Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. április 16. o MŰVÉSZETI EGYÜTTESEINK A csengersimai dalosok Új Kossuih-díjasaink A balettművész Dózsa Imre új szerepeiről és utazásairól — Ha hiszi, ha nem, nagyon elérzékenyültem... Hogy egy simái parasztember odahagyja a nagy vásárt! Hát ilyet régebben el sem képzelt senki. Az őszi nagyvásár olyan eseménye volt és marad még jó darabig a falunak, a környéknek, hogy azt ki nem hagyta senki, aki mozdulni tudott. De akkor — tavaly ősszel — nem volt morgolódás az énekkar tagjai között, főleg nem az idősebbeknél, ahol pedig vártam. Jött mindenki szíves-örömest Mátészalkára. Az őszi megyei könyvhetek országos megnyitóját tartották, és a mi énekkarunkat hívták meg az ünnepségre. Ezt olyan megtiszteltetésnek éreztük mindannyian, hogy nem is töprengett senki, jöjjön-e vagy maradjon... Hajnal Árpád, a csengersimai általános iskola igazgatója tizenhárom esztendeje énekelteti Csengersima öreg- jét-fiatalját. 1965-ben alakult az énekkar — a karmesternek volt már tapasztalata, hiszen Csegöldön, ahol azelőtt tanított Hajnal Árpád, jól működő kórust hagyott. — Egy vegyeskórust alakítottunk idekerülésem után nem sokkal. Szívesen jöttek az emberek énekelni: valahogy könnyebben is, mint ma. Ezt úgy értem: ma talán nehezebb volna egy új énekkart létrehozni. A már meglévőnek viszont nincsenek nagy gondjai: neve, jó híre vonzza az új tagokat... 1970-ben sok lélek megroppant a Szamos szennyes árjának szorításában, romba dőlt a fél falu, sötéten telepedett a községben élőkre az árvízi katasztrófa árnyéka. Az iskolaigazgató szólni sem mert, profánnak vélte a benne motoszkáló kérdést: hát az énekkarral mi lesz, emberek? Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy énekeljenek most — gondolta, s hallgatott. Egészen addig, míg bfr. nem kopogott hozzá pár ember. — „Igazgató úr, össze kéne hozni megint a kórust! Jó volna újra együtt lenni, és énekelni...” Megdöbbentettek ezek a szavak. Aztán megmagyarázták, s én tökéletesen értettem. Vissza kell állni a régi kerékvágásba, az éneklésre, a közös élményre nagyobb szükségük van, mint bármikor./. És újrakezdtük. Páli Árpád alapító tagja a csengersimai énekkarnak, s a maga ötvenkilenc évével a legidősebbek közé tartozik. Amikor napi munkájáról kérdeztem, huncut mosollyal válaszolt: — A tanács legmagasabb tisztségét viselem: hivatalsegéd vagyok. Ez a beosztás jót tesz a hangomnak is: amikor végigjárom a falut a kisdob- bal, s elkiabálom az elkiabál- nivalókat, alaposan megdolgoztatom a torkomat! Volt bizony olyan, hogy alig bírtam kinyitni a számat, mire az esti próbára került a sor. Észrevenni a tenoromon, hogy dolgoztam... Jegyzem szavait mosolyogva. Aztán egyszer komolyra válik az arca, s közelebb hajol. — Szeretném, ha valamit megírna abban a cikkben. Olyan jó volna, ha a tévében lejátszanak azt a felvételt, amit rólunk csináltak pár éve, s még nem játszották. Ha látná a falu! Biztos nagy segítséget adna ez a további munkánkhoz. Tán még az anyagiakban is... Mert azzal bizony vannak gondjaink. Az ország nagy részét bejártuk már, s mennénk még, ahová csak hívnak. De igen sokba kerül az utazás ennyi embernek — a buszköltség. — Ehhez még annyit — egészíti ki Hajnal Árpád — hogy nekünk jó volna a Volántól régebbi típusú autóbusz is, ha mondjuk Nyíregyházára vagy akár Pestre megyünk. Nem feltétlenül a panoráma kell — mert ez nagyon drága mulatság. Igaz, a csehszlovákiai utunkra olyat kértünk, mert azért külföldön mutasson az ember, ha már a hazáját, a faluját képviseli... — Tavaly nyáron voltunk! Olyan jóba lettünk a vendéglátóinkkal, hogy én például húsvétra üdvözlőlapot is kaptam tőlük — teszi hozzá Póti Árpád. — A nyáron viszonozzák a látogatást! Augusztusban mi látjuk vendégül őket. A csengersimai vegyes kar összesen negyvenkét tagot számlál, többségük nő. Közülük kerül ki a huszonnégy tagú női kar és a férfiakkal közösen a pávakör. Az utóbbi a „pávaláz” idején alakult, és jelentős hírnévre tett szert az egész országban. — A vegyes kar Vass-, Bárdos-, Ádám-műveket énekel leggyakrabban, emellett pedig csengersimai gyűjtésű pásztordalokat is. Az egyiket egy öreg juhásztól gyűjtöttük, Zolcsák bácsitól, ö még emlékezett egy annak idején nagy port felvert esetre, amely a múlt század utolsó éveiben történt. Megnéztük az eredeti történet nyomait korabeli újságokban is. A kis cselédlány tragikus haláláról szól a „Rugó Vilma balladája,” melyet Zolcsák bácsi elénekelt nekünk... Az énekkar tagjainak a szívében vannak az ősi dallamszerkezetű dalok, melyeket énekelnek — de ami a legnagyszerűbb: Bartók disszonanciája is hozzájuk férkőzött! A Bánat című kórusművét tanultuk. Amikor aztán, gyötrődve bár, de ment, megszólalt valaki az idősebbek közül: ennek az embernek nagy bánata lehetett, amikor ilyen dallamokat írt le... Ráérez- tek! A női kar énekel Bartókot. A pávakörünk Hajdú megyei pásztordalokat kedvel, no meg a helyi gyűjtéseket, és több szatmári dal is szerepel a műsorukban. A legközelebbi terveinkben két Kodály-mű megtanulása szerepel — most gyakoroljuk a vegyes karral. Varga Anna törékeny, bájos lány, a csengeri cipőüzemben dolgozik februártól. Azelőtt az öregek napközi otthonában dolgozott a huszonegy éves lány — most az a célja, hogy betanított munkássá váljék a nyírbátori gyár csengeri üzemében. Tűzőgép mellett dolgozik két műszakban — és az esti próbákra is eljár. — Itt, az üzemben négyen vagy öten is vagyunk, akik a simái énekkarban énekelünk. Az üzem vezetői nem veszik rossznéven, sőt örülnek ennek — amit az is mutat. hogy elengednek bennünket. ha a próba munkaidőben kezdődik... A munkatársainktól sem hallottam még ellenkező szót — ez is nagyon lényeges! ö is régi énekes — tizennégy esztendős volt, amikor először ment el a próbákra. Akkor költöztek Komlódtót- faluból — az árvíz után — Csengersimára. — Ismertem már az énekkart, hiszen nem voltak messze tőlünk. Nagyon szeretek énekelni, s ez most már évek óta csak erősödött bennem. Valahogy úgy van ez: nemigen tudnék jobb kikapcsolódási lehetőséget választani magamnak... A kórusműveket kedvelem leginkább. Bartók zenéjét megszerettem — akárcsak a többiek. Lehet, hogy furcsának hat. de a legutóbbi próbán például amolyan pihentetőként énekeltük el Bartók Bolyongás című művét... No, és persze az is vonzó, hogy olyan sok helyre eljutottunk már az énekkarral: a fél országot bejártuk, és nagy élmény volt a szlovákiai út is. Bácsi Sándor ötvenéves. Több, mint tíz éve énekel — öt évig a csengeri férfikarban, azóta pedig Csengersimára jár át rendszeresen — mivel ő csengeri lakos. Nem az egyetlen egyébként, aki más községből érkezik a próbákra: Jánkmajtisról, Csegöldről, Szamostatárfalváról is járnak. Bocsi Sándor ráadásul nem is egyedül érkezik: fiát, Ferit is „becsalogatta” az éneklésbe... — Húszéves a fiam, s egyszer mondtam neki: gyere ki velem Simára, hallgasd meg a próbát, ismerkedj meg a többiekkel. Csinos lányok is vannak ott... Kijött velem — és ott is maradt, megszerette. Jó hangja van egyébként... A csengeri terményforgalmi telepen dolgozik Bocsi Sándor — beszélgetésünkkor napraforgómagot csomagoltak a tágas raktárban. Szállt a por, ami bizony nem javít a hangon. A megjegyzésre legyint: hát még a dohányzás. .. A tekintetében bujkál valami, s a keserűség az arcára is kiül, amikor családja felől érdeklődöm: idősebbik fia tavaly baleset áldozata lett, s a seb még eleven, talán örökre az is marad. — Azóta is járok az énekkarba: legalább ott felejtsek. .. Odahaza csak a bánat jár a fejemben, és azt nem lehet soká bírni. Jó kis közösség az énekkar, nagyon nagy támasz számomra... A május mozgalmas lesz a csengersimai dalosoknak. Mátészalkán a dalos tavasz rendezvénysorozaton lépnek pódiumra, majd Tiszavasvá- riban. A hónap végén Nyír- béltekre utaznak a parasztkórusok országos minősítő versenyére: az ezüst után arany minősítésre pályáznak! Ez utóbbi a pávakörnek már megvan. Júniusban budapesti fellépésre készülnek: a Történeti Múzeumban fognak énekelni. .. Tarnavölgyi György Több mint másfél évtizedes kimagasló művészi teljesítményéért előbb Liszt-díjas, most négy éve érdemes művész lett Dózsa Imre, az Állami Operaház népszerű táncművésze. A balettkedvelő látogatókon kívül minden tévénéző ismerheti, hiszen többször játszott balettfilmekben. így a Térzene. Furfangos diákok. Coppélia és A cédrus című játékokban. Most új szerepre és utazásokra készül — már a Kos- suth-díj birtokában! — Három egyfelvonásos balettet készítünk elő a színházban — meséli. — Az egyiknek Fodor Antal balett- mester tervezi a koreográfiáját. Előreláthatólag Elektronika lesz ,a címe. Az emberi magányosságról szól. s egy lelkiállapotot óhajt a táncon keresztül bemutatni. Dózsa 1950-től 1959-ig volt az Állami Balett Intézet növendéke. Négy év múlva a színház magántáncosa lett. Leghíresebb szerepei: A rózsa lelke. Tavaszünnep. Ez lenne a halál? Sylvia. Haty- tyúk tava. A rosszul őrzött Verbőczy Antal: Valaki járt itt a Holdat csaholó akihez minden éjjelen nyakát pórázért nyújtva jött a végtelen a mindenki szerelme aki azt akarta szeressék akit hazáig kísértek az útszéli jegenyék akit egy menetrend- pontosságú vonatkerék Hárommüliárd részre osztott szét (mellékdal) valaki járt itt kezében bibliával nem volt sója nem volt kenyere OSZTOJKÁN BÉLA: A történet egyszerű. Szereplője is csak annyi van, amennyi lehet egy egyszerű történetnek: két kisfiú, egy tanító az osztályával, és néhány fürt szőlő. A tanítónak Meleg Károly volt a neve. Az egyik kisfiút Bandula Károlynak hívták. A másik gyerek nevét szükségtelen megmondani, mert az én voltam. A történet idejéről meg csak annyit, hogy történhetett tegnap, hogy történhet ma, és remélhetőleg egyre kevésbé fog megtörténni holnap. Énekóra volt. A folyosón végre megszólalt a csengő, de Meleg Károlynál nem lehetett abbahagyni az órát. Harsogva, tele torokból fújtuk. Igazabban tudtak az udvaron énekelni a lányok, és a fiúk arcáról is eltűnt kint a félelem. Akkor tértünk igazán magunkhoz, ha már a tantermen kívül voltunk. Meleg Károly a felgyorsított ütem miatt pálcájával az asztalra csapott. lány, Giselle, Rómeó és Júlia című balettek vezető férfiszerepe. — Milyen külföldi vendégjátékaira emlékszik a legszívesebben? — Az 1976-os moszkvai fellépéseimre a Nagy Színházban, valamint a berlini Deutsche Oper-re, ahol a Hattyúk tava, Giselle és Raymonda előadásain táncoltam. — Idén is készül külföldre? — Hamarosan indulok. Április 14-én és 21-én Nyugat- Berlinben táncolok a Giselle- ben és alakítom Rómeót, május 8-án Barcelonában kell lennem, ahol koncertműsort adunk elő. Sor kerül ezenkívül egy lausanne-i utazásra is. — Idehaza? — A fellépéseimet egyeztetni kell a külföldi szerződésekkel. Persze minden hívásnak nem tudok eleget tenni, hiszen fő munkahelyem az Állami Operaház. Volt olyan évem — 1975 —, — Mi ez?! — üvöltötte. — Tessék újra kezdeni! Megadta a kezdőhangot, aztán intett. Halkan, lassan, tele félelemmel kezdtünk hozzá. Mikorra befejeztük, letelt a szünet. De Meleg Károly felemelte a hangját: — A baloldali padsor kezdi a kivonulást. Szünet lesz. Szokása szerint katonásan vezényelt, aztán kiparancsolt mindenkit. A történet voltaképpen itt kezdődik. Az imént említett két kisfiú, tehát Bandula Karcsi és én, utolsónak hagytuk el a tantermet. Karcsi előkotorászott a táskájából egy papírzacskót, és kivett belőle egy hatalmas fürt szőlőt. Kétfelé tépte, majd az egyik részét átnyújtotta nekem. Egymásra nevettünk, aztán kirohantunk a többiek után. Meleg Károly, aki az asztalától mindezt végignézte, szótlan csodálkozással bámult utánunk. Tíz perc múlva megint a tanteremben voltunk. amikor egy időben három balett-társulatban dolgoztam. Az egyik a berlini, a másik, a stockholmi, a harmadik a budapesti Operaház volt. 1969-től 1975-ig rendes tagja voltam a svéd királyi operaháznak is. Dózsa Imre felesége is tagja a balettkarnak: nem más. mint Szumrák Vera. a társulat népszerű magántáncosnője. K. K. — Földrajz helyett osztályfőnöki óra lesz — mondta. — örültünk ennek az órának, mert általában jobban szerettük a többinél. Ilyenkor rendesen beszélgetett velünk. Mesélt, és kedélyeskedett. Most azonban ünnepélyes volt. Tapsolva helyre parancsolt mindenkit, aztán a dobogón, az íróasztala elé állva összefonta a karját. Sorba végighordozta a tekintetét az osztályon, de az utolsó padnál, ahol Karcsi és én ültem, megakadt. — Ki tudja megmondani — kezdte szemrebbenés nélkül —, ki tudja megmondani, mi az, hogy összetartás? Pillanatnyi csend után Csernyi Jóska föltette a kezét. — Az összetartás az, amikor két vagy több ember ösz- sze tartanak. — És mi az, hogy bajtár- siasság? — kérdezte megint. Erre Szilágyi Irma felelt a padsor elejéről: — Azt nevezzük bajtársi- asságnak, amikor két vagy Színpadon a simái dalosok. Botár Attila: Képeslap helyett Nem küldünk képeslapot innen a barátoknak, az anyáknak — elmocskul ez a hó úgyis, jó lesz majd gyalázatnak, jó lesz majd árulásnak. Mi-kettőnk bujdosását mért is neveztük szerelemnek — csak az éjszakák lettek nagyobbak ettől s fékezhetetlen erdőtűz a múltunk, csak á vizek végtelenebbek. Nem küldünk képeslapot Innen. Hazudunk majd külön-hazákat. Tőlem csak a tengerhez szökhetsz s szuronynádasnak futok tőled. Nyomunkon hó se járhat. Egy fürt szőlő KM
