Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
O lvasóink közül bizonyára sokan és sokáig emlékeznek a tévében nemrég sugárzott műsorra, a „Naplementé”-re, amely a Bács megyei tanyavilág magáramaradt öregeivel foglalkozott. Az alkotók mintha csak személy szerint nekünk szögezték volna a kérdést: te mit tennél értük...? Mit is? Mit kellene tenni, azon kívül. hogy tudomásul vesszük: Szabolcs- Szatmár megyében is 85 ezer ember él tanyán. Többségük idős ember, aki nem tud, vagy nem akar máshová költözni, fél a bizonytalanságtól, a gyökértelen- ségtől. A dokumentumfilm akár a szabolcsi tanyavilágban is készülhetett volna, hisz aki a tanyákban csak elvétve is megfordul, találkozhat számára szinte hihetetlennek tűnő sorsokkal. Nemrég a nagy- kállói tanyák egyikében olyan családokkal hozott össze a véletlen, akik ma is düledező, volt cselédházakban élnek. Az egyik hetven éven felüli néni előttem kérte a tanyán lakó tehetősebb embert, akinek nagy gyümölcsöse van, üzenjen már, ha mehet dolgozni a kertbe. Hogyne Juliska, majd üzenek magáért — mondta a tizenöt-húsz évvel fiatalabb gazda. S azóta is emlékeztet a találkozás — a régi világ gazda—béres párbeszédére. Pedig nálunk történt és nem is negyven évvel ezelőtt. De a legtöbb tanyai öreg nem a társadalmilag kiszolgáltatott helyzete miatt szenved. Legfeljebb emiatt is. Hiszen hány és hány panasz érkezik idős emberektől — és hányat nem írnak meg —, amelynek tartalma az: hetekig kell ri- mánkodni a tsz-elnöknek, helyettesnek, brigádvezetőnek, hogy küldessen tüzelőt, gallyat, vagy a ház körül szükséges szalmát. A nagyobb baj mégis az, hogy a családok taszították el maguktól az idős embereket. A fiatalok, akik ma már nem remélhetnek gazdag örökséget. A legreménytelenebb azonban azok helyzete, akiknek nincs, vagy távol élnek a hozzátartozóik, megözvegyültek, vagy nem is alapítottak családot. Marcangolja az embert a kérdés: hová menjen, mit tehet az ilyen? A szociális otthonok a mi megyénkben is zsúfoltak, évekig kell „sorban állni” és várni, hogy megüresedjék egy- egy hely. Pedig — sajnos — a helyek üresednek. Az idős emberek a legjobb gondozás és kulturált ellátás ellenére is nehezen vészelik át a nagy környezet- változást, az új életstílus számunkra gyökeresen más, szokatlan formáját. És a lelki, szellemi életenergiák apadásával a testiek is gyorsabban elfogynak... Akárcsak a filmben látott idős emberek egy része, sokan semmiképpen nem akarnak beköltözni a szociális otthonba. Még azok sem, akiknek lenne hely. Sok az előítélet, a mendemonda, a félelem. A szociális otthonokban van fedél a fejük fölött, tiszta szoba, tiszta ruha, rádió, tévé, könyv. De nincs bennük olyan ember, aki azzal törődne, hogy próbálja közösséggé formálni az együtt élő idős embereket. Hiányoznak a lelki orvosok, a tanácsadók, a barátok. Maradna — a megyénkben is szépen gyarapodó — házi betegápolás, amikor az idős embereket saját, otthoni környezetükben naponta meglátogatja a hivatásos, vagy társadalmi betegápoló, segítene elvégezni a ház körüli munkát. De legyen ez bármilyen jó is, arra nekik sincs erejük, lehetőségük, hogy az idős emberek lelki-szellemi egészségével is törődjenek. Mi a megoldás? Egyszerű leírni: több szociális otthon, öregek napközije, a még több olyan társadalmi aktivista, aki nem csak formális „munkát” végez és nem csak a magatehetetleneket látogatja rendszeresen. Amíg a költségvetés lehetővé nem teszi, hogy a társadalom jobban gondoskodjék az idős emberekről (otthonukban és az állami otthonokban), addig talán nálunk is beválna a kecskemétiek által alkalmazott módszer. A társadalmi gyűjtés. A mi megyénk is sok idős emberrel rendelkezik ahhoz, hogy fontolóra vegyük a támogatásnak ezt a módját is. Nem elég meghatódni, sajnálkozni a magányos embereken. Tenni értük nyilván prózaibb, de sokkal eredményesebb. Vasárnapi INTERJÚ dr. Szegedi János főorvossal a stresszről A neandervölgyi ember az erdőben bolyong. Hirtelen egy medve mordul meg mögötte a fák között. Ijedten torpan meg. Beszélhetttnk-e az ő esetében arról, hogy stressz hatása alá került? zajt. Nem hiszem, hogy 50 éven belül sikerül megoldani ezt a problémát. Addig alkalmazkodnunk kell. De vajon nem társadalmi feladat a stresszor, jelen esetben a zaj csökkentése? — Természetesen. De ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélhessünk, tisztázni kell a stressz fogalmát. A köztudatban ugyanis egy egészen téves, és mondhatjuk nyugodtan, félreértelmezett kép alakult ki erről a végeredményben természetes, és mind az ember, mind az állatvilág számára adott állapotról. Ügy vélem, hogy Selye professzor könyvének volt egy olyan hatása, hogy mindenki többet tud a stresszről, mint korábban, csupán az nem biztos, hogy ezt jobban tudja-e. pontosabban, hogy jól értette-e meg az elméletet. Tapasztalataim szerint egyféle mítosz lengi körül a stresszt, sokan alibinek tartják, hogy különböző dolgok alól felmentsék magukat. A legdöntőbb azonban, hogy az egész állapot mechanizmusáról, hatásáról felületes ismeretek alapján nyilatkoznak, és mindent bele- varrnak. Ha valakit azonban arról kérdezünk, mit ért az alatt, hogy stressz hatása alatt áll, gyorsan kiderül: a fogalom ismételgetésén túl nincs magyarázata. Láthatóan rossz tapasztalatai vannak a stressz értelmezését illetően. Éppen ezért közelítsük meg a fogalmat, kíséreljük meg eloszlatni a mitikus ködöt. — Kezdjük a stressz meghatározásával. Ez nem más, mint tetszés szerinti ingerek nem fajlagos, vagyis az inger természetétől független, mégis jellegzetes tünetegyüttesben megnyilvánuló hatása, amely fokozott sejtműködéssel és hormontermeléssel jár. Bár a szervezet védekezését szolgálja, mégis károsodását idézheti elő az adaptációs energia fokozott elhasználása révén. Az adaptációs energia; fiem más, mint alkalmazkodási képesség, amely a szervezet erőtartalékát képezi. — Tegyük még érthetőbbé: azt a bizonyos ingert, amely működésbe hozza a szervezet riadóztató berendezését, stresszornak nevezzük. Ez hat tehát, ezt követi az alarm, vagyis a riadó. Most dől el, hogy az ember hogyan képes alkalmazkodni. Az adaptációs képességtől függően vagy kivédi a stresszor hatását, vagy éppen a mellékveséből kiáramló adrenalin és más tényezők miatt nem alkalmazkodik. Ilyenkor következik a harmadik fázis: a kimerülés, vagy ahogyan másképpen nevezik: a meghódolás. A lényeg az: ha az ember a meg-megújuló stresszorok hatására nem tud adaptálódni, alkalmazkodóképessége elégtelen, akkor alakulhatnak ki az úgynevezett adaptációs betegségek. • Másképpen: ha a neandervölgyi ősember gyermekkorától, fokozatosan megszokja, hogy a vadászat közben rámoroghat a medve, akkor ez az állat, mint stresszor, egyre kevésbé okozhat számára olyan riadót, amely valamilyen betegséget vált ki? — Vehetünk más példát is, bár ez' is áll. Ha valaki hirtelen bekerül faluról városba, akkor a hatalmas közlekedés és zaj olyan stresszor számára, amely kiválthat adaptációs betegséget. De ha fokozatosan szokik hozzá a változáshoz, akkor ki tudja védeni az ártalmat. De egy példa a praxisból is idekívánkozik: idős bácsit behoztak a Jósavá- rosba lakni gyermekei. Az öreg hamarosan szorulásos megbetegedésről panaszkodott. Állapota valóban nem volt jó. Kiderült, egyetlen oka volt ennek: nem merte használni az angol W. C.-t. Senki nem magyarázta meg, mit is jelent ez neki. De szerepelhet stresszorként akár egy családtag is, vagy a munkahely, a saját erő túlbecsüléséből származó erőfeszítés, a változás általában. — Azt azonban meg kell mondani, hogy a stresszorokra történő reagálás, vagyis az alarm hatása emberenként változik. Ez természetes, sok pszichés tényezőtől, alkattól függhet. Egy viszont tény: ha a stresszorok visszatérő hatására nem tud alkalmazkodóan reagálni valaki, akkor ez a jószándékú riadósor elvezet a kimerüléshez, vagyis átcsaphat adaptációs betegségbe. Ezek közül említeném a leggyakoribbakat: a szív- és érrendszeri károsodásokat, ezen belül az infarktust, a fekélybetegségeket, a vese- és cukorbetegséget, az idegrendszeri károsodást. Mindebből az következik: az embereket alkalmassá kell ténni arra. hogy adaptálódni, alkalmazkodni tudjanak. Hogyan érhető ez el, mit kell tennie annak, aki nem került még orvos elé? Egyáltalán megoldás-e az, ha képessé akarjuk magunkat tenni a jobb adaptációra? — A probléma nem ilyen egyszerű. Egyrészt igaz, hogy alakítani kell az ember alkalmazkodóképességét. A másik oldal viszont legalább ennyire fontos: o stresszort kell megszüntetni. Nos. itt aztán újabb problémák merülnek fel. Van feladata az egyénnek, de a társadalomnak is. Mert vegyük a — Azt hangsúlyoznám: nem lehet minden stresszor megszüntetését a társadalomra hárítani. Egyéni tennivaló is akad bőven, majd a kisebb közösségek felelőssége lép előtérbe. Vegyünk egy példát a vezető beosztásúak köréből. Valakit kineveznek mondjuk igazgatóvá. Jó képességű ember. Csak azt nem nézte meg előre senki: nehezen dönt. Álmatlan éjszakái vannak, mert határozatlan. Alig mer felelősséget vállalni. Gyógyszerezi magát, naponta igyekszik kivédeni az alarmokat. Rövid idő kérdése, és itt fog kikötni az intenzíven. Csak azért, mert valaki népszerűtlennek tartotta megmondani neki: a feladat meghaladja — nem a képességét — a teherbírását. Más. Sok fiatal, 14 év körüli gyermek életében következik be törés. Miért? A szülő miatt, aki nem kellően értékeli gyermeke képességét, erejét. Kényszeríti például olyan iskolába, ahol nem tud versenyben maradni. Sok esetben a következmény: ön- gyilkosság. Pedig a fiatal az első perctől kezdve jelezte: nem akarja azt, amit kívánnak tőle. — Vol rá példa, hogy valaki munkatársai körében már hónapok óta magával cipelte gondját. Senki nem törődött vele. Az ö baja nem az enyém szemlélet uralkodott. Az otthoni gond, mint stresszor jelentkezett, s mint kiderült, a közösség segítsége nagy megoldás lett volna. Nem kapta meg, végül az állandó inger a kimerülési stádiumba juttatta, fekéllyel került kórházba. A önmagunk jobb ismerése, az egymással törődés tehát fontos. A stresszorok megszüntetése is jelentős. Az élet azonban azt mutatja, hogy az adaptációs betegségek száma nő, súlyosan érinti a munkaképes lakosságot. Mint az ilyen betegekkel gyakran találkozó, elismert szakember, hogy ítéli meg az egészségügy szerepét, jelentőségét, tennivalóját? — Az előbbiekben elmondottak lényegében a megelőzéshez tartoznak. Teljesen világos, hogy az egészséges életre nevelés, kezdve az iskolától a munkahelyig, a vezetőképzésig, egyre nagyobb szerepet kap. Az aktív pihenés mikéntjének megtanításában, az okos és kiegyensúlyozott élet, a mentálhigiéné alakításában, a tudati szint szüntelen növelésében az egészségügyre is nagy feladat hárul, amit már felismertünk, és amiért sokat is teszünk. — Aki mint beteg kerül hozzánk, az elsősorban gyógyulásra vár. De itt már nem arról van szó csupán, hogy egy betegséget megszüntessünk, hanem összetett munka kívántatik. Fel kell tárnunk, melyek voltak azok a stresszorok, amelyek kiváltották a betegséget. Meg kell értetnünk a gyógyítás folyamán a beteggel, hogy mit ícell tenni a kórház elhagyása után. Hadd említsek két példát a gyakorlatból. Két azonos korú férfi került hozzánk infarktussal. Nagyon jó eredménnyel kezeltük és gyógyítottuk őket. Az egyikkel megértettük: túl sokat vállalt; ahhoz, hogy a jövőben elkerülje az újabb megbetegedést, csökkenteni kell a vállalt pluszmunkákat. aktívan kell pihennie. Nem általában javasoltuk, hanem pontos, személyére szóló tanácsokkal láttuk el. Hosszabb megfigyelés tanúsítja: betartotta javaslatainkat, egészséges, derűs, kiegyensúlyozott ember. A másik beteg ezzel szeriben azzal a tudattal távozott tőlünk, hogy az első után úgyis jön a második infarktus, mindegy mit mondunk, ő halálra ítélt ember. Dolgozik, de saját maga teremtett magának egy stresszort: az állandó félelmet, amely szinte bénítja abban, hogy képes legyen az elért, jó állapotot fenntartani. A Megfigyelést említett. Ez azt jelenti, ^ hogy az adaptációs betegséggel kórházba kerülők sorsát nyomon követik? — Igen. Megyénkben a gondozás már több mint ötezer emberre terjed ki. Ez azt jelenti, hogy akik nálunk olyan betegek voltak, akiknek szükségük van a kontrollra, minden beutalás nélkül bármikor visszajöhetnek, illetve meghatározott időben kötelesek megjelenni a belgyógyászaton. Itt minden panasz esetén visszamenőleg tudunk tájékozódni a beteg anyagaiból, a személyes kapcsolat révén pedig őszinte viszony alakul ki a volt beteg és orvosa között. — Volt, amikor azt mondták nekünk: fejünkre fog nőni a hatalmas beteganyag. Az élet bizonyította: nagyon megéri a többlet- munkát. A gondozás elősegíti, hogy szinte - alig kerül valaki vissza a kórházba, megkíméljük az embereket, hogy bármilyen panasz esetén végigszenvedjék az alapellátás zsúfoltságában jelentkező stresszort. Ez a jövő útja is. A nagyon jól szervezett gondozás szolgálja legjobban a volt beteget, de ez kíméli meg az egészségügyet attól a tehertől is, amit a szem elől tévesztett, s még súlyosabb állapotban visszatérő beteg jelent. A Gyakran lehet hallani azt, hogy életünk w a korábbi időkhöz hasonlítva annyi veszélyes ingert teremt, hogy ez már-már veszélyes az emberre, szinte felborítja az egészséges élet lehetőségét, ön is említette, hogy az adaptációs betegségek száma igen magas. — Oszlassunk el akkor egy félreértést A mi életünkben valóban sok stresszorral találkozhatunk. De általában nem többel, mint korábban. Mert bizonyos tényezők idővel elveszítik jelentőségüket. Harminc-negyven évvel ezelőtt például a repülőgép zaja rendkívüli stresszor volt. De említhetjük a vonatot, a háborút, vagy egyszerűen a magas házat Nem hiszem, hogy ezek ma általában különösen ingerokozók lennének. Persze nem vitatom, hogy bőven született új stresszor is, akár a közlekedést, lakásgondot, az időnként feszült nemzetközi helyzetet stb. említhetném. Minden kornak, a neandervölgyi embertől máig megvannak a maga stresszorai, amelyekkel szemben hosszabb-rövidebb idő alatt kialakul az adaptációs készség. Nyilván vannak időszakok, amikor az általános egészségi állapotban bekövetkeznek rosz- szabb időszakok. Ez nagymértékben vezethető vissza arra, hogy a kínálkozó lehetőségek csábítóak az ember számára, erejüket rosz- szul mérik fel. Ezért is hangsúlyozta az egész beszélgetés során annak fontosságát, hogy az embernek fel kell mérnie saját teherbírását, illetve ezzel párhuzamosan a társadalomnak is vállalnia kell azt a népszerűtlennek tűnő feladatot, hogy közbelép ott, ahol az egyén túlbecsüli magát. A Gondolom, az orvos nem mérlegeli, hogy népszerű vagy nem népszerű bizonyos közlés akkor, ha az egészségről, tágab- ban az életről van szó. Ezek szerint hiányolja az őszinteséget bizonyos esetekben. Ez minden esetben tragikus következményekkel jár? — Vegyük a politikai vagy gazdasági életet. Sok esetben egy-egy közlés az adott pillanatban kellemetlenül érinti az egyént. Rövid távon. Aztán felismeri, megérti, hogy miért volt az jó. Nincsen ez másképpen az ember és az egészség esetében sem. Az álhumanizmus nagy károkat okozhat. Nem mondanám, hogy minden eset egyértelműen tragédiába torkollik. De vegyük azt a sok lehetőséget, amely bekövetkezhet. A stresz- szorok által bombázott, sokszor előkészítet- lenség miatt veszélynek kitett ember kétséges helyzeteiben gyógyszert kezd szedni. Izgatja és nyugtatja magát. Vagy éppen az alkohol pillanatnyilag lazító hatásával köny- nyíti meg a döntést, oda menekül. De mindezek újabb stresszorok lesznek, és -»ninden- képpen elvezetnek oda, hogy szervi elváltozások következhetnek be. A szív, a vese, az idegrendszer állapotának változása, a vérnyomás alakulása pedig újabb bajok forrása lehet, vagy éppen maga a végkövetkezmény. Ne feledjük: az emberiség 10—20 százalékának magas a vérnyomása. Hazánkban évente 26 ezren halnak meg infarktusban. Az orvosnak könnyű szép zárójelentést írnia. De nem ez a cél. Az ember egészsége a döntő. A Ha summázni akarunk, akkor úgy vé- w lem, nyomatékkai hangsúlyozni kell: vessük le a stressz körüli mítoszt, egyéni és társadalmi méretekben kűzdjünk a stresszorok ellen, s közben alakítsuk adaptációs készségünket. — Vagyis ne magyarázzunk bele mindenbe stresszt. Ne legyen alibi, felmentés a pontosan nem is ismert fogalom. De tanuljunk meg okosan élni, kezdjük a fiatalok körében egyre intenzívebben az egészséges életre nevelést. Egy talán triviális példát hadd mondjak: ha az utcán egy túlterhelt kocsit húz a ló, s a kocsis nyüstöli az állatot, azonnal ló- pórtiak az emberek, s azt sürgetik: miért nem vesznek le a kocsiról valamit. A saját életükben pedig sokszor nem veszik észre, hogy ők a túlterhelt lovak. Az autós, ha balesetet lát, első reakciója: vigyázni fogok, nehogy ezt a hibát elkövessem. Ha más betegségéről van szó, alig elemzi valaki annak okát, s vonja le a tanulságot. Az élet okozta ingerekkel, változásokkal szemben az egyénnek kell kialakítania védekező képességét. A stressz pedig nem félelmetes; természetes jelzés, amelyre a reagálást meg lehet és kell tanulni. £ Köszönöm az interjút. Bürget Lajos Naplemente KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 12. ^