az erdőgaz­daság művelésre veszi át a határt... Megszűnik sok nyolcvan- éves ember küzdelme a ho­mokkal. Nem kényszerül az asszony, hogy csecsemőjét a trágyásszekéren magával vi­gye a határba. Jó gazdaságok fizetése jutalmazza a szorgal­mas munkát. Az eljáró, ha hazaérkezik, nem dolgozik szakadásig a meglévő .földön. Nem egyszem cséplőgép kö­rül tolong a gazdasereg. Nyugdíjba kerül a kasza. És még az öregje is megéli azt, hogy leosendesedve élvezze a naplementét. — Változásra van szükség, mégpedig nagyra — magya­rázza dr. Kiss Tibor körzeti orvos. Penészlek ma sem szegény falu. A múlt évben épült 20 ház. Most is készíte­nek legalább ötöt. Volt, ami­kor itt volt a járásban a leg­magasabb tákarék. Ez most megmozdult. Üj házak, búto­rok, kerítések, háztartási gé­pek vannak sokfelé. De na­gyon hiányzik még a forma mögött a tartalom. Élni még nem tudnak az itteniek. Mint sokfelé másutt, itt is rá kell jönni arra: nem a szerzés az élet. A falu évente elad több mint egymillió liter tejet. Csak­nem ezer sertést értékesíte­nek. Málnájuk híres Miskol­con és Debrecenben. A do­hánynak mesterei. Az ubor­kát alig győzték elszállítani innen. A magkenderért egy- egy paraszt százezret is ka­pott. Kevés helyre vitte a postás a pénzt. Tízezren alul alig kapott valaki. Márpedig a többért a postára kell men­ni. Rendezés a gondolkodásban Lelkendezzünk? Nos. a jó­lét hallatán talán. De emö- gött mégis ott húzódik a mo­dern szegénység. Az, amikor nem a pénzben szűkölköd­nek, hanem képességben, hogy megkülönböztessék a célt az eszköztől. Űj osztás kívántatik a fejekben, újféle rendezés, ami a tulajdon bír. tokívén kívül átrajzolja a gondolkodást irányító teker- vényék kusza rendjét. — Ez a könyvtárunk — mutatja a négyszer hármas helyiséget Végső Sándomé. Van ötezer kötet könyvünk, de egy csepp helyünk se to­vább. Ha elköltőm az évi 13 ezer forintot könyvre, ugyan­csak bajba jutok, hisz nin­csen hová tenni. Amint lát­ja, ez a kis szoba itt van az iskolában. Leülni nem lehet, a 30 jelnőtt olvasó válogat, aztán, siet tovább. Próbálko­zom, hogy a gyerekek vigyék az olvasnivalót, nem is hiába. De ez a mostoha hely mást nem is enged. A járásiak akkor jönnek a könyvtárba, ha író-olvasó ta­lálkozót kell előkészíteni. Máskor aligha. A szomszédos terem a kultúrház, a fele tanterem. Itt rendezik a bált, itt működik a mozi, itt tart­ják az előadásokat. Nem csalogató, de többre nem te­lik. Pedig az itt élőkben ott lappang a vágy a több tudás iránt. A mezőgazdasági könyvhónap megnyitóján majd szétvetették a termet, vették a könyvet, s a könyv­táros nem győzte a pulyával hazaküldeni az olvasnivalót. — Fogékonyak az emberek nálunk — magyarázza hittel Kondor Andrásné, a napközi gondnoka. Csaknem 100 is­kolás étkezik az iskolában. A gyermekek a főzeléket is megszerették. „Anyám sem főz jobbat” — ez a dicsére­tük. Vagy nézzük a boltot. Most abból van a baj, hogy kevés szalámit hoztak, pedig ez lett volna a kirándulók elemózsiája. A falugyűlésen (ezt a doktor is mondta) azon háborodtak fel, hogy a boltban nem elegendő a tej, a zöldség, a sajt (!). De hogy mást mondjak: a legtöbben már félreteszik saját gond­jaikat, s a köz dolgait sürge­tik. Bizalmuk van a politikai vezetéshez. Talán torz még a megfogalmazás, de sokszor mondják: ha ez meg ez nem lesz rendben, megyünk a párthoz... És de sokszor érzik úgy, hogy valami nincsen rend­ben. Rossz a helyi boltban a műtrágya-ellátás. Ha fuvar kell a falunak, akkor nem Omboly segít, hanem a haj- dúsi Fülöp. Nincsen ez más­ként akkor sem, ha a spor­tolókat kell szállítani. De sé­relmes az is, hogy a szálkái kórházhoz körzetesítették őket, pedig oda és vissza nyolcórás az út a beteg em­bernek. És bizony beszéd tár­gya az is, vajon miért nem költözhetett a meglévő he­lyiségbe a zsákragasztó, amit a kislétai—máriapócsi tsz ajánlott nekik, hogy a nőkön segítsenek. Asszonyok megváltása Itt álljunk meg egy szóra. A penészleki asszonyok meg­érdemelnek egy kis kitérőt. A mondás a faluban így szól: amikor hét végén a férj ha­zaérkezik, az asszony sír, a kutya örül. Amikor elmegy, a kutya sír, s az asszony ör­vend. Mert bizony néha ne­héz elviselni a