Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

1078. május 21.

o

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Barázdák

Nagy dolog volt végre földhöz jutni az évszázados nincs- telenség után. A néhány holdas szegényparasztok azonban nehéz helyzetben voltak: nem tudták mivel művelni földjeiket. Nem sokra mentek a borsos uzsorabérért kapott kölcsönigá- val, de az egyszál tehén vontatta kis ekékkel sem. A mezőgazdasági gépeket csak hallomásból ismerték. Történelmi és gazdasági szükségszerűség volt hát a gépállomások harminc évvel ezelőtti létrehozása.

Az MDP akkori program- nyilatkozata hosszú távra megszabta a tennivalókat: „A mezőgazdaság területén döntő feladat a paraszti kisbir- tokra épülő. mezőgazdaság számára lehetővé tenni a tudomány és a technika alkalmazását. Ezért a Magyar Dolgozók Pártja síkraszáll a mezőgazdaság gépesítéséért, állami mezőgazdasági gépüzemek széles hálózatának létesítéséért, e célból a traktor- és a mezőgazdasági gépgyártás nagyarányú fejlesztéséért. Az állami mezőgazdasági gépüzemek feladata: a mezőgazdaság gépesítésén túl a dolgozó parasztságnak támogatást nyújtani a szakszerű és tudományos gazdálkodásban ...”

Forradalmat indított el a gép a földeken, s nálunk még nem tapasztalt, soha nem próbált úton indult el a parasztság.

— A „szabadtraktorokon” az esőkabát volt a legmelegebb ruhánk. Ha eleredt az eső, a gép alá bújtunk, hogy el ne ázzunk. És nem nyolc órát mentünk ám, hanem rendszeresen 14—16-ot. Főtt ételt pedig csak esténként, vagy vasárnap láttunk. Szalonnát, hagymát, vagy zsíros kenyeret csomagolt az asz- szony mindennap. De még a szalonnát sem unhattuk meg, nem jutott olyan gyakran.

Acsay Gyula, a tyukodi Kossuth Tsz traktorosa az elsők közt került a gépállomásra. Hosszú évekig két műszakban vezette a mező- gazdasági gépek sok típusát a barázdában. Ha elromlott a gépe, a javítással is neki gyűlt meg a baja.

— Ha egyszerűbb hiba történt, ott a helyszínen rendbe hoztam. De nem egyszer előfordult, hogy a hibás alkatrészt a hátamra vettem és a

4—5 kilométerre lévő műhelybe vittem megjavítani. Ma már jobbnál jobb gépek dolgoznak a földeken és egész szerelőármádia javítja őket, ha bajuk esik.

A megyénkben megalakított 27 gépállomás elsősorban a termelőszövetkezetek gépi munkáját volt hivatott elvégezni: a tavaszi és az őszi

szántást, talajelőkészítést; a szállítást is bérben vállalták el. Egy gépállomásra akár 30 tsz is jutott. Igaz, a téeszeket sem lehet a mai mércévé mérni, mert egy falu gyakran hat aprócska téeszt is alakított.

A közös földek megművelése mellett dolgoztak a traktorok az egyéni gazdák földjein is. De csak akkor láthattak munkához, ha megrendelést kaptak tőlük! És bizony akkor még sűrűn előfordult, hogy hamarabb kértek köl- csönigát a tehetősebb gazdáktól. Igaz, ők kétszer-három- szor annyit is elkértek, mint amennyit a gépállomás. Gyakran mégis kínálni kellett a jobb, olcsóbb, gyorsabb gépet. És mi több: munkává bizonyítani, hogy nem „nyo- morodik meg a föld a gép alatt”! Nagyon szépen fölszántottak egy földterületet, majd a barázda végén táblát helyeztek el, rajta felirattal: „Ezt a földet gép szántotta!” A szakembereknek, a téesz-elnököknek, agronómu- soknak bemutatókat tartottak, ahol mindenki megszemlélhette az új gépek végezte munkát. Ha aztán a győzkö- dések után egyéni gazdák is kérték a gép segítségét, a legjobb traktorosokat küldték ki, hiszen az egy holdas nad- rágszíjparcellát felszántani nehezebb volt, mint beállni egy nagy táblába!

Ha elromlott a gép, a gépállomás azonnal küldött helyette másikat, ne kelljen a szántás, vagy a vetés kellős közepén abbahagyni a munkát. „Vésztartaléknak” mindig hagytak néhány gépet. Traktorral ment haza abban az időben minden traktoros, hogy még ezzel is hamarabb érjenek ki a földekre. Kisebbfajta gépállomásra hasonlított mindnek az udvara: a traktoron kívül az eke, a pótkocsi is ott állt a ház mellett ...

Szoták József esztergályosnak már a fia is a téeszben keresi a kenyerét, gépjárművillamossági műszerész és tagja a tsz-nek is. Szoták József Budapesten tanulta a szakmáját, de amikor visszajött. apróbb-nagyobb javításon kívül egyéb tennivalója nem akadt. Ma pedig szériamunkát végez, házgyári elemekhez úgynevezett üregelőt, húshorgot, görgőket is gyártanak a műhelyben.

— Amikor a hatvanas években a gépállomást lassan fölszámolták, a tyukodi termelőszövetkezet szinte minden gépet megvett — tellett már rá akkor. A téeszbe mentem én is. Ugyanazzal a traktorral jártam, mint amelyikkel a gépállomáson.

A gépállomások sokat tettek a termelőszövetkezetek megszervezéséért és megszilárdításáért. Traktorvezetői és munkagépkezelői tanfolyamaikon például a megyében 1190 férfi és 67 női traktoristát oktattak.

Kasu József is régi gépállo-1 mási alkalmazottként kezdte 1 Tyúkodon. Hat vagy hét tanfolyamot elvégzett, s ma már szinte minden mezőgazdasági gépet tud kezelni, vezetni.

— A legrégibb — bár akkor nagyon korszerűnek számító — „kormoson” kezdtem. Rázott annyira, hogy még éjjel, álmomban is rázkódtam a műszak után. Az időjárás volt a legnagyobb ellenfél: nem lehetett védekezni ellene. Sok esős, szeles időt szenvedtem végig a traktor nyergében. Most a legkorszerűbb Rába-Steigeren dolgozom, rádiót is hallgathatok benne és mindig megfelelő hőmérsékletű levegőt ad a traktor légkondicionáló berendezése. De ha jön egy hidegebb idő, már érzem a derekamban a régi „kormosok” nyomát.

Havi 3700 forintos fizetéséből és a háztáji jövedelméből — a legtöbb tyukodi téesz- taghoz hasonlóan — Kasu József is épített egy háromszobás házat.

„Gépállomásainkra büszkék, a traktoristákat szeretik, megbecsülik a falvakban. Egyre több dolgozó paraszt ismeri fel a munkásosztálynak azt a hatalmas segítségét, amelyet a traktorosok, az egyre jobban felszerelt gépállomások jelentenek. A tsz-eknek és a szövetkezeti csoportoknak erős támaszai a gépállomások: az egyénileg gazdálkodó dolgozó parasztokat is megszabadítják a föld jobb megmunkálásának gondjától. (Szabolcs- Szatmári Néplap, 1951. január 11.)

Tordai Zsigmond — aki a múlt nyári emlékezetes MNK-meccsen a döntő tizenegyest berúgta a Fradi kapujába — ugyancsak egészen fiatalon került a gépállomásra. A sok tanfolyam után ma már szakmunkásszinten javítja is a traktorokat.

— Egy-egy érdekesebb műszaki problémának még a könyvekben is szívesen utánanézek. Nem mindegy az, hogy mennyi idő alatt javítok meg egy gépet, pedig órabérben dolgozom. Már kinn a földön, munka közben hallom, ha valamelyik gép- alkatrész nem úgy működik, ahogy kell.

— Én is hozzáláttam a házépítéshez, a téesz fuvarkedvezményt adott. Nemsokára egy kocsira kezdünk gyűjteni, hogy ne csak a lakás és a műhely közti utat ismerjem. Elvisszük majd a gyermekeket kirándulni, országot, világot látunk ...

A gépesítéssel, a termelőszövetkezetek megalakításával egyidőben jelentős változás kezdődött a falusi lakosság gondolkodásában is. Az annyira áhított földdel, mikor megkapták, kevéssé tudtak boldogulni. A föld jobb megmunkálásában, a közös gazdálkodás népszerűsítésével és elterjesztésében úttörő szerepet játszottak az egykori gépállomások traktoristái, akiknek nagy része ma is ott ül a modern gépek vezetőfülkéiben és a legjobb technika értő mestereiként dolgoznak a földek nagyobb hozamáért. A hatalmas szövetkezeti táblák fölött pedig ott röpködenek a növényvédő repülőgépeken fiaik, unokáik, akik már a kapát is kivették a földet művelők kezéből. Gép húz barázdát a földön, gép barázdálja az eget. Szántástól betakarításig zúgó motorok, ezernyi okos szerkezet segíti az embert a földeken, az egykori kétkezi földművelőket, akiknek első segítőtársai az egykori traktoristák voltak.

A nagyüzemi mező- gazdaság megteremtésének nagy csatáit idézi a mezőgazdasági főiskola előtt, beton talapzatra kiállított régi traktor. Ahogy a szakmabeliek becézték: a „Kormos”.

Ilkú Miklós és Pun- csák Mihály, főiskolai hallgató az izzófejet szereli fel. Hammel József felvétele.

Nézem az asszonyt, ahogy ott guggol a fal tövében, s néha kendős fejét előretolja, alig kijjebb a fal élénél, s lesi azt a másik asszonyt, aki egy kicsit odább apró libákat terelget a kerítésen belül.

A guggoló asszony óvatos, gyanakvó, mint a róka. Bal kezével bő szoknyáját fogja hátra, a jobbal meg a falnak támaszkodik, így könnyebben tartja magát, amíg a fejét a földtől alig húsz-harminc centis magasságban kidugja, és szemmel láthatóan nagyon vigyáz, hogy a másik meg ne neszelje jelenlétét.

Megyek közelebb, a fal mentén. Hátba kerülöm.

— Mit csinál? — kérdezem.

Megrebben, de nem néz rám, meg sem fordul.

Tóth Kornélia

— Hüsölök... — dadogja.

Hangja furcsa, szokatlanul

mély.

Oldalról nézem. Kit látok? Kiss Ferencet, régi gyerekkori pajtásomat.

— Megbolondultál, Ferenc? — kérdezem.

— Meg a nyavalyát. Hagyj békén.

S értek most már mindent. A libákat őrző asszony nem más, mint Ferenc komám felesége.

— Lesed az asszonyt?

— Lesem. Na és?

— Nincs jobb dolgod?

— Azt beszélik, hogy az elnök szaglászik körülötte. Mondom, megnézem közelebbről ...

Először feldühödik, de pillanatok alatt egészen máshogy látom a helyzetet. Kitör belőlem a nevetés.

— Ne nevess, észreveheti — int felém Ferenc.

— Hát elhiszed te Rózsikéról? El? Én tenném helyetted a tűzbe a kezem, érte. Hát nem ismered? Minden pletykára felülsz! Meg — mit mondjak itt hirtelen — hány asszony jönne el így vasárnap libákat őrizni, mi? Érted is teszi, vedd észre!

Ferenc rámnéz, barna, kerek arca megenyhül.

— Csak pletyka lenne, biztos?!

— Az hát! — mondom, de nevetésbe fullad megint a szó, ahogy nézem ezt a fiatal férfit ezekben a vedlett asszo- nyi gúnyákban. Lassan nevetni kezd ő is, és nagyon gyorsan dobálja a kezembe a szoknyákat, mellényeket.

— Fogd meg már! — szól vissza. — Mindjárt jövök.

Ferenc szalad az asszony felé, én meg élvezem a forró napot, hallgatom a méhek döngicsélését. Vasárnap van. Szép, tavaszi vasárnap.

Pista derék, erős ember, ötvenkilenc óta tagja a helyi téesznek. Gyalogmunkásként kezdte, de nemsokára tanfolyamra járt, most traktoros.

Eszes, becsületes. Nemrégen nősült. Félig kész házat vett a falu szélén, most azon van, hogy odaköltöztesse asszonyát, aki most éppen áldott állapotban van. Pista törekvő ember. Éppen erről beszélünk, ahogy megyünk az orvosi rendelő felé. ö valamilyen gyógyszert kér az asz- szonynak, én meg elkísérem.

— Tudod — mondja Pista — mindent el akarok érni, mindent meg akarok szerezni, ami kell. A ház megvan, -most autót, bútort, gyereket szeretnék.

— Nyugodj meg — szólok közbe —, meglesz minden, csak légy türelmes. Gondolj arra, hány korodbelinek van ilyen háza a faluban.

— Mondasz valamit — hümmög, bólogat hozzá.

Váratlanul az oldalamhoz bök.

fjjy

falu

három

napja

— Nézd, milyen szép asz- szony. Az orvos felesége.

Tompított hangon mondja, és fejét sem fordítja felém, nehogy a szembe jövő nő észrevegye, mert rá tette az előbbi megjegyzést.

Nézem a nőt, fiatal, húszhuszonöt körüli. Csinos, formás, szemrevaló.

— Kezétcsókolom, nagyságos asszony.

Pista köszönését a nő mosolyogva fogadja.

— Hogy mondtad? Hogy köszöntél? — tettem a nagyothallót.

— Kezétcsókolom, nagyságos asszony — ismétli készséggel.

— Hát ezt meg hol tanultad?

— Apám is így köszön neki. Ez így illik.

— Tréfálsz?

— Nem én — tiltakozik Pista, és most már kérdő, csodálkozó szemmel néz rám. Én is rá.

Zsibong, kavarog a násznép.

A gazdaasszonyok előre futnak. — Hujuj'ujujujj! — hallatszik a hangjuk, s magasba emelik a borosüveget, perdí- tik a kerek kosarat, benne a foszlós mazsolás kalács. Végig kínálják az egész házat. Béldi papa i* kint áll~a ház előtt.

— Most ettem — menti magát, de azért fogja, bütykös ujjaival tördeli é» szájába gyömöszöli a kalácsot.

Hátul a zenészek fújják a talpalávalót, szól, recseg a trombita.

— Lakodalom van a mi utcánkban ... — éneklik.

Hirtelen csend lesz. A násznép megáll. Mindenki a ház felé néz, a szemek végigtapogatják az ajtókat, ablakokat. A távolabb lakók kijönnek az út közepéig, hogy jobban odalássanak. — Mi lesz? Hogy lesz? Kibékülnek- e, haragszanak-e? — kérdezgetik erre-arra.

— Lesnek azok úgyis. Csak kíváncsiak a fiuk esküvőjére — állapítja meg az egyik násznagy.

— Lehet, hogy a kéményből leselkednek — mondja valaki gúnnyal.

A vőlegényt figyelem. Szótlan, szomorú. Szorosan átkarolja új asszonyát.

Horváth mama odahajol hozzám és suttogva beszélni kezd:

— Látod, milyenek. Falugazdák voltak, azért nem tetszik a meny. Pedig szorgalmas lány ez, dolgozik, keres. Szép lesz a hozomány is. Ezek meg — és fejével a ház felé bök —, mikor még beszéltek vele, azt mondták, hogy ilyen zalai népekhez nem megy vőnek a fiuk. Ott még azért nem tartunk. Pedig, úgy mondom, tán jobb módúak a Zsuzsikáék, mint ők. Ilyet tenni, ilyet tenni...

Sopánkodik Horváth mama Nézem az arcát. Mélyen ülő szemében felháborodás lobog.

— Jöttek munkát keresni, hát találtak is. Itt laknak, olyan régen, hogy az ifjú pár nem is igen emlékszik rá. De mégis, látod, a saját gyerekük lakodalmára se jönnek ki.

— Üjra recseg a trombita, meglódul a sor. Hátul már táncolnak. A zenészek közt kövér, nagy hasú ember járja, égfelé tartott tenyérrel. Izzad kegyetlenül.

Az autók az idősebb vendégekkel lépésben követik a sort.

V. S. J.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

D