Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

Vita a korszerű népművelésről Mozgó kultúra - ingázóknak A közművelődési intézményektől elvár­ják az illetékes szervek, hogy élő, folyamatos és áktív közművelődési formákat teremtsenek. Érdemes-e műkedvelő színjátszó csopor­tokat szervezni és működtetni? Erre szerin­tem a válasz egyértelmű — igen. Elsődleges célja a csoporton belül a jó közösség formá­lása, a jó kollektív szellem kialakítása, poli­tikai és eszmei nevelés, a nyelvi és előadói készség alakítása, az irodalmi alkotások megismerése, a mozgáskultúra elsajátítása. Másodlagos célkitűzés, hogy produkáljon a csoport saját lakóhelyén is, de tájoló sze­replések alkalmával mutatkozzon be olyan településeken is, ahol nincs lehetőség szín-" házi előadások tartására. Az új fehértói mű­velődési ház színjátszói szívesen megteszik, hogy előadásaikkal felkeresik azon települé­seket, ahol vállalják a szervezési feladatokat és területükön szeretnének színházpótló elő­adásokat. Jelenlegi műsorukkal, ami egy há­rom felvonásos vígjáték, több Helyen ven­dégszerepeitek az itthoni bemutatkozás után. Jó lenne annak a tervezetnek is pontot tenni a végére, amely célul tűzte ki a me­gyében a csereműsorok szervezését. Az adott­ságok és a műsorszínvonal felmérései alap­ján erre lehetőség kínálkozik. Járási, körzeti szerepet, feladatot ellátó művelődési házak közösen, szervezetten ezt a szerepkört is be- tölthetnék. Kis lélekszámú települések lakói is részesülhetnének a közművelődési tevé­kenység ezen formáiból. Kisebb csoportok a tanyai közművelődést is segíthetnék közre­működésükkel. Különösen időszerűvé vált ez az 1978-as évtől, miután a Népszínház nem vállalja a megye területén a színházi előadásokat csak 20—25 százalékban abból, amit eddig a Dé­ryné Színház sokszor nehéz körülmények között is teljesített. A vitaindítóban szó esett a vetélkedők­ről is. Eredményes az egyedi témakörök fel­dolgozása is, de sajnos csak egy területre korlátozódnak, és csak alkalmanként idősze­rűek. Nagyabb jelentősége van a komplexi­tásnak, amely egymásra építettséget jelent, biztosítja az általános műveltségi szint eme­lését. 1977-ben Üjfehértón kilenc vetél­kedőt szerveztünk és bonyolítottunk le a következő témakörökben: irodalom, történelem, filmművészet, sport, természet- tudomány, képzőművészet, népművészet, ok­tatás-népművelés és munkásmozgalom. 1978. januárjában indult a következő sorozat, a XX. sz. feldolgozása. A sorrend és a téma­körök azonosak, a nevezési korhatár 35 év. Az ingázó munkások közművelődésének problémája sem rendezett. Az úgynevezett mozgó közművelődéssel lehetne ezen segíte­ni. Vállalati, üzemi autóbuszokon, amelyek nagyabb távolságokra, murikahelyekre, vagy haza szállítják a munkásokat, „élő” tízper­ces, tájékoztató jellegű előadásokkal, vagy magnószalagra vett információ adásával is lehetne a rendezvényekre mozgósítani. Is­mertetné ez a munkásművelődési formákat, tájékoztatna a megjelent legújabb szakköny­vekről. A z üzemi híradó szerepét is betölthet- né. Népszerűsítené az Ismerd meg hazádat c. mozgalmat. A munkáso­kat érintő-érdeklő tv-műsorokra, rádióadá­sokra hívná fel a figyelmet. Egy-egy vers elmondásával, vagy jelenetekkel és zenebe­tétekkel is színesítené a programot. A műve­lődési intézmények kapcsolatot tartanának azon üzemekkel, ahová településükről eljár­nak az ingázó munkások. Vincze Sándor művelődésiház-igazgató. Űjféhértó FÜVEK. Révész Napsugár rajza. mert egy másik állást kap­tam. Rövidesen eljött az el­ső elvonókúra, ezután Mis­kolcra kerültem, de már a MÁV-hoz vettek fel, techni. kusnak. Ekkor még nem vál. tunk el. Győr és Miskolc kö­zött ingáztam, elgondolható milyen volt ez ... Már úgy tűnt, helyreáll a családi bé­ke, azonban kiderült: a fele. . ségemnek már évek óta vi­szonya volt a főbérlőnkkel. Elváltunk, az én hibámból mondták ki a válást. Rózsi később hozzá is ment Sebes Edéhez. Idegile" teljesen kikészül, tem. Az orvosok Noxiront írtak fel és erre hamarosan rá is szoktam. Ittam és úgy ettem a Noxiront, mint a tyúk a kukoricát. Amikor rhár totál kikészültem, a re­habilitációs intézetbe kerül­tem. Itt jól éreztem magam, bejáratos lettem az igazgató főorvoshoz, a faluban pedig matematika szakkört vezet­tem. Ezután egyszer még tani. tottam, de amint fáradni kezdtem, indult minden elöl­ről. Noxiron, ital. kiborulás, elvonókúra, segédmunka..., elvonókúra ... Most jól ér­zem magam. Megpróbálom újra kezdeni. Csak egyet sze­retnék: találkozni a felesé­gemmel ... a volt feleségem, mel, hogy tudjam, mi van a lányommal, miért nem lát­tam már olyan rég? Meg azt szeretném, ha a feleségem is beismerné azt, miben hibá- zot...” Vélemények volt betegtár­saitól : Jánosi József, tanár: „Egy dologhoz értett: zabálni. Fan. tasztikus, hogy mit evett ösz- sze. Nem volt kaja, amit meg ne evett volna. Azt mondta, kell neki az erő, hogy fizikai­lag helyreálljon...” Kolozsi Ferenc, artista: „A farsangi rendezvényen, itt az intézetben, egy paródiában Rómeót alakította. Mondha­tom, frenetikus volt. Ez a sze­gény égimeszelő, mint Ró­meó ...” Ferenc Béla vájár, sokszo. rosan visszaeső: „Amúgy ren­des gyerek volt. — Most én vagyok itt a könyvtáros, de csodálkozom azon, hogy egy­szer sem vitt magának olvas, nivalót.” Dersi II. László, valaha focista: .„Néha kilógott ve­lünk a falu kocsmájába. Ha beszívott, mindig arról regélt, hogy milyen jól indult ő an­nak idején, meg milyen szép családja volt. Nem mondom, á lánya, aki néha meglátogat­ta, jó nő. Béla egyszer elme­sélte, hogy 1956-ban a fele­sége mindenáron disszidálni akart, el is indult a lányuk­kal, de a határról visszahozta őket... Semmi vagányság nem volt benne. Mi is sokat ugrattuk, de sohasem vágott vissza, csak mosolygott. Mint aki megszokta .. Dr. Klausz Jenő, a K-i in. tézet volt igazgatója, ma or. vos pszichiáter Budapesten: „Olyan ember volt Pokorni Béla, aki mindig a középpont, ban szeretett lenni, ö volt a betegek mókamestere, egy­szóval a bohóc. Bejáratos volt hozzánk. Kedvenc idő­töltései közé tartozott, hogy a gyerekeim felfújható játé­kaival szórakozott. Infantilis volt. Megesett vele, hogy része­gen biciklizett be a falu egyik üzletének kirakatába. Más­kor a szénakazalba rejtette az italt, aztán gyufával ke­reste ott. Le is égett a ka­zal ... Következő alkalom­mal, amikor kimenője volt a közeli városba, egy kő vi. rágtartóban találtunk rá ré­szegen. Ha csak csoda nem történt vele, nem hiszem, hogy hosszabb ideig bárhol is megállhatta volna a helyét”. Pokorni Lea, 22 éves egye­temi hallgató: „Én egy darabig látogat­tam őt, írtam is neki, pedig anyám tiltotta. Akkor hagy­tam fel ezzel, amikor egyszer kimenőt kapott velem és az intézet felé, — már egyedül — leitta magát. Ráadásul azt hazudta a főorvosnak, hogy én fizettem neki a bort. Anyámnak írt utolsó leve­lét nem láttam.” „A Marci” vagyis Kovács Márton, a Garay téri kocsmá­ban állandóra bejelentkezett fővárosi lakos, aki állítása szerint utoljára beszélt Po­korni Bélával, így adja elő a történet végét: „Már napok óta ide. járt, pénze volt, hi­szen keresett a munkaterá­piával. Igaz, legtöbbször ő fizetett, de nem kértem in­gyen, hiszen befogadtam őt a lakásomba. Mesélt nekem is ezt azt, de a felét sem hit­tem. Hogy ez tanár volt? Ha igen, akkor kérem azért olyan ez a társadalom... De nem politizálok ... Állandóan a volt felesége után sírt, meg a kislányát emlegette. Mond­ta, hogy találkozni akar ve­lük és írt is nekik. Aztán 17-én, amikor állítása sze­rint az új munkahelyére uta. zott, nagyon el volt kesered­ve. Elővett egy levelet, elol­vasta, aztán dühösen össze­gyűrte, de véletlenül a zsebe mellé dugta. Itt van ni. Az áll benne, hogy „Menj el egyszer s mindenkorra, nincs rád szükségünk. Nem érdé- kel a magyarázkodásod. Sem, ’ mi mondanivalóm nincs. Ró­zsi” ... M 'it mond? Hogy tényleg Szegedre ment? És meghalt? Nem hiszem én, hogy csak úgy kiesett... öngyilkos lett a szegény mar­ha ... Pokorni Bélát utolsó útjá­ra volt betegtársai, lánya és néhány arraiáró kiváncsi ki. sérte el. Hajdani felesége nem volt ott. Igaz, a temetés költségeit — első osztályút — ő fedezte... .. ^ X SpeidI Zoíían j MEGYÉNK TÁJAIN Tiborszállás ■yj esélik errefelé, olyan sárgarépa terem iT| I a tiborszállási kotúban, hogy azt _Uj csak nagyapó, nagyanyó, a kislány, aKutyus, a cicus és az egérke tudja csak kihúzni a földből. Egy elég egy családnak, s még marad is belőle. Van is zöldségeskert bőven a határban, az egyesült tsz is termesz­ti azt, amit a konzervgyárnak szállít. Oda bizony, hiszen a piacon aligha lehetne el­adni ily hatalmas répákat. Mesének hangzik, márpedig igazság. Hozzá kell azonban szoknunk ahhoz, hogy errefelé minden kissé meseszerű. Ha például valaki félfenékkel felül a falu végét jelző táblára, amely jócskán rozsdapettyes, akkor a fél lába már lelóg a térképről. Az már csupán nézőpont kérdése, hogy ezek után itt a világ vége vagy éppen a kezdete van. Mi­után megszerettem a tiborszállásiakat, ne­kem ez a világ kezdete. Gyorsan megfordu-' lak ültömben a táblán, s máris úgy nézem a falut. Falu-e valóban? Az, méghozzá nem is kicsi. Lassan kétezren laknak itt, ami azt bizonyítja: gyarapszik a lélekszám. Ez is furcsa dolog, hiszen a kis, határszéli, út­menti forgalomból kieső, csatolt községek általában fogynak, de a legjobb esetben is egy helyben topognak. Hogy itt mégis más­ként van? Igen. Makari Ferencné az első, aki erről lelkesülten tájékoztat. Hivatalos személy ő, a tanácsi kirendeltség kézbesí­tője. Vagyis a hét öt napján ő a tanács. Nincs is ember, akit ne ismerne. És persze a körülmények sem maradnak rejtve előle. Nos, tőle tudtam meg először, hogy Tibor­szálláson ugyancsak sok a gyermek, teli ve­lük az óvoda. Nem kell valami áltudómányos kutatás ahhoz, hogy kiderüljön, mi is az ok. Takács Lászlóné tanárnő, aki a falu históriájából írta szakdolgozatát, hamar eligazít: az öt­venes években alakult egy „szállásból” a falu. Aztán lassan, de nagyon biztosan szív­ta fel a környező tanyák népét. Űjsor, Hal­mostanya, Ágerdőmajor lakói építettek itt, s lettek állandó lakosak. Mielőtt végképp befejezném az előbbi gondolatsort, hadd tegyünk egy kis kitérőt. Éppen Ágerdőmajorral kapcsolatban. Nos, először úgy volt, hogy erről a településről akarok írni. Mindenki helyeselte az ötletet. Amikor Mérkvállajon az út felől érdeklőd­tünk, kissé meglepve mutatták, kérdezvén: a fináncokhoz igyekszünk? Azután — mivel határvidékről van szó — egy kiskatona ér­deklődött útunk célja felől. A faluba igyek­szünk — mondtam, mire ő kissé csodálkoz­va nézett rám. Nos, minden világos lett, ami­kor odaértünk az ágerdőmajori sínekhez. Falu ugyanis nincs, csak a térképen talál­ható. De van egy határőrlaktanya, egy pénz­ügyőr-laktanya és egy vasúti indóház. Olyan, ahol naponta megáll egy „nemzetközi” vo­nat, útban Románia felé. Nos, valahol a tá­volban van még egy tanya, idős néni lakja. Az utolsó elköltözők Virágék voltak. így az­tán Ágerdőimajor volt, s ma már nincs. Ez a sorsa a többi tanyának is a kör­nyéken. Persze, ez csak részben ad magya­rázatot a dolgokra. Mert a beköltözők ugyan növelik a lélekszámot, de ahhoz, hogy a fo­lyamat tartós legyen, kellenek a fiatalok is. Meg a még náluk is fiatalabbak. Meg a leg­kisebbek. Nos, amit Makari néni mondott, az úgy igaz: van gyermek, s van kedv is, hogy még több legyen. Elég csak benézni az iskolába, máris ki­derül minden. Százhetvennégy gyermek és 15 pedagógus ügyködik itt együtt, nap mint nap. Egészséges, jókedvű, derűs gyermekek, s fiatal nevelők. Nyolc osztály jár a korsze­rűnek éppen nem mondható iskolába. Ha az épület kissé .ódivatú is, a szellem benne ugyancsak nem. Ha az ember beül a neve­lői szobába, meggyőződhet arról: a fiatalság a korszerű gondolkodással is társult. Rit­kán éreztem nevelői szobában magam ilyen jól. Hiányzott az a gyakorta tapasztalható gőg, ami megüli a pedagógust, hiányzott a tudóskodás póza. Nem beszéltek nagy peda­gógiai kohóról, műhelyről, nem fontoskod­tak reformmal, audiovizuális trükkökkel. Viszont mindent tudtak tanítványaikról, a faluról, múltról és jelenről, öregekről és fiatalokról. Látszott, hogy együtt élnek a te­lepüléssel, s a gyermek fejét nem tudás­szecskával megtöltendő silónak, hanem csak fejnek nézik. Mondtam ugye, hogy van valami mese- szerű ebben a faluban? Nos, ilyen dolgok késztettek a megállapításra. Ám legyen még teljesebb a kép. Legyen most szó a tábor- szállási beatzenekarról. Egy éve lehetett, amikor egy este Mátészalkára keveredtem. Az ifjúsági házban éppen szalagavató volt. Ki játszik? — kérdeztem a srácoktól? Hogy ki? Hát természetesen a tiborszállási Color. Befüleltem a terembe, vállat rándítottam. Biztos palira vettek. A zene jó volt, nagyon is jó. A Colorról viszont nem hallottam. Be­lenyugodtam. Most viszont újra találkoztam a Color­ral. Egy ragyogó fiatalasszony, Király Ist­vánná említette. Tanárnő, s csak úgy mel­lékesen szúrta közbe: Van nekünk zeneka­runk is. Ekkor esett le a tantusz! A Color! Királyné aztán elmondta a történetet. Férje, Király István agrármérnök. Szenvedélyes gi­tározó volt. amikor idekerült. A gitáros pe­dig nem szívesen penget egyedül. Hetven- háramban aztán meg is szervezte a zene­kart. Játszik az öccse, aki gépészeti szakkö­zépbe jár, két srác az ISG-ből, egy szak­munkás és egy technikus. Szeles és Sztán. Van jó szerelésük, kaptak támogatást is. Megszerezték a működési engedélyt, így az­tán húzhatják. Van is bál Tiborszálláson legalább hetente, működik a disco is. De ami a fő, a Color összemuzsikálja a játéko­kat az óvodának, ha kell, iskolai célra is ze­nélnek. Ilyenkor a bevételt adják a falunak. Nem azt akarom mondani, hogy a Color önmagában megoldja a tiborszállási fiatalok minden gondját, de hogy fontos szerepe van, az tény. Mert a Máthé Anna vezette ifjúsá­gi klub, a kiszedek rendszeres összejövetelei, a Color műsorai ugyancsak összetartó, ott­hontartó erőt jelentenek. A kultúrházban más műsor is akad, így aztán nincsen pa­nasz, hogy a falu estéi unalomba fulladnak. Lehet, hogy ez is egy ok arra, hogy az itt- Iakók ragaszkodnak a községhez. Nekem az egészből különben a zenekar felállása tetszett. Elsősorban az agrármér­nök, mint gitáros. Sajnos, a legtöbb helyen az agrárosok beszűkülnek a szakmai világba. Király azonban vállalta a kezdeti megrökö­nyödést, aimit aztán azzal űzött el, hogy lega­lább olyan jó szakembernek bizonyult, mint muzsikusnak. Lehet ez példa is azoknak, akik csak mint „tintába mártott parasztok” tétováznák akkor, ha a falu művelődéséről van szó. Nappal Tiborszálláson alig találni vala­kit. A nyílegyenes utcák — úgy mérték a telkeket léniával 50-ben — takaros házai kö­zött legfeljebb néhány idősebb ember. A leg­többen hajnalban, reggel útrakelitek. Máté­szalkára. Nem a szomszédos Mérkvállaj vonzza őket, hanem a város ipara. Jönnek a buszok, viszik az asszonyokat az állami gazdaságba, az almatárolóba, a férfiakat a MOM-ba, az ISG-be, a bútorgyárba, a tej­porgyárba. A z iskola igazgatója, Pásztor Mihály meséli: sokan lemondanak havonta egy ezresről, amennyivel többet a tsz-oen kereshetnének, csak azért, hogy jó munkakörülmények között dolgozzanak. A nyolc óra, a fürdő, az üzemi konyha, a tisz­ta munkahely nagyon vonzó. Élni azonban jó itt. A Knaszna csodás tája megtartó erő. Itt olcsóbb a ház, a telek. A vonat is 25 perc alatt a városba röpít. A kert se meg­vetendő szempont. A fiatal is megtalálja itt kedvére való szórakozását. Aki tanult, az is visszatér. Nem dolgozni, lakni. S ha már a répáról esett szó, hadd em­lítsem újra. Valahogy olyan érzésem van, hogy az itteni ember is olyan, mint a répa. Az istennek se akar kimozdulni a jó föld­ből. Húzza, vonja, ráncigálja az élet, de ő mégis ragaszkodik a kis községhez. Hűséget terem hát a lápszél. Jó föld ez, jó embert is terem. Bürget Lajos KH | VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 5. 0

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents