Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
1978. február 12. o Művészeti csoportjaink Hét nyelven énekelnek... H a valami nagyon megnyeri tetszésünket, kiválóan sikerül, azt is szoktuk rá mondani: hét nyelven beszél. A kórusnak, amelyet most bemutatunk, nem az idegen nyelvekben való jártasság a fő erőssége, de mellékesen — hét nyelven énekel... Tízéves jubileumához közeledik a nyíregyházi városi művelődési központ fenntartásában működő Ifjú Zenebarátok Kórusa. Tagjai között zömmel a Krúdy gimnázium diákjait találjuk, nékötöttség, nehezen tudom megoldani a haza járást. Tíz év alatt ■ az évenkénti újjászületés ellenére is jelentős sikereket értek el. Elnyerték az Éneklő ifjúság kórusverseny nagydíját, megyei versenyen vívták ki a legjobb színvonalú együtteseknek ítélhető nívódíjat, országos kórustalálkozóról hoztak el arany oklevelet, gyakori szereplői a Magyar Rádió Kóruspódium című műsorának. A „szakmában” az egyik legjelentősebb elismerést is megszerezték: országos minőban, de remélem, megtalálom a módját, hogyan folytassam tovább... Ildi szólóénekes a kórusban, azt mondják a többiek, hogy neki van a legjobb hanganyaga — no és a legnagyobb hangterjedelme. Három oktávot tud. Bordócz Sándor és Boron- kay Ferenc — a Krúdy két negyedikes diákja — foglalkozik még hasonló tervekkel, csakhogy mindketten a hangszeres előadóművészethez vonzódnak. — Tagja vagyok az ifjúsáSzabadtéri minikoncert. Az Ifjú Zenebarátok Kórusát Gebri József vezényli. (Csutkái felv.) hány vasváris, pár főiskolás és egy-két „visszajáró lélek” társaságában. — A legtöbben úgy kerü'l- türtk az együttesbe — magyarázza az egyik krúdys diák, Pethö Zsolt —, hogy a „mester”, vagyis Gebri tanár úr „kihallotta” a hangunkat az osztályból. Különpróbát tartott, s megkérdezte, volna-e kedvünk kórusban énekelni. Különleges helyzetben van ez a csoport, hiszen évről évre újjá kell születnie. Elmennek a negyedikesek, az újak, az elsősök beilleszkedése akármilyen könnyen megy is — mégiscsak időbe telik. Szerencsére a toborzással elég jól állnak, érdeklődőkben nincs hiány. A nagyobb gond az — kivált a gimnazistáknak —, hogy nem mindig tudják az iskolai és a kórusprogramokat egyeztetni. Meg kell jegyeznünk, hogy a diákok ennek ellenére nem panaszkodnak. Igaz, olyankor bosszúsak, ha kötelező iskolai elfoglaltság miatt nem tudnak eljönni a próbára — ez azonban inkább még közelebb hozza az egyes embert ehhez a jól összeszokott közösséghez. A kórus ugyanis nem kötelező, tagjait „csupán” a zene iránti szeretet köti — s ez a legnagyobb erő. Aki egyszer megmelegedett közöttük, nehezen válik. Bár papíron nincs felső korhatár, a gyakorlatban az a szokás, hogy az érettségi után megválnak egymástól. Van, aki végképp szakít az énekléssel, s van, aki „felnőttebb” kórust keres magának. Többen énekelnek a vegyeskarban, és a debreceni Kodály-kórusban. A tanárképző főiskola hallgatói közül jelenleg is többen visszajárnak, például a földrajz-testnevelés szakos Bojtos Valéria, akinek eszébe sem jutott, hogy azért kellene abbahagynia, mert főiskolás lett. Az igazi „visszajáró lélek” azonban olyan, mint Szamos Ferenc, aki ennek a próbának a kedvéért Miskolcról utazott ide. — Bányamérnök hallgató vagyok a Nehézipari Műszaki Egyetemen, most éppen a vizsgaidőszak után. Azért tudok itt lenni, mert amott már teljesítettem a követelményeket. Valójában azonban fél lábbal már kint vagyok az együttesből. Sok az egyetemi sítő versenyen megkapták a hangversenykórus fokozatot. Legújabb sikerük az első lemez, amelyen Farkas: Rózsamadrigálját, Petrovics: Játszik a szél című darabját és Gastoldi: Szép nap süt újra című kórusművét adják elő. Gyakori szereplői a megyei hangversenyeknek, önálló koncertekkel, vagy közreműködőként. A nyíregyházi karácsonyi koncerteken ötödik, a nyírbátori zenei napokon negvedik alkalommal vettek részt a nagy vegyes kar oldalán. Rendszeresen fellépnek a nagyobb megyei és nyíregyházi ünnepségeken, ezenkívül a jelentősebb társadalmi eseményeken is számít színvonalas műsorukra a rendezvényeket szervező intézet. Mindjárt a megalakulás évében lehetőségük volt külföldi turnén is bizonyítani. Elsőként a kárpátaljai terület több városában mutatkoztak be. Azóta jártak már Csehszlovákiában, Romániában, tavaly pedig a lengyel testvérváros, Rzeszów kulturális vezetőinek meghívására adtak a környéken nagysikerű koncerteket. A kórus jelenleg változó létszámmal ötven-hatvan főt számlál. Tagjainak nagyobb része több éves hangszereszenei előtanulmányokkal rendelkezik, főleg zongorán és fúvós hangszereken játszanak. Az énekléssel kapcsolatban legtöbbjükben nincs más vágy, mint egy magas művészi színvonalú kórus tagjának lenni — de csak amatőrként. Néhányan azonban most is vannak, akik ennél többre éreznek magukban ambíciót. Mint például Galambos Ildikó, akinek már csak ez a félév van hátra a főiskolából — s szeptembertől tanító lesz. — öt éve énekelek ebben a kórusban és öt éve járok a zeneiskolába magánénekre. Országos versenyeken is részt vettem már, s úgy érzem az eddigi szereplések alapján; valamivel több is van bennem annál, mint hogy közel áll hozzám az előadóművészet. Most, a kezdő pedagógusokra vonatkozó új rendeletek megakadályoznak a komolyabb zenei tanulmányokgi fúvószenekarnak is — mondja Bardócz Sándor — tubán játszom. Talán furcsán hangzik, hogy egy nem elsősorban interpretáló hangszerrel kapcsolatban művészi ambícióim vannak, de van néhány jó, tubára írott mű is, azon kívül pedig vonz a kamaramuzsika. Most is játszom egy kamarazenekarban — és készülök. Hamarosan felvételire megyek Debrecenbe, a zeneművészeti szakiskolába. Boronkay Ferenc hangszere a zongora, kedvenc korszaka a mai zene, műfaja pedig a free-jazz: a szabad stílusban előadható jazz-zene. Ö is forgatja a fejében a felvételit a szakiskolára, de még nem döntött. — A nyáron már volt egy zenekarunk, de felbomlott. Továbbra is az a legfontosabb tervem, hogy szeretnék egy jó jazzegyüttest alakítani, a mai zenét népszerűsíteni. A hangszeres tanulmányok nem hátráltatják, inkább segítik a kórus munkáját. Nagyobb a tájékozottság a zeneirodalomban, könnyebben „foghatók” a stílusok, talán ez is segíti őket abban, hogy nem vesz túl sok időt — igénybe egy-egy új mű színpadképes megformálása. Ha jön egy új darab, összedugják a fejüket, közösen próbálják lefordítani a német, francia, angol, olasz, vagy latin szöveget. A lengyeleknek anyanyelvükön énekeltek. Kedves korszakaik is vannak, például a reneszánsz, vagy a kortárs zene, a kedvenc műfaj pedig a madrigál. Szívesen tanulnak modern művet is. Már tudják, hogy Nyírbátorban a nyáron a szimfonikus zenekar karmesterének. Molnár Lászlónak a művét fogják énekelni. Gebri József főiskolai adjunktust, a kórus „maestro”-ját a további tervekről kérdeztük: — Fontosnak tartjuk a rádiós kóruspódium fellépéseit, ezekre nagy figyelemmel készülünk. A nyilvános koncerteken pedig azt szeretnénk, ha az eddig elért színvonalat tartani tudnánk. Egy évente újjászülető gárdától ez is nagyon szép teljesítmény... Nagy László emlékezete Már az első műveiben is felismerhetők a tehetség jelei, de indulásában nem volt semmi különösebben meglepő vagy felfedezés számba menő újszerűség. Versei többnyire életképek, fiatal hévvel rögzített impressziók. Általában a falusi élet. a mezei munka epizódjai késztették írásra, nagyon erősen kötődött a mawar költészet hagyományaihoz. Pályájának alakulásában meghatározó szerepe volt a szülőföldről hozott népköltészetnek, általában a folklorisztikus világ- szemléletnek és a kollektív képzetkincsnek. Az otthoni környezet mellett ebbe az irányba terelték figyelmét a diákköri irodalmi ösztönzések is, amelyek főként a népírók műveiből, különösen a paraszti élményvilágot közvetlenül feltáró költők verseiből sugároztak feléje. Sinka István, Nagy Imre és mások műveire gondolhatunk itt elsősorban. Korai verseiben sajátos kettősség feszül. A nehéz, sötét képek és a vidám, világos színek váltogatják egymást. Friss, népies ízű, üde hangja, egyé- rii látásmódja hamarosan figyelmet ébresztett. Nem sokkal első verseinek megjelenése után már a legtehetségesebb szocialista szellemű fiatal lírikusok között emlegették. Első kötete Tűnj el. fájás címmel 1949-ben jelent meg. Verseinek egyik csoportja természeti képekkel átszőtt zsánerkép. Többnyire közvetlen családi élményköréből meríti témáit (öreganyám, Sajnálom, Reggeli előtt). A költemények másik csoportja az ország új problémáit énekli meg egyéni, friss látásmóddal (Rohambrigád, Piros búzával. Dombon). Az alaphang általában derűs, optimista. Szavaiban az új életbe érkezett fiatalember bizakodása és életkedve lüktet, azé az emberé, aki az eseményeknek nem csupán szemlélője, de tevékeny részese is kívánt lenni. Nem egyszer harsány indulókat fogalmaz, az új honfoglalás énekesévé szegődött néptri- bun hangján. Az öröm lírikusa volt akkor, áttételek nélkül foglalta versbe a felszabadult ország fiatal nemzedékének, a fényes szellők korának életérzését. Második kötete, A tüzér és a rozs (1951) nem jelentett előreléDést az előzőhöz képest. A friss hang helyét fel— Egy nyelven beszélünk, Marat-aga — harsogta a telefonba Karrijev —. és maga még mindig nem képes felfogni, hogy nem tehetem. Folyton csak a magáét hajtogatja. Nem fogok a maga kedvéért törvénybe ütköző dolgot cselekedni. Inkább nevelje meg a csemetéjét, hogy a saját erejéből javítsa ki a ketteseit. Itt az ideje, hogy a kölyök végre megtanuljon szárazdada nélkül élni... Szó sem lehet róla! Dühösen lecsapta a kagylót, aztán kényelmesen elhelyezkedett a díványon, és az újságjába mélyedt. Tekintete megakadt a „Húzz ki a pácból!” című cikken, amely a „szocialista összeköttetéseket”, az elvtelen segítség- nyújtást állította pellengérre maró gúnnyal. „Jó, hogy nem adtam be a derekamat” — gondolta magában, amikor hirtelen felpattant az ajtó, és a felesége zuhant be feldul- tan a szobába. — Jaj nekem! Micsoda szerencsétlenség! — jajveszékelt Durszum-edzse. váltja a szubjektíve őszinte, de eszmeileg és művészileg mégsem hiteles pátosz. Ez az időszak azonban a negatívumok mellett új élményekkel is gazdagította. 1949-től 1951-ig ösztöndíjjal három évet Bulgáriában tölt. Megtanulja a bolgár nyelvet, megismerkedik a bolgár irodalommal, s különösen a bolgár népköltészet óriási hatással van rá. Bulgáriai tartózkodása nagy ösztönzést ad műfordítói tevékenységének kibontakozásához. 1952—53 táján Nagy László lendületesen ívelő kibontakozása átmenetileg megtorpan. Költői világa átszíneződik, komorabbá válik, idillfestő kedve lehorgad. Válságának mélypontját a Gyöngyszoknya című költemény, Nagy László első hosz- szú éneke jelenti. A termést elpusztító jégverés képét idézi fel döbbenetes, szinte apokaliptikus erővel. A természeti csapást mitológiai alakká növeszti, egy démonikus asszonnyá, aki kocsijával a táj fölé ér s hatalmas szoknyájából rázza a mezőkre a jeges gyöngyöket. A Gyöngyszoknya után újabb hosszú versek is születtek. Ha nem is lett kizárólagossá ez a műfaj költészetében, ettől kezdve végigkíséri pályáját, s talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy legjelentősebb megnyilatkozásait ettől kezdve főként ezekben kell keresni. Ilyen hosszú versei ebből a korszakából: A vasárnap gyönyöre, a Havon delelő szivárvány, valamint a Rege a tűzről és jácintról. 1957-ben jelent meg Nagy László első gyűjteményes kötete, a Deres majális. Ezt hosszú ideig nem követte újabb verseskönyv. A történelmi megrendülésen kívül évekig tartó súlyos betegsége is gátolta az alkotó munkában. Végül csaknem 8 évvel a Deres majális után jelent meg új kötete, a Himnusz minden időben (1965). A kötet versei egyszerre jelentik az addigi életmű folytatását, s valami újnak a kezdetét is. Nem kétséges, hogy a hosszú szünet alatt elmélyült és ki- teljesedett költői világa. A versek azt bizonyítják, hogy a költő legyőzte rémeit, s ha óriást küzdelem árán is, kilábalt emberi és világnézeti válságából. Ez azonban nem jelenti azt. hogy mostmár — Miket zagyválsz itt ösz- szevissza? Miféle szerencsétlenség? — Szegény kisfiam... a mi édes gyermekünk... — zokogott az asszony —, a rendőrségre került... Elgázolt valakit... Hányszor kértelek, hogy ne vedd meg neki azt az átkozott kocsit! — Azért ne óbégass! — mordult rá Karrijev, és feltárcsázott egy számot. — Te vagy az, Mergen-aga? Hogy szolgál a kedves egészséged? Köszönöm kérdésed, jól vagyunk, csak Orazikkal történt egy kis malőr... Bevitték a rendőrségre... Nagyon kérlek, húzz ki a pácból, öreg fiú... Köszönöm... köszönöm... Igazán kedves vagy... Karrijev feltárcsázott egy másik számot is: — Aman Amanovics? Szalam alejkum! Aman Amanovics, segítsen a szegény rokonon... Nem. nem, csak Oraziknak van egy kis kellemetlensége... Valami bá- mész fpiankó nekiszaladt a kocsijának... Most bent csücsül a rendőrségen... Igazán megtenné? Nagyon hálás vagyok önnek... nincsenek kétségei. Állandóan ellentétek között vergődik: élet és halál, fejlődés és pusztulás, remény és kétség- beesés képei vonzzák vagy taszítják. A kötet legmélyebb mondandóit ezúttal is nagyméretű kompozíciói, a hosszú énekek hordozzák (Búcsúzik a lovacska, Menyegző, A Zöld Angyal, A forró szél imádata). A Menyegző Nagy László egész eddigi munkásságának kiemelkedő teljesítménye. A vers csíráját egy bolgár népszokás emléke adja, egy mágikus szertartás, egy rítus, amelynek során a fiatal házaspárt bemutatják a tengernek és megáldják. Az archaikus valóságelem azonban csak képzeletindító mozzanatként szerepel. Az ősi népszokás felelevenítése a költő számára csak ürügy, a tengernek bemutatott, párban álló „két emberi csillag” ott a sziklafokon voltaképpen modern szimbólum. Az elszántság, a tisztaság, a szépség jelképei ők, akik arccal a tengernek, kéz a kézben állnak, mindennel dacolva. S mögöttük, a mozdulatlanságra kárhoztatott ifjú pár mögött folyik a dáridó, hatalmasan és szinte féktelenül tobozódik a násznép. A mátkapárral már mit sem törődő tömeg őrjöng, s ez a „násznép” személyesíti meg a műben azokat, akik a termő élet megnyomorítására, felzabálására, elposványosí- tására szövetkeztek. A valóság elemei és a teremtő fantázia képzetei szét- választhatatlanul összefonódtak a hatalmas költői vízióban. Hasonló szimbolikus tartalmak hordozója másik két hosszú éneke, A zöld Angyal és A forró szél imádata is, a költői világkép azonban nemcsak a nagy kompozíciókban fejeződik ki, hanem a rövi- debb terjedelmű lírai versekben is. Azt nem tudhatjuk, s találgatni is értelmetlen lenne, milyen irányban, hogyan fejlődött volna tovább Nagy László költői pályája. Életművét azonban, melyet a fájdalmasan korai halál most egyszerre befejezetté tett, így is vitathatatlanul a felszabadulás utáni magyar líra egyik legegyénibb fejezeteként, elfogultság nélkül mondhatjuk: egyik legnagyobb teljesítményeként tarthatjuk számon. Katona Béla Még le sem tette a kagylót, amikor betoppant Oraz. — Csakhogy itthon vagy, édes kisfiam! — rohant hozzá Durszum-edzse és könnyezve átölelte. — Elengedtek? — Mi van veletek? — ál- mélkodott Oraz. — Honnan kellett volna hogy elengedjenek? — Hát a rendőrségről... — szipogta az anyja. — Mutasd magad, ugye nem történt semmi bajod, amikor az a holdkóros a kocsid alá feküdt... — Ugyan, mi jut eszetekbe, nem ütöttem én el senkit — csodálkozott Oraz. — Gépjármű-ellenőrzés volt, műszaki vizsgálatra kellett vinnem a kocsit. Az pedig ugyanabban az épületben van, ahol a rendőrség. — Csak most kapott észbe, hogy miért olyan izgatottak a szülei: — Ahá, hát ezért emlegettétek a rendőrséget! Karrijev mérgesen ráförmedt a feleségére: — Látod, milyen pánikot keltettél, te őrült! Én meg jól beugrottam neked, és fölöslegesen háborgattam egy csomó derék embert. Majd még azt hiszik, hogy provokálni akartam őket. A végén még megharagusznak, aztán szeretném tudni, ki fogja a drágalátos magzatodat kihúzni a pácból, ha egyszer tényleg a nyakára hajt valakinek?! (A türkmén szerző írását oroszból fordította: Zahemszky László Asirberdi Kurtov: Húzz ki a pácból! KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
