Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
1978. február 5. o Művészeti csoportjaink Amatőrfilmesek „Három óra alatt felvettük a teljes János vitézt egy patakparton. Csak később jöttünk rá, hogy hiába változtunk huszárrá, királylánnyá vagy óriássá a játék hevében: régen kifogyott a film a felvevőgépből, s ami benne volt, arra is kétszer exponáltunk ... Egy kölcsön kapott gép volt, kirándulni indulatunk vele, és teljesen lázba hozott mindannyiunkat a lehetőség, hogy megörökíthetünk valamit a filmszalagon. S bár nem sikerült, ma is szívesen emlegeti a társaság minden tagja azokat az órákat.” Mindennek már 13 éve, akkor került először filmfelvevő Szitka Miklós kezébe. Aztán nászajándékként kapott egy Használt felvevőgépet és ezzel már komolyan próbálkozott a kisfilmkészítéssel. Egyik alapító tagja lett a Nyíregyházán 1969 óta működő amatőrfilmes klubnak. Ma már csak öten vannak a klubban a „hőskorszak” amatőrfilmesei közül: a klubvezető L. Nagy László, valamint Bogdányi Ferenc,, Reszler Antal, Milei Lajos és Szitha Miklós. — Tavaly névadót tartottunk: . „Nyíri AFK”, azaz Nyíri amatőrfilmklub a nevünk — mondja L. Nagy László. Most már valóban bátran nevezzük magunkat klubnak a szó legjobb értelmében. Azelőtt szakkör voltunk. A különbség lényeges, mindannyian úgy véljük! A közös munkában jó közösséggé formálódtunk. Együtt örültünk egymás sikereinek, izgultunk a fesztiválok bemutatói előtt. Szinte minden fontos kérdésben közösen döntünk. S ami még igen lényeges: nem kíméljük egymást, ha a filmek bírálatáról van szó! Többször is előfordult, hogy a kör neve alatt nem engedtünk nyilvánosság elé az olyan filmet, amelyet nem tartottunk megfelelő színvonalúnak! A pszichológus is beszél a klubvezetőből — a „civil ' szakmája”... Műszaki és egyéb értelmiségiek, diákok, munkások egyaránt vannak a klub tagjai között, és akadnak olyanok, akik feltehetőleg az itteni környezet, hatások alapján láttak a továbbtanuláshoz! Jelenleg húszán vannak — jó néhányuknak már több filmjét bemutatták a különféle szintű fesztiválokon, díjakat nyertek, mások „egy- filmesek”, és persze olyan is van, aki jelentősebb alkotást még nem készített — legfeljebb segédkezett. No. és „maszek” filmeket készített — családjáról, utazásairól, kirándulásokról. — Mindenki így kezdi — magyarázza Petróczy Ferenc gyógyszerész. — Én magam egy külföldi utazásomon kezdtem érezni, hogy a film talán többet jelentene a fotónál. Addig ugyanis fotóztam ... 1969-ban kapcsolódtam be a klub munkájába. Tavaly, a megalakulás tizedik évfordulóján a megyei művelődési központ (a klub gazdája) kis kiadványt jelentetett meg az eltelt évtized munkájáról, eredményeiről. Hosszas felsorolás található ebben a filmklub alkotásairól, szerepléseiről. Azt még nem írhatták meg benne — mivel hamarabb készült a kiadvány —, hogy 1977 novemberében „Kiváló együttes” címet kapott a filmklub! Kurecskó István és Bogdányi Ferenc neve szerepel a legtöbbször a sikeres filmek címei után. Kurecskó István az elmúlt évben kivált a klubból — saját útját kívánja járni. Filmjeire viszont, melyekkel a klub színeiben szerepelt nem egy fesztiválon, filmszemléken, továbbra is büszkék társai. Egyik legsikeresebb alkotását a nagyhalászi naív festőről, özvegy Bácskái Andrásnéról készítette — ezt a televízió is bemutatta „Pergő képek” című műsorában! Ugyancsak pergett a képernyőn Bogdányi Ferenc rajzfilmje, a Lepel című kis- filim 1973-ban. A filmszemléken emellett eddig tíz díjazott filmmel szerepelt 1971 óta. Szinte véletlenül kerültem kapcsolatba az amatőrfilmezéssel. Egyszer időtöltésként egy ezzel foglalkozó könyvet vettem a kezembe. Foglalkoztatott a gondolat, vonzott a filmezés, így amikor 1967-ben megalakult az amatőrfilmes szakkör, örömmel léptem a tagjai közé. Éveken át kamerám sem volt, a kör eszközeivel dolgoztam... A legelső filmemet egy leveleki veteránról készítettem. Emlékszem, nagy nekibuzdulással kiötlöttem, hogy — mivel a tizenkilences veteránok közül már sokan meghaltak — harangzúgással indítom a filmet. Felmásztam a templom- toronyba, és fölvettem a harangszót magnóra. Aztán kissé meglepődtem, amikor a filmszemlén vagy öt film ugyanígy kezdődőt... A legkedvesebb filmjét a kislányáról készítette. Különös módon egyébként a „családi filmek” mintha kihalóban lennének az amatőrfilmesek között. Az ország más élvonalbeli klubjaiban (mert hiszen a nyíregyházit évek óta az elsők között jegyzik!), nem divat ez a műfaj — holott igen színvonalas, hangulatos alkotások készültek már, elsősorban a gyerekekről. A másik ilyen „belterjesnek” vélt műfaj az útifilm. Mint Csősz Sándor, a klub legidősebb tagja (egy éve már nyugdíjas) elmondta, ő is „útifűmmel” kezdte. Az idézőjel nem véletlen ... — Olaszországba készültünk a feleségemmel, amikor ő indulás előtt vett egy filmfelvevőt azzal a határozott paranccsal, hogy filmezzem le az utunkat. Életemben nem volt a kezemben efféle masina, úgyhogy a használati utasításra hagyatkozva nyomtam egész úton a kamera gombját... Aztán, amikor egy kölcsönkapott vetítővel megtekintettük otthon a filmet, úgy határoztam: felhagyod az amatőrfilmezéssel. A feleségem azonban újra döntött: lépj be a filmklubba! Sanyi bácsi szerényen elhallgatja, hogy mennyi segítséget adott ő maga — veti közbe L. Nagy László, és a többiek is bólogatnak. — Egy sor hasznos eszközt készített házilag, olyan dolgokat, amelyeknek nagy hasznát vesz- szük. — Most van egy nagy tervem — folytatja Csősz Sándor. — A nyíregyházi Gyermekszínház egyik darabja nagyon megtetszett. Megbeszéltem velük, hogy megpróbáljuk közösen színes filmen megörökíteni... Amolyan mesefilmet csinálnánk. Reszler Antal ugyancsak az idősebb klubtagok közé tartozik, s egyben alapító tag is. Kemecsén, az általános iskolában tanár. . — Különféle tomaünnepé- lyek, iskolai események megörökítésével kezdtem, no meg családi filmekkel. Az első önálló, nyilvánosság előtt bemutatható filmemet 1973- ban csináltam egy seprűké- szítőröl „Cirok” címmel. Most egy nagyobb lélegzetű filmen dolgozunk Demeter Attilával. Szeretnénk megörökíteni az átalakulás előtt álló régi nyíregyházi városrészt, a Bujtost... —■ Ez is egyik célunk — teszi hozzá a klubvezető —, hogy megjelenjünk a kameráinkkal olyan helyeken, ahol talán egy hónap múlva eltűnik a múlt. Ezért készítettünk filmet kihaló népi mesterségekről, idős népművészekről, az ajaki pitvarfestésről ... Nemrégiben a megye művelődési ház igazgatóit, klubvezetőit is kértük: értesítsenek bennünket, ha megörökítésre méltó dolgot fedeznek fel szűkebb pátriájukban ! Ebben '.orosan együttműködünk a megyei művelődési központ dokumentációsaival — hiszen Csutkái Csaba, a dokumentációs stúdió munkatársa klubtagunk is. Peregnek a képek. Rajzvagy bábfigurák moccannak, tájak suhannak, cseperedő apróságok lépdelnek, búcsúsok nyüzsögnek, piaci árusok pillantanak a kamerába, tréfás jeleneteken derül a néző. Amatőrfilmet lát — profi színvonalút, önálló művészeti alkotást! Kedvtelésből filmezni kezdő emberek szeme nyílik rá a világra a kamera keresőjén át, s később, valami belső kényszertől hajtva kutatják, megörökítik környezetünk, életünk jelenségeit. A korszerű technika segítségével művészi alkotást hoznak létre. Korunk nép- művészeti alkotásait. Tarnavölgyi György EGYÜTT A FILMKLUB. Színház Csehov: Három nővér Csehov darabjainak világát a jóra vágyó, de tenni gyenge, álmodozásba merülő múlt század végi orosz értelmiség népesíti be nagyobbrészt. Elzárva az igazi, az emberibb, a tartalmas élet lehetőségeitől, valamely kisebb- nagyobb város, vidéki nemesi kúria vagy nyaraló áporo- dott levegőjében fuldokolnak, s vagy beletörődnek sorsukba végül is, vagy valamilyen nem természetes halálnem lesz a részük. Vágyakozni, sóvárogni valami jobb után, és erőtlenül megmaradni a szűk, a lapos, a lélekpusztító körülmények között. Ez a sorsuk. Nagy vágyak, az emberiség boldog jövőjében járó gondolatok —- szürke életek, kisszerű jellemek. Erőtlenek, tehetetlenek még a kis dolgokkal, kis tényekkel szemben is. Ha akad is közöttük olyan, akinek mégis van ereje innen kitörni, az ritka mint a fehér holló, vagy ő sem tudja befejezni teljesen a kitörést, az ív megtörik egy véletlenen, ami azonban csak látszólag véletlen, mert az ok az életmódban, a felfogásban rejlik, mint például a Három nővér Irinája esetében. A hiba nemcsak bennük van, hanem elsősorban a társadalomban, a feudális jellegű viszonyokban, az anyagi és szellemi elmaradottságban. Ezekkel szemben tehetetlenek, azonban ez a tehetetlenség nemcsak a körülményekben gyökerezik, hanem már lelkűkben is, már sajátjukká lett: gyengék arra, hogy változtassanak sorsukon, a környezet előbb-utóbb megtöri, önmagához asszimilálja őket. Gyengék, mert már sem az akaraterejüket, sem az intellektusukat nem képesek „edzésben tartani”. Amikor gondolkodnak, egy meglehetősen szűk körpályán tipródnak nap mint nap, „filozofálnak” — ahogyan Versenyin kifejezi magát a Három nővérben — azaz valójában a jövő, a több száz évre elképzelt jövő ábrándképét rajzolgatják, vagy legfeljebb moralizálgat- nak a jelen állapotokról. Csehovot előadni, játszani, darabjait életre kelteni nagy erőpróba színésznek, rendezőnek. Először azért, mert drámáiban nincs cselekmény a szó köznapi értelmében. Az eseménytelenség azonban csak látszólagos, mert annál több a lelki mozgás, a hangulat hullámzása, az érzelem örvénylése. Ez lüktet figurái között lélektől lélekig, s ha jó az előadás, a színpadon is a színészek között, s a színészek és a néző között is. Ezt megteremteni: kevés hozzá a rendező tehetsége és helyes darabértelmezése önmagában. Ezt igazzá, valósággá tenni csak érett színészi eszközökkel, azonulással lehet. Az a világ, ami Csehov drámáiban elénk tárul, oly mesz- sze van már tőlünk időben, még inkább a történelmi, társadalmi körülményeket illetően, hogy hőseit, az őket fojtogató helyzetet, a légkört csak akkor érzi-érti a mai néző, ha a figurát a színész belül munkáló indulatai, hangulatai bírják szóra, késztetik cselekvésre. Tehát ha ezek a megnyilatkozások, gesztusok nem kívülről ráaggatott ruhaként hatnak. A lélek mozgásainak, rebbenéseinek tükrözéséhez kiérlelt művészi eszközök kellenek, Csehovhoz pedig különösen szükségesek az erőteljes karakterek. Ezért tűnik fel a Csokonai Színház Három nővér produkciójában elsősorban az, hogy erőtlen, a feszültség nem belülről fakad, hanem mintegy kívülről táplálódik a szereplőkbe. Tudjuk róluk, — a szövegből szerzünk róla tudomást vagy következtetjük ki —, hogy mit éreznek, miket élnek át, ezeknek a megszokott jelrendszer szerinti külső megnyilatkozásait észleljük, látjuk, halljuk is. De azt is érezzük, sőt rögtön a tudatunkig hatol, hogy ezek a jelzések igen sokszor nem belső motivációból gyökereznek, csupán olyanok, mintha közük lenne hozzá. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem mindegyik színész játékára áll ez, de az egész előadás együtt: ilyen emléket hagy. Pedig a produkcióból az is látszik, hogy a rendező, Sándor János, a mű hangnemét árnyaltan értelmezi, a komolyság mellett Csehov keserű humorának is jobban teret engedne a játékban; a színészek mozgását nemcsak ökonomikusra tervezte, de sikerült kifejezővé is tennie. A nővérek és a nőalakok közül Olga és Irina egyénisége a legszínesebb, Mása viseli el viszont a legnagyobb fájdalmat, de előtte ő éli át a legszebb érzést is, a szerelmet. Mezei Annamária szépen építi fel az öröm és a fájda- doi közti ívet.Dzsupin Ibolya Irinája kedves,, hamvas a reménykedés időszakában, de az utolsó felvonásban kevesebb színnel játszik. Máriáss Melinda Olgája érzékeny lel- külete mellett is szívós, sokszor erőteljes és mégis gyenge, béna, amikor Natasa (Agárdi Ilona) önző arroganciájával kellene szembeszáU- nia. Kár azonban, hogy Olgája erőteljes érzelmi hullámzásainak megjelenítéséhez sokszor használ túlzottan erős külsődleges gesztusokat, beszédtónust. A darab jelentősebb férfialakjai közül sajnos éppen a Versenyiné sikerült a leghalványabbra. Lengyel János játszotta. Tartása nem katonás, mozdulatai lágyak, beszédtónusa egy civilé. Több mint húszéves hivatásos katonáskodás még akkor is érdesebbé, katonásabbá, férfiasabbá tesz egy férfit, ha az gondolkodó elme, ha a lelke civil maradt. Kuligin gimnáziumi tanárt, Mása férjét, Korcsmáros Jenő igen jó színekkel ábrázolta. Amikor ő megjelent a színen és beszélni kezdett, érezni lehetett, hogy egyéniség, akit életre kelt, még ha komikus, szánalmas is. Seregi István Pokorni halála okorni Béla tanár, negyvennyolc esztendős magyar állampolgár 1977. június 17-én kiesett a szegedi személyvonatból és azonnal meghalt. Egy elvált feleséget és egy felnőtt lányt hagyott maga után. Zsebében nyolc forint ötven fillért ta. láltak, továbbá egy zsebkendőt, egy fényképet Lea nevű gyermekéről és egy hajkoszo- rút, aminek a színe meglepően hasonlított volt felesége bronzvörös hajára. Az asszony tagadta, hogy a fürt tőle származna. A vizsgálat megállapította: az erősen ittas Pokorni Béla haláláért senkit sem terhel felelősség, a vonat ajtaját ő maga nyitotta ki, annak kinyílását nem műszaki hiba okozta. Vonatjegye Szegeden túlra, egy kis faluig volt érvényes, ahol tíz év után először, ismét tanári állás várta. Részlet egy levélből. Dátum 1977. augusztus 18. Feladási hely: Győr. „Tisztelt uram! Nem tudom, milyen alapon avatkozik bele a legbelsőbb magánügyembe? Az biztos, ha maga ismerte elvált férjemet, — ami nem túl na^y dicsőség —, akkor tudnia kell, hogy megrögzött .iszákos volt, akin senki és semmi sem segített. Szeretném, ha nem foglalkozna velem, mert esküszöm mindenre, hogy amíg lehetett, én mindent megtettem érte. Soha meg nem csaltam, tűrtem, amíg tűrhettem. Csupán azt sajnálom, hogy lányom, aki pedig velem él, akit én küldtem egyetemre, képes volt egy ilyen emberrel, aki csak szégyent hozott ránk, a kapcso. latot — akaratom ellenére — tartani. Egyébként az a haj csak hasonlít az enyémre. Sebes Edéné” Az elhunyt két héttel halála előtt távozott sokadik elvonókúrájáról, ahol ezúttal hat hónapot töltött. Eljövetelét egy héttel megelőzően kapta az értesítést, hogy a fa. lusi iskola, egyelőre csak szerződéssel, de hajlandó őt napközis tanárnak alkalmazni. Pokorni — orvosai szerint —, ha nem is gyógyultan, de némi reményt keltőén távozott az intézményből. Dr. Márk József igazgató főorvos véleménye: „Meg kellett adnunk neki ezt a sanszot. Tudtuk: egészséges sosem lesz, de nem olyan volt az állapota, hogy akadályt gördíthettünk volna távozása elé. Ügy gondoltuk: legrosszabb esetben újra idekerül. Pokorni Béla nem lett öngyilkos...” Egy útitárs a vonatról: „Mi kártyáztunk, és iszogattunk is közben. Láttuk, hogy a pasas mátós, a Jóska még mondta is, hogy az ajtó körül babrál, de gondoltuk, hadd szórakozzon. Egyébként a Sanyi húzta meg a vészféket ...” Dr. Márkus Frigyesné pszichológus a Pokorni Béla elmondása alapján készült gyorsírásos jegyzetből ismerteti az elhunyt életrajzát. Álljon az életrajz itt úgy, mintha maga a volt tanár diktálná: „Szüleim falusi tanítók voltak, édesapám 1937-ben, nyolcéves koromban meghalt. Volt három húgom, így nem csoda, hogy nehéz évek jöttek ránk. Az erdélyi bevonulás után anyámat Nagyváradra helyezték. Egészen 1948-ig éltünk ott. Iszonyúan szórakozott gyerek voltam. Megesett, hogy hideg télben nagykabát nélkül indultam haza az iskolából; általában, az egész család az én viselt dolgaimon röhögött. 1948-ban anyám úgy döntött, hogy visszajövünk Magyarországra. Miskolcra mentünk. Emlékszem, egy hétig vagonban laktunk, később egy szükséglakáshoz — pincehelyiséghez — jutottunk. Képzelhető, milyen volt: az egyik reggel arra ébredtünk, hogy elöntött minket a szennylé. Aznap csak tisztái, kodtunk, senki sehová el nem ment, mert olyan büdösek voltunk. Később azért jobb napok virradtak ránk: lett lakásunk és engem 1949-ben felvettek az egyetem matematika—fizika szakára. Jó tanuló voltam, jól éreztem magam; családias hangulat uralkodott ott. Maradhattam volna az egyetemen is, de inkább a kunhegyesi gimnáziumot választottam. Talán azért, mert nem bíztam eléggé a tudásomban. Végül Győrbe kerültem, ahol megnősültem. Lakásunk nem volt, ezért az iskola könyvtárában húztuk meg magunkat. Feleségem hamarosan kisbabát várt. Lányom 1955-ben született, pon. tosan november 7-én. Rövidesen társbérletbe költöztünk. A társbérlet minden átkát vég;igéltük. Nekem órákra kellett készülnöm, dolgozatokat kellett javítanom, rövidesen rászoktam arra, hogy eszpresszókban, vendéglőkben dolgozzak, éljek. Rákaptam az italra. Hamarosan már minden este berúgtam. Az ivás miatt egyre több lett a zűr. Nem hibáztatom én a feleségemet, legfeljebb azért, mert az első berugá- somtól kezdve egyetlen jó szót sem mondott nekem. Lényeg, hogy rövidesen az iskolából is kidobtak. Igaz, ekkor még szerencsém volt, □ KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