lup-víkendet. Hét közben ott a gyermek, a föld, a kert, a jószág. Ha va­lakinek megváltást jelent a közös gazdálkodás, úgy az asszony az. S hányán, de há­nyán vannak, akik a gyü­mölcsszedés idénymunkáján kívül alig várják, hogy egész évben dolgozhassanak! — De ne feledjük az öre­geket — folytatja a gondola­tot dr. Kiss. Ha rajtam áll­na, úgy az első, amit építe­nék: egy szociális otthon. Mert sok az elnyúzott, idős ember a faluban. S mind többen lesznek, akik felad­ják. Megoldás lehet a nyolc­van idősnek, hogy a tanács­tól kapják a 900 forintnyi szociális juttatást: Segítség a napi ebéd is, amit tizenöten visznek haza az iskolai nap­köziből. De mi lesz azokkal, akik nem tudnak tovább dolgozni? Akik elhanyagolt betegségükkel szenvednek? Akik visszatérnek a mai leg­népszerűbb foglalkozásból, az éjjeliőrködésből? Kérdőjelek sorolnak egy­más mellé. Az általánosság­ban feltett kérdések mögött egy-egy ember, család egyé­ni sorsa rejlik. Mert mi más az, amikor kiderül, hogy az eljárók közül csupán kettő van, aki szakmunkás? Vajon miért törvényszerű még ma is, hogy Penészlek a segéd­munkásokat exportálja? Jó-e, hogy azok a gazdasá­gok, akikkel életüket össze­kötni készülnek, éreztetik: örömük csekély? Kiegyen­súlyozottan Kondomé, aki a községi pártvezetőség tagja, így ma­gyaráz: — Rendkívüli fela­dat hárul községünk 13 fős pártszervezetére. Érezzük a bizalmat, s tudjuk: meg kell annak felelnünk. Ez a falu mindig megtette, azt, ami tő­le telt. Termeltünk, s ha na­gyon nehéz is volt, de igen­is, haladtunk előre. Most új nekiveselkedés kell, hiszen az itt élők még korántsem kapták meg mindazt, amit a mi rendszerünk adni tud. — Ami döntő — így a ta­nácselnök —, hogy nálunk a szokásosnál erősebbek az em­beri kapcsolatok. A nem könnyű sors, az egymásra­utaltság közel hozta a csalá­dokat. A saját erő azonban a végére ért. A tulajdonban beköszöntő változást várják. Ezzel azt is: legyen az éle­tük jobb. Tudjuk, hogy akik­hez életünket kötjük, talán maguk sem bírják anyagi erejükkel a földrendezést. Márpedig az időt utolérni üres zsebbel nem lehet. — Falunk sorsa — mondja a 17 év óta itt dolgozó dr. Kiss Tibor — jófelé halad. Érzik ezt az emberek is, akik kiegyensúlyozottak, s tesznek is sorsuk változásáért. Már túl vagyunk azon, hogy azon keseregjünk, mi lett volna, ha... Igaz, a mai kérdés: mi lesz, ha... Ez viszont már jobb, hiszen a jövőt fürkész­ni csak hittel akarók tudnak. Vajon nem elvont okosko­dás az, amit a doktor mon­dott? Nos, úgy éreztem, nem. Hiszen a korábbi gyors el­vándorlás mintha megállt volna. Penészlek lélekszáma nem apad. A két-három- gyermekes családok korsze­rűbb életre rendezkednek be. Jókedvvel kezdenék bele olyan társadalmi munkába, ami szépíti, gazdagítja köz­ségüket. Gyermekeiket több­re serkentik, sorsuk mérlegét okosan megvonva más élet­re késztetik. Néhány év alatt megsokszorozták azo­kat a technikai eszközöket, amelyek új kultúrát hoznak a házakba. S ami talán a legtöhbet mondja: emelked­tek a telekárak. Tehát van piaca a házhelynek, s ahol eresz van, oda fészek is ke­rül. H armadik hete dolgoz­tak. A lány három hét után szemébe nézett a fiúnak, tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!”. Leci- bálta kezéről a bűzlő gumi­kesztyűt, berohant egy fül­kébe és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklen­dezésbe fogott, később hányt. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a cso­portvezető.' Emília mosolygott, csipesz­szel feltűzte a haját. — Nem baj — mondta ne­ki a csoportvezető —. belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerek huszonnégy hónapja irányították a válla­lathoz. Arca beeseett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyír­ták; úgy nézett ki, mint va­lami hosszú nyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta: a börtönből szabadul­tak viselnek ilyen lehetetle­nül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vál­lalatnál a legjobb kocsitaka­rító. Év végén jutalmat ka­pott; az órabérét pedig 12- ről 15-re emelték. Többet keresett, mint a főnöke. Ami­kor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon; brigádot akartak neki adni. de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaság- tan és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a ro­vott múltú ember bűntuda­tával lépte át az egyetem ka­puját. Engedélyt sem kért: orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december köze­pén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte na­pokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisí­tő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud ró­la, talán be is árulja. — Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon éhes va­gyok. Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett in­kább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott Péterből minden aggodalmat. Odanyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, kenyeret, felvágottat és disz­nósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emília rámuta­tott a disznósajtra: — Mi ez? Amikor Péter megmondta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás ele­delt. Legvégül tejet ivott. Nem köszönte meg. Órájá­ra nézett és csak félszavak­kal közölte Péterrel, hogy a Osztojkán Béla: Vonat­takarítók szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elil­lant. Este a könyvtárnál oda­ment Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és meg­fogta a kezét. — Miért koszosak'a kör­meid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlanok? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem. — Tudod mit — kezdte Emília újra —, szeretném le­vágni és kitisztítani. A tás­kámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Félóra múlva elutaz zom. Csak a jövő héten jö­vök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levághatod. Emília mosolygott, mozdu­latlanul nézett a fiú után. Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha a ká­vétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, vé­gül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfekélyes. sejtet­te legalábbis, de orvoshoz nem ment. Leereszkedett a vonat lép­csőjére, a W. C-ből kiáram­ló sósavgáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát. Erősen sütött a nap. A folyosóról ide hallotta Emí­lia tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Ha­zafelé bocsánatot kért Pé­tertől. Belékarolt és hallga­tásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszá­molták. mennyit kerestek az­nap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és naran­csot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyu­kája. Mindkettő nagyon fi- 1 nőm és „létfontosságú vita­minokat tartalmaznak”. Ez­után előszedte a körömolló­kat, levagdosta Péter körme­it, utána sokáig beszélgettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. Emília ekkor tizenkilenc. Péter hu­szonöt éves volt. — Anyukám és apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azt írták, válasszak: vagy veled maradok, és ak­kor megvonnak mindenféle támogatást, vagy hazame­gyek. Péter bem felelt erre. Emí­lia éjjel, az ágyban kijelen­tette: nem megy haza. Nyá­ron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszükségesebb holmi­jaikat magukkal hozták és Péter régi munkahelyén két hónapra munkába álltak. — Nem csinálom tovább! — jelentette ki a negyedik héten Emília. Belevágta a felmosórongyot a W. C.- kagylóba. Gyűlölködő pillan­tást vetett Péterre, aztán fu­tólépésben végigszaladt a szerelvényen. Az utolsó ko­csiban a fiú utolérte. Pofoz­ni kezdte. Emília sírt. a szá­ja vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, hányt az idegességtől. Másnap reggel egyedül éb­redt. Az ágyon Emília he­lye üres volt. F él tízkor begördült a vonat. Partvissal, vö­dörrel. gumikesztyű­vel felszerelve egyedül szállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről lemosta a tegnapi szennyet, végül el­rakta a szatyorba, ahol az­napra már csak egy személy­re szólt az ennivaló. Akiknek a jó mindig kihullott a történelem rostáján, ma sűrűbbre szövik a szitát. A kis faluban gyorsabban kezdenek járni az órák is. A késést behozó ketyegésnél csak a szivek vernek gyorsabban. Bürget Lajos KM vasArnapi melléklet Képzőművészeink vázlatkönyvéből Pál Gyula: Stráfkocsi

Next

/
Thumbnails
Contents