Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. április 3. „A nagyobb család fontosabb volt..." Egy nyugalmazott elnök Szidta a kormányt. Az asztalon állt, onnan intézte cifra beszédét a kocsma vidám hallgatóságához. Bekísérték a csendőrségre. Elengedték, majd egy hónap múlva a debreceni kúriánál a bíróság első fokon három évre ítélte. Másodfokon felmentették. Peregnek a szavak. Mint apró porszemek a homokórán. Nem időt, egy életet, tetteket mérnek. Aki már 62 tavaszt megért, annak van mit mondania. — Apám cseléd volt, tíz gyermek apja. Tizenhárom éves koromban már én is arattam, hónapos napszámos voltam. Mi az, hogy hónapos napszámos? — Az uraság dohányt, cukorrépát termelt. Felfogadott embereket, akik napszámért a kapálástól a betakarításig dolgoztak. Csak akkor, amikor kellett, de biztos munka volt. Gyereknek negyven-öt- ven fillért fizettek egy napszámért. A felnőttek napszámbére 60—70 fillér volt... Kocsit vezet. Ahogyan a vidéki ember mondja: saját taxija van. Cipője nap mint nap fényes, nadrágja, zakója jól vasalt, nyakkendőt visel fehér ingéhez. Barna haja még mindig sűrű, néhány ezüst szál tarkítja csak. Szemöldöke bozontos, tartása egyenes, szava halk. ...Ibrányban Meggyesi volt az állomásfőnök, baloldali érzelmű ember, Puskás Károly meg a kocsmáros. A megrendelt bort az öreg Békésivel emelték le a vagonból. Rosz- szul. Betört egy donga, elfolyt vagy tizenöt liter. A kocsmáros nem akarta átvenni az árut, hát ezért mentek Meggyesivei a kocsmába. Az egyezséget áldomás követte, majd támad egy kis veszekedés, aztán kibékülés és újabb áldomás. Ezek után állt fel szavalni az asztal tetejére Horváth János... Gyűlés az ibrányi réten — Az első ügyem a csendőrséggel akkor volt, 1936-ban, amikor elmentem kepésnek a bandába. Nagyidai János és Majoros Béla voltak a csapatgazdák. A községházán kötöttük meg a szerződést. Abban ki volt kötve, hogy jár az uraságtól szalonna, só, meg krumpli is. Azt nem adták meg. Csak ami az aratásból jutott, vagy négy mázsa búza. Panasztételre a községházára mentünk. Két napig ott üldögéltünk. Majd azt mondták, hogy gyűlés lesz az ibrányi réten, mert máshonnan is jönnek aratók, akik szintén nem kaptak szalonnát, sót. Szóval az elnökséget kővel dobálták meg, minket meg bevittek a csendőrök. Mi minden fér el egy emberi életben! Napszám, részesaratás, krampácsolás, kubikolás a Lónyai-csatorná- nál, fűtés a malomban, téglagyári munka, útépítés, bányamunka. És egyszer csak rákerült a bélyeg. — Szikszai Sanyi volt az intéző az uradalomban. Azt mondta, miután Fülöp Mihály, a kertész elküldött a munkából, hogy feketelistán vagyok. Büntetett előéletű, nekem nem lehet dolgozni. Szidtam a kormányt... A hadifogsággal feleződött az élete. Ogyessza mellől, a hadifogolytáborból úgy jött haza, hogy ott elvégezte az antifasiszta iskolát. 1947. december 2-án megérkezett, harmadikén már belépett a pártba. — 1949. áprilisában megválasztottak az ibrányi földművesszövetkezet ügyvezetőjének. Elvégeztem egy öthónapos bentlakásos iskolát és következett a munka. Megszerveztem a gyümölcstermelő szakcsoportot. Égy kissé furcsa, hogy ott, abban a kertben, ahol néhány évvel korábban eltiltottak a munkától, én szerveztem az embereket. Mint annak előtte, ezek után is sok mindent próbált Horváth János. De merőben más volt ez, mint az egy-két hétig tartó munka, a filléres