Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

1978. március 12. o _________VITA A KORSZERŰ NÉPMŰVELÉSRŐL ■ | Az amatőr színjátszásról Közművelődési feladataink megvalósítá­sában egyik nélkülözhetetlen eszközünk az amatőr művészeti mozgalom, amely lehető­séget nyújt az aktív művelődésre, önképzés­re, közösségi élmények szerzésére, az alkotó- készségek kibontakozására, a közízlés fej­lesztésére. Ki tartja el és miből öntevékeny művé­szeti csoportjainkat, mi tartja bennük az erőt, amivel képesek újra meg újra tovább­szervezni életüket? (Ezt a kérdést a mozga­lom országos irányítói is megfogalmazták már.) Összefügg ez azzal a kérdéssel: miért nincs a megyében egyetlen országosan is jegyzett színjátszó együttes? A szegény szín­ház elve nem azonos a szegényes anyagi fel­tételekkel. A tiszteletdíjak rendezése után is tiszteletdíjat és nem munkabért kapnak az amatőr csoportok vezetői, ezért különösen a legtehetségesebbjei, a tenniakaró szándékú- ak szükebb környezetükből is több tisztele­tet, odafigyelést kapjanak. Nem lényegtelen az a tény sem, hogy a rendezőknek általában van egy szakmájuk, hivatásuk, egy főállásuk, ahol végzik napi munkájukat, kötelezve vannak továbbkép­zésre stb. Ha így gondoljuk végig az amatőr rendezők napjait, természetesen jön a tény­megállapítás, hogy mindemellett nem lehet­nek zseniális dramaturgok, színészek, zené­szek, beszédművészek, díszlet- és jelmezter­vezők stb., amiből valamennyi viszont a te­hetséges öntevékeny színjátszó mellett szük­séges a művészileg-szakmailag kiváló pro­dukcióhoz. Az anyagi, erkölcsi támogatást elemezve a megyei csoportok szempontjából, a megyei irányítás szintjén elégedettek lehetünk a tá­mogatással, elismeréssel, odafigyeléssel. Ele­gendő egy-két dolgot említeni: a megyei ta­nács által alapított nívódíj, a színjátszó bá­zisrendszer anyagi, erkölcsi támogatása. Más a kép- — örömünkre szolgálhat, hogy egyre több a jó szándék, a jó gyakorlat —, ha az együttesek szűkebb környezetében kuta­tunk. Utazott olyan együttes is januárban az országos minősítő fesztiválra, amelynek talán egész évi anyagi támogatása, költségvetésé nem több a fesztiválon való részvétel költ­ségeinél. Tudunk olyan — életbenmaradásá­nak lehetőségét és igényét bizonyított — együttesről is, amelynek próbamunkára al­kalmas fűtött, meleg (enyhe) helyisége sincs. Találkozunk olyan esetekkel is, ahol ezt a hideget nem melegíti a működtető, az ille­tékes helyi vezető meleg kézszorítása sem, pedig ez is szükséges, de még mennyire! Elgondolkodtató az a tény is, hogy a já­rások egy részében mennyire jó, színvonalas mind a gyermek, mind a felnőtt színjátszó mozgalom, ugyanakkor van olyan járás is, amelyben megyei viszonylatban sincs ki­emelkedő együttes. Miért? Egy biztos: a fel­tételrendszer nem lehet ennyire különböző! Amatőr színjátszó mozgalmunk feladatai közül szót kell ejtenünk még a szolgáltató, közízlést formáló funkcióról. Említésre mél­tó vezető együtteseinknek az a szándékuk, hogy a közönséget váró előadások ideálja he­lyett, a közösséget megkereső formákat ku­tatja. Említésre érdemesek a könyvünnepé­lyek alkalmával tartott előadások, a tanya­napok, az üzemekben szervezett bemutatók. Az amatőr'színjátszóknak erre a vállal­kozására szükség lesz még az önálló színtár­sulat működése idején is, hisz nagy előnye az a sajátossága, hogy könnyebben tud alkal­mazkodni a helyszín adta lehetőségekhez. Fesztiválok alkalmával sor kerül mindig valamilyen összegezésre, számvetésre. A kö­zelmúltban jelent meg e lap hasábjain a sza­bolcsi amatőr színjátszók nagy sikeréről in­formáló hír. Igaz, hogy csak három megye (Hajdú, Borsod, Szabolcs) színjátszói talál­koztak ezen a minősítő fesztiválon, hadd áll­jon azonban itt néhány adat, amely önma­gáért beszél. A fesztiválon 4 arany, 13 ezüst minősítésű címet adott ki a zsűri, az aranyokból kettő, az ezüstökből hat sza­bolcsi együtteseké és egy bronz minősítést is kaptunk. Reméljük, hogy gyermekszínjátszó­ink megyei és országos fesztiválon való si­kere is hasonló lesz az 1976. évihez. Valami változás, átalakulás valóban el­indult megyénkben. Ezek a sikerek termé­szetesen megtartásukra és gyarapításukra kö­teleznek. # Palkóné Knoll Ilona, a megyei művelődési központ főelőadója Az elhangzó gondolat (2.) A hang minősége és terjedelme A beszélő valamilyen cél elérésén- fáradozik. A mon­danivaló és a megnyilatko­zás formája is ezt szolgálja. Hogy a megnyilatkozás tar­talma és hangzása egybees­sen, ugyanezt közölje a hall­gatóval, mondat- és szöveg­fonetikai eszközök (hangszín, hangmagasság, hangerő, tempó, szünet) helyes hasz­nálatára van szükség. A hangminőség (= hang­szín) az ember hangjára jel­lemző egyéni sajátosság. Szoktak beszélni sötét, vilá­gos, meleg, hideg, lágy, ke­mény, vékony, vastag stb. hangról. Más felosztás szerint lehet tenor, bariton, szop­rán, alt stb. Hangszínünkről látatlanul is felismernek benünket. A ránk jellemző hangszínt a beszélőszervek működésé­nek módosításával bizonyos határok között természetes módon is változtathatjuk. Vi­lágosabb hangszínnel ráirá. nyithatjuk a hallgató figyel­mét a fontosabb részletekre, sötétebb hangszínnel a ke­vésbé fontos részeket hát­térbe szoríthatjuk. A világo­sabb \ hangszín érzékelteti az örömöt, a sötétebb a bánatot. A fojtott hang fenyegetővé, gyanakvó jellegűvé teszi be­szédünket. A hangszín fon­tos az érzelmek és szándé­kok kifejezésében. Vágyako­zás, színlelés, kérlelés. hízel- kedés stb. más-más hang­színnel szólal meg. Alapsza­bály: mindig a helyzethez illő hangszínnel kell beszél­nünk, s a helyzet az ember beszédfolyamatára jellemző alaphangszínt árnyaltatja velünk. Az ember orgánumának, a beszéd zeneiségének másik sajátossága a hangterjede­lem, a hangmagasság terje­delme. Az egyén által hasz­nált hangmagasságról van szó, a legalsótól a legfelső­ig. A hangmagasság a hang­szalagok hosszától és feszült­ségétől függ. Minél hosz- szabb a hanszalag, annál mélyebb a hang. A nők hangszalagjai rövidebbek, ezért magasabb hangon be­szélnek, mint a férfiak. Az ember a beszédben ké­pes saját hangmagasságát is változtatni. Az egyéni be­széd több hangmagasságot magába foglaló sávját hang­fekvésnek nevezzük. A hang fekvését a mindenkori hely­zet, a beszélő szándéka szabja meg. Van egy közép- hangsávunk, melyet az indu­latmentes közlésben haszná­lunk. Olyan hangfekvés ez, amely a legjobban megfelel a hangszalag méreteinek és az egyéni hang terjedelmé­nek. Értelmi okokból ettől eltérünk lefelé vagy fölfelé. Ha magasabb hangfekvésben mondjuk a mondat egy sza­kaszát, azáltal fölhívjuk rá a hallgató figyelmét. A fel. szólító mondatok magasabb hangfekvésben „szólalnak” meg, mint a kijelentők. (Tanulja a leckét! Tanulja a leckét.) összetett mondatok­nál két vagy három szintű hangfekvést alkalmazunk. (Úgy is tett, ahogy mondta.) Az értelmező jelzőt mélyebb hangfekvésben szólaltatjuk meg. (Mi, felnőttek jobban vigyázunk.) Ha idézünk, másra hivatkozunk. más hangmagasságon kell meg­szólaltatnunk az idéző és az idézett részt. (Babits Mihály mondta: Minden rossz mon­dat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatot látni.) A kettészakított mondatot azonos hangmagasságon szó­laltatjuk meg. (Ebedli, mi­után kicselezte a kapust, a labdát a hálóba gurította.) Az érzelmek is szükségessé teszik a hangfekvés változta­tását. A magasabb hangfek­vés örömöt, lelkesedést, ki­törő indulatot tolmácsolhat, a mélyebb hangfekvés bána. tot, fojtott indulatot. A hang magasságát változ­tathatjuk helyes technikával és a beszélőszervekre néz­ve erőltetetten is. A célszerű emelésben hangunk megtart, ja alapszínét. Az élőbeszéd­ben a többet beszélők job­ban élnek a hangmagasság, váltások adta lehetőségek­kel. A hangmagasság terjedel­mének egyes kérdései után két-három mondatban szól­junk a beszéd terjedelméről is. Hogy mikor mit és meny­nyit kell mondanunk, az al­kalom és a mondanivaló szabja meg, no meg a hall­gató „teherbírása”. A szük­ségest mindig el kell monda­nunk. De inkább röviden beszéljünk, mintsem hosszan. Kerüljük a szószaporítást, ne éljünk vissza beszélgető partnerünk türelmével. Ba­bits Mihály szavai a követ, kezők: „Minden fölösleges szó egy lépés az unalom fe­lé.” (Következik: hangerő és hangsúlyozás.) Tóth László MEGYÉNK TÄJAIN T alán fura, de igáá'f'Tia túl vagyunk a Tiszán, már nem vagyunk a Tiszántúlon. Amint a Tisza- dobnál levő komp kiköt a túlparton, a Duna—Tisza kö­zé jutunk, jól lehet még Sza. bolcs-Szatmárnak jelöli a tájat a mappa. Kiadós terü­letről van szó, van az 2800 hektár is. Találunk itt er­dőt, benne vad bőven. Az­tán szántót, úgy 1000 hek. tárt, meg jó, dús legelőt. Csurog a fákról a víz. amint a tiszaluci kövesútról letérve nekivágok az erdő­nek. Néha nyúl ugrik, má­sutt disznó túrása látszik. A gumicsizma megmerül, cup. pog a sárban. Aztán kivál­tok a fák közül, és juhok ta­posta csapáson törekszem a töltés felé. A Tisza felől szél kerekedik, meghajtja a kö­döt. Hirtelen kibukkan vagy száz bárány. Békésen legel­nek. a két kutya csak úgy megszokásból kerít egyet a nyájon. Megállók szusszanni egyet. A hírek szerint már nem le­het messze Bárányszeg. A bárány már megvan, a holt­ág szeglete is látszik, így aztán reménykedve tiprom tovább a sáros füvet. Kien­gedett a föld fagya, olyan az egész vidék, mint egy per­zsaszőnyeg. Kut.yacsaholás hallatszik. Jó tehát az irány. Először egy istálló épülete tűnik fel a fák mögött, majd házak körvonala, s végül egy utca. Két sor ház — ennyi Bá­rányszeg. Olyan most, mint a westernekben a kísértetvá­ros. A legtöbb ház ajtaján lakat. Megyek rendületle­nül, de embert még nem lát­tam. Bíztató viszont, hogy egy tócsában feltűnik né­hány tarka kacsa, lehet, hogy vad is volt őseik között, majd előkerül a legbiztosabb emberjelző: a kutya. Az egyik épületet nézve Dajka Imre házára ismerek. Azaz úgy ismerek rá, hogy megjegyeztem azt, amit a birkák mellett álló asszony, Lajkáné mesélt, amit az előbb nem említettem. Mert a nyájat egy asszony őriz­te, egy fa alá húzódva, fá­zósan összekucorodva a ned_ ves-hűs időben. Nem bá­rányszegi bennszülöttről van szó. Lajkáék ugyanis Mis­kolcról költöztek ide. amikor a férfit leszázalékolták, s javallták a levegőváltozást. Német János házát vették meg 50 ezerért, meg hozzá a telket. Az öröklött anyaju­hokkal idejöttek. Ennek öt éve. — Megvan a bérházi la­kásunk Miskolcon, de több­nyire itt élünk. Van száz anyajuh, már leellettek, meg vagy negyven sertés. Ügy számoljuk, hogy a gyapjúból lesz vagy 30 ezer, a bárá­nyokból is 50—60 ezer körül. Ezért is megéri, hogy itt élünk. Persze örökké nem csináljuk, de ha hozzáte­szem: a férjemnek ez gyó­gyulás “is. akkor különösen megéri. Megnézem tehát a házat, kapuja nyitva. Bent vontató pótkocsija, s minden, ami egy jól felszerelt gazdaság­hoz kell. Bukdácsolok a szel. lemtanya utcáján, s bizony ä végéig kell menni, hogy újra találjak valakit. Lukács Piroska néni jön elő a ház mögül a kutyaugatásra, kissé csodálkozón. Mert bizony itt a vendég, vagy ha úgy tet­szik, az idegen ritka, mint a fehér holló.giehi í lA b-; — Ugyancsak haragos a kutyája — mondom, s néze­getem a német juhászt, me­lyet okkal tartanak hosszú láncon. — Kell is ide — mondja mosolygón, s közben tuda­kolja, kihez is van szerencsé­je. — Kell a kutya — ismét­li — hiszen, ha az ember egyedül él. mint én is. több ez, mint házőrző. Este bizony néha nincs is máshoz szóla- ni. A család szétszéledt, ma­gam vagyok. Napközben mindig van munka, mégpe­dig sok. K icsi a ház. Villany ide a tanyára már nem vezet. Bent petróleum- lámpa, gázolajlámpa. Egy kis táskarádió tartja a kap­csolatot a világgal. A kerítés olyan, hogy van is. nincs is. A takaros özvegy portája is rendes, a stósz fa katonás rendben. — Szeretek itt élni. Hu­szonkét éve, hogy Bárány­szegre költöztem, korábban is tanyán laktunk. Itt olyan tiszta a levegő, meg a kert alatt a Holt-Tisza. A közben odaért Németh István és töltött galamb fele­sége rákontráz. Pedig hát ők sem nyaralni jöttek ide Tiszalucról. De van valami a környezetben, ami bölcs de­rűt kölcsönöz az ittenieknek. — Mi azért jöttünk ide — így Németh — mert koráb­ban vállalatnál, meg a vasút­nál dolgoztam, s az istennek se kerestem többet 2700— 2800 forintnál. Ez bizony ke. vés, bár a gyerekek már na­gyok. A lányom«^ *ti pénztá­ros, a fiam me& tánuló az ipari iskolában. Ügy véltük, kijövünk ide, hogy rendbe­szedjük mariunkat. A faluban van rendes házunk, itt csak gazdálkodunk. — Sertés van. meg aprójó- szág — folytatja az asszony. Leszerződtük. Miskolcról a húsipartól hozzuk a tepertőt, azon, meg krumplin, meg kis kenyéren tartjuk a kocát is, a malacot Is. Megtaláljuk a számításunkat. Aztán, ha van egy kis idő, még a jó csendet is élvezzük. Rádi­ónk nekünk is van, ha na­gyon jó a tv-műsor. az em­ber hazabiciklizik, feltéve, ha nem nagy a sár. Hát így élünk. Beszélünk még jócskán, és kiderül, nem mindig ilyen nagy ám a csend. Mert a kísértettanya tavasztól be­népesül. Mégpedig nem is gíftfiii' V' , , akárkikkel. -Jön például az öreg Kovács néni. Nanó Miskolcról, hogy a jó időben egy kis baromfineveléssel gyarapítsa jövedelmét. Az­tán Ferenczi bácsi, akinek még mini silója is van. Ö is miskolci. Ök azok, akik dol­goznak. De többen vannak, akik nyaralni jönnek. J ó pénzes miskolciak időben észbekaptak s megvették a tanyai házakat a kerttel. Emeltek Sátán faházát az üres par­cellára, s elnevezték Laci- laknak. A másik házat fel- parkettáztatták, a kertbe boxert tettek házőrzőnek. A másik épülethez ámbitust ragasztottak, és szögesdróttal vették körül. Nézték is a jó tanyasiak, csodálkoztak, hi­szen náluk a kapu mindig' nyitva állt. s ugyancsak nem féltették egymástól a kis ezt-azt. De hát jöttek, s fon­tos emberek lehetnek, mert a vadőr szerint még vadászni is el-eltévednek. jóllehet nincsenek a társaságban. — Rendes emberek — mondja Piroska néni. — Nincsen velük bajunk, de nem is törődnek velünk. Az ő világuk más. mint a miénk. Nem dolgozni jönnek, leg­inkább csak pihengetni. Mind kocsival. Nekik ez szó­rakozás. Csónakjuk van, eveznek, halásznak, a kert­ben napoznak. Az ő dolguk. Bizony két világ határa ez a Bárányszeg. Az itt élők megmaradtak egy régi kor­ban. A postáért a révhez kell lemenni, s hamarabb megjön a vendég, mint a tá­virat. Egyetlen szórakozá­suk. ha esténként összeülnek valakinél, tanyáznak, fűzik a szót, vagy kártyázgatnak. ’ Ellenőrizhetetlen vidék ez, melyet lassan ellepnek a vá­rosiak. A hajdani tanyavilág megszűnik. Márta-tanyára csak az idősebbek emlékez­nek. Lebaktatok a víz part­jára. melyet még vékony jég takar. Eszembe jut a régi do­bi adoma. Jöttek a Tiszán a tutajos tótok. Amikor a falu határába értek, kérdezték: — Hol vagyunk? — Tisza- dobon — hangzott a válasz. Ekkor hétfő volt. Majd úsz­tattak tovább. Szombaton megint kiszóltak a parton- állóknak: — Hol vagyunk? — Tiszadobon — felelték. A tót atyafinak majd leesett a kalap a fejéről, megbillent a pipa a szájában. Idő kel­lett, míg megértette, a sok kunkor miatt volt ilyen hosz. szú a tutaját a tiszadobi határban. Mint látható, kun­kor ma is van. Két világ mezsgyéjén lépegetnek embe­rek, sorsok és szándékok kö­zött karimbókálva. I ndulok vissza a köves, útra. Sárkoloncos csiz­mám húz előre. A ta­nyáról még utánam intenek. A sorsukról gyónók meg­könnyebbülésével. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents