Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-12 / 61. szám
A GYERMEK A családban, a legelső közösségben dől el az ember személyisége, embersége. Noha egész életünkön át formálódunk, tanulunk, az emberi lélek hivatásos búvárai szerint a legfontosabb tapasztalatok, élmények kicsi korában érik az embert. S ebben a szakaszban alapvető szerep jut az anyának. NŐKNEK — Nagyon lényeges, meghatározó szakasz a gyermek életében az első három év — említi dr. Baksa Gyuláné pszichológus, amint a gyermeknevelésről beszélgetünk. — Már az újszülöttkorban kibontakoznak azok a tulajdonságok, amelyek a gyermeket egész életén végigkísérik. E korszak sivársága helyrehozhatatlan hibákat okozhat. A szülők közül nagyon sokan azt gondolják, elég, ha gyermekükkel az iskoláskorban kezdenek foglalkozni, törődni. A vitatkozó kamasz — Már jóval korábban meg kell ragadnia a szülőnek minden alkalmat a nevelésre, gyermeke személyiségének formálására. Számomra olyan bosszantó, amikor az anya a bölcsődébe, óvodába viszi gyermekét és egész úton egy árva szót sem szól hozzá. Pedig ez is igazán kedvező alkalom volna a csevegésre, hogy gyermeke ébredő értelmére hasson. Ugyancsak apróság: nem mindegy az sem, miként, milyen türelemmel szoktatják a gyermeket szobatisztaságra. A pszichológusok ilyen lényegtelennek tűnő dolgokra is visszavezetik a serdülők helytelen viselkedését. Moravecz Pálné: „Hányszor megkérdezik: Anyu, nem vagy fáradt?” — Ezekből is kitűnik, hogy az anyát semmilyen intézmény nem pótolhatja, legfeljebb csak helyettesítheti, különösen az említett kritikus korban. Ezért is van rendkívüli jelentősége a gyermekgondozási szabadságnak. — A serdülőkor a másik, napjainkban legvitatottabb téma. Sokan ezt a korszakot a család megpróbáltatásának érzik. Valóban így van? — Ez inkább a személyiség kipróbálásának időszaka. Tudomásul kell vennünk, hogy a kamaszok vitatkozási kedve ennek a megnyilvánulása. Annak a gyermeknek, amelyik soha semmiben nem ellenkezik, nem is lesz igazi személyisége. Ha nem is könnyű, de türelemmel és okosan ki kell várni ennek a korszaknak a végét. Bár napjainkban ez a gyermekkor és felnőttkor között lévő közbülső időszak meghosszabbodott. Egy jó tanács a szülőknek: nyerjék el gyermekeik barátságát, bizalmukat, tekintsék őket a családban egyenrangúaknak; ehhez különösen az anyáknak van jó érzékük. — Ma más nevelési módszereket kell alkalmazni a szülőknek, mint korábban? — Nem mondanám — jegyzi meg némi gondolkodás után a pszichológusnő. — Egy biztos: számtalan csatornán keresztül értesülnek a gyerekek környezetük, a nagyvilág eseményeiről, s a korszerűsödő iskola új szellemben, haladóbb módon neveli őket. A családi nevelésnek is meg kell tehát egy bizonyos fokig újulnia, ha a gyermekeket a holnapra helyesen akarják felkészíteni. A család példája Molnár Istvánná pénzügyi csoportvezető két gyermeket nevel. Leánya tizenhárom, fia tizenegy éves. — Alaptörvénynek tartom, hogy a gyermekeket mindig egyenrangú partnerként kell kezelni. Ez a gyermeknevelésben a legfontosabb dolognak, a bizalomnak az alapja, amit csak következetesen, fokozatosan lehet elérni. Ahogy nőnek a gyerekek, a problémák is változnak, mondhatnám átalakulnak. Más volt 3—4 évvel ezelőtt az érdeklődési körük, kérdéseikre talán egyszerűbb is volt válaszolni, mint ma. Az idő múlásával azonban sikerült velük olyan kapcsolatot kialakítani, hogy mindent elmondanak nekem és közösen oldjuk meg problémáikat. Nálunk jó a családi összhang, a harmónia, amiből példát merítenek a gyerekek. — Bizonyos dolgokban konzervatív vagyok. Például az úgynevezett kényes kérdések esetében a diszkréció híve vagyok. Nem kendőzöm a valóságot, de elvem, hogy felesleges többet mondani ezekről a dolgokról, mint ami ebben az életkorban szükséges. A korai önállóságnak sem vagyok a híve. Amíg csak lehet, a gyerekek maradjanak a család kötelékében, alkalmazkodjanak a szokásokhoz, a közösség rendjéhez. Hogy volt-e már kudarcom a nevelésben? Legfeljebb apróságot mondhatok, például, hogy más volt a gyerekek véleménye egy-egy dologról, mint amit vártam volna. Ezzel azonban számolni kell, a környezet hat rájuk, és ez a kisebb „kudarc” arra is jó, hogy az ember számot vessen nevelési elveivel, netán apró korrekciókkal alkalmazkodjon az élet követelményeihez a gyermeknevelésben is. Nincs recept — A legalapvetőbb gyermeknevelési módszer a példamutatás — mondja Moravecz Pálné, a tejipari vállalat munkásasszonya, aki négy gyermeket nevel egyedül. — A legkisebb tízhónapos volt, amikor férjemtől elváltam. Nyolc évig éjszakai műszakot vállaltam, hogy nappal a gyerekekkel lehessek. Szerencsém volt, hogy hamar segítőtársaimmá váltak. Pedig nem kényszerítettem őket a munkára, a bevásárlásra, az egymással való törődésre. Maguktól rájöttek, mit kell tenniük. Megható a figyelmességük. Hányszor megkérdezik: „Anyu, nem vagy fáradt?” A nagyobbik lányom — már ő is a gyárban dolgozik — sokszor eljön velem a műszakba és segít, hogy én munka közben egy kicsit megpihenhessek. A közelmúltban kórházba kerültem, rábíztam a pénzt, a háztartást, a testvéreit. Tudtam, nagyon nehéz helyzete van, alig győzi a terheket, mégis mindennap eljött, meglátogatott és soha egy zokszót nem ejtett. Mindketten lepleztük könnyeinket... — Van-e receptje annak, hogy a Moravecz Molnár Istvánná: „A gyermeket mindig egyenrangú partnerként kell kezelni...” gyerekek ilyen „egyszerűen” példamutató gyermekekké váltak? — Tőlem sohasem látták, hogy moziba vagy bárhová elmentem, és őket rendezetlenül hagytam volna. Vagy netán mást mondtam, mint ami van. Egyszóval nincs okuk a bizalmatlanságra. Cserébe ugyanezt kapom. Egyik gyermekem se venne meg tíz deka cukorkát sem, hogy meg ne kérdezné: megve- heti-e? Ha pénzt adok, tíz fillérig elszámolnak vele. A napokban, amikor a fizetésemet megkaptam, leültünk a gyerekekkel, és elmondtam: most nem vehetünk semmit, mert sok a kiadásunk. Megértették. A nagylány is ideadja a pénzt. „Anyu jobban tudja, mire kell.” Mindent megbeszélünk együtt, de egy dologban „hátraarcot” csinálok, ha „kényes kérdésre” terelődik a szó. Ilyesmiről velem sem beszélt az anyám, úgy gondolom, annyit időben megtudnak a gyerekek az iskolában, a barátnőktől, a rádióból — amennyi szükséges, hogy megfelelően tudjanak ezen a téren is viselkedni. A gyerekek egymás között már inkább elvitatkoznak egy-egy ilyen témájú film, vagy tv-ben látott előadás után. — Soha nem volt gondja a gyermekekkel Moravecznénak ? — Tizenhat éves volt a lányom, amikor barátnőkkel el-elmaradozott. Igaz, nem tovább, mint este tíz óra, de nekem nem tetszett a dolog. Vártam, és magamban számot vetettem: most vagy kicsúszik a kezemből, vagy sikerül jó útra térítenem. — Okos szóval sikerült mindent helyrehozni és ilyenkor sem közömbös az a tartalék, ami a kiegyensúlyozott családi életben rejlik. Moraveczné nagyon sokat vállal és vállalt a gyermekeiért, néha erején felül is, de jut ideje, energiája arra is, hogy a gyerekekkel kártyázzon, vagy a fiúkkal birkózzon. A barátság mindent megér... Többet megengedhet? Azt mondják, hogy az egykék sok tekintetben hátrányosabb helyzetben vannak, mint testvérek közösségében felnövő társaik. A szülők aggodalmaskodóbbak velük szemben. nagyobb becsvággyal figyelik teljesítDevera Józsefné: „Időben felkészítettem a serdülőkorra, őszinte, világos magyarázatot adtam problémáira.” ményüket. Mindez a gyermek szabadságának korlátozásával, esetleg erejét meghaladó követelményekkel is jár. Nehezen találja meg a helyét a közösségben. Az énközpontúság könnyen állandósul. Természetesen ez nem törvényszerű, mint Devera Józsefné számviteli osztályvezető-helyettes nevelési elveiből is kiderül. Fia most tizenhét éves, egyedüli gyerek. — Fontos, hogy az ember a megfelelő hangnemet megtalálja. Ügy érzem, nekem sikerült, és ezért nincs különösebb gondom a fiam nevelésével. Persze közrejátszik az is, hogy nagyon őszinte gyerek. Időben felkészítettem a serdülőkorra, őszinte, világos magyarázatot adtam problémáira. Általában ő kérdez, nem kell fürkészni: miért van esetleg rosszkedve, legtöbbször ő kezdeményezi a bizalmas beszélgetéseket. Közösen megbeszéljük és elmondjuk véleményünket a túlságosan hamar közeledő lányokról, vagy azokról, akik többet megengednek maguknak. A serdülőkor egyik jellemzője a dilemma: felnőtt legyek, vagy gyerek? Ez a fiamnál abban mutatkozott meg leginkább, hogy kérte a „kimenő” meghosszabbítását. Én a hétköznap esti félnyolc-nyolc órából és a hétvégi tíz órából ma sem engedek. Végül megértette, mert elfogadható érveket sorakoztattam fel. Ha agresszív lettem volna, tudom, ártottam volna a kettőnk között kialakult jó kapcsolatnak. — Az anyagiakról nyíltan beszélünk a családban. Fiam is tudja, hogy mennyi a jövedelmünk, havonta mennyit költhetünk el. ö száz forint zsebpénzt kap minden hónapban, ebből kell fedeznie a 20 forinton aluli kiadásait. Pénzét jól beosztja és büszke rá. Én meg boldog vagyok, hiszen így megtanulja a pénzt becsülni. Néha hallom a szülőktől, hogy sok gondjuk van a gyerekek öltözködése miatt. Szerintem ezt is lehet irányítani. Az én fiam is próbált volna lezseren, (az én szememmel) hányaveti módon öltözködni. Én ezt csak legfeljebb itthon, vagy az udvaron engedem meg. Egyébként elvem, hogy minden alkalomra megfelelő ruhát viseljen. Ez nem kényszer számára, mert megmagyaráztam: nem célszerű mindig a szélsőséges dolgokat követni. — Talán az okozta az első problémámat, hogy férjemmel együtt elfoglalt emberek vaDr. Baksa Gyuláné: „Már az újszülöttkorban kibontakoznak azok a tulajdonságok, amelyek a gyermeket egész életén át végigkísérik.” gyünk. De mindig szakítottunk időt, hogy az iskolában érdeklődjünk a tanulmányi eredménye, viselkedése felől. Mindig a legjobbakat hallottuk. — Aztán jött a serdülőkor, kezdte magát nagyfiúnak érezni és bizonyos dolgokhoz jogot formált. A barátok — hasonló korú gyerekek — befolyása alá került. Míg mi dolgoztunk, ők hol moziban, hol az utcán őgye- legtek és nem volt ritka már az esti kima- radozás sem. Próbáltuk szép szóval jóra bírni, később büntetéssel, de ez mást váltott ki, mint amit akartunk. Zárkózott és bizalmatlan lett velünk szemben. Már nem tudtuk dolgait követni, befolyásolni. Ekkor láttuk: nevelésünk csődöt mondott. Munkahelyről munkahelyre jár, nem tud sehol megragadni, nyugtalan, izgága természetű lett. Hogy ez mennyire terheli a mi felelősségünket? Lehet, hibásak voltunk a kritikus korban, hogy nem voltunk elég következetesek, netán nagyobb hangsúlyt kapott a saját problémánk, amely háttérbe szorította a gyermeknevelést ... „Modern anya szeretnék maradni" Ahol már az egyik gyermek megnősült, és a másik is túl van már a húszon — mint Vinnai Miklósné családjában —, ott bizony Vinnai Miklósné: „Talán ez az oldottság hozza magával a gyerekek mérhetetlen ragaszkodását ...” mérleget vonhatnak: valóra váltak-e nevelési elveikhez fűzött reményeik? — Bátran ki jjpnthetem, hogy igen. Én ögy érzem, modern anya voltam és az is szeretnék maradni. Már a serdülőkor kezdetén mindenről nyíltan és kendőzetlenül beszéltem a gyerekeknek, ők ezt a bizalmat teljes egészében viszonozták. Apró dolgokat ma is elmondanak és szinte együtt éljük át az érzelmi kudarcokat, csalódásokat. Hozzánk ma is szívesen jönnek a fiatalok, ha kell, én is velük táncolok, a vidámság híve vagyok. Talán ez az oldottság hozza magával a gyerekek mérhetetlen ragaszkodását. Én ma is Édesanya vagyok — így szólítanak — s ez nekem mindent kifejez. Tudatosan neveltem így gyermekeimet, — a kimaradást sem szabályoztam, nem kötöttem időhöz, tudtam, hogy ezzel sem élnek vissza. Én korántsem kaptam ennyi megértést. Ezzel én is kárpótoltam egy kicsit magamat. írta: Soltész Ágnes Fotók: Hammel József KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 12. Hol rontottuk el? Jó anyagi körülmények között nőtt fel K.-né fia. — Mi is szép terveket szőttün egyetlenünk jövőjéről, de mindez csak elkéi zelés volt — mondja érthető szomorúsággi az anya. — Ma sem tudjuk, hol követtük i a hibát? Sokszor kérdezzük ezt magunktc de csak találgatunk.