nyomorúság. A MEZÖBER- nél Nyíregyháza város ellátásáért dolgozott, később választhatott: vagy vállalati igazgató, vagy termelőszövetkezeti elnök lesz. Az utóbbi mellett döntött. „Földművesnek születtem' — A kevés iskolámmal milyen igazgató lett volna belőlem? A paraszti munkát ismertem, ismertem az embereket is. Azt hiszem, földművesnek születtem. Amikor ejvállaltam a megbízatást, háromhónapos szakképzést kaptam Pesten. Onnan Tiszadob- ra mentem gyakorlatra, majd 3 hónapig Nagyhalászban voltam elnök. Onnan kértek át Nyíregyházára. 1955. augusztus 20-tól voltam elnök, a nyugdíjazásomig. Nehéz már hűen ábrázolni a 23 évvel ezelőtti időt. Az alig több, mint 800 holdas városszéli gazdaságban nehéz volt a helyzet. Ígérték az elnöknek: kap lakást, búzát, rendes fizetést. De közbejött az ellenforradalom. — Az emberek kiálltak mellettem, a szövetkezet mellett. Ezt soha nem felejtem el. A munka jól ment, jöttek az emberek, bíztak. 1958- ban már egyesültünk a Szabadsággal, aztán a Béke Őrével, elnökségem végén a nyírjesi tsz-szel. Volt dolgom éjjel-nappal, közben tanultam is. Volt társadalmi funkcióm is elég, emiatt nem ritkán szombatra, vasárnapra maradtak a termelőszövetkezeti ügyek papírmunkái. Alig fél éve egy értekezleten történt az a ritka pillanat, hogy nagyobb hallgatóság előtt önmagáról beszélt. Illetve nem csak önmagáról, hanem a termelőszövetkezeti mozgalomról. — Keservesen meg kellett dolgozni, küzdeni minden kis eredményért. Volt családunk, de a nagyobb család mindig fontosabb volt. Mi hajtott bennünket? Talán a magyar virtus. Ha már megbíztak bennünket, csináltuk. Nem láttuk a küzdelem végét, de mondtuk szaporán: eljön az az idő, hogy jó lesz szövetkezetben lenni, nem lesz kukoricakapálás, répaegyese- lés. Volt sikerélmény is. Az mindig egy kis buzdítást, lökést adott és újra addig mentünk, míg fel nem estünk. Lehet, hogy egy költő, egy író vagy festő magvasabban fogalmazza meg ars poeticáját, de szebben nem: — Abból indultam ki, hogy nekem milyen életem volt. Azért dolgoztam, mert nem szerettem volna, hogy bárkinek hasonló legyen a sorsa. A nyíregyházi Ságvári Termelőszövetkezet hírét a megyében ki ne hallotta volna? Ha másért nem, már azért is írt róla az újság, szólt róla a rádió, mert 1955-tól 1975-ig kilencszer tüntették ki a gazdaságot. És Horváth János volt az elnök. A városellátó szövetkezet — Aprólékos munkát kellett végezni. Megszervezni a város zöldség- és gyümölcsellátását és szakadatlanul fejleszteni a gazdálkodás színvonalát. Nem volt köny- nyű, de a termelőszövetkezeti tagok ebben mindvégig érdekeltek voltak. Az országban talán elsőként 1960-ban mi vezettük be a készpénzfizetéses rendszert. Aki dolgozott, pénzt kapott. Ma a nyíregyházi Ságvári — a legutóbbi egyesüléseket is számítva — egyike a megye legnagyobb termelőszövetkezeteinek. Az eszközállomány 140 millió forint, a bruttó termelési érték 130 millió forint körül van. A termelőszövetkezet tagjai régen túl vannak már azon, hogy a nagy gépek, a zöldség- és gyümölcstermesztés korszerű eszközei az újdonság erejével hassanak rájuk. Ami van, az természetes. Az új házak sokasága, az emberibb élet, a könnyebb munka. A volt elnök, a nyugdíjas elnök — ha beszéde nyugodt hangján nem is érződik — valójában nyugtalan ember. Most már van ideje, lenne ideje, hogy többet törődjön a családjával, hogy több időt töltsön az unokáival. De hát közéletivé gyúrta az élet. — Ma is vezetőségi tag vagyok a tsz-ben, a területi szövetségnek társadalmi elnök- helyettese és tagja vagyok a nyíregyházi városi párt-vb- nek. Talán szerénytelenségnek tűnik, amit mondok, de nem jól érzem magam, ha nem látok, ha nem tudok mindent, ha nem tehetek valamit. Nehéz annak elszakadni a közügyektől, akinek vérévé vált ez a munka. Mezítláb, fekete klottga- tyában, napszámmal kezdte. Beszáll a kocsijába, áthajt a városon. Nem napszámért, de napszámra dolgozik. Seres Ernő Füzesi Imre 30 éve Emberséggel, emberségre A fényes szelek harmincegy évvel ezelőtt Nyíregyházára fújtak egy fiatalembert. Zsebében friss diploma, szívében derű és tenniakarás. Jószerével ennyi volt a csomagja. Füzesi Imrének pem sok ideje maradt arra, hogy azon gondolkozzék: mi is a tennivalója. Rámutattak a Véső utcai sarki házra, és azt mondták: ebből kollégiumot kell csinálni. Majd elé tették a „kefében” (a mai pénzügyi szakközépiskolában) az órarendet, amelyből kiderült, hogy havi ötven órában taníthat. — Cserepeztünk tetőt, vakoltunk, takarítottunk és építettünk, diákok és tanárok együtt — emlékezik Füzesi Imre. Szinte kimondhatatlan lendület vitt, űzött bennünket. Talán nehezebb volt a fegyelmezés, bajlódtunk anyagi gondokkal is, mégis jó szívvel gondolok azokra az időkre, összefonódtunk diákok és tanárok. Volt erőnk és kedvünk, hogy járjuk a falvakat, hév hajtotta a munkás- és parasztgyerekeket a tanulásra is. Ha tüzelő kellett, hát mentünk fát vágni, akkoriban sosem kellett senkit győzködni. A közösségek kialakultak, s minden elképzelést felülmúló lendület jellemezte a fiúkat. Nóta-dilemma Kemény tanárnak tartották akkoriban Füzesi Imrét. A diákok azonban hamar rájöttek arra, hogy a szigor és emberség, a követelés és a szeretet együttjár nála. És talán ezzel és ekkor nyerte meg a csatát. Emlékeztetem a régi históriára. Egy hideg márciusi napon valami felvonulás volt Nyíregyházán. A Szabolcs utcai iskolába menet kiadta a vezényszót a csapatnak: nóta! A srácok fáztak, unták az egészet. Nem daloltak. Ekkor jött az új bejelentés: amíg nincs nóta, senki nem megy haza. Beértek az iskolába. A csapat szótlanul rótta a köröket az udvaron. A helyzet már-már kritikussá vált. A tanár előtt ott volt a nagy dilemma. — Igen. Egy fának támaszkodva latolgattam, hogy véget ér-e most a pedagógusi pályám. Mert esteledett, és kétségtelen volt: előbb-utóbb el kell engednem őket. Akkor viszont vége mindennek. Hideg, esős volt az idő, és féltem. Hirtelen azonban egy cérnavékony hang, valahonnan a sor közepéről rázendített: Gábor Áron rézágyúja... S ezzel megtört a hallgatás. Azóta is ez a kedvenc dalom. Okultam is az ügyből. Emberi közelség Okult, s nem véletlen, hogy diákjai apjuknak tartják. Persze, hogy annak, hiszen régen motorra ülve indult el a falvakba, hogy családot látogasson, és megismerje diákjait. Ajtaja mindig nyitva a kollégisták előtt. Szerelmi ügy, családi gond, tanulmányi probléma, mind-mind lecsapódik nála. Ilyenkor csak Imre bácsi mindenkinek. — Nagyon kell törődni a kollégistákkal. Manapság különösen. Emlékszem, a régiek telve voltak öntudattal, hittel, s vállalkozókedvvel. A munkásgyerekek, a parasztfiúk tudták, hogy a továbbtanulás számukra nem egyszerűen lehetőség, talán kötelesség is. A mostaniak félén- kebbek. Mondjam úgy, hogy gátlásosabbak? Igen-igen ritka, ha valaki egyetemre mer jelentkezni közülük. A számviteli főiskolát többen célozzák meg. Nincs elegendő önbizalmuk, sok otthonról Kozott kisebbségi érzés gátolja őket. Nagyon kell a négyesztendős állandó kapcsolat, emberi közelség ahhoz, hogy segítsük őket képességeik szerint bátran választani. A mai diákok hiszik, pedig nem volna rossz, ha tudnák is: ráhagyatkozhatnak Imre bácsira. Ma is név szerint ismeri a kollégium eddigi 1500—1800 tanulóját. Tudja, ki hol, merre és mit dolgozik. Az utcán megismeri őket, s ők is egykori tanárukat. Tanácselnök Mérkvállajról, osztályvezető az Országos Tervhivatalból, Nyíregyházán újságíró, tanár, főkönyvelő, pártmunkás, közgazdász és igazgató köszön rá, és állítja meg szíves szóval. — Nem szeretek dicsekedni se ezzel, se mással. Pedagógus vagyok, akit iskolai munkájában a kollégiumi tapasztalat segít, és viszont. Emberséggel emberségre kell nevelni a fiatalokdt, ébreszteni bennük a közösségi szellemet. így találják meg az életben a boldogságot. Hozzánk 14 éves korukban kerülnek a fiatalok. Eddig a korig még a szoktatás is elég volt számukra, ekkor azonban vágynak arra, hogy emberszámba vegyék őket, gondjuknak legyen felnőtt részese. A tanár kötelessége, hogy tudjon apa is lenni, barát ha kell, szigorral korholó, s búban-bajban osztozó. Határtalan lehetőség Több mint három évtized tapasztalatai sűrűsödnek ezekben a szavakban. Füzesi Imre nem tagadja, számára is tanulással telt ez az idő. Újat tanult amellé, amit régi diplomájával kapott. Égy változó idő ezernyi új, jó és rossz hatását kellett feldolgoznia magában, hogy abból mindig a legszebbet és íeg- igazabbat tudja továbbadni növendékeinek. — Ma már könnyebb talán, mint régen. Jönnek a fiúk, akik az általános iskolában már megkapták a bátorságot a szereplésre, az indíttatást a közéletiséghez, a tudást, ami alap tanulmányaikhoz. Határtalan lehetőség várja őket, hiszen közgazdászra, pénzügyi szakemberre szükség van. Jó lenne átültetni beléjük az egykori sodró lendületet. Még van néhány évem a nyugdíjig, de nem vagyok ma sem nyugodt ember. Célom még, hogy részese lehessek egy új kollégium építésének. Furcsa, de egy kicsit fájdalmas is lenne, ha megvalósul. Ez a Véső utcai ház a mi művünk. Harmincegy év óta építjük, szépítjük, alakítgatjuk. Nehéz lesz elszakadni tőle. De az idő ezt követeli. Hallgatom Füzesi Imrét — aki egy éve hivatalosan is kiváló tanár —, s közben nézem szikrázó szemét, figyelem nyugtalan mozdulatait. És nem kételkedem abban, ha kell, éppúgy tud majd új kollégiumot építeni, mint 31 évvel ezelőtt, magával ragadva új diákjait. Bürget Lajos A szülőfalu mindig vonzza az embert, az idő múlásával a gyermekkori emlékek egyre jobban megszépülnek. A fehérgyarmati Balogh Lajosnét a szülőhely nem vonzza, inkább taszítja. Egyedinek mondható esete érthető, hiszen egy ausztriai lágerben amerikai katonaorvos segítette a világra. Erről a helyről nincsenek gyermekkori emlékei, de egy-egy film, vagy filmhíradó láttán megjelenik képzeletében a rozsdás vaságy, a drótkerítés, a lebombázott tehervagon, a durva katonaköpeny ... Harminchárom évvel ezelőtt ilyen körülmények között sírt fel először Ba- loghné. Ekkor már béke volt, Ausztria annektálása érvényét veszítette. Három évvel ezelőtt, felszabadulásunk 30. évfordulójával csaknem egyidőben egy pompás szolgálati lakásban született a kislánya, Edina. Ez a szolgálati lakás Fehérgyarmat kellős közepén található, a TITÁSZ kirendeltségén. A kétszobás, félkomfortos lakáshoz gyermekszoba is tartozik. Edina birodalma színes és változatos, a parányi íróasztalra tett papíron a még botladozó ujjai alatt szinte eleven alakot öltenek a béke jelképei: a babák, a virágok, a zászlók. A nagyszobában kényelmes a fotel, mögötte szembetűnő a hatalmas könyv- szekrény. Az értékes könyvek közül hiányzik a háborús irodalom. Ez is érthető. Csak a születés helye érthetetlen és talán megmagyarázhatatlan. A magas, szemüveges fiatalasszony mégis magyarázatba, pontosabban a történetbe kezd. Apja tősgyökeres fehérgyarmati. A bádogosszakmát tanulta ki, a lakatos- mesterséghez is jól értett, ezért az utászokhoz (a műszakiakhoz) sorozták. Egy horthysta tisztnek megtetszett az ügyes kezű mester és csábos ígéretekkel rábeszélte, hogy családjával együtt meneküljenek Nyugatra, mert „vörös rémuralom” következik. A tiszt és a becsapott bádogos, terhes feleségével amerikai fogságba került. 1945. július 24-én a Linz melletti Astenben született Balogh- né. Az amerikaiak viszonylag emberségesen bántak a családdal, a pólyás kislányt anyukája társaságában le is fényképezték. A sárguló fénykép itt lapul az albumban, Edina vidámabb képei között. Láger és születésnap 1945 őszén a foglyok előtt kinyílt a láger kapuja, ki-ki szíve szerint mehetett Nyugatra, vagy Keletre. A meggyötört utász családjával egészen kele'tre jött, a szülőfalujába és tovább űzte a bádogosmesterséget. Amikor megalakult a helyi asztalos és vasipari szövetkezet, az elsők közt jelentkezett, innen is ment nyugdíjba. Baloghné tíz évvel ezelőtt szintén szövetkezeti dolgozó lett, belépett a Fehér- gyarmati Ruhaipari Szövetkezetbe, ahol kitanulta a női szabó szakmát. A népszerű fiatalasszony munkája és magatartása nyomán tagja lett a nagyközségi pártbizottságnak. Hogy még többet tehessen a közösségért, hogy még jobban rászolgáljon a bizalomra, szeptemberben beiratkozott a helyi gimnázium levelező tagozatára. Érdekes, hogy a szövetkezet Ausztriába is exportál ruhát. Valami furcsa érzés fogja el, amikor a szövetkezet udvarán megjelenik a szállítmányért az osztrák kamion. Szüleitől sokat hallott a bombázásokról, ezért szinte rosszul érzi magát, valahányszor meghallja a repülőgép zúgását... Férjével Zsigulit vásároltak, több országgal megismerkedtek, de Ausztriába valahogy sohasem vágytak. Húsvét előtt azonban beadták az útlevéligényüket, és nyáron, a 33. születésnap táján elautóznak Asten- be. Csak még töprengenek: egy ilyen láger helyén illik-e virágokat elhelyezni. A férj, Balogh Lajos, technikus, a TI- TÁSZ fehérgyarmati kirendeltségének vezetője. Szintén 1945-ben született, de ekkor még dörögtek a fegyverek: március 2-án, Komorón jött a világra. 0 is tanul, a villamosipari főiskola levelező tagozatán akar diplomát szerezni. Április 4-ét munkával ünnepli, mint mondja, éppen ekkor kerül rá sor az ügyeleti szolgálatban. (A munkahelyet és az otthont csak egy emelet választja el.) Mit szeretnének a 35., kerekebb évfordulón? A feleség: — Jó lenne, ha Gyarmat két éven belül várossá válna. A férj: — Épül a 750 kilovoltos távvezeték, jó lenne, ha elosztókon keresztül, közvetve a Szovjetunióból is kapna áramot a városunk. Azt akarom, hogy a jövőben sose legyen áramszünet és sötétség ... Nábrádi Lajos KM
