Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

O lvasóink közül bizonyára sokan és sokáig emlékeznek a tévében nemrég sugárzott műsorra, a „Naplementé”-re, amely a Bács megyei tanyavilág magáramaradt öregeivel fog­lalkozott. Az alkotók mintha csak sze­mély szerint nekünk szögezték volna a kérdést: te mit tennél értük...? Mit is? Mit kellene tenni, azon kí­vül. hogy tudomásul vesszük: Szabolcs- Szatmár megyében is 85 ezer ember él tanyán. Többségük idős ember, aki nem tud, vagy nem akar máshová költözni, fél a bizonytalanságtól, a gyökértelen- ségtől. A dokumentumfilm akár a szabolcsi tanyavilágban is készülhetett volna, hisz aki a tanyákban csak elvétve is megfor­dul, találkozhat számára szinte hihetet­lennek tűnő sorsokkal. Nemrég a nagy- kállói tanyák egyikében olyan családok­kal hozott össze a véletlen, akik ma is düledező, volt cselédházakban élnek. Az egyik hetven éven felüli néni előttem kérte a tanyán lakó tehetősebb embert, akinek nagy gyümölcsöse van, üzenjen már, ha mehet dolgozni a kertbe. Hogy­ne Juliska, majd üzenek magáért — mondta a tizenöt-húsz évvel fiatalabb gazda. S azóta is emlékeztet a találkozás — a régi világ gazda—béres párbeszé­dére. Pedig nálunk történt és nem is negyven évvel ezelőtt. De a legtöbb tanyai öreg nem a tár­sadalmilag kiszolgáltatott helyzete mi­att szenved. Legfeljebb emiatt is. Hiszen hány és hány panasz érkezik idős embe­rektől — és hányat nem írnak meg —, amelynek tartalma az: hetekig kell ri- mánkodni a tsz-elnöknek, helyettesnek, brigádvezetőnek, hogy küldessen tüze­lőt, gallyat, vagy a ház körül szükséges szalmát. A nagyobb baj mégis az, hogy a családok taszították el maguktól az idős embereket. A fiatalok, akik ma már nem remélhetnek gazdag örökséget. A legreménytelenebb azonban azok helyze­te, akiknek nincs, vagy távol élnek a hozzátartozóik, megözvegyültek, vagy nem is alapítottak családot. Marcangolja az embert a kérdés: ho­vá menjen, mit tehet az ilyen? A szociális otthonok a mi megyénk­ben is zsúfoltak, évekig kell „sorban állni” és várni, hogy megüresedjék egy- egy hely. Pedig — sajnos — a helyek üresednek. Az idős emberek a legjobb gondozás és kulturált ellátás ellenére is nehezen vészelik át a nagy környezet- változást, az új életstílus számunkra gyökeresen más, szokatlan formáját. És a lelki, szellemi életenergiák apadásá­val a testiek is gyorsabban elfogynak... Akárcsak a filmben látott idős em­berek egy része, sokan semmiképpen nem akarnak beköltözni a szociális ott­honba. Még azok sem, akiknek lenne hely. Sok az előítélet, a mendemonda, a félelem. A szociális otthonokban van fedél a fejük fölött, tiszta szoba, tiszta ruha, rádió, tévé, könyv. De nincs ben­nük olyan ember, aki azzal törődne, hogy próbálja közösséggé formálni az együtt élő idős embereket. Hiányoznak a lelki orvosok, a tanácsadók, a barátok. Maradna — a megyénkben is szépen gyarapodó — házi betegápolás, amikor az idős embereket saját, otthoni kör­nyezetükben naponta meglátogatja a hi­vatásos, vagy társadalmi betegápoló, se­gítene elvégezni a ház körüli munkát. De legyen ez bármilyen jó is, arra ne­kik sincs erejük, lehetőségük, hogy az idős emberek lelki-szellemi egészségével is törődjenek. Mi a megoldás? Egyszerű leírni: több szociális otthon, öregek napközije, a még több olyan társadalmi aktivista, aki nem csak formális „munkát” végez és nem csak a magatehetetleneket láto­gatja rendszeresen. Amíg a költségvetés lehetővé nem te­szi, hogy a társadalom jobban gondos­kodjék az idős emberekről (otthonukban és az állami otthonokban), addig talán nálunk is beválna a kecskemétiek által alkalmazott módszer. A társadalmi gyűjtés. A mi megyénk is sok idős emberrel rendelkezik ahhoz, hogy fontolóra ve­gyük a támogatásnak ezt a módját is. Nem elég meghatódni, sajnálkozni a ma­gányos embereken. Tenni értük nyilván prózaibb, de sokkal eredményesebb. Vasárnapi INTERJÚ dr. Szegedi János főorvossal a stresszről A neandervölgyi ember az erdőben bo­lyong. Hirtelen egy medve mordul meg mögötte a fák között. Ijedten torpan meg. Beszélhetttnk-e az ő esetében ar­ról, hogy stressz hatása alá került? zajt. Nem hiszem, hogy 50 éven belül si­kerül megoldani ezt a problémát. Addig al­kalmazkodnunk kell. De vajon nem társa­dalmi feladat a stresszor, jelen esetben a zaj csökkentése? — Természetesen. De ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélhessünk, tisztázni kell a stressz fogalmát. A köztudatban ugyanis egy egészen téves, és mondhatjuk nyugodtan, fél­reértelmezett kép alakult ki erről a végered­ményben természetes, és mind az ember, mind az állatvilág számára adott állapotról. Ügy vélem, hogy Selye professzor könyvének volt egy olyan hatása, hogy mindenki többet tud a stresszről, mint korábban, csupán az nem biztos, hogy ezt jobban tudja-e. ponto­sabban, hogy jól értette-e meg az elméletet. Tapasztalataim szerint egyféle mítosz lengi körül a stresszt, sokan alibinek tartják, hogy különböző dolgok alól felmentsék magukat. A legdöntőbb azonban, hogy az egész állapot mechanizmusáról, hatásáról felületes ismere­tek alapján nyilatkoznak, és mindent bele- varrnak. Ha valakit azonban arról kérde­zünk, mit ért az alatt, hogy stressz hatása alatt áll, gyorsan kiderül: a fogalom ismétel­getésén túl nincs magyarázata. Láthatóan rossz tapasztalatai vannak a stressz értelmezését illetően. Éppen ezért közelítsük meg a fogalmat, kíséreljük meg eloszlatni a mitikus ködöt. — Kezdjük a stressz meghatározásával. Ez nem más, mint tetszés szerinti ingerek nem fajlagos, vagyis az inger természetétől független, mégis jellegzetes tünetegyüttes­ben megnyilvánuló hatása, amely fokozott sejtműködéssel és hormontermeléssel jár. Bár a szervezet védekezését szolgálja, mégis károsodását idézheti elő az adaptációs ener­gia fokozott elhasználása révén. Az adaptá­ciós energia; fiem más, mint alkalmazkodási képesség, amely a szervezet erőtartalékát ké­pezi. — Tegyük még érthetőbbé: azt a bizonyos ingert, amely működésbe hozza a szervezet riadóztató berendezését, stresszornak nevez­zük. Ez hat tehát, ezt követi az alarm, vagyis a riadó. Most dől el, hogy az ember hogyan képes alkalmazkodni. Az adaptációs képes­ségtől függően vagy kivédi a stresszor hatá­sát, vagy éppen a mellékveséből kiáramló adrenalin és más tényezők miatt nem alkal­mazkodik. Ilyenkor következik a harmadik fázis: a kimerülés, vagy ahogyan másképpen nevezik: a meghódolás. A lényeg az: ha az ember a meg-megújuló stresszorok hatására nem tud adaptálódni, alkalmazkodóképessé­ge elégtelen, akkor alakulhatnak ki az úgy­nevezett adaptációs betegségek. • Másképpen: ha a neandervölgyi ősem­ber gyermekkorától, fokozatosan meg­szokja, hogy a vadászat közben rámo­roghat a medve, akkor ez az állat, mint stresszor, egyre kevésbé okozhat számá­ra olyan riadót, amely valamilyen be­tegséget vált ki? — Vehetünk más példát is, bár ez' is áll. Ha valaki hirtelen bekerül faluról városba, akkor a hatalmas közlekedés és zaj olyan stresszor számára, amely kiválthat adaptá­ciós betegséget. De ha fokozatosan szokik hozzá a változáshoz, akkor ki tudja védeni az ártalmat. De egy példa a praxisból is ide­kívánkozik: idős bácsit behoztak a Jósavá- rosba lakni gyermekei. Az öreg hamarosan szorulásos megbetegedésről panaszkodott. Ál­lapota valóban nem volt jó. Kiderült, egyet­len oka volt ennek: nem merte használni az angol W. C.-t. Senki nem magyarázta meg, mit is jelent ez neki. De szerepelhet stresszorként akár egy családtag is, vagy a munkahely, a saját erő túlbecsüléséből származó erőfeszí­tés, a változás általában. — Azt azonban meg kell mondani, hogy a stresszorokra történő reagálás, vagyis az alarm hatása emberenként változik. Ez ter­mészetes, sok pszichés tényezőtől, alkattól függhet. Egy viszont tény: ha a stresszorok visszatérő hatására nem tud alkalmazkodóan reagálni valaki, akkor ez a jószándékú ria­dósor elvezet a kimerüléshez, vagyis átcsap­hat adaptációs betegségbe. Ezek közül emlí­teném a leggyakoribbakat: a szív- és érrend­szeri károsodásokat, ezen belül az infarktust, a fekélybetegségeket, a vese- és cukorbeteg­séget, az idegrendszeri károsodást. Mindebből az következik: az embereket alkalmassá kell ténni arra. hogy adap­tálódni, alkalmazkodni tudjanak. Ho­gyan érhető ez el, mit kell tennie annak, aki nem került még orvos elé? Egyálta­lán megoldás-e az, ha képessé akarjuk magunkat tenni a jobb adaptációra? — A probléma nem ilyen egyszerű. Egy­részt igaz, hogy alakítani kell az ember al­kalmazkodóképességét. A másik oldal viszont legalább ennyire fontos: o stresszort kell megszüntetni. Nos. itt aztán újabb problé­mák merülnek fel. Van feladata az egyén­nek, de a társadalomnak is. Mert vegyük a — Azt hangsúlyoznám: nem lehet min­den stresszor megszüntetését a társadalomra hárítani. Egyéni tennivaló is akad bőven, majd a kisebb közösségek felelőssége lép elő­térbe. Vegyünk egy példát a vezető beosztá­súak köréből. Valakit kineveznek mondjuk igazgatóvá. Jó képességű ember. Csak azt nem nézte meg előre senki: nehezen dönt. Álmatlan éjszakái vannak, mert határozat­lan. Alig mer felelősséget vállalni. Gyógy­szerezi magát, naponta igyekszik kivédeni az alarmokat. Rövid idő kérdése, és itt fog ki­kötni az intenzíven. Csak azért, mert valaki népszerűtlennek tartotta megmondani neki: a feladat meghaladja — nem a képességét — a teherbírását. Más. Sok fiatal, 14 év körüli gyermek életében következik be törés. Miért? A szülő miatt, aki nem kellően értékeli gyer­meke képességét, erejét. Kényszeríti például olyan iskolába, ahol nem tud versenyben maradni. Sok esetben a következmény: ön- gyilkosság. Pedig a fiatal az első perctől kezdve jelezte: nem akarja azt, amit kíván­nak tőle. — Vol rá példa, hogy valaki munkatársai körében már hónapok óta magával cipelte gondját. Senki nem törődött vele. Az ö baja nem az enyém szemlélet uralkodott. Az ott­honi gond, mint stresszor jelentkezett, s mint kiderült, a közösség segítsége nagy megoldás lett volna. Nem kapta meg, végül az állandó inger a kimerülési stádiumba juttatta, fe­kéllyel került kórházba. A önmagunk jobb ismerése, az egymás­sal törődés tehát fontos. A stresszorok megszüntetése is jelentős. Az élet azon­ban azt mutatja, hogy az adaptációs be­tegségek száma nő, súlyosan érinti a munkaképes lakosságot. Mint az ilyen betegekkel gyakran találkozó, elismert szakember, hogy ítéli meg az egészség­ügy szerepét, jelentőségét, tennivalóját? — Az előbbiekben elmondottak lényegé­ben a megelőzéshez tartoznak. Teljesen vilá­gos, hogy az egészséges életre nevelés, kezd­ve az iskolától a munkahelyig, a vezetőkép­zésig, egyre nagyobb szerepet kap. Az aktív pihenés mikéntjének megtanításában, az okos és kiegyensúlyozott élet, a mentálhigié­né alakításában, a tudati szint szüntelen nö­velésében az egészségügyre is nagy feladat hárul, amit már felismertünk, és amiért so­kat is teszünk. — Aki mint beteg kerül hozzánk, az el­sősorban gyógyulásra vár. De itt már nem arról van szó csupán, hogy egy betegséget megszüntessünk, hanem összetett munka kí­vántatik. Fel kell tárnunk, melyek voltak azok a stresszorok, amelyek kiváltották a be­tegséget. Meg kell értetnünk a gyógyítás fo­lyamán a beteggel, hogy mit ícell tenni a kórház elhagyása után. Hadd említsek két példát a gyakorlatból. Két azonos korú férfi került hozzánk infarktussal. Nagyon jó ered­ménnyel kezeltük és gyógyítottuk őket. Az egyikkel megértettük: túl sokat vállalt; ah­hoz, hogy a jövőben elkerülje az újabb meg­betegedést, csökkenteni kell a vállalt plusz­munkákat. aktívan kell pihennie. Nem álta­lában javasoltuk, hanem pontos, személyére szóló tanácsokkal láttuk el. Hosszabb meg­figyelés tanúsítja: betartotta javaslatainkat, egészséges, derűs, kiegyensúlyozott ember. A másik beteg ezzel szeriben azzal a tudattal távozott tőlünk, hogy az első után úgyis jön a második infarktus, mindegy mit mondunk, ő halálra ítélt ember. Dolgozik, de saját ma­ga teremtett magának egy stresszort: az ál­landó félelmet, amely szinte bénítja abban, hogy képes legyen az elért, jó állapotot fenn­tartani. A Megfigyelést említett. Ez azt jelenti, ^ hogy az adaptációs betegséggel kórház­ba kerülők sorsát nyomon követik? — Igen. Megyénkben a gondozás már több mint ötezer emberre terjed ki. Ez azt jelen­ti, hogy akik nálunk olyan betegek voltak, akiknek szükségük van a kontrollra, minden beutalás nélkül bármikor visszajöhetnek, illetve meghatározott időben kötelesek meg­jelenni a belgyógyászaton. Itt minden pa­nasz esetén visszamenőleg tudunk tájékozód­ni a beteg anyagaiból, a személyes kapcsolat révén pedig őszinte viszony alakul ki a volt beteg és orvosa között. — Volt, amikor azt mondták nekünk: fe­jünkre fog nőni a hatalmas beteganyag. Az élet bizonyította: nagyon megéri a többlet- munkát. A gondozás elősegíti, hogy szinte - alig kerül valaki vissza a kórházba, megkí­méljük az embereket, hogy bármilyen pa­nasz esetén végigszenvedjék az alapellátás zsúfoltságában jelentkező stresszort. Ez a jö­vő útja is. A nagyon jól szervezett gondozás szolgálja legjobban a volt beteget, de ez kí­méli meg az egészségügyet attól a tehertől is, amit a szem elől tévesztett, s még súlyo­sabb állapotban visszatérő beteg jelent. A Gyakran lehet hallani azt, hogy életünk w a korábbi időkhöz hasonlítva annyi ve­szélyes ingert teremt, hogy ez már-már veszélyes az emberre, szinte felborítja az egészséges élet lehetőségét, ön is em­lítette, hogy az adaptációs betegségek száma igen magas. — Oszlassunk el akkor egy félreértést A mi életünkben valóban sok stresszorral ta­lálkozhatunk. De általában nem többel, mint korábban. Mert bizonyos tényezők idővel el­veszítik jelentőségüket. Harminc-negyven év­vel ezelőtt például a repülőgép zaja rendkí­vüli stresszor volt. De említhetjük a vonatot, a háborút, vagy egyszerűen a magas házat Nem hiszem, hogy ezek ma általában külö­nösen ingerokozók lennének. Persze nem vi­tatom, hogy bőven született új stresszor is, akár a közlekedést, lakásgondot, az időnként feszült nemzetközi helyzetet stb. említhet­ném. Minden kornak, a neandervölgyi ember­től máig megvannak a maga stresszorai, amelyekkel szemben hosszabb-rövidebb idő alatt kialakul az adaptációs készség. Nyil­ván vannak időszakok, amikor az általános egészségi állapotban bekövetkeznek rosz- szabb időszakok. Ez nagymértékben vezethe­tő vissza arra, hogy a kínálkozó lehetőségek csábítóak az ember számára, erejüket rosz- szul mérik fel. Ezért is hangsúlyozta az egész beszélgetés során annak fontosságát, hogy az embernek fel kell mérnie saját te­herbírását, illetve ezzel párhuzamosan a tár­sadalomnak is vállalnia kell azt a népszerűt­lennek tűnő feladatot, hogy közbelép ott, ahol az egyén túlbecsüli magát. A Gondolom, az orvos nem mérlegeli, hogy népszerű vagy nem népszerű bizonyos közlés akkor, ha az egészségről, tágab- ban az életről van szó. Ezek szerint hiá­nyolja az őszinteséget bizonyos esetek­ben. Ez minden esetben tragikus követ­kezményekkel jár? — Vegyük a politikai vagy gazdasági éle­tet. Sok esetben egy-egy közlés az adott pil­lanatban kellemetlenül érinti az egyént. Rö­vid távon. Aztán felismeri, megérti, hogy miért volt az jó. Nincsen ez másképpen az ember és az egészség esetében sem. Az ál­humanizmus nagy károkat okozhat. Nem mondanám, hogy minden eset egyértelműen tragédiába torkollik. De vegyük azt a sok lehetőséget, amely bekövetkezhet. A stresz- szorok által bombázott, sokszor előkészítet- lenség miatt veszélynek kitett ember két­séges helyzeteiben gyógyszert kezd szedni. Izgatja és nyugtatja magát. Vagy éppen az alkohol pillanatnyilag lazító hatásával köny- nyíti meg a döntést, oda menekül. De mind­ezek újabb stresszorok lesznek, és -»ninden- képpen elvezetnek oda, hogy szervi elválto­zások következhetnek be. A szív, a vese, az idegrendszer állapotának változása, a vérnyo­más alakulása pedig újabb bajok forrása le­het, vagy éppen maga a végkövetkezmény. Ne feledjük: az emberiség 10—20 százaléká­nak magas a vérnyomása. Hazánkban éven­te 26 ezren halnak meg infarktusban. Az orvosnak könnyű szép zárójelentést írnia. De nem ez a cél. Az ember egészsége a dön­tő. A Ha summázni akarunk, akkor úgy vé- w lem, nyomatékkai hangsúlyozni kell: vessük le a stressz körüli mítoszt, egyé­ni és társadalmi méretekben kűzdjünk a stresszorok ellen, s közben alakítsuk adaptációs készségünket. — Vagyis ne magyarázzunk bele minden­be stresszt. Ne legyen alibi, felmentés a pon­tosan nem is ismert fogalom. De tanuljunk meg okosan élni, kezdjük a fiatalok körében egyre intenzívebben az egészséges életre ne­velést. Egy talán triviális példát hadd mond­jak: ha az utcán egy túlterhelt kocsit húz a ló, s a kocsis nyüstöli az állatot, azonnal ló- pórtiak az emberek, s azt sürgetik: miért nem vesznek le a kocsiról valamit. A saját életükben pedig sokszor nem veszik észre, hogy ők a túlterhelt lovak. Az autós, ha bal­esetet lát, első reakciója: vigyázni fogok, ne­hogy ezt a hibát elkövessem. Ha más beteg­ségéről van szó, alig elemzi valaki annak okát, s vonja le a tanulságot. Az élet okozta ingerekkel, változásokkal szemben az egyén­nek kell kialakítania védekező képességét. A stressz pedig nem félelmetes; természetes jel­zés, amelyre a reagálást meg lehet és kell ta­nulni. £ Köszönöm az interjút. Bürget Lajos Naplemente KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 12. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents