Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 5. o MŰVÉSZETI EGYÜTTESEINK Á legtisztább forrásból — Kis kölyök voltam még. mikor a bátyám egy alkalommal magával vitt a Koronába. Ő akkor már jártas volt a zene világában, komolyzenét tanult, eljutott egészen a művészképzőig. Attól kezdve, hogy először hallottam, bizony sokszor lestem: hogy illesztgeti Rácz Marci az ujjait a húron. Amikor nem voltak otthon, elővettem a hegedűt, titokban gyakoroltam. Még jó néhány hangszerrel ismerkedett meg Mester Zoltán, az Igrice együttes vezetője. Kategóriavizsgát szerzett klarinétra, szaxofonra. dobra. S végül visz- szatért az igazihoz: prímás lett ebben a „bandában” — újra hegedül. Ha fiának. Mester Tamásnak nem is volt ennyi sok előzetes zenei „kiruccanása”, egy vargabetűről ő is beszámolt. — Kivénült beatzenész létemre beugró bőgősként kezdtem. Egy vasárnap délelőtt történt, szinte az ágyból rángattak ki. Fogalmam se volt, hogy fogok játszani. A kottát odaragasztották a bőgő oldalára, s máris ott álltam a színház színpadán. Romanovits Istvánnak is van egy sztorija, mert ő sem akárhogyan lett az Igrice tagja. — Az egyik alapító, Szakács Jenő az unokatestvéremet próbálta beszervezni. Helyette jöttem el az első próbára, mert neki valami más dolga akadt. Megkért, nézzem már meg. hová hívják, eljöttem és itt maradtam. .. Muszkáné Juhos Zsuzsa a „kvintett” egyetlen tagja, aki nem hangszeren játszik, azazhogy a legszebb hangszer az övé — a hangja. — Pár évet jártam zeneiskolába, s egy alkalommal csak úgy, magánérdeklődésből eljöttem megnézni egy próbát. Akkor Jenő behozta az ütőgardont, kipróbált egykét ritmust, én hallgattam egy sort, de magamban már dúdoltam. Néhány próba után már közönség előtt szerepeltem, az ifiparkban. Szakács Jenővel mostanában nehéz találkozni, katona. Így a többiek beszélnek helyette. Ö az egyetlen képzett zenész közöttük, jelenleg is folytat zenei tanulmányokat, a zeneiskolában pedig fúvós hangszerekből oktat. És a többiek? Mester Zoltán főkönyvelő a nagykállói vasipari szövetkezetben, az if- jabbik Mester bérelszámpló a Nyíregyházi ELEKTERFÉM szövetkezetben, Romanovits főelőadó a Nyíregyházi Városi Tanács tervosztályán. Zsuzsa adminisztrátor az SZMT- nél, jelenlegi foglalkozása pedig kismama: egy héthónapos bébi édesanyja. Az Igrice hangszeres felállása így fest: Mester Zoltán hegedű, s ha a szükség úgy hozza, egyéb. Mester Tamás bőgő és köcsögduda, Romanovits István: brácsa, citera, tekerőlant — ezt most tanulja, Szakács Jenő: duda, furulya, doromb klarinét — no és ő a showman. Zsuzsa a szólóénekes, de ha szükség van rá, akkor mindenki énekel. A hangszerek között van olyan, amit direkt megrendelésre népművész készített számukra, van amit ajándékba kaptak — például a köcsögdudát egyik tisztelőjüktől, s van olyan — Tamás bőgője — amit egy hagyományos gyári bőgőért vásáros- naményi cigányzenészekkel cseréltek. Ez a bőgő legnagyobb sikerét egyébként nyáron, a spanyolországi fellépésen „aratta” ahol — a Sza- bolcs-Volán táncegyüttesét kísérte a zenekar — mindenütt csapatostól járt a közönség Tamás nyomában, mert ilyen nagy „hegedűt” arrafelé még nem láttak. Hároméves múlt az együttes. Ez idő alatt bejárták mindazokat a zenei utakat, melyeket a népzenei kisegyüttesek járnak. Példaképük a Sebő- és Muzsikás együttes lett, főleg a Sebőé- ket figyelik jó hangszerelésük, sallangmentes, ízléses előadásmódjuk miatt. Akárcsak a többi hasonló együttest — szinte az első perctől kíséri őket: mit és hogyan kell játszani? A mit-re köny- nyebb megtalálni a választ — legyen a dal előadásra érdemes és alkalmas, — a ho- gyan-ra már nehezebb. Az a fő gondjuk: mennyire lehet a primitív, illetve díszített a tolmácsolás, s ha díszítenek egy dallamot, hogyan tegyék? Szinte hihetetlen, de a legnehezebb a szatmári dalokat megszólaltatni. A székieknél a sok jó prímás miatt adott a hangzóanyag, a vei szordinóval játszik, eddig még nem reklamáltak a szomszédok. Megnyugtatásukra viccesen megjegyzi, hogy nagyhangú fúvós hangszert az elkövetkező években sem óhajt vásárolni. Az igricek középkori énekmondók voltak. Ez az Igrice akkor kezdte énekeit mondani, amikor javában beszéltünk a népművészet reneszánszáról. Mégsem könnyű a dolguk, ha a fiatalabb nemzedékekhez is szólni akarnak, amikor korlátlan a beat uralma. Sok helyen meglepődnek, hogy hangfalak nélkül érkeznek, ráadásul dudával és bőgővel. A közönség legtöbbször beategyüttest, vagy cigányzenekart vár nevük után ítélve. Jó néhány kellemetlen élményben is volt már részük — nem egy helyen üres művelődési ház „várta” őket. Őriznek emellett néhány Próbál az Igrice együttes. (Paá i László) dunántúliaknál néhány fő ritmusképlet van. Szűkebb hazánkban nincsenek úgynevezett „hagyományfák,” akiktől átvehetnék a stílust, a cigányprímások inkább dzsesszes, kávéházi muzsikát játszanak, vagy virtuozitásra törekszenek. Azt a néhány tiszta népzenét játszó muzsikust szeretnék felkutatni, akiktől tanulhatnának. Terveik közül az egyik legfontosabb, hogy önálló koncertekre készülnek. Repertoárjuk állandóan frissül. ötórás táncház-műsorra való anyaguk van. de játszottak már katonai eskütételen. gyermekbulin és nyugdíjastalálkozón is. — Most egy olyan kétórás műsorról lenne szó, amely túlmenne »fellépéseink jelenlegi ismeretterjesztő színvonalán, s például a népzene történetisége szerint, művészi igénnyel szólna a közönséghez. Koncertszerűén: egyetlen szó nélkül. — Romanovits István így tervezi az ön- nálló hangversenyt. Szabad idejének nagy részét népművészeti és néprajzi kutatásokra fordítja, hogy leendő műsoruk hiteles legyen. Az idei év másik fő terve a táncházmozgalom fellendítése. Második éve járnak a fővárosba tanfolyamra, a táncház, elméletét már tudják. A gyakorlat azonban eddig mást mutatott, kivéve a legutóbbi jól sikerült programot. Ügy érzik, most már érdemes folytatni. Hetente kétszer öt órát próbálnak. A fellépéseket nehezen tudnák összeszámolni, igen sok volt. Mit csinál vajon egy amatőr zenész szabad idejében, amikor nincs se próba, se fellépés? Mester Zoltán a csendre vágyik: leül akváriumai elé és figyeli az igencsak csendes díszhalakat. Jenő a főiskolán tanul, Tamás és Zsuzsa a gyermeknevelés szabályait gyakorolja, István pedig szabad idejében is próbál. Nemrég költözött új lakásba, de miszép emléket is. például a szociális otthoni fellépésről. Itt egy idős nénike az egyik ősrégi, elfelejtettnek hitt székely dallamot dúdolta velük együtt. Néhány évtizede a szülői házban tanulta... Gondjaik közt megemlítik, hogy utánpótlás alig-alig van. Pedig, mint mondják szerény tudásukhoz képest szívesen foglalkoznának akár ifjúsági együttesek patroná- lásával is. Néha-néha akad egy-egy jelentkező, aki másodállás, keresetkiegészítés reményében érdeklődik. Báláz igazsághoz hozzátartozik, hogy az Igrice tagjai is kapnak szerény tiszteletdíjat „gazdájuktól” a nyíregyházi városi művelődési központtól, sokszorosan bizonyították, hogy nem ezért a mellékjövedelemért megszállottjai a muzsikának. A megyei együttesek közül a városmajori citerazene- karral alakítottak ki jó kapcsolatot, amelynek tagjait jó ízlésű, következetes előadói munkájukért becsülik. Ök segítettek az Igrice új cite- ráinak áthúrozásánál. Saját kategóriájukban az országosan is jegyzett együttesek közül a Muzsikással sikerült összebarátkozniuk; hasonló felfogással közelítenek a népzene tolmácsolásához. Alig három éve. nagykállói kísérőzenekarként, a Kállai kettős táncegyüttesnek kezdtek muzsikálni. Hamarosan önálló „bandaként" folytatták, s ettől kezdve a népszerűség sem váratott magára. Egyre több lelkes hívet toboroztak a népzenének, s tá- gabb értelemben a népművészetnek. Ez főleg annak köszönhető, hogy felvállaltak egy feladatot, melyet megpróbálnak egyre tökéletesebben megoldani: a népművészet legtisztább forrásaiból merítenek, s igyekeznek azt a forráshoz méltó tisztasággal, igényesen továbbadni. Egyre nagyobb sikerrel... Baraksó Erzsébet „...egy mindennel, ami szép és értékes” Berzeviczy Gizella 1920. március 12-én a budapesti Jörvény- széken dr. Surgóth Gyula táblabíró vezetésével egy „kommunista-ügyet” tárgyaltak a feszülten figyelő „keresztény és nemzeti” hallgatóság előtt. A vádlottak padján egy alacsony termetű, szürkülő hajú, fekete ruhás, sovány asszony: Berzeviczy Gizella ült. Az ügyészi asztalnál dr. Váry Albert főügyész foglalt helyet. A vád az volt, hogy Berzeviczy Gizella, mint az Erzsébet Nőiskola igazgatója „osztály és hitfelekezet ellen izgatott” és „Marxot Krisztussal hasonlította össze." Berzeviczy Gizella — egy elszegényedett magyar nemesi család sarja — közeli rokona Berzeviczy Albertnak, az Akadémia elnökének — 1878-ban született. A „középosztály” számára létesített 6 osztályú felsőbb leányiskolát elvégezvén, magánúton tette le a gimnázium 7—8. osztályának vizsgáit, 1898- ban egyike volt annak a hat nőnek, akik a budapesti egyetemen tanulhattak. 1902-ben földrajz-történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Előbb Trencsénben, majd 1904-től Budafokon tanított. 1908-ban tett külföldi tanulmányútja után Szabadkán, később Aradon lett középiskolai tanár. Itt került kapcsolatba a szocialista mozgalommal és a marxizmussal. 1918 novemberében megszervezte az aradi nevelők szakszervezetét, amelynek elnöke lett. 1919 tavaszán lelkesen kapcsolódott a Tanácsköztársaság iskolai reformmunkálataiba. A Közoktatásügyi Népbiztosság a budapesti Erzsébet Nőiskola (polgári iskolai tanárképző) igazgatójává nevezte ki. Részi vett a tanítók országos méretekben folyó átképzésében is. A Tanácsköztársaság megdöntése utáni perben, a vád tanújaként döntő szerepet játszott az a Horger Antal, aki később, a szegedi egyetem tanáraként József Attilát is eltanácsolta az egyetemről. Vallomásában kijelentette: a vádlott „a hittanórák helyett szociológiai órát rendelt el és azokat maga tartotta. Azt kívánta, hogy az intézeti könyvtárat kommunista művekkel is egészítsék ki”. Berzeviczy Gizella a tárgyalás során bátran hangoztatta meggyőződését, kommunista voltát, vállalva a súlyos börtönbüntetést is. A bíróság, mivel „a magas intelligenciájú vádlott még ma is meggyőződéses kommunista”, halmazati büntetésként nyolcévi fegyházra és (istenkáromlásért) 2000 korona pénzbüntetésre ítélte. 21 hónapot töltött Márianosztrán, az „irgalmas nővérek” toörtöncelláiban. A szigor és a nélkülözések nem törték meg akaratát, pedig „engedetlensége” miatt összesen 15 hónapon keresztül sötétzárkában tartották. Börtönvilágát naplójában (Márianosztra. Bp., 1953. Zrínyi Kiadó) így jellemzi: „Kívül sárga, kopár falak, rácsos ablakok, — holtak háza. Belül: kínok, tréfák, lefolytott akarat, izzón feszülő rezgések, gyilkos gyűlölet és bajtársi segítség, szívós birkózás és győztes remény, — a szabadság egy frontja a föld alatt.” Berzeviczy Gizella fogolycsere útján 1922 februárjában a Szovjetunióba került. Rövid ideig Moszkvában, az emigránsok híres üdülőjében, Voloncovó Poljén élt. Ott voltak akkor a magyar munkásmozgalom kimagasló egyéniségei: Nyisztor György, Bokányi Dezső, Landler Jenő. Ágoston Péter. Vági István. Magyar Lajos. Hevesi Gyula, Pogány József, Sipos Erzsébet (Korvin Ottó felesége) és sokan mások. 1923-ig a Nemzetközi Vörös Segély munkatársaként megismerte az „éhség vidékét”, a Volga-vidéket. Szaratovban szemtanúja volt a szovjet emberek nehéz és hősies munkájának. 1923—26 között Tbilisziben a nemzeti kisebbségek instruktora. Itt, a Grúziában élő német ajkú lakossággal került kapcsolatba, a német települések politikai nevelését szervezte. Ogyesszában tanított 1926-tól 1940-ig. Először a pártfőiskolán marxizmus—ieniniz- must és történelmet, később a tanárképző főiskola német szektorán dialektikus és történelmi materializmust. Ugyanakkor párttitkára volt az intézet német tagozatának. A II. világháború kitörésekor Moszkvában tartózkodott, majd Uzbegisztánba települt át. Nem bírta a tétlenséget. Bár már 65 éves, saját kérésére a talicini, majd a krasznogor- szki fogolytáborba helyezték előadónak az antifasiszta iskolába. Itt a magyarok között dolgozva sokat tett az „agyak forradalmasítása” érdekében. 25 évi távoliét után, 1946- ban tért haza Magyarországra. Berzeviczy Gizella egész életén át a nyomor, a szegénység, a kizsákmányolás ellen küzdött. Ha megemlékezünk erről a bátor, egyenes lelkű, a hazáért és a munkásmozgalomért mindig tenni kész asszonyról, saját szavait kell idéznünk: „Én nem születtem kommunistának. Azért lettem kommunista, mert szeretem a hazámat. Ez a szó: haza, az én számomra nem volt üres frázis, hanem az a Magyarország, amely egy a szabadsággal, egy mindennel, ami szép és értékes..." Hebeny Zoltán Csanády János: Amikor világgá mentem Világgá mentem, neki a kékkel feszülő egeknek, a dűlőút veres pora lábam nyomában megeredt. Vérzett-porzott a dűlőút, szabadulni akartam, neki a hátországnak, kipróbálni hatalmam. Szemben szekerek kocogtak kévékkel rakottan, ma is hallom, a porban a lovak patkója puhán koppan. Vitték a gabonát, lekurjantottak a magasból: hát te hová mész? Már majdnem Szúnyog pusztáig jutottam, hol jártam egyszer-kétszer bámészpendelyes koromban — mikor a harang kondult messzi toronyban: Dél van. Mintha szívem kongott volna: visszafordultam ... Igaz, majd elfeledem: a kocsik ostoros urainak ott fenn a bakon gatyát letolva pucér feneket mutattam — mivelhogy nem volt kalapom. KM „Festészet '77" címmel kiállítás nyílt a Műcsarnokban. Egyik képe Németh József alkotása a Triptichon (Termékenység — Magvető — Kenyér).
