Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

KH ÜNNEPI MELLÉKLET ms április 3 0 Amit épített, állja a próbát Knolmájer János arcképéhez A számok messzire mutatnak Szilágyi Imre hétköznapjai 1949-et írtak. Budapest egyik munkaközvetítőjében két fiatalember jelent meg. Munkát kerestek. Még alig száradt meg a tinta a felső­építőipari iskolában kapott bizonyítványon. ★ — Nekem szükségem len­ne erre a két fiatalemberre — szólalt meg valaki —, s mikor beszélgetni kezdtek, akkor árulta el, hogy a Nyír­ségi Építőmunkások Szövet­kezetének toboroz embere­ket. A két fiatalember vo­natra ült, s megérkezett Nyíregyházára. Egyikük né­hány hónap után visszament a fővárosba, a másik — Knolmájer János — ittma­radt. — Kalkulátorként kezd­tem, ezt a munkakört aján­lotta a munkaközvetítőben a szövetkezet megbízottja — kezdi a beszélgetést Knolmá­jer János, a Szabolcs megyei -Építőipari Vállalat főépítés­vezetője — majd amikor még ebben az évben a szövetke­zetből Magasépítési Nemzeti Vállalat lett, munkahelyi technikus lettem. Knolmájer János nem so­káig dolgozott technikus­ként. Akkori főnökei hamar felfigyeltek a szorgalmas, szűk szavú fiatalemberre, akire egyetlen panaszt sem tett soha egy beosztottja sem, mégis mindig rendben volt körülötte minden és kinevez­ték építésvezetőnek. — Az első igazi feladatom a színház építése volt. Aki emlékszik a mai színház előd­jére, az látja a különbséget. Mi éreztük is. Alig maradt meg valami a régiből, de egy ilyen átalakítás sokkal nehe­zebb, mint egy szabad terü­letre újat építeni. Az ipari beruházásoknál ismeretlen feladatokat kellett megvaló­sítani. Sikerült. Mire a színház felépült, Knolmájer János már főépí­tésvezető volt és ekkor kap­ta első kitüntetését: a mai Munka Érdemrend elődjét, a Munka Érdemérmet. A 4-es főépítésvezetőség — ennek a vezetője Knol­májer János — dolgozói épí­tették Nyíregyházán az alma­tárolót, a konzervgyárat, a Hajtóművek és Festőberende­zések Gyárát, a gumigyárat, a papírgyárat, az ő kezük mun­káját dicséri a tanárképző főiskola, a megyei könyvtár, de építettek közben lakáso­kat az Arany János utcán, sávházat a Nyírfa Áruház mellett, foghíjak beépítését kapják feladatul, övék volt az albérlők háza, a kórházbőví­tés, a szakrendelő építése. — Most Balkányban kez­dünk egy üzemcsarnok épí­téséhez a „Fémmunkás” Vál­lalatnak, befejezés előtt áll a város központjában a 71 lakás alatti üzletsor építése, az újfehértói gyapjúszövő­gyár, dolgozunk Hajdúhad-'' házon, Hajdúnánáson és kez­dődik a város központjában, a Gorkij mozi helyén egy újabb sávház építése. ★ Ha választani kellene a fő­építésvezetőnek, hogy melyik munka volt a legkedvesebb a 29 év alatt, nehéz lenne döntenie. Mindegyiknek meg­volt a maga szépsége, mind­egyikkel járt öröm és gond egyaránt. A színház talán mégis a legkedvesebb, ame­lyik az első elismerést, az el­ső sikerélményt jelentette. Knolmájer Jánosról szíve­sen beszélnek főnökei és be­osztottai. Egyik munkás, egy darukezelő mondja: — Én húsz éve ismerem, azóta dolgozom a keze alatt. Még egyszer sem mentem el mellette, hogy meg tudtam volna előzni a köszönésben. Kiváló szakember, amit az ő vezetése alatt építettünk, az megállja a próbát. A vállalat központjában az igazgatótól és a pártbizott­ság titkárától kértünk véle­ményt. Munkájáról néhány jellemző adat: Hétszer ka­pott kitüntetést, a főépítés­vezetőség egymás után ötször nyerte el az utóbbi években a legjobb főépítésvezetőség címet. Szakmai hozzáértésé­ről: ő nevelte a legtöbb jó szakembert a vállalatnak, nála vált kiváló szakember­ré Somorjai Béla (ma a 43- as ÁÉV vezérigazgató-he­lyettese), Seres Antal, a vál­lalat főmérnöke és ki tudja hányán szerették meg mun­kájukat Knolmájer János ke­ze alatt. A főépítésvezetőség dolgozóinak 80 százaléka törzsgárdatag, s ez is arról árulkodik, hogy aki megis­merte, az jól érzi magát mel­lette. Mondják: többször is be akarták vinni a főépítésve­zetőt a központba magasabb beosztásba, de nem akart megválni az emberektől. Pe­dig ebben a beosztásban a nyári időszakban többször kell 12 órát dolgozni, mint tízet, s ha valakinek, hát Knolmájer Jánosnak szüksé­ge lenne a szabad fdőre. Fe­lesége öt éve meghalt, azóta egyedül neveli most 11 és 13 éves két fiát. ★ Knolmájer Jánosnak ezen a héten zsúfolt programja volt. Kedden organizációs tárgyaláson vett részt Bal­kányban, szerdán Nyíregyhá­zán, csütörtökön Hajdúhad- házon tartott termelési ta­nácskozást, pénteken munka­helyek látogatása szerepelt a programjában, a hét végén pedig a havonta esedékes munkavédelmi és tűzvédelmi szemléken vett részt. Amikor a heti programja készült, még nem tudta, hogy április 1-én egy rövid időre abba kellett hagynia a munkát, hogy átvehesse a „Szabölcs- Szatmár megyéért” kitüntető díjat, amelyet azok kaphat­nak, akik a megye társadal­mi, gazdasági fejlődésében kimagasló egyéni teljesít­ményt nyújtottak. Knolmájer János ezt tette 29 év alatt. Balogh József F ejből több száz adatot tud. A leglényegeseb­beket, a megye népes­ségéről, kórházi ágyakról, termésátlagról, tanterem- „sűrűségről”. És így tovább. Amíg másnak a szürke, ri­deg számok alig jelentenek valamit, Szilágyi Imrének a valóság egy-egy darabkáját jelentik, amiből összeáll a teljes kép. Egy-egy életszerű „metszet” a megyéről azt je­lenti neki, mint a röntgen- felvétel az orvosnak. — De a diagnózis nem elég — jegyzi meg a számoszlo­pok „csúcsán” lévő Szilágyi Imre, a Központi Statisztikai Hivatal megyei -igazgatója, így folytatja: A számok, ada­tok összefüggéseket monda­nak el a velük foglalkozók­nak. Figyelemfelhívók, ame­lyek változtatásra sarkalnák azokat, akik tehetnek és tesz­nek is azért, hogy a későbbi számok még kedvezőbb képet mutassanak... De nem hozhatja-e kelle­metlen helyzetbe a statiszti­kai adatok hiteles, valós fel­tárása a számokkal foglal­kozó embert, aki nem csak a fejlődést méri, érzékeli, ha­nem az elmaradást is? — Nem mondom, hogy mindenkinek tetszik, ha a te­rületéről nem éppen jó kép bontakozik ki a számok tük­rében. De nincs belőle kelle­metlenségem. Megszokták, hogy őszintén, tárgyilagosan közöljük, akár szóban, akár írásban a mért adatokat, ösz- szefüggéseket. A számok tár­gyilagosan mutatják, hogyan állunk a termeléssel, beru­házással, kórházi ágyakkal, csecsemőhalandósággal, éle­tünk minden változásával, A mi munkánkban igazán nincs és nem lehet helye a mellé­beszélésnek. Az egyik volt vezetője mondta: innen messzire lá­tunk, sok mindent be lehet és be kell látnunk. De hozzá­teszi, a számok mögötti való­ságot is tapasztalniuk kell. Ezért ne'higgye senki, hogy a statisztikusok csak ülnek bent, járják a megyét, hogy még jobban kirajzolódjék a számok mögötti valóság. Szilágyi Imre több, mint 27 éve statisztikus, 26 éve a KSH megyei igazgatója. Sok izgalmas felfedezést hozott számára ez a munka, ame­lyet soha nem rejtett véka alá. Elsősorban a számok nyelvén mondja el a statisz­tikából kiszűrt véleményt, így különösen kedvenc té­mája a településfejlesztés, korábban a lakosság foglal­koztatása. De a szociális, egészségügyi fejlődés is iz­gatja. Arról, hogyan veszi hasz­nát a statisztikai elemzések­nek a megye vezetése, sze­rényen szól. Azt nem titkol­ja, a megye fiatal városai és a városiasodó települések arányos és gondosan kimun­kált körvonalai elégedettség­gel töltik el. Hasonlóan az iparfejlesztés is, amely ma már más igényeket hordoz, mint jó tíz-tizenöt évvel ez­előtt, amikor ezer és ezer munkáskéz várt itthoni el­foglaltságot. — Nem kellett itt semmi különlegeset felfedezni — folytatja. Figyelnünk kellett az országos helyzetre és a megye holnapját ehhez vi­szonyítva kellett a saját adottságok, saját képmásunk szerint fejleszteni. S ameny- nyire figyelnünk kell az or­szágos tendenciákat — mond­ja —, annyira szükséges tud­ni és érteni a megyei adott­ságokat. Egy példa erre a mezőgazdaságban a zárt rendszerek alkalmazása. Néha az országos szervek, persze jó szándékkal, arra buzdítják á megyét, jobban szorgalmazzuk a zárt rend­szerű termelés kiterjesztését. Ahol ez indokolt, megvannak a természeti, tárgyi, szakem­berfeltételei, ott legyen is. Ámbár azt is végig kell gon­dolni például, mivel jár ez olyan helyen, ahol a talaj védelme miatt életszükség­let, hogy megmaradjanak az erdősávok, az árkok. A valóság mindennapos is­meretét kívánja meg a me­gyei tanácstagság, vb-tagság is Szilágyi Imrétől. Gyakori vendég a négy szatmári falu­ban, az irodalmi múltú sa­rokban, Tiszacsécsén, Tisza- becsen, Túristvándiban és Szatmárcsekér, ahol a köz­ségek fejlődését egyengeti. Nagy itt a helyiek buzgólko- dása — mondja — csupán ezeket kell egy kicsit neki is tovább lendíteni. Így épülnek szélesebb utak, lesz jobb a buszközlekedés, létesül mű­velődési ház. Sok minden, amiben kimutathatatlanul a megyei tanácstag fáradozása is benne van. Nincs olyan megyei vagy országos fórum, tanácskozás, ahol — Szilágyi Imre — ne tenne, ha csak egy-egy tég­lát is ahhoz az épülethez, amelyet így is nevezhetünk: Szabolcs-Szatmár. Hosszú idő óta előadói minőségben is járja a megyét, ismeretter­jesztő előadásokat tart üzem­ben, tsz-ben, intézménynél. Tagja a közgazdasági társa­ságnak, szerkesztő bizottsági tagja a megye folyóiratának, a Szemlének. Egyben egyik legszorgalmasabb tanulmány - és cikkíró is. De nem hiány­zik a felső-tisza-vidéki inté­ző bizottságból sem, ahol a megye idegenforgalmi érté­keinek népszerűsítése ügyé­ben szól, javasol, véleményez. — Aki szeret dolgozni, jól érzi magát Szabolcs-Szatmár- ban — gondolkodik el. — Itt lehet, hogy nem látványos a munka, de az eredményét szinte naponta mérheti az ember. És egy nagy dolog. Arra a kérdésünkre, hogyan futja mindenre az idejéből, azt válaszolta: — Nagyon jól tudok dol­gozni, útközben, a vonaton. Teljesen ki tudom zárni a környezetet, itt szoktam fel­készülni előadásra, cikkírás­ra, s egyebekre. Otthon pedig szívesen olvasok, főleg ver­seket. M ásnap pedig várják a szamok, az emberek, a valóság, amelynek megszállott faggatója, tiszte­lője. Egyben tanítómesteré­nek is tartja. Páll Géza Pjotr Zsukov szovjet tiszt naplója llötlhalwútinapil NYIR E G VH AZ AIM Magyarország hátában í. Románia, Iasi. Pályaudvar. Korán reggel. Itt vagoníroz- tunk ki. A várost galamb- szürke köd üli meg. A távol­ban, mintha délibáb lenne, székesegyház fehérük. Fü­leinkben még ott cseng a be­lorusz városok, Sztolbci, Minszk, Baranovicsi, Szlucsk, Szlonina, Breszt felszabadítá­sa tiszteletére eldördült dísz- sortüzek ropogása. Több mint ezer kilométert tettek meg a kozákok belo­rusz és lengyel földön, amíg eljutottak az áradó Visztu­láig. Ott, a vérrel bőven átita­tott földben örök álmukat alusszák a félelmet nem is­merő kozákok és parancsno­kaik. Örökre eltávoztak az élők sorából M. Sz. Poprikal- jo hadosztályparancsnok, II­jusa Golovascsenko és Alek- szandr Tarányin, Gridin ez­redparancsnok, Szása Donov, a hadosztály híradós főnöke és sokan mások. Minket az Első Belorusz Front állományából átcsopor­tosítottak a Második Ukrán Front kötelékébe. A lengyel- országi Voli Rafoáltól a kozá­kokat szállító szerelvények erdők és városok mellett, zöld úton gördültek egészen Iasi-ig. A Reichstag halálra rémí­tett egykori szövetségese vé­res kardját letette a győzők elé. Konsztantyin Sanatescu vezetésével új kormányt ala­kítottak. A korábbi román kormányfő, Antoneszcu elme­nekült, de hamarosan ráta­láltak és letartóztatták. A fa­siszta Románia kormányfőjé­től indultak a véres szálak Besszarábia leigázásáig, gaz­dag földjeinek kifosztásáig, a bővizű Bug meghódításáig, amelyeket együtt Transziszt- ria néven akartak Romániá­hoz csatolni. Dédelgetett ter­vük térképén Ogyessza sem Ogyessza, hanem Antoneszcu város, a „Nagy Románia” el­idegeníthetetlen tengeri köz­pontja, kikötővárosa. A Ku- bányban, a Kaukázusban, Ukrajnában, a Krímben mi nem egyszer vertük tönkre Antoneszcu hordáit. Éppen ezért ismertük aljas straté­giájukat is. Az új kormány véget ve­tett a szennyes játéknak. Há­tat fordított a hitleri Német­országnak, és a hitleristákra szegezte fegyverét. A kozákok naponta hat- van-hetven kilométert nyo­multak előre. Ha a szovjet tájékoztatási hivatal, a TASZSZ jelentéseit vesszük figyelembe, no meg a ténye­ket, akkor láthatjuk, hogy mi mélyen benyomultunk az el­lenség vonalai közé, a front pedig jóval mögöttünk állt. A hadbiztosok lótottak-fu- tottak helyőrségről helyőr­ségre. Felkutattak mindenfé­le szénakészletet, patkóvasa­kat. Számba vették a ková­csokat, jóllehet minden sze­kérrel vontatott jármű javí­tásához, a lovak patkolásá- hoz minden lovas századnál, minden ütegnél, minden had- táposzlopnál volt elegendő kovács. Mindez titokban történt. A parancsnokság stratégiai ma­nővere ismeretlen volt előt­tünk. Később tudtuk meg, hogy a II. Ukrán Front pa­rancsnokának, R. J. Mali- novszkij marsallnak a pa­rancsnoksága alatt Foksáni- ban létrehoztak egy gépesí­tett lovas csoportot a dicső I. A. - Plijev generális pa­rancsnoksága alatt. Románia teljes térségén vezetett át az útunk Magyarországra. A lo­vas hadtest azt a feladatot kapta, hogy törjön be az el­lenség erdélyi hadműveleti arcvonala mögötti területek­re, és nyújtson segítséget a IV. Ukrán Front csapatainak, űzzék ki az ellenséget a Ke­leti Kárpátokból. Plijev generális 1943. no­vemberének első napjaiban lett a mi IV. Kubányi Kozák Lovas Gárdahadtestünk pa­rancsnoka. Véráldozatos üt­közetekben győztük le az el­lent a Krím bejáratában ép­pen úgy, mint Perekop és Tureckij-Val térségében. Pa­rancsnoksága alatt a kubá­nyi kozákok felszabadították Ukrajna és Fehér-Oroszor- szág nagy részét. Issza Alek- szandrovics a stratégiai had­műveletekben mindig meg­fontolt, határozott, merész döntéseket hozott. Nem egy­szer az ellenség hátába ke­rülve ütöttünk rajta a fric- cek utánpótlási vonalán, köz­lekedési csomópontjain. Plijev maga őszét szárma­zású. Észak-Oszétiába, Déli Rokba való. A háború elején a III. Kozák Hadosztály pa­rancsnoka. L. M. Dovátor ge­nerális eleste után nevezték ki a Nyugati Front II. Kozák Hadtestjének parancsnokává. ★ Egész éjjel vihar dühön­gött. Ömlött az eső. Könyör­telenül áztatta a lovasokat. A nyakunkon át folyt le a víz egészen a csizmaszárig. Csu­rom víz volt mindenünk. A csillagtalan éjszakában a lo­vas szakaszok, századok egy­más után kapták a paran­csot: — Nem szabad elszakadni az ellenségtől. Űzni kell az ellent. Felzárkózni rá! Rá­csatlakozni ! Azután ismét: — Továbbítani oszlopon­ként: Áttörni a román—ma­gyar határon! Újra meg újra hangzott a parancs: — Rövidvágta! Ügetés! Rövidvágta! Lépés! Rövid­vágta! A mindenhez hozzászokott erős, szívós lovak vágják a feneketlen sarat, tapossák a tócsákat, fröcskölik szerte a sarat. A ló a kozákok barát­ja. Lát a gazdája helyett is. Engedelmeskedik a comb szorításának, a kantárszár egyetlen ujjal történő mozdí­tásának. Lépésre fogásánál elegendő, ha a lovas ráteszi a kezét sólyomszárnyú pari­pája nyakára. Ha meg gyor­sabb járásra sarkallja, nem kell szárra fogni, sarkantyúz­ni, elég egy kicsit mozdítani a zablán. Az ellenség helyőrségeinek mélyén bombák robbannak. Másutt ágyúval törik az el­lent. A vasúti szerelvények emberrel, áruval megrakva egymást követik. Zakatolnak a frontra. De oda igyeksze­nek a trének, a gépkocsiosz­lopok is. A nácik felügyelete alatt az üzemek, a gyárak a frontnak termelnek. Hajnalok hajnalán, átlát­hatatlan ködben érkezünk meg a határállomásra, Lő- kösházára. Mintha mi sem történt volna. Tolattak a mozdonyok, siettek munkába az emberek. Ez hát Kun Béla, Szamu­ely Tibor, Münnich Ferenc, Zalka Máté hazája. Lehetsé­ges, hogy ezeket az utakat járta a halhatatlan költő, Petőfi Sándor, és a legendás hírű Kossuth Lajos? (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents