Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

VITAZÁRÓ TANULSÁGOKKAL Á korszerű népművelésről VITÁT KEZDEMÉNYEZTÜNK lapunk­ban a korszerű népművelésről. A január 8-i számunkban megjelent vitaindító íráshoz tíz hozzászólás érkezett, melyeket vasárnapi szá­mainkban közöltünk. A nyilvánosság fóru­mán lezajlott vita — vagy inkább párbeszéd, olykor monológsor — megítélésünk szerint elérte célját. Nem kívántuk elméleti eszmefuttatások, közismert megfogalmazások, alapelvek han­goztatásával „letudni” a vitát. Sokkal inkább a korszerű közművelődés szemléleti, szemé­lyi, tárgyi, módszerbeli, szervezési és egyéb kérdéseinek ütköztetésére, fókuszba gyűjté­sére törekedtünk, már amennyiben a vitában résztvevő vélemények, értékelések erre mó­dot adtak. S ha sok kérdésünkre nem is ér­kezett válasz, é. a megjelent hozzászólások sem mindig ízzottak a vita hevétől, a köz- művelődés mai, megyei állapotának megraj­zolásához a résztvevők több adalékkal szol­gáltak. Tisztázódtak a lap hasábjain is olyan ki­indulási kérdések, mint a korszerű közmű­velődés tartalmi, lényegi és formai értelme­zése, amely nem csupán elméleti jelentőségű. Sok köze van a mindennapok gyakorlatához. Az, hogy a megyében dolgozó népművelők mindegyike milyen alapállással, koncepció­val — vagy anélkül — végzi munkáját, ter­mészetesen kihat az eredményességre, a ha­tékonyságra is. F.rre utalt írásában Tóth László, a nyír­egyházi városi művelődési központ igazgató­ja. Felhívta a figyelmet: nem elsősorban többre, hanem minőségileg jobb közművelő­dési tevékenységre van szükség, hogy a sok­irányú tevékenység betölthesse nevelő, em­berformáló szerepkörét. Többen szóltak az igények jobb megis­meréséről, így Cselényi György, Kóródy László, Kovács László, Vincze Sándor, Tóth Istvánná. Mások elemezték a munkásműve­lődés helyzetét, az ingázókkal való törődést,, a munkásszállásokon megvalósítható kultu­rális nevelést. Jelentőségükhöz méltó helyet kaptak a művészeti ízlésnevelésben tapasz­talható fehér foltok és az elért sikerek. Csermely Tibor az olvasás, illetve olvastatás feladatairól szólt. Kovács László a zenei íz­lés és zenei ismeretterjesztés gondjairól, Palkóné Knoll Ilona az amatőr együttesek közösségformáló. életmód-alakító szerepét ecsetelte. TALÁN A LEGTÖBB GONDOLATOT, észrevételt, kritikát, aggodalmat Soltészné Aranyos Ibolya tiszavasvári üzemi népmű­velő hozzászólása tartalmazott. Soltészné va­lóban perelt, vitázott közvéleménnyel, téves , nézetekkel, s úgy éreztük, egy kicsit önma- ' gával is. Abban a megjegyzésében, hogy az az érzése, mindenki jobban ért a népműve­léshez, mint azok, akik csinálják, van igaz­ság. De a valóban sokszor felszínesen bírá­lók, elmarasztaló ítéleteket gyorsan osztoga­tó emberek mellett vannak jócskán, olyanok is, akik használható javaslatokkal segítik a közművelődést. Egyben a népművelő számá­ra nélkülözhetetlen „visszajelzést” is adják egy-egy rendezvénysorozat, kezdeményezés, kísérlet visszhangjáról, hatásfokáról. Ezt nem mellőzheti egyetlen népművelő sem, aki a való életnek „közművel”, s annak ezer és ezer szálával kötődik a mindennapok va­lóságához. Hogy Soltészné Aranyos Ibolya úgy érzi, mindenki jobban ért a művelődéshez, mint a népművelők — másoknál is — olyan konf­liktusokat takarhat, amelyek a népművelői munka lekezelésében, a szakmai önállóság csorbításában nyilvánulhatnak meg. De te­gyük hozzá, helyszíne és embere válogatja. Az ilyen szemlélet idegen a legfontosabb művelődéspolitikai alapelvektől. * S itt már eljutunk ahhoz a ponthoz, hogy a közművelődés munkásainak megbe­csülését, társadalmi és emberi presztízsét nem lehet határozatokkal, rendeletekkel egy­szer és mindenkorra megoldottnak tekinteni- Művelődéspolitikai kérdésről van szó, ame­lyért az egyes népművelők is sokat tehet­nek. De nem mellőzhető a párt-, állami, tár­sadalmi szervek folyamatos partneri és gaz- dakapcsolatá. így a népművelő munkájára nem csak akkor figyelnek, ha egy-egy ren­dezvény van, hanem akkor is, amikor látvá­nyosság nélkül dolgozik. Említhetnénk itt a káderpolitikai elvek következetesebb alkal­mazását egy-egy közművelődési intézmény vezetői posztjának betöltésénél, amely kikü­szöböli, hogy az intézmény, kulturális jellegű vállalat élére oda nem való, másutt már ve­zetői képtelenségét „bizonyító” ember kerül­hessen. VITAINDÍTÓNKBAN AZT ÍRTUK: ha sok kérdést is tettünk fel, nem azért tettük, hogy megkérdőjelezzük a megyénkben is el­ért fejlődést, hanem azért, hogy arról szól­junk, ami probléma, ami szorító gond. A vi- tázók — akiknek fáradozásukért ezúton is köszönetét mondunk — érintették a problé­mák, gondok egy részét. Mindenről nem is eshetett szó, ezért sem vállalkozhatunk a vita teljes lezárására. A vita, reméljük, to­vább folytatódik. Elsősorban a valóságban, tettekkel, próbálkozásokkal. De a lap hasáb­jain is. ha nem is a vitát jelölő fejcím alatt. Közérdekű művelődéspolitikai írásoknak, kritikai megjegyzéseknek, jobbító szándékú észrevételeknek, javaslatoknak helyt adunk lapunk hasábjain. Abban viszont egyetértünk Soltészné Aranyos Ibolyával: „minden el­mélkedésnél hasznosabb lesz, ha végiggon­doljuk és legjobb tudásunk szerint meg is oldjuk a ránkbízott feladatokat...” (P- G.) A nyáron Firenzében jár­va, gondoltam, ha már ott vagyok, benézek Giocon- dáék családi sírboltjába. Pró­ba — szerencse! Talán épp nekem sikerül megtudnom Gioconda asszonytól, azaz Mona Lisától, mint a legilie- tékesebbtől, miért mosolygott olyan rejtélyesen, amikor Leonardo da Vinci festette. Nagy probléma ez. Néhány évszázad óta tudósok, törté­nészek, művészek és pszicho­lógusok vitatkoznak rajta. Gyártják az elméleteket, ír­ják a tanulmányokat, tartják az előadásokat, kontráznak és rekontráznak, de a titokra még eddig (vagyis addig, a múlt nyárig) nem derült fény, pedig legutóbb már egy szülész-nőgyógyász is hozzá­szólt. Szerinte Lisa asszony egész egyszerűen áldott álla­potban volt, mosolya a leen­dő anya boldog ragyogása, egyébként — fejtegette — a ruhája tipikus kismama-öltö­zék, és ahogy a kezét tartja... ★ Pontban éjfélkor — ahogy a túlvilág! ügyekben jártas Blazsek néni, bodzamisketei tsz-nyugdíjas kioktatott — három és felet kopogtattam a kripta ajtaján a hazulról kicsempészett fekete disznó csülkével. Nyomban válaszolt egy síri hang, hogy minek köszönhetik a háborgatást. Mondtam, hogy Lisa asszony­nyal szeretnék beszélni, a Francesco feleségével, mo­solyügyben. — Hagyjad, kimegyek — torkolta le az erélyes női hang az akadékoskodó férfit és kiszólt. — Mindjárt, csak magamra kapok valamit. — Jó, elmondom — szólt előjőve Lisa és egy sírhantra mutatott. — Foglaljon helyet! Remélem, ha megírja, végre nyugodhatok békében. — Sokat háborgatják, asz- szonyom? — Négyszáz éve egyfolytá­ban, és maga az első, akinek eszébe jutott, hogy tőlem kel­lene megkérdezni. — Először is nézzen meg! Talán még látszik a vonásai­mon, hogy én annak idején szép voltam, sőt — ahogy mifelénk mondják — „bele­való egy nő”. — Az ön szépségéről köte­teket írtak. Ezret és ezret. — Amikor ez a Leonardo- sztori történt, még csak né­hány száz vers és dal zengte — sóhajtott a múltba Téved­ve, majd ijedten fölkapta a fejét. — Már dereng keleten, mindjárt szól a kakas. írja gyorsan! — és szinte hadar­ta: — Leonardóról az a hír jár­ta a városban, hogy nem ér­deklik őt a nők, hanem csak ... csak ... — Csak? — Csak a festészet, meg mindenféle szerkentyűk. No, mondtam én magamban, ami­kor a férjem áthívta, hogy lefessen, majd én próbára te­szem őkéimét. Hát mindjárt az első napon, amikor leül­tem elébe, és tudtam, hogy nincs odahaza senki, kicsit fölhúztam a szoknyámat, és kivillantottam a bokámat. Közben pedig — értettem a módját — incselkedve rámo­solyogtam. Elégedetten lát­tam, hogy a tekintete rátapad a bokámra, onnan fölkúszik az arcomra. A szemünk ösz- szevillant. Erre én sejtelmes­re váltva folytattam a mo­solygást. ő megnyalta a szája szélét, a szeme csak úgy szik­rázott, egész testében reme­gett, vagyis — ahogy mife­lénk mondják — „totál be­gerjedt”. Aztán nem tudott uralkodni magán, odarohant hozzám, letérdelt elém, és ... és ... — És? — És két kezébe fogta az arcomat, és azt mondta ... hogy is... ? — Gondolkodjon, madon­na mia, hogy is? M egvan! Azt mondta! „Ez a mosoly, ó, Mona Li­sa, ez az, amit már oly régóta meg akarok festeni, az isten­re kérem, maradjon így!” — szólt és fölemelkedett a téc- deplésből, aztán ... aztán ... — Aztán? — Aztán visszament az áll­ványához és festett tovább. S. L. MEGYÉNK TÁJAIN Mándok Nádasmándok, Mándok ez a közelmúlt és a jelen. De volt (1382) Mánduk. (1389) Mandick, (1556) Mándok, (1782) Markt (Pia­cos-Vásáros) Mándok. Látták a tájat a nép- vándorlás korában vandálok, hunok, germá­nok, avarok, szlávok, de pusztította a vidéket tatár és török. Elképzelhető, hogy mécsesvi- lágú téli estéken a szájhagyományra hagyat­kozó regék, mondák, történetek és mesék szépek, színesek és romantikusak voltak és mert az ott születő az élettel együtt kapta a múltat, kínkeservében is szerette szülőföld­jét, meglátta és értékelte a táj szépségét. Mándok történelme nagy. Egy lélegzet­vételnyi írásban lehetetlen az időzónában mélyebbre ásni, de nem is szükséges, hiszen szakértői alapossággal megtette már Tóth Endre „A Tisza-könyök történelméhez” című művében. Ő idézte Féja Gézát, aki az 1930- as évek elején falukutatóként járt Mándo- kon és így írt: „A szegénység fertályát „Ka­nadának” nevezték, mivel talajvizes terület­re telepítették a kétkezieket.” Ez már a ma élő embernek is ismerős, ha Mándokról van szó. A század elején az úri birtok soros tu­lajdonosa Forgách László, illetve ennek ha­lála után a grófnő telket juttatott a cselé­deknek és így jött létre újtelep a lápos, mo­csaras részen. A nép Kanadának csúfolta, utalva az „Újvilágba kitántorgókra.” A 300 öles telkekre az első építkezők földkunyhó­kat építettek, amiket elöntött a talajvíz, tí­fusz, kolera, szomjúság és éhség, korai ha­lál volt ott a sors. Ez tartott egészen a fel- szabadulásig. Mennyire más világot, más községet, em­bereket láthat most az ember! Mert csodá­latos dolog, hogy még épségben létezik a Cerko, az orosz templom, amelyet 1646-ban állítólag egy Hodinka nevű ácsmester készí­tett, de érdekes dokumentum a váradi Me­hetned pasa levele is, amit a mándoki bíró­hoz és a lakossághoz adóügyben írt. Ám hogy nincs már „Kanada”, az a történelem legértékesebb része. Mándokon ma 5260 fő él, mintegy 1200 család — közölte Bíró Gusztávné, a nagy­községi tanács vb-titkára. De úgy, olyan nyomorban, mint 33 évvel ezelőtt, már sen­ki sem él. A telep (cigánytelep) is megszű­nik ez év végére. A putrik lakói a község belterületére, szétszórtan új házakba költöz­nek. Egyébként az újtelepen már régen lak­ható, a mai igényeket kielégítő házak épül­tek. A megélhetés fő forrása most is az ipar és a téesz — mondta Pekó László, a nagy­községi pártbizottság titkára. 1500 fő az el­járó. Főleg a MÁV, Záhony a munkáltató, de dolgoznak mándokiak az ERDÉRT-nél, a HUNGAROFRUCT tuzséri tárolójában és járnak Kisvárdára is. 120—150 fő ingázik megyén kívülre. A községben élők legnagyobb kenyér­adója a termelőszövetkezet. 1973-ig a két mándoki. Most Benkkel is egyesülve egy gazdasághoz tartozik a határ. Fő növényük a búza, kukorica és nem utolsósorban a bur­gonya. Mándok mindig is híres volt burgo­nyatermesztéséről. A jó ízű gülbabát szereti az egész ország. Burgonyát most is 350 hek­táron termelnek, 10 hektáron gülbabát is, de ez csak kísérlet, fajtafenntartás. A termelőszövetkezet — régebben a két kis gazdaság is — mindig eredményesen dolgozott. Mérleghiányuk sohasem volt, ta­valy is 124 forint jövedelem jutott egy mun­kanapra. Kiegészítőként erőssége a gazda­ságnak a lakossági szolgáltatás, a tej-, ke­nyér-. zöldség-, és gyümölcsbolt, de üzemel­tetnek bisztrót, benzinkutat is. Honosodik az ipar. Már 200 dolgozója van a fa- és vastömegcikk ktsz-nek, dolgoz­nak a Szatmár Bútorgyárnak, szállítanak a miskolci VASVILL Nagykereskedelmi Válla­latnak, lakásokat építenek, rádiót, tv-t javí­tanak. Van más munka, más munkahely is a községben. Az ÁFÉSZ 330 embert foglalkoz­tat. 11 község 20 ezer lakosát látja el és ter­meltetnek, felvásárolnak. A ZÖLDÉRT mán­doki telephelyéről tavaly 600 vagonnál több árut továbbítottak, főleg almát és burgo­nyát. Ez utóbbi a háztáji termelés irányát és egyben jelentőségét is jelzi. Sorolná még a tanácstitkár, mi minden­nel gazdag az ősrégi település, dehát csak félmondatokkal fér el; a tanácsi költségveté­si üzem, a gyermekotthon, a TITÁSZ-kiren- deltség. a takarék, a posta, egyszóval azok az üzemek, intézmények, ahol dolgoznak, ahol pénzt keresnek, s amelyek forásai az emberi jólétnek. Természetesen gond is van. A nyolc csoportos, 240 gyereket ellátó óvoda kevés. Sok a gyerek és bár megépült 4,5 millió fo­rintért egy új óvoda, már újra építeni kel­lene. Az iskolai oktatásban jó, hogy 44 tanuló- csoportban 47 pedagógus már több mint 1000 gyereket tanít. De gond, hogy sok he­lyen folyik a tanítás, csak részben megoldott a napközis ellátás. Az ötven gyereknek ott­hont adó tanyai kollégium is nagy lépés volt, de már szűk. Lesz ebben is változás. Épül majd egy 8 tantermes iskola, 15 millió forintért. Megoldják a napköziellátást is. 400 főre főznek majd. „Kanadával” példázva a múltat juttat­tuk el a mához és az összehasonlítás nem alaptalan. Sok dolog beérett már, ám min­dig adódik új feladat. Az áldatlanul rossz ivóvízellátás például 1981-re oldódik meg teljesen. Lesz vízmű. Az orvosi ellátás elfo­gadható, a fogászat még nem, mert aki el­látta a községet, nyugdíjas. Mi minden van tervben és munkában, azt felsorolni szinte lehetetlen. A tsz más tsz-ekkel társulva 586 vagonos burgonyatárolót és feldolgozót, ter­ményszárítót épít. A régi malomépületből „kenyérgyárat” létesítenek, 20 ezer ember­nek lesz onnan jó kenyere. Üj üzemcsarnok­kal bővítik a ktsz-t is, de ami felteszi a ko­ronát a fejlesztési tervekre, elképzelésekre, az egy 1000 vagonos ZÖLDÉRT-hűtőtároló, léüzem, szeszfőzde. Azt mondják, a mándokiak szeretik szü­lőfalujukat. Aki eljár, csak dolgozni megy el, de élni, boldognak lenni csak Mándokon tud. Minden ember patrióta. Az elmúlt évi társadalmi munka értéke közel 3 millió fo­rint volt. Most elhatározott dolog (falugyűlé­seken hagyták jóvá), hogy a lakosság egy na­pot dolgozik Mándokért. Játszóteret, sportöl­tözőt, pihenőparkot létesítenek. A mándoki parasztok 1849-ben (Janik Ferenc, Forgách gróf jószágigazgatójának le- levele alapján) kommunizmusról álmodoz­tak. Ez az álom az 1897—98-as földosztó moz­galomban, amelyben a mándokiaknak nagy szerepük volt, már reálisabb képet öltött. De hol vannak már az álmodok, a jobb, a szebb életért küzdő régi harcosok! Történelem mindez. BBpetenkétől délkeleti irányban olyan ■BBtépet mutat most a település, mint más Szabolcs-Szatmár megyei község. Űj há­zak, rendezett porták, utak, a gazdagodó élet ezeregy szemmel látható jele. De ha a mo­dern kor soklovas szekerével, a személyko­csival nem futunk keresztül a községen, megállunk, nézünk és látunk, rádöbbennünk, hogy nincs igazunk: Mándok az Mándok. Seres Ernő KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 26. ■VSC7SVIfebruár utolsó napján sűrű, tej- UgfQflfehér köd takarta a tájat. A rossz természeti tünemény nem engedte látni a Tetenkét, azt a homokdombot, amely a tér­ségben a legmagasabb pont. 140 méter és szép fekvésű. Semmi nem látszott azon a napon Mán- dokból. így nehéz megérteni, miért volt ked­ves az ősöknek és miért nyújt egy életre szóló élményt a ma élő embernek; Bukóc. Derék, Apagy, az utcás-teres település, a mai Mándok. Jártak, járnak a gyerekek és persze a felnőttek is a malomudvar helyén, az Alsótó (vagy nyárfás), a Felsőtó medré­ben, Bukócon, ahol régen tölgyerdő volt, a kis sűrűben és természetesen a Súgó dom­bon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents