Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
Oláh László veteránnal a nyugdíjas évekről A Ha jól számolok, akkor ön 46 évi mnn- ^ kaviszony után ment nyugdíjba idestova nyolc éve. Fáradtnak érezte magát? — Miért is tagadnám: fáradt voltam, vártam, hogy nyugdíjba mehessek. Ez a fáradtság azonban nem is annyira fizikai volt — bár az ember hatvan felé már gyakrabban érzi, hogy kopik — hanem inkább idegi. Az utolsó években többször búcsúztattunk ünnepélyesen egykori szaktársakat a vállalatnál s furcsa módon nem nekik, hanem nekem jött ki a könny a szememből. Már akkor tudtam, hogy ez csak idegi alapon lehet, jó lesz vigyázni... A Tehát ahogy elérte a hatvan évet, el- ^ köszönt — Nem. Szeretném, ha senki sem venné dicsekvésnek, hogy maradnom kellett, mert „nem tudtak pótolni”. Másról volt szó. A kiszemelt utódom, aki különben nagyon tehetséges ember volt, váratlanul megbetegedett, maradnom kellett. Két évet kényszerből húztam rá ... A Önt nagyon sokan nyugodt embernek ^ ismerik. Hogyan lehet, hogy mégis az idegei jelezték: most már pihenni kell? — A látszat sokmindent eltakar. Van, aki gyakran kikiabálja magát és megnyugszik. Én azokhoz tartozom, akik befelé emésztették magukat. Huszonhétben szabadultam az asztalos szakmában egy nyíregyházi kisüzemben. Akkor már öten voltunk testvérek, jórészt rám szakadtak a család- fenntartás gondjai, mert szegény apám első világháborús betegsége miatt ekkor'már nem tudott dolgozni. Hamar nyakunkba szakadt a világválság, amit a kisvárosban sokkal jobban lehetett érezni, mint mondjuk Pesten, mert itt egyébként sem volt munkahely tucatjával. Éltünk, ahogy tudtunk: lestem az alkalmi munkát, mindenféle tisztességes megbízást elfogadtam, csakhogy másnap is legyen kenyerünk, tányér levesünk. A Nem éppen irigylésre méltó fiatalsága w volt... — Tizenkétszer kaptam behívót. A tűzvonalát ugyan sikerült elkerülnöm, de végül Szombathelyen szöktem meg s mire hazaértem Nyíregyházára, éppen azon a napon bombázták a várost... Az asztalosüzemben, ahol korábban állandó munkahelyem volt, olyan nagyszerű emberekkel dolgoztam együtt, mint Laczkovszki József, Major András, Bárdi Sándor, akik bár nem voltak képzett marxisták, sokat beszéltek nekem, a fiatal asztalosnak a nagy igazságtalanságokról, meg arról, hogy milyen másként él a nép Oroszországban, ök vittek el a szakszervezetbe, meg a munkásotthonba, ki a Hármasdombra, a munkásmajálisokra, a munkásdalárdába. Tehát szép reményekkel jöttem én a frontról vissza a szülővárosba, ahol aztán gyors egymásutánban elveszítettem két testvéremet, a harmadik odamaradt a fronton. .. Nem akarok én senkit önéletrajzzal untatni, de ezek az események jócskán belejátszottak abba, hogy — bármennyire is palástoltam — elfáradtak az idegeim. A De mégis maradt annyi ereje, hogy talp- ^ ra álljon és újrakezdjen mindent. — Végigéltem a város kétszeri felszabadulását, azután jelentkeztem a szovjet kórházparancsnokságon munkára. Az „Erzsébet” kórháznál kezdtem, s bizóny kezdetben jórészt csak koporsókat készítettem, mert sok kellett belőle. Már 44 novemberében segíthettem a kommunista párt szervezésében Pintér Andrásnak. Murczkó Károlynak, Ber- náth Györgynek és a többieknek. A Ön azonban mégiscsak asztalos volt el- ^ sösorban. — Természetesen. A kórházi néhány hónap után korábbi munkahelyemen megalakítottuk a Famunkások Termelési és Értékesítő Szövetkezetét, ahol én vezetőségi tag lettem. Ott voltunk valamennyi fontosabb középület: a posta, az állomás, az iskolák, a városháza helyreállításánál. Villany nem volt, kézzel csináltunk mindent... Már mondtam, hogy ebben a kisüzemben több tehetséges munkás, jól képzett elvtárs dolgozott; sokat közülük nyomban kiemeltek. Egyebek között velünk együtt dolgozott a szövetkezetben a mostani belügyminiszter-helyettes is. Negyvenkilencben rámbízták a feladatot: államosítsam az újra magáncégként működő asztalosüzemet. Elvégeztem a feladatot s ezután 21 évig voltam igazgató a Nyíregyházi Faipari Vállalatnál. A nyugdíjazásomig. A Nem sajnálta otthagyni az igazgatói szé- w két? — Célzatosnak érzem a kérdést, ezért hadd ismételjem meg, hogy én idegileg fáradtnak éreztem magamat, ezért önként köszöntem el. Ami a kérdése mögött lévő dolgot illeti: én is hallok olyan esetről, hogy egyik-másik ember tíz körömmel ragaszkodik a posztjához, a funkciój oz. Minden áron palástolni akarja, hogy elmúlt az idő s ő valójában megfáradt. Nézze, én mint igazgató, nagyon szép munkasikereket értem el a munkáskollektívával, személy szerint pedig több ízben kaptam kormánykitüntetést, tehát a nyugdíjazásommal „sokat veszíthettem”. Mégis szembenéztem a tényekkel: megfáradtam, nehézkesebb a mozgásom, a gondolkodásom, nagyon igénybe vett a 46 év, át kell adnom a stafétabotot. Ez a dolgok rendig. A Bocsásson meg, hogy kiegészítem ezt a w sort: Oláh László nemcsak, mint vállalati igazgató volt ismert, hanem nagyon fontos közéleti emberként tartották számon, tisztelték. — Csupán nyugdíjba mentem, de nem vonultam nyugalomba. Tizenkét évig tagja voltam a megyei párt-vb-nek, de most is tagja vagyok a megyei pártbizottságnak. Hogy példával érzékeltessem a gondolataimat: vállalati igazgató koromban nagyon nagy sikernek tartottam, hogy Zuglóban sikerült kiku- nyerálnom egy selejtes, rozsdás gépet, amivel nyílászáró szerkezeteket tudtunk gyártani termelékenyebben. Vagy például magunk eszkábáltunk egyszerű célgépeket a különböző munkaműveletekhez. A maga idején ez mind nagyszerű dolog volt. Ám manapság, amikor félautomaták, meg programozott gépek uralják a termelést, úgy vélem, mindez már nagyon kevés volna. Remek fiatal szakemberek, jól felkészült politikai munkások tűnnek fel itt, Szabolcsban is: meg kell adnunk nekik a lehetőséget a bizonyításra. A Most meg én kérek elnézést a közbevetésért: azért mégsem egyszerű dolog otthagyni mindazt, amit az Önhöz hasonlók évtizedeken át verejtékkel teremtettek elő. — Talán ridegnek tűnik a válaszom, de ez is — mint sok minden — nézőpont kérdése. Én például nem úgy érzem, hogy „otthagytam” a kezem munkáját, hanem úgy: valamiről, valamiért emlékeznek rám. A fel- szabadulás óta én sok mindenben részt vettem: voltam pártszervező, választási megbízott, részt vettem a tervkölcsön-j egyeztetésben, munkahelyet csináltam majdcsak kétszáz embernek. Aztán átéltem a begyűjtési rendszer nehéz éveit, az ellenforradalom kritikus napjait; és szerveztem téeszt, végeztem mindent, amit a párt rámbízott. Idővel az ember bölcsebb lesz, felfedezi a munkájába becsúszott hibákat is. Én ma is vállalom a cselekedeteimet, mert tiszta szívvel, meggyőződéssel végeztem a dolgomat, mint olyan sok elvtársam, barátom. A Ön szerint nincsenek olyanok, akiket ^ mellőznek, teljesen elfelejtenek? — Nagy baj, ha ilyen előfordul. De sze^ rintem ez is kétoldalú dolog. Bizonyára én is unatkoznék, emésztene a feleslegesség- érzetem, ha — erőmhöz mérten — nem mennék és nem mondanám: elvtársak, itt vagyok, mit segítsek? Nem szabad tálcán várni a lehetőséget még nyugdíjas korban sem. Állítom, hogy aki kér. nyomban kap is megbízatást, olyat, amivel segít és ami neki sem esik nehezére. A Tehát nem beszélhetünk arról, hogy ro- ^ hanó világunkban sokan hajlamosak megfeledkezni a nyugdíjasokról? — Nem tartom általános tünetnek. Közéleti funkciómban hosszú éveken át meggyőződtem róla, miként becsüli meg egyre jobban a mi rendszerünk azokat, akik tisztességes munka után jutottak a megérdemelt pihenéshez. Akadnak persze jogos sérelmek, olykor méltánytalanságok is, amik fölött el- siklani több, mint lelketlenség. Ám a többség az ország anyagi erejéhez mérten megfelelő ellátásban, gondoskodásban részesül. Sok nyugdíjasunknak nem anyagi gondja van, hanem a ridegséggel, a rész vétlenséggel van sok baja. 9 Beszélne erről bővebben? — Többen elmondják például, hogy az „utódok” nagyon sietősek, akárha állandó versenyfutásban élnének. Ezért aztán ha meg is állnak egy percre a nyugdíjassal, még megkérdik, hogyan érzi magát, de a válaszra már oda sem figyelnek. Rohannak, mintha valaki kergetné őket... Jó dolog aztán az öregek napja is az üzemben vagy a téesz- ben, amikor — egyszer egy évben — megvendégelik, megjutalmazzák a nyugdíjasokat. Közben az ünnepeltek másra vágynak: arra, hogy néha kérdezzék meg őket, mi a véleményük a mostani munkáról, a termékekről, netán mi az, amit ők másképp csinálnának, ha még mindig dolgoznának. Tudom, sok naívság is elhangzana, de azt is tudom, hogy a nyugdíjas egy kicsit fellélegezne: lám, mégsem vagyok én olyan hasznavehetetlen! A Tapasztalni persze ennek az ellenkező- w jét is. Több nyugdíjas valósággal dicsekszik, hogy többet keres, mint korábban, mert jól fizető félállást vállalt. — Igen, magam is hallottam ilyen esetekről. Sőt! Amikor én nyugdíjba mentem, engem is megkerestek és felkínáltak olyan félállást, ami alig járt volna elfoglaltsággal, de viszonylag szépen fizetett volna. Miért tagadjam: szép családom van, lett volna hová tenni azt a könnyen jött pénzt, mégis nemet mondtam. Több okból. Először azért, mert én világéletemben sohasem futottam a pénz után, miért tenném most, öregkoromban? Azután meg elvtelennek is érzem egy kicsit az egész dolgot; az ilyen mondvacsinált félállás amolyan adományféle, ami nem az én világom. Ha pedig komoly teljesítményt kell felmutatni érte, tisztelet a kivételnek, arra hatvanon túl már károsodás nélkül aligha képes az ember ... Törvényeink lehetőséget adnak a továbbdolgozásra, különösen olyan munkakörökben, ahol szorít a szakember- hiány. Én mégis azt mondom: nagy körültekintésre van szükség ilyen esetekben s kölcsönösen felelős a tovább dolgozó és munkaadó A társadalomnak különösen óvnia kell a megérdemelt pihenéshez eljutott embert, ha úgy tetszik, vele szemben is! á| Osztom a nézetét, mégis megjegyezném: w sok nyugdíj előtti azért maradna szívesen, illetve a nyugdíjasok jó része azért vállal elfoglaltságot, hogy meneküljön a magánytól. — Kétségtelen, hogy a magány a nyugdíjas legnagyobb ellensége. Sok fiatal, életerős ember el sem tudja képzelni, hogy még egy formális vagy protokoll látogatás is milyen sokat jelent annak az embernek, aki betegsége idején hetekig a négy fal között él, vagy a hideg idő, a síkos út miatt nem szívesen mozdul ki otthonról. A dolog másik oldala viszont az, hogy a nyugdíjas maga is tehet a magányérzete ellen. Bármilyen nagy esemény egy ember életében a nyugdíjazás, nem jelentheti, hogy egyik napról a másikra teljesen másként kell élnie. Aki nem hagyja el magát, hanem rugalmasan „átprogramozza” a napjait, úgy pihen, hogy közben egy pillanatig sem unatkozik, mert mindig van célja, vágya, apróbb-nagyobb feladata, amit el akar érni, amit el akar végezni. Nemrég megállított az utcán egy nyugdíjas barátom, aki sohasem volt közel a mozgalmi munkához, nem volt párttag s most arra kért, szerezzek neki egy kis protekciót a népfrontnál valamilyen elfoglaltságra, mert nem tud mit kezdeni az idejével. Ez az ember már eljutott a felismerésig: emberek közé vágyik, szólni és szót hallani, egy kicsit nyüzsögni. ® És Oláh László nem unatkozik? — Már a hetvenedik évemet taposom, de még nem Már mondtam, szép családom van, két fiam és négy unokám van, rájuk most több idő jut. Mert bizony voltak korábban olyan évék, hogy az 52 vasárnapból tízet sem töltöttem a családdal, hívott a kötelesség. Aztán számítanak rám a megyei pártbizottságnál, aminek erőmhöz mérten szívesen teszek eleget. De gyakran megkeresnek emberek, volt munkatársak a lakásomon ügyes-bajos dolgaikkal, segítségért vagy csak tanácsért. No meg a Bújtos szélén van egy másfél szobás házunk, amit jórészt magam építettem, bele a bútort én készítettem. Van a házhoz egy tenyérnyi kis kert, ott is el lehet babrálgatni, amíg nem jelez a „műszer”, hogy mostmár tessék egy kicsit pihenni. Olyankor sokáig elnézegetem a virágokat. Nem tudok betelni velük .. Köszönöm az interjút. Angyal Sándor Közéletiség KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 26. ^/asärnapi^ ^INTERJÚj K i a közéleti ember? — hangzott el az egyik megbeszélésen a közelmúltban. A válaszok meglehetősen tarka képet mutattak. A vitában részt vevők többsége úgy találta, az a közéleti ember, aki minden rendezvényen ott van, mindig „bérelt” helye van az elnökségben. Mások azt fejtegették: a közéletiség nem merülhet ki annyiban, hogy felülünk a pulpitusra, esetleg „ügyeletes” felszólalóként buzgón ismételjük önmagunkat. Sokkal inkább közéleti az az ember, aki nincs ugyan a reflektorfényben, de nélküle nem megy végbe semmi a munkahelyén, amiben ő ne venne részt, legyen szó kommunista ' szombatról, kollektív összejövetelről, baráti csevegésről. Eléggé elterjedt nézet ma még: a mindenütt sürgő-forgó, látványosan szereplő embereket tekintik csupán közéletieknek. Így adódhatnak torzulások, hisz olykor látványos szereplés, ami mögött kevés a tartalom, a tényleges cselekvés, több „babért” hozhat, mint a csendben végzett ügybuzgalom. Persze nem arról van szó. hogy minden látványos szereplés csupán üres formaság. amely nem. vagy kevésbé tartalmaz érdemi közéleti, közhasznú tevékenységet. Egész közéletünk fejlődése megkívánja. hogy lehámozzuk róla az oda nem való, rátapadt megtévesztő burkot. Gondoljuk csak el, hány „névtelen” szabolcsi csöndben végzett, önzetlen fáradozását foglalja magában egyetlen szám: a megyében egy év alatt 151 millió forint értékű társadalmi munkát végzett a lakosság. Hány száz és ezer ember áldozott fel órákat, napokat szabad idejéből, a családi otthontól, a gyermekkel való együtt- léttől elcsipegetve az időt. hogy a tervezettnél előbb készüljenek el közérdekű utak. csatornák, tantermek, művelődési otthonok, orvosi rendelők, parkok és így tovább. Nincs lehetőség rá, nem is igénylik az önzetlen társadalmi munkások, hogy nevüket márványba véssék, vagy jegyzőkönyvekben örökítsék meg. De a közért fáradozás helyi értékelőinek kötelessége. hogy ismerjék el a fáradozást, tekintsék izig-vérig közéleti szereplésnek. még akkor is. ha ásóval, csákánynyal, kérgesedő tenyérrel „írják’* azokat. A szellemi társadalmi munka, egy- egy önzetlenül elkészült tervdokumentáció. vizsgálódás — legyen szó egészség-, környezet-, vagy gyermekvédelemről, egy-egy fontos közérdekű javaslatról — vajon nem tekinthetők összességükben és értékük alapján közéleti munkának? Megyénk közvéleménye az értékrendek megalkotásában is mindinkább érettségéről ad bizonyságot. Jó ösztönzői, bátorítói ennek a magatartásnak a pártszervek és pártszervezetek, tömegszervezetek. Legutóbb éppen az egyik legszélesebb mozgalom plénumán hangzottak el dicsérő szavak a látványosság nélkül végzett közhasznú tevékenységről. A HNF megyei elnöksége — de különösképpen a helyi népfronttestületek — sokat tesznek és tehetnek a továbbiakban is a helyi közvélemény alakításában. Nevezetesen, hogy a reflektorfényen kívül esők is megkapják a közösség elismerését. Erre akkor is szükség van. ha többségében a csendben ügyködők nem tartanak igényt a magas elismerésre. O ^^vatosan kell hát tennünk, amikor egyesekre ráillesztjük a „közéleti ember” jelzőt, másokra pedig talán felületesen azt mondjuk: „ö az elhúzódó. a hangját sem hallani..Itt is érvényes a régi igazság: mindenkit a végzett munkája után kell értékelni, nem pedig a hangzatos szavak, a külsőségek után.
