Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

1978. íebruár 12. o Vita a korszerű népművelésről Az a bizonyos, hogyan... Közel négy éve, hogy a közművelődés hazánkban megkülönböztetett figyelmet él­vez. A televízió, a rádió, a sajtó ontja az el­mélkedések sokaságát. Olykor az az érzésem, már-már minenki jobban ért ehhez a mun­kához, mint azok, akik csinálják. Nem akarom én vitatni a népszerűséget és Végül is — kissé kajáin módon — mind­annyiszor megnyugszom, ugyanis ezek a kis- és nagyokos eszmefuttatások egy pontig jut­nak el: a hogyan?-ig, és itt egy elegáns gesz­tussal belép a lezárás: ennek megoldása a szakemberek feladata! Így igaz! Az az em­ber, aki még sohasem gyakorolta a közmű­velői munkát, csak eddig juthat el, de ne higgye, hogy mi, akikre rátestálja a végre­hajtást, nem tudjuk azt, hogy mit miért kel­lene és kell tennünk! Ne bonyolítsuk túlságosan a problémát, mert azok az emberek, akik alanyai a köz­művelődésnek, gyanakodni kezdenek: „baj­ról”, „válságról” beszélnek, holott egy tör­vényszerűségről van szó, igaz olyanról, amelyből az adódó feladatokat sem elodázni, sem megoldatlanul hagyni nem lehet: társa­dalmunk a szocializmus építésének egy ma­gasabb fokára érkezett, és ez sürgeti és pa­rancsolja a tudat, az életmód, az életforma továbbfejlesztését, mert csak így fejlődhet tovább maga a társadalom. Ez dialektika, és nem „válság” és nem „baj”. Nincs és nem is lehet más választásunk, mint az egész életre kiterjedő permanens nevelés, amely lehetővé teszi, hogy az ember folyamatosan lépést tartson a tudományok, a technika, a művészetek és az egész társada­lom állandó fejlődésével, miközben maga a nevelés permanenciája is fejlődik, megújul, ezáltal mindig korszerű marad. Csak így tud a személyiség alkalmazkodni az újabb hely­zetekhez, csak így tud örökösen alkotó ma­radni. És most én is eljutottam a hogyan ?-ig. A megoldáshoz fokozatosan kell közelíte­nünk! Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet 18—20—25 év alatt „előkészíteni az élet to­vábbi részére” a felnövekvő nemzedéket. Te­hát a nevelés egész struktúrájának megújí­tására van szükség. Bízunk benne, hogy a készülő iskolareform ezt a feladatot meg fogja oldani. Mert csak az a fiatal nevelhető törésmentesen a továbbiakban is permanen­sen, aki az iskolarendszerű oktatásból nyi­tott, problémaérzékeny, szelektálni, formá­lódni, fejlődni akaró és tudó egyéniségként kerül ki, és nem marad rövid időre sem ma­gára. Tehát már készülnünk kell ezeknek a most még érlelődő erőknek a fogadására. Mai gyakorlatunkban a legtöbb gondot azok jelentik, akik a fejlődésben valamilyen ok miatt megrekedtek, akikre olyan negatív magatartásformák jellemzőek, mint a meg­növekedett szabad idő alacsony szintű eltöl­tése, az anyagi értékek túlbecsülése, az igénytelen szórakozásvágy Stb. Ezek a fel­nőttek ebből a megrekedt helyzetből nem is tudnak kimozdulni céltudatos, segítő ráhatás nélkül. Azonban ez a ráhatás nem lehet „erőltetés”, vagy „korholás”, de azzal sem le­het elintézni hogy: „én a lelkemet kiteszem, mégsem jönnek el”. Első lépésünknek kell lennie: színvona­lasan szélesíteni a lehetőségek körét, bővíte­ni az eszközök rendszerét. Ne siránkozzunk mindig, hogy nincs elég pénz! Inkább oko­sabban, ötletesebben, felelősségteljesebben éljünk az adott lehetőségekkel! Nekem ne mondja egyetlen közművélő kollégám sem, hogy ha egészséges, megalapozott, átgondolt, előremutató közművelődési tervet tesz a gaz­dasági vezetője elé, akkor sem kapja meg a szükséges és lehetséges anyagi támogatást! Ha pedig elutasították, először a saját elkép­zeléseit vizsgálja fölül, de igen önkritikusan! Az alapvető szükségletek megteremtése után léphetünk tovább. A személyiség egé­szét vizsgálva — ezt igen hangsúlyoznám — felmérések, személyes beszélgetések útján tárjuk fel azokat a bizonyos megrekedtségi okokat, szinteket, és a gondjainkra bízott ki­sebb, nagyobb közösségből máris rétegek, csoportok állnak össze. Ezzel a differenciálás első fázisán túljutottunk, és ha gondosak akarunk maradni, akkor tovább bontjuk eze­ket a csoportokat, míg gyakorlatilag elju­tunk az egyes emberig és a vele való fog­lalkozásig. Majd csak ezek után nyúljunk a csoportokhoz, az emberhez! Recept nincs, nem is lehet, nem is kell! Mint ahogy nincs két egyforma személyiség, úgy nincs két egyforma csoport, tehát minden közösséget más-más módon kell megközelíteni, ha ered­ményt akarunk elérni. Egy alapelvet azonban el kell fogad­nunk: fokozatosan és türelmesen, de mindig távlatokban gondolkodva! Ne várjuk egy odadobott előadássorozattól, hogy pótolja az összes pótolnivalót! De egy átgondolt, felépí­tett feladatsorban hasznos segítőnk lehet az ismeretterjesztés. Ne akarjunk egy magas röptű komolyzenei ismertetéssel mindjárt Bartók- vagy Mozart-szakértőt „nevelni” azokból, akik éveken keresztül lehalkították vagy kikapcsolták a rádiót, ha komolyzenét sugárzott! De azt se vegyük zokon, ha egy magasabb műveltségi szinttel rendelkező csoport vagy egyén nem óhajt végigunatkoz­ni egy közepesnek is alig mondható színházi előadást! Az sem igaz, hogy az emberek nem ér­deklődnek! Először is az érdeklődésüknék megfelelő életpályát alakítottak ki. Ha ezen maradtak, eziránt tovább is érdeklődnek, s rájönnek, hogy fejlődniük kell, ha jól akar­ják munkájukat végezni. Itt kell segíteni! Lehetőséget adni a továbbképzéshez, amely őket közvetlenül segíti termelőmunkájukban. Ügy kielégíteni az adott érdeklődést, hogy már elültessük bennük a még jobb, még használhatóbb megismerésének igényét is. Ez az alapérdeklődés átvihető először közeli, rokon területekre, majd innen távo­labbi, szélesebb körökre is. S e hosszú folya­mat egy pontján elér majd az egyén oda, hogy más ember közvetlen beavatkozása nél­kül is megérzi: mire van szüksége, hol kell kiegészíteni, helyére tenni műveltségében dol­gokat, egyszóval eljut az önművelésig. Ügyeljünk azonban arra, hogy a közös­ség és az egyén, mint cselekvő részes előtt — mindig világos legyen a cél, ami érdekében a használható ismereteket pótoljuk, nyújt­juk, de teremtsünk minél több alkalmat ar­ra is, hogy megmutathassa: meddig jutott el az ismereték megszerzésében. Megyénkben fórumai vannak a közmű­velőknek, ahol vitatkozhatunk, véleményt és tapasztalatot cserélhetünk, ezzel is segítve egymás munkáját. Abban azonban egyetér­tünk — úgy gondolom —, hogy minden el­mélkedésnél hasznosabb lesz, ha komolyan végiggondoljuk és legjobb tudásunk szerint meg is oldjuk a ránk bízott feladatokat, ele­get téve ezzel a velünk szemben támasztott követelményeknek, és majd akkor elvárhat­juk munkánk társadalmi megbecsülését is. Soltészné Aranyos Ibolya, az Alkaloida Vegyészeti Gyár közművelődési előadója FÉNYBEN Katona Géza és Papp Sándor munkája a Kelet-Ma- gyarország fotópályázatának anyagából. MEGYÉNK TÁJAIN Tiszaadony H ömpölyög, zúg a Tisza. Közepén örvények ka­varognak. Szélén áll a jég. Hátán pihen a komp. A révházhoz vezető út havát előttünk csak madarak, őzek, kutyák lábnyoma törte. A túloldal fáinak hegyén bíbor­vörösen bukik alá az ala­csonyan járó téli nap. A víz munkál. Jég alatt mossa a partot. Varjak húznak sere­gestül éji szálásukra. A fá­cánok rikácsolva gallyaznak fel. A kicsiny kis községben kígyóinak a2 utcai fények. Téli este telepszik a tájra. A presszó hangos. A három község — Tiszaszalka, Tisza- vid. Tiszaadony — határá­ban évek óta eredményesen gazdálkodó Búzakalász Ter­melőszövetkezet jó évet tud maga mögött. Ezért is van jókedvük zárszámadás után az embereknek. Meg azért is, mert a jövő is bíztató a kö­zösben. .. Nem volt ez mindig így. A szegény emberek e század huszas, harmincas éveiben — a többi beregi falvak né­pével — lejártak az Alföldre részibe aratni, meg csépelni. A századfordulón, meg az­előtt a víz volt az úr. Az szabta meg az életet... Hiteles tények bizonyít­ják : Tiszaadony Árpád-kori település. A későbbi, a re­formáció utáni időszak meg már írásban is követhető. Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyék 1939-es monográ­fiájában Kelemen Gyula, így ír Tiszaadonyról: Anyaegy­ház 675 lélekkel. Lelkipászto­ra Csatáry Zoltán, kántorta­nítója Ardai István. Egykori temploma gótikus stílusban épült, mely az építését köve­tő évszázadokban elpusztult. A XVIII. században csonkán állott... A hadjáratokban a község lakói is megfogyat­koztak. .. A XVIII. század vége felé a lakosok ismét megszaporodtak... A fent említett könyv má­sik helyén ez áll: „Tisza­adony kisközség a vásárosna- ményi járásban, a tiszaszal- kai körjegyzőségben. Terüle­te 2662 katasztrális hold. Lé- lekszáma 920. A lakóházak száma 137. A közoktatásügyet egy állami, egy református elemi népiskola, egy állami gazdasági továbbképző szol­gálja. Foglalkozás szerint a lakosság megoszlik 789 őster­melő, 85 iparos, 18 kereskedő, 6 közlekedési, 12 közszolgála­ti alkalmazott, 3 nyugdíjas, 5 házicseléd. 2 egyéb foglalko­zású között.” A mai Tiszaadony ada­tairól Tiszaszalkán a községi közös tanács titkárától, Kázmér Iréntől, érdeklődünk. A tanácsiak nyilvántartása szerint Tisza- adonyt ma 797-en lakják, A lakóházak száma 256. A csök­kenés az utóbbi két évben mintha megállt volna. Ör­vendetes, hogy a szebbnél szebb lakóházak egymás után nőnek ki a földből. Ebből ar­ra következtethetnek, hogy Tiszaadony nem kihaló tele­pülés. A „Bereg” szónak itt még ma is különös csengése, Ö6Z- szetartó ereje van. Szerte a megyében alig akad még egy olyan tájegység, melynek la­kosai úgy szeretnék szűkebb hazájukat, mint a beregiek. Háziiparuk, keresztszemese­ik, szőtteseik, ócska színes rongyokból szőtt pokrócaik réges-régtől fogva országos hírűek. A vesszőfonás, a tek- nővájás sem idegen e tájtól. Arról pedig, hogy milyen is ez a nép, az 1902-es sziüe- tésű idős Baksa Sándor győz meg. Korát meghazudtoló fürgeséggel mozog. Pásztor volt az édesapja, öt fiútest­vére, ő maga is az. „Ha jött a május elseje, a vót az iga­zi. Akkor kezdődött a sza­badság. Akkor hajtottuk ki a jószágot a legelőre. Oszt őszig haza se jöttünk, ősszel meg harminc-negyven mázsa bú­zát beszedtem a gazdáktól, és megvolt a család kenyere.” Az, hogy a hetvenöt évet betöltötte és még nem volt orvoskézben, az nála termé­szetes. Meg az is, hogy ami­kor dolga akadt a farkassal, akkor nem elfelé szaladt. A heverő marhán kívül, amit éjjel-nappal vigyázott, két­százötven tehenet hajtott ki naponta a legelőre. Mennyi fájdalommal mondja, hogy a múlt nyáron csak hatvanhét tehén járt ki a legelőre. M ennyi emlék, esemény fér el a fejében. Mint­ha róla írta volna Illyés Gyula: .....egy öreg, egy fáradtan is tenni — kész, egy aszottan is fürge kéz, egy szántatlan is gazdag ész...” (Istentisztelet) Szinte egyesül benne az egész Be­reg, talán még Szatmárral is: De hallgassuk csak — mert úgy volna az igazi, ahogy az ő száján kél a szó, az egyko­ri betyár rege: Szalka sza­lassza, / Dobos dobolja / Vit- ka vidítja. / Namény nagyít­ja, / Gergely kergeti. / Ugor- nya ugrasztja, / Tákos tákol- ja, / Csaroda csatolja, / Surány súrolja, / Aszté aszalja, / Bú­csú biztatja, / Beregszász el­fogatja. / A beregi községeket meg így köti csokorba: A daróci oroszok, a génesi (gelénesi) bugrisok, kurjongatós atyai­ak (Vámosatya) nagyra vá­gyó szálkáink, (Tiszaszalka) jó táncosok a vid'iak (Tisza- vid), vaskesztyűs adonyiak, kerecsenyi (Tiszakerecseny) bicskások, mátyusi kupako- sók, a lónyi (lónyai) gubások, az eszenyi taligások. harang­láb bödönösök (Bödönös) a hetyeni (Hete) kerekesek, a papi (Márokpapi) pendelye- sek, a kaszonyi (Mezőka- szony) fiákeresek, a barabási nemesek. Meséje nyomán megeleve­nedik a táj, a Lábas tó, és környéke rekettyéseivel, ta- honyásaival, rétjével, legelő­jével. Lábra kapnak a tinót is földhözvágó csúszómászók, melyeknek marásából a kör­nyéken csak egyetlen pa­rasztember tudja kigyógyíta­ni a jószágot. A Tisza árterü­letének füzesiben hüsölő vaddisznó kondákat láttat, amelyek bizony megfelezték a határ kukoricásait. És a lakodalma. Azzal kez­dődött, hogy majdnem elma­radt, mert a feleség katolikus volt, ő meg református. Gya­log talpaltak, toronyiránt Vá- sárosnaményba, a főszolgabí­róhoz, hogy engedélyt nyer­jenek az egybekeléshez. A hozomány: Egy karoslóca, egy asztal, egy ágy. Ma lako­dalomkor itt is egy vagyont hordanak össze. Van gyerek aki érettségire Zsigulit ka­pott. Az írás elején esett már szó a kántortanítóról, Ardai Istvánról. Ma is ott él tanít­ványai között. Hány nemze­dék? A falu apraja-nagyja. Merre széledt a ■ gyerekíhad: az eleje már ötven felé,..^az utoljából jutott szerte az or­szágba, de a töbsége ma is ott él a faluban. M ai kollégái: Nagy Ist­vánná tanítónő, a tag­iskola vezetője, Péter Lászlóné magyar-történelem szakos tanárnő, a községi pártalapszervezet titkára, és még hárman éppen olyan szeretettel nevelik a gyereke­ket, az alsó tagozatban öt­venegyet (mert a felsősök Ti- szaszatkára járnak), mint elődjük. Csak éppen a körül­mények változtak. Így több tudással látják el tanítvá­nyaikat, köztük a cigányokat, akik sokan vanna. Ráadásul a megye egyik elhanyagolt cigánytelepén élnek. Iskolába járásukkal gondok vannak. Mint mondják, azért már sok a „notórius” iskolába járó is. — Az utóbbi két emberöl­tőben nagyott változott itt az élet — veszi vissza a szót idős Baksa Sándor. „A nótá­val együtt kopott ki az acél, kova, tapló, a szebből a száz- forintos bankó. Nem a zab- szalma szolgáltatja a lúgot, meg nem is fahamuból főzik. Asszonyok sem állnak sorba a Tisza partján, hogy fehérre sulykolják a ruhát. „Jucika”, a mosógép duruzsol ma már a legtöbb házban. A hírt sem az átutazó edényfoltozó cigá­nyok, vándorkereskedők hoz­zák. A színes televízió is be­költözött a faluba. A lóerőt lóerő váltotta fel, csak ez már kereken gurul. A gaz­dálkodás is más. Én se tud­nám már elnökölni a tsz-t, mint régen. Más tapasztala­tok, más szelek az uralkodók. Hogy jó szelek, azt minden­ki láthatja.” — A mindennapi kenyérért ma is keményen meg kell dolgozni — mondja ki gon­dolatait a fiatal párttitkár, Péter Lászlóné. — A munka minket is ideköt. Csak a vi­lág tágult ki körülöttünk... Hömpölyög, zúg a Tisza Közepén örvények kavarog­nak. Csobogó hullámok mos­sák a partot. A gáton a fák ágainak hegyén mozdulni látszanak a rügyek. Sigér Imre KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents