Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Bioritmus N apjaink egyik slágere. Az Inter- press Magazin népszerűsítő cikke nyomán megtudhattuk, hogyan függött össze élsportolóink teljesítménye bioritmusuk fázisaival, hogy Bartók közvetlenül kettős kritikus napja előtt halt meg, s hogy Mengyelejev érzelmr és szellemi pozitív fázisban volt, amikor rájött az elemek titkára. Piaf fizikai kritikus napján esett össze a színpadon. Van, aki hiszi, s van, aki tagadja, hogy az ember fizikai, érzelmi és értelmi bioritmusai 23, 28 és 33 naponként váltakoznának. Az egész bioritmus ügygyei kapcsolatban annál, hogy tudósaink mennyire ismerik el, vagy tagadják e periódusok valószerűségét, sokkal jobban foglalkoztatnak azok a dolgok, melyeknek csak közvetve van közük hozzá. Például az, hogy milyen fázisban volt a ritmusgörbéje annak az üzemvezetőnek, aki egy napon rájött: valami nincs rendjén a munkafegyelemmel. Feltehetően igen pozitív fizikai fázisban lehetett, hiszen műszakkezdés előtt és után kiállt a blokkolóórához, lesni, ki mikor érkezik-távozik. Mit tudott meg vajon? Két időpontot. Mert ha a műhelybe belépett, ott látszólag lázas munka fogadta, s nem volt olyan viszonyban a beosztottakkal, hogy emberi gondjaikról őszintén szólhattak volna. Igen, hallunk néha „hajcsárokról”, akik azt hiszik, akkor jó a munkafegyelem, ha'állandóan ott vannak a beosztottak nyomában. De bőven van példa a másik végletre is. Egyik szövetkezetünk szakmunkása mondta: azt csodálja, hogy még mindig tud a cég fizetni. Nem óhajtaná ő magát agyondolgozni, de ez a lógás már neki is sok. Senki sem ■ ellenőrzi őket, a főnökök többet vannak a presszóban, mint a műhelyben. A buszon hallom, amint két hölgy azt csicsergi egymásnak, hogy már megint nem tudtak semmi jó cuccot venni a leértékelésen. A főnök csak ebéd után engedte ki őket, s addigra azok, akik délelőtt kimehettek, már mindent összetúrkáltak. Nagyvállalati adminisztrációs folyosó, reggel 8—9 között: kávé, fésülködés, manikűr, értekezés az új ruhákról, a tegnapi tévéműsor, Pistike óvó nénije, a szomszédasz- szony vacsorája stb. Délután négytől libasorban a mosdótükör előtt, fél öt előtt öt perccel kesztyűben-kalapban, kéz a kilincsen, az, idő múlására várva. Beidegzett „bioritmusok.” S közben vajon mennyi üresjárat? Kritikus napja lehetett valamennyi érdekelt raktárosnak és ellenőrnek, akiknek a szeme láttára csempésztek ki félkész terméket egyik nagyvállalatunktól. A kapun kívül ugyanis már csak egy élelmes kisiparos vette hasznát, nyilván megfelelően honorálva a fáradozást, Ügy látszik, vannak még további fázisok, azokon felül is, amiket már feltártak. Mert különben mivel magyarázhatná a hivatali funkcióját kisebb- nagyobb szívességek, egyszóval előnyök szerzésére használó vezető, vagy lelki- ismereti fázisa állandóan a holtponton van? Jó lenne továbbá tudni, milyen bioritmus vezérli a szemtől szembe mézesmázos kollégák, kartársak, szaktársak szokásait, akik igazi arcukat csak a másik háta mögött képesek megmutatni? Vajon hogy néz ki az értelmi-szellemi görbéje a társait a főnök előtt fúró-faragó ügyeskedőnek? Körülbelül úgy, mint a gerince. S milyen az értelmi fázisa annak a vezetőnek, akinek nyitva van a füle az efféle susmusra? Jó, vagy rossz napja van? N éhány napja tudósok nyilatkoztak a rádió mikrofonja előtt. Többségük cáfolta az egész bioritmus ügyet. Érdekes példákat hoztak, tudják hogy sok ember vezet naprakész bioritmusnaptárt. Van „mentség”, ha egy nulla pontos napon selejtet gyárt, össze- vész a munkatársával, ellógja az időt. Biológusaink szerint vannak^ bizonyos bioritmusok — ilyen a szívműködés — s vannak pozitív és negatív fázisok is, de a napokhoz kötött váltakozás: abszurdum. Ki-ki saját tapasztalataival támaszthatja alá, hogy egyelőre bőven elég volna, ha munkaszervezésben, értelmes emberi, munkahelyi kapcsolatokban — egyelőre naponta megtalálnánk egy 8 órás periódus pozitív fázisait. Hajdú Lászlóval, a Nyíregyházi Vas- és Fémipari Szövetkezet elnökével a vezető munkájáról A Most hét éve, hogy ön, mint második, vagy még pontosabban: nem hivatalos jelölt megkapta az elnökválasztó gyűlés szavazatainak csaknem mindegyikét. Minek vélte akkor ezt az eredményt? — Annak semmi esetre sem, hogy engem rendkívüli képességeim vagy tulajdonságaim miatt ennyien szerettek volna. Sőt! Ha jól belegondolok sokan haragot is táplálhattak magukban velem szemben, mert aki csak egy kicsit is ismert, azt tartotta, szigorú, néha túl kemény ember vagyok. Aki pedig szereti a rendet maga körül, bizony nem mindig jó ember. Én ehhez szoktam még az inasévekben, belém ivódott, nem tudtam kibújni a bőrömből a háború után sem.' Miért mégis engemet választottak meg? Talán azért, mert egyesek már akkor tudták, hogy közeleg a kócerájkorszak vége, szakosodni kell a villamos berendezésekre. Ha így van, akkor pedig legyen olyan valaki az elnök, aki ehhez ért a legtöbbet. Én akkor már — 1971-ben — csaknem tizenhárom éve ebben a szövetkezetben futottam a fiatalkori álmom után, amit kettétört a háború. £ Mi volt ez az álom? — Amióta, az eszemet tudom, elektroműszerész szerettem volna lenni. Nem volt rá lehetőség, s már azt is nagy szerencsének tarthattam, hogy géplakatos tanulónak bejutottam a kisvasúihoz. Negyvenháromban szabadultam, s mivel megvolt a négy polgárim, jelentkeztem a felsőfémipariba, Debrecenbe. Jött a front, az iskolát bombatalálat érte. Biciklivel hajtottam be a papírjaimért, s aztán egy magánvállalkozásban lévő eletro- mechanikai műhely alkalmazott, ahol rengeteget tanulhattam. Államosítás, új feladatok, átkerültünk az áram szolgál tatóhoz, ahol szintén megkezdődött a szakosodás. Mind messzibbre került az én álmom a műsze- részségről, jóllehet közben megszereztem a villanyszerelő szakmát is. ötvennégyben azért jöttem ehhez a szövetkezethez, mert felcsillant a remény: nagy lesz az igény a villanymotorok javítása iránt. Három egykori munkatársam ma is itt van: együtt kezdtük. A Tehát hét évvel ezelőtt mint villanyszerelőt ültették a szövetkezet elnöki székébe? — Ez a kérdés így túl színpadias és nem is pontos. Először: akkor már túl voltam a részlegvezetésen is, az egész szövetkezet műszaki vezetőjeként ismertek. Másodszor: technikusi oklevelet szereztem a miskolci villamosipariban. Harmadszor: semmilyen elnöki székbe nem ültem be, ha papírmunkám akadt, azt is a műszaki vezetői irodában láttam el legszívesebben. Talán el sem hiszi, hogy az én „elnöki szobám” valójában egy istállórészben volt először ... A Elképzelem, senki sem jött szívesen egy w volt istállóba... — Talán az első „haragosokat” akkor szereztem. Ráadásul pénzünk sem volt elég, nem tudtuk kifizetni a tsz-t, úgyhogy sátrakat vertünk fel az ólak mellett és azokban dolgoztak lakatosaink. Az adminisztráció pedig hallani sem akart róla, hogy otthagyjuk a belvárost és kitelepüljünk a perifériára. Már akkor megkaptam a hátam mögött, hogy ez a Hajdú csak a maga feje után megy... Ezt meg én érzem túlzásnak, önre min- w dig hallgattak az emberek. Vagy nem? — Hogy mindig, ez túlzás. Igaz. én ötvennégytől sok éven át együtt sírtam és nevettem az itteni munkásokkal; brigád- és művezetőként is fizikai munkát végeztem, egyszerűen azért, mert szerettem csinálni és akkor luxus lett volna kék köpenyben, fehér gallérral karmester módjára „dirigálni” a melót. Mi, „elektromosok” sose unatkoztunk: tele voltunk megrendeléssel, létszámban is szépen gyarapodtunk s ha akadt valami bonyolult munka, ott nem volt helye a szája- lásnak, ott bizonyítani kellett... Persze, nem én voltam az egyedüli, aki. ha baj volt, tudta, hova kell nyúlni... A Mindegy, hogy melyik szobában, ön w mégiscsak munkásként ült a vezetői, az elnöki székbe. Milyen érzés volt? — Nekem arra nem volt időm, hogy elmerengjék efölött, hogy most ez milyen érzés. Megszületett a döntés, bogy villamossági irányban fejlődünk és — mi tagadás — én, mint egy megszállott, úgy vetettem magamat a munkába. Említettem már, hogy én a fiatalkori álmom nyomába szegődtem. Szerencsémnek érzem máig is, hogy az elnökválasztás idején ez a vágy egybeesett az igényekkel: annyi elektromos megrendelésünk adódott, hogy nem győztünk vele. Vettünk egy mély lélegzetet és azt mondtuk: ezután csak komplett trafóállomásokat, transzformátorokat és azok tartozékait gyártjuk, a többit elhagyjuk. Négy éve ennek és az idén például már 212 milliót tervezünk s ennek nyolcvan százaléka közvetve vagy közvetlenül exportra jut. Van már tisztességes csarnokunk, a könyvelők is elfelejtették az egykori tehénistállót... A Bocsásson meg, hogy közbevágok: ez így túlságosan simának tűnik. — Valóban, és talán még egy kis dicsekvés íze is van. Pedig nem volt ez ilyen egyszerű, különösen nekem nem, aki sokáig két kő között őrlődtem. Sok munkásunkkal együtt küszködtem éveken át, úgy ismertük egymás baját, gondolatát, mint a tenyerünket. A munkásember azt tartja: aki tudja, hogyan kell megfogni a kalapácsot, vagy akivel együtt szívta a munkapad leheletét, az átérzi az ő egész életét. Éreztem, hogy engem talán ezért szeretnek. Csakhogy nem minden munkás képes felismerni adott esetben az igazi érdekét, s ez sok kemény összecsapást eredményez. Például amikor megszüntettük a lakatosrészleget, sokan a szemembe, még többen a hátom mögött mondták: mi a francnak ez a felfordulás, minek felhagyni a bevált dolgokkal? Amikor meg a darupályát kezdtük építeni, akadt, aki szépítés nélkül beolvasott: csak pocsékoljuk a drága pénzt, elúszik a nyereség, meg hogy semmi kifogása az ellen, hogy szórakozzam, de ne az ő kontójára. Mit szépítsem a dolgot: sokszor marcangoltam magamat, hogyan tudnám elhitetni az emberekkel: mindez nem az én dicsőségem, hanem az ő érdekükben van. A Gondolom, nem hiába évődött, végül is w belátták az emberek és ön győzött. — Nem én győztem, hanem azok, akikkel együtt hoztuk a döntést. Mert én még sohasem döntöttem egyedül, nem erőltettem rá az akaratomat a kollektívára: mindig kértem a felkészült munkatársak véleményét. Persze, akadt vereség is, nem is egy. Emlékszem, hogy például milyen ellenállást váltott ki a szövetkezetben, amikor erőltettem, hogy komoly nagyberuházások komplett villamosberendezéseit vállaljuk el. Az egykori lakatosrészleg dolgozói hallani sem akartak róla: ez a munka nem az ő nehézkes kezüknek való. Féltek tőle, itt már esztétikai követelményeknek is meg kellett volna felelni. Egy kicsit ma is sajnálom, hogy visszavonultam. De nem tehettem mást, mert végül egyedül maradtam volna a döntéssel. Én pedig egyedül itt semmi sem vagyok. Persze, örülök is egy kicsit az emberek akkori ellenállásának: gyorsan sikerült találnunk olyan munkát, ami jobban testreszabott volt és amiből végül is a mostani biztonságos termelésünk kinőhette magát. A transzformátorok vasszerkezeteit most például kiváló minőséggel csinálják az egykori lakatosrészleg dolgozói, több újítással bizonyítják: kedvüket lelik benne. És ez sem közömbös! A Említette, hogy a döntéseket vita előzi ^ meg, s hogy igyekeznek mindenki kedvében járni. Szerintem a sok vita káros is lehet, az meg elképzelhetetlen, hogy mindenki kedvére határozzanak. — Nézze, mi csak addig vitatkozunk, amíg hasznos gondolatok születnek. Itt nincs idő agyonértekezni a termelési kérdéseket, de megadjuk a lehetőséget a vélemények kifejtésére. Mert ha meggyőzzük a kétkedőt elképzelésünk helyességéről, akkor már ő is magáénak vallja azt és nekidől a nehezének ... Azt pedig én egy percig sem állítom, hogy mindenkor mindenkinek a kedvében járunk. Például akit a szövetkezeti tulajdon károsítása miatt el kellett tanácsolnunk —, mert ilyen is volt! — vagy akit figyelmeztetni kellett az italozás fékezésére, netán emiatt kimaradt a jutalmazottak közül, annak aligha szereztünk örömeit. Egy munkásból lett vezetőnek az ilyenekre különösen oda kell figyelnie, mert különben eluralkodna a bratyiszellem, a haverság, klikkek alakulnának. amivel a vezető nemcsak a saját pozícióját gyengítené, de aláásná a munkáskollektíva legerősebb bástyáját, a fegyelmet. A Ha már itt tartunk: ön köztudottan a ® munkacsarnokban szereti tölteni ideje nagy részét. Ne vegye sértésnek: azzal, hogy ráköszön a munkásokra, még nem valósította meg a jó kapcsolatot velük. — Értem a célzást, de nem veszem magamra. Én nem a süvegelés miatt, netán önmutogatás végett időzöm a műhelyekben. Nézze: megtehetném, hogy a középvezetőktől írásban bekérném a helyzetjelentést, a hangulatjelzést, netán a problémákat. De a papír csak papír: néma, türelmes, nem szól, nem kontráz. Sokszor a legprecízebb jelentésnél is többet mond egy leszegett pillantás vagy egy erős kézszorítás. Különben sem én sem a többi vezető nem azért jár a termelő- műhélyben, hogy panaszfelvételt, óhajperceket tartson. Nálunk gyakorlat, hogy a vezetők — a brigádvezetők is — elibe menjenek a gondoknak, időben jelezzék a bajokat. Ezért nekem még egyszer sem rácigálták a kabátomat a gépeknél amiatt, hogy keveslik a bért, a jutalmat. A mi munkásaink jól tudják, hogy ez a közvetlen főnökre tartozik, aki sokkal jobban ismeri a körülményeket, mint mondjuk én. Egyébként azért szeretek lemenni a termelő területre, mert valójában én mindig ott érzem a legjobban magamat. Ott valahogy több a levegő, teljesebben fel lehet oldódni és a szakmából sem szeretne felejteni az ember. A önről azt tartják, hogy a tárgyalások alkalmával gyakran közbeszól. — Nem tagadom, ilyen a természetem. Szeretném, ha egy-egy jó elképzelésnek minél több pártolót szereznék. Egyébként, ha a megrendelő partnereinkkel tárgyalunk, én akkor is mindig hangosan gondolkodom: nem szeretek titokban manipulálni, hátúiról jövet tisztességtelen előnyhöz jutni, ahogy mondani szokás: megvágni őket. Néha úgy tűnik ez az őszinteség nem jövedelmező, de hosszú távon beérik. A Nem gondolja, hogy az örökké közbeszóló vezető azt a látszatot kelti: vegyétek tudomásul, mindenhez én értek a legjobban. — Ezt már csak azért sem gondolhatom, mert én sohasem akartam éreztetni a nálam felkészültebb mérnökkel, hogy én többet tudok. Mert ez nem igaz. Szerintem minden vezető legszemélyesebb érdeke, hogy a reszortok gazdái azon a területen többet tudjanak a főnöknél. Ha fordítva lenne, akkor például a munkaügyis vagy a főkönyvelő helyett nekem kellene.elvégeznem bizonyos dolgokat. Ez pedig képtelenség. A mai bonyolult termelési körülmények között nincsenek, nem lehetnek mindent tudó vezetők, ezt tudomásul kell v,enni. Ezért szeretnék én minél több jó képességű fiatal mérnököt, technikust és magasan képzett szakmunkást magam mellett tudni. A Hallani viszont arról, hogy néhol idegenkednek a diplomás fiataloktól... — Ez a vélemény ma már csak beidegződés, elavult legenda. Lehet, hogy elvétve akad példa rá, de nem általános. Az a vezető. aki netán fél a felkészült szakembertől, az elsősorban önmagától fél. csak palástolja ideig-óráig. Egy munkásvezetőnél ennek különösen nagy a tétje: a gépeknél dolgozóknak sem szimpatikus, ha a főnök féltékeny és a víz alá akarja nyomni a jó szándékú diplomást. Különben: a mai munkásvezetőt sem a micisapka jellemzi már, hanem, hogy megvan a korszerű szakmai ismerete, hogy a valóságos életet éli, reálisan gondolkodik, ha álmodozik is," a földön jár; hogy átérzi a lakásgonddal küzdő lakatos gondját, a négy gyermekét egyedül nevelő özvegy nehéz óráit, a húszfilléres órabér jogosságát, vagy hogy vállalja az igazságot akkor is, ha azzal fájdalmat okoz. ^ ön ilyen munkásvezetőnek érzi magát? — Ilyen szeretnék lenni, de nem köny- nyű. Máig is sajnálom például azt a fiatal vegyészmérnököt, aki itthagyott bennünket, mert a festési munka csip-csup kis ügyeivel terheltük. Én sem figyeltem rá eléggé, mert elhitettem magammal, hogy nekem erre nincs időm. Pedig ha időm nincs, akkor semmim sincs. Egy vezetőnek az idő a legnagyobb kincse. Ezt pedig nem szabad úgy elpazarolni, hogy az emberekre már ne maradjon. Mert később hiába búvunk a tetszetős számok mögé: hogy így a milliók, meg úgy a százezrek. Az a mérnök most nagyon hiányzik, nem tagadom, szeretném visszacsalni, és egy kicsit pótolni a korábbi figyelmetlenségemet. De ugyanígy vagyunk néha a kevésbé látványos posztokon dolgozó munkásokkal is; azokkal, akik nem mutogatják magukat, csak dolgoznak csendesen, pontosan, megbízhatóan. Róluk megfeledkezni — több. mint egyszerű figyelmetlenség. £ Köszönöm az interjút. Angyal Sándor r i 'Vasárnapi 1 INTERJÚ 1978. február 5. O
