Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-26 / 49. szám

1978. február 26.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Egy sajátos arcú város

— Ha elbontják a mostani kultúrház épületét — mondta a műegyetem egyik tanára —, akkor mitől lesz Kisvárda Kis- várda?

A válasz, jól beidegzett módon egy sztereotípia volt: — Attól, hogy rohamosan fejlődik az ipar.

A valóság azonban ennél bonyolultabb. Talán a két véglet — a hagyományt idéző épület és a jövőt ígérő gyárnegyed — közé kell beillesztenünk a város sorsát.

A Csipkerózsika- álom vége

Minden akkor kezdődött, amikor a városi rangot megkapta Kisvárda. A cím megadása varázsütés volt, amelyre felébredt a csendes, nagyközségi rangot élvező település. Hogy mekkora a hirtelen bekövetkezett változás, annak bizonyítására egy viszonyszám : a hatvanas években egy ötéves terv időszakára 9 milliója volt a tanácsnak, ez az összeg most egy- milliárd (!) forint.

Persze az urbanizáció nem mérhető forinttal, viszont forint nélkül nincs urbanizáció. Most azt vethetné valaki szemembe: régen is város

volt Kisvárda, mégpedig jelentős. Nos, a régi városi mivolt tény, de egy kis vizsgálódás és kidérül: tipikus kisvárosról volt szó. Betöltötte a kereskedelmi központ szerepét, bizonyos kulturális funkciói is voltak, de fejlődésének üteme nem volt számottevő. Területi közigazgatási, ellátási és oktatási központ jellege megtermelte a protekcionált értelmiséget, a félvárosi tsz-tagságot, a viszonylag nagy létszámú alkalmazotti réteget. A dinamizmust a közéletben egy tradicionálisnak számító

üzem, az öntöde jelentette, amely azonban se mint gazdasági, se mint társadalmi egység nem képviselt olyan erőt, amely lényegesen változtathatott volna a helyzeten.

Az álomból ébredéshez teljes strukturális változás kellett. Korai lenne azt mondani, hogy ez a folyamat immár lezárt. De egy hét-nyolcéves időszak már mutatja: Kisvárda életében nagy változások történnek.

Város

vagy nagyváros?

A Rétköz fővárosának jövőjét firtatva okos koncepcióval találkozunk. A helyi szemlélet egy világviszonylatban modern elvet képvisel: kereteket, maradandókat szabni a civilizált együttlét- nek a tágabb természet közepette. Nem félnek attól, hogy a régebbi városrészeket, ott, ahol indokolt, megőrizzék, s folyamatosan biztosítsák azt, hogy múlt, jelen és jövő úgy kapcsolódjék egymáshoz, hogy gondolatilag is egységet képezzen.

Hogy a város kialakítása ilyen nagy súlyt kap az írás elején, annak az az egyszerű oka: a létrejövő ipari háttér a lakóhely megannyi gondját veti fel. A lélekszám jelenleg a 17 ezret is eléri, nappal ez 3,5—4 ezerrel nő, hiszen rengeteg a bejáró munkás. A lakószám-növekedés azonban nemcsak mennyiségi — lakás, infrastrukturális, ellátási, szolgáltatási —, hanem minőségi gondokat is felvet.

A korszerű iparban dolgozók jogos követelménye, hogy biztosítsák számukra a modern élet feltételeit, amihez természetesen azonnal odasorakozik a régi városlakó kívánsága, aki nem akar lemaradni az újak mögött. — Ha valahol egy új utca nyílik — mondják —, ott azonnal van víz, villany, járda és út. De nálunk, akik évtizedek óta fizetjük a községfejlesztést, még egy kövesutat sem csinálnak.

Ha a konfliktus csupán annyi lenne, amit az út és a Járda takar, akkor a kisvár- dai gondok talán könnyebben megoldhatóaknak bizonyulnának. De van, ami az ügyet bonyolítja. Az egyik régi kereskedő summázta ezt, talán akaratán kívül: —Nézze uram, ebben a városban mindig volt pénz és vevő. De, s ezt higgye el nekem, most olyan valamivel találkozom, ami eddig nem fordult elő. Újra kell tanulnom az árukat és ami még nehezebb, a vevőket. Olyan igények vannak, amiről álmodni sem mertünk valaha. És hol van már a kényelmesen turkáló „nagyságos”?! Mondjam azt, hogy öntudatosak lettek a vevők?

Átrétegződés

A megállapítás okának kutatásakor abból kell kiindulni, hogy a kisvárdai lakosság valóban más, mint volt akár 20 évvel ezelőtt is. A tízezernél több foglalkoztatott több mint a fele ipari munkás. Ha nem is a szó szoros értelmében vált munkássá mindenki, de egyre nagyobb azok száma, akikre a gyár nevelő, formáló hatása rányomja bélyegét. A munkássá válás folyamata ma olyan tényező, amely pozitív nyomot hagy a közéletiségen éppúgy, mint az általános magatartáson.

Figyelmet érdemel az a tény, hogy változatlanul az öntöde tradicionálisan nevelő környezete adja a legmarkánsabb munkásegyéniségeket. Az új munkahelyek ugyanakkor a jól képzett szakmunkások révén jelentenek friss, a hagyományt jól kiegészítő erőt. A VSZM, az Egyesült Izzó, a csirkegyár, a szeszipar, a malomipar, a vasipari és a ruházati szövetkezet több mint ötezer munkása új életformára kényszerül. Részben a saját igénye, részben a környezet meghatározó volta miatt.

A több mint ezer értelmiségi is jelentős szerepet kap. Saját szűkén vett munkáján kívül a köznevelés és -művelés révén, részben az urbanizáció települési viszonyai miatt feladja elzárkózottsá- gát, és egyre intenzívebben kapcsolódik nemcsak a látványos közéleti tevékenység véráramába.

A korábban jelentős számú parasztság Kisvárdán erősen lecsappant, anyagi lehetőségei révén bekapcsolódik a városi életformába, és mindinkább olyanokra korlátozódik, akik a gépesített nagyüzem technikai személyzetének számítanak. Lépés- kényszerbe kerültek az alkalmazottak is, akiknek éppen a tempó növekedése, a nagyobb lélekszám és igény miatt mind az igazgatásban, mind más területeken más követelményekhez kellett felnőniük.

A tervmódosító élet

Amikor Kisvárdán néhány évvel ezelőtt a város új arculatát tervezték, az a nézet alakult ki, hogy a centrum áttevődik a főutcával párhuzamosan kiépülő új negyedre. Minden törekvés ellenére ezt a szándékot az élet módosította. Kiderült, hogy a főtér és a főutca, mint természetes rendező elv és erő nem szűnt meg. A lakosság, a régi és az új, ragaszkodik a tradicionális tengelyhez. A város vezetői úgy döntöttek, hogy a jelképnek is felfogható lakossági határozatot nem utasítják el.

Miért mondom ezt jelképesnek? Nos azért, mert ebben az élet változtatta tervben benne foglaltatik egy rendkívül érthető emberi gesztus. Annak a hagyománynak megőrzésére tett szándék, amely megőrzi Kis- várdából azt, ami Kisvárdá- vá teszi. Persze ez nem egy- egy épület jelenén vagy jö- vőjén múlik, hanem egy szemléleten, amely összehozza a tegnapot a mával, utat jelöl a jövőnek, karaktert teremt.

Amikor mindez szóba került a városi pártbizottságon, Vargha András titkár nagyon frappánsan fogalmazott: — Meg kell őriznünk mindazt a jót, amit egy viszonylag kis város kínál. Azt az emberi kapcsolatot, amely lendítő és kontroll is egyben. Az emberi kapcsolatokhoz kellenek a munkahelyi körülmények, de szükséges ehhez egy olyan város, amely nemcsak lakóhely, de érzelmi, hangulati elemeivel is otthont jelent.

Vagyis kimondatlanul, de megfogalmazták a legtöbb városban ható elidegenedés elleni gyógyszert. És ez nem egyszerűen városrendezés, hanem ez a vegytiszta politika. Ki merné ugyanis vitatni, hogy egy érzelmileg is közös nevezőre hozott lakosság tevékenysége hat termelőmunkájára, de ugyanakkor éppen az emberi relációk révén szocialista közösséget teremt egyébként heterogén embercsoportokból.

A fejlődés gondjai

Az élet azonban nem egyszerű. A szép elgondolások megvalósításához idő kell. A túlzsúfolt óvoda, iskola, bölcsőde feszít. Az egykori zsidóboltok sora helyébe korszerű üzletek kívánkoznak. A vendéglátás^ még falusi színvonalú. A régi és új negyedek közötti feszültségek realitások. A városi életforma megszokása egyéni és közösségi konfliktusokat okoz.

A város politikai és köz- igazgatási vezetői mindezt számba vették. Vajon talál- tak-e valamit, ami mindennek segítője, oldója? Nos, a leghatékonyabbnak bizonyult a városszeretetre hivatkozás. Ez olyan közéleti mozgást eredményezett, ami az emberi kapcsolatokat erősítette, nevelő, építő elemmé vált. Kisvárda több mint ezer kommunistája az őszinteséggel és a személyes példamutatással jelenti ehhez a mozgatóerőt.

Napjainkban revízió alá vették azt a korábbi elképzelést, amely világszerte a nagyvárosok jövőjét hirdette. Kiderült, hogy a közepes települések áttekinthető rendje ad kellemes életteret, teremt alkotó légkört. Az iparával erősödő Kisvárda mai és távlati tervei erre épülnek. Hangsúlyozottan az ember maradt a középpontban, akinek magasszintű munkájához emberi léptékű városra van szüksége.

Bürget Lajos

Másnap reggel

E

lőször csak légyzümmögésnek tűnt, de ahogy csukott szemhéja alól elröpködtek a szikrázó csillagok, úgy érezte, nyomban szétrázza agyvelejét a vekker.

ötre húzta fel az anyja, mint mindig.

Fél hatkor indul a busz, huszonöt perc az út a gyárig.

Kiment a konyhába. A literes bögrével vizet mert a zománcos vödörből, és belezúdította a lavórba. Oldalt egy kopottas he- verőn feküdt áz apja. A kockás pokróc alól kilógott a lába, amit tegnap este sem mosott meg. Megint oda volt a Fekete Menyasszonyban. Ha ott tölti az estét záróráig, akkor csak a cipőt rúgja le, zoknistól, nad- rágostól dől el a konyhában.

Anya nem szól. Anya már annak is örül, ha nem kell csitítani, mint azelőtt, amikor az öreg folyvást azzal rémítette a családot, hogy egyszer még ledöfi Kövest, a műhelyfőnököt, aki egy aljas gazember, felfelé nyal, lefelé tapos, pedig jobban tenné, ha az asz- szonyára vigyázna, aki egy riherongy, az egyik kiránduláson végigment rajta a fél brigád.

Anya tudja, hogy mindebből semmi senc igaz, csak az öreg ivott többet a kelleténél, ami minimóze két liter kövidinka. Merthogy azt szereti, az a legolcsóbb.

Beletemette arcát a jéghideg vízbe. Érezte, ahogy összébb húzódnak a kiduzzadt erek a szólítóján. Hiába, ami sok, az sok. Az a fehér rum már nem hiányzott az este.

... Az este. Persze, akkor ő sem gondolt rá, hogy most ötkor szirénázik az óra, ismét bele kell lépni a valamikor még farmer volt nadrágba, amin a legszebb dísz az a két folt a fenekén, amit három üveg sörért tett rá még tavasszal Soskovics, aki társbérletben lakik hárommal odébb, mint nyugdíjas, s csak annyit fusizik mindennap, amennyi három üveg sörre elég.

Az öreg a dikón nagyot fújtatott és befordult a fal felé.

Kivette a kenyeret a fehérre mázolt kre- dencből, s amíg a zsírt rákente a két körül- karéjra, meg a fonnyadt zöldpaprikát vékony szeletekre vágta, az esti szendvicsekre gondolt.

... Semmi kedve nem volt az egészhez. Bránicz meg csak egyre hajtotta, marha vagy te, kisapám, kihagyni egy ilyen ritka alkalmat, amikor bolondul érted a Bábuska.

Ez a Bábuska már többször ráköszönt a gyári kijáratnál, amikor a blokkolóórába bepréselte a lapját, de neki nem jelentett semmi különöset. Most meg egyszeriben kiderült, hogy a bogárfekete hajú asszonyt tavaly elhagyta a férje, azóta tökegyedül él, pazar lakása van, pénze, mint a szemét, egy vagyont örökölt a vidéken elhalt öregeitől. Nála volt parti tegnap este, ott szoktak találkozni a lányok a könyvelésből. Bránicz csak hajtotta:

— Garantálom, elfelejted az órát is, hogy valaha zsíros kenyeret csomagoltál ebédre. És az a nyanya, öregem! Az maga a szexmennyország.

Van egy rendesebb farmerje is. Ezerért vette a piacon, táskából. A fekete garbója nem volt tiszta, de kért egy kis Bac sprait a húgától, azzal valósággal megöntözte a hóna alját. Fújt egy kicsit a cipőjébe is, hogy ne érezzék a legkisebb lábszag sem. Így ment el az este.

Anya kiszólt a kisszobából:

— Vidd el az egyik körtét is, jó leveses. Szegény anya. Vesekővel szenved, a fogát is csináltatni kellene, de fél az orvosoktól, meg a pénzt is sajnálja, inkább törülközőket vesz rajta a húgának.

Suttogva válaszolt:

— Koszi! Feküdj még le, aludj!

Az újságpapíron, amibe a zsíros kenyeret készült becsomagolni, az állt, hogy tavasz- szal már nem lesz hiánycikk a püspöklila csempe a fürdőszobákba, mert az ipar fokozza a termelést. — A jó édes nénikéte- ket! — sziszegte a fogai között, s ekkor jutott eszébe, hogy a lavórból ki kellene önteni a szappanos vizet a szennyesvödörbe. Kiöntötte. Az újságpapírba csavart zsíros kenyeret becsúsztatta vászonszütyőjébe, két kezét beledugta a farmerdzsekibe, és magára rántotta.

Majdnem megfeledkezett a tejről. Anya mindennap pontosan ugyanoda tette a méter mély speizban: a félig nyitott északi ablakhoz. Kiharapta a műanyag zacskó egyik sarkát, azon át csurgatta a szájába a hideg tejet.

... Ekkor meg az jutott eszébe, hogy az este színes műanyag szálon kellett szürcsölni az émelygős, konyakos löttyöt. Utána széles szájú poharakban hozták a másik italt, kristálycukor karimával és rajta úszkált egy szelet citrom. Azt mondták, vájtlédi. A fene se értette, mi az, de jó volt, mert hideg volt... Aztán a Bábuska lemezt tett fel, rockot. Bránicz, meg a többiek nyomban kiálltak a szoba közepére, rázni. Ő ott ült a sarokban, egy kerek puffon, kezében a cukros karimájú pohárral. Arra még jól emlékszik, hogy a háziasszony kivette a kezéből a poharat és elvitte őt a szoba közepére.

Kiitta a liter tejet, sietett ki a tenyérnyi előszobából, ahol a száradt, ledobott cipők most különösen savanyú szagot leheltek. Az

udvaron ráköszönt a házmester, aki éppen a közös vécé előterét szórta fel klórmésszel. Sűrű köd zúdult a kapualjba, ahogy kilépett az utcára, alig látott az orráig. Ekkor vette észre, hogy a karóráját — egyetlen valamire való értéktárgyát — ott felejtette az ágya melletti karosszéken. A tej fehér levegő az időtlenség rémületét borította rá. Futni kezdett, nehogy lekésse a buszt.

Éppen hogy fel tudott kapaszkodni. A sofőr ismerte, köszönt neki, ő viszont, aztán a busz közepén megállt. Belekapaszkodott a fejek fölött futó alumínium rúdba. Megszokta már az ilyenkor utazók arcát. Fáradtak, álmosak, gyűröttek, kedvetlenek, keveset beszélnek, leginkább bámulnak a semmibe. Akárcsak ő. Máskor fel sem tűnt neki, hogy a busz ablakának felső részén színes fényképek sorakoznak. Fabulon reklámon egy combját simogató lány', odébb Triumph melltartó, mellette egy lottóbébi, azt követi a nylonharisnyát magasra emelt lábbal próbáló manöken.

Szép ez a fabulonos lány, itt a busz ablakán. Vajon ő is megengedné, hogy mások szeme láttára simogassák a combját, mint este a Bábuskáét? Á! Ez képtelenség. Különben ez a lány nem is igazi, biztosan csak színes rajz. Ilyen szép nem is létezik a világon.

Élesen kanyarodott a busz a Kör utca sarkán, erősen kellett kapaszkodni.

...Hogy is volt később? Szerelmes isten! Igen, még arra is emlékszik, hogy a Bábuska bevitte az erkélyes szobába. Valami festményről akart beszélni, ami ott lógott a falon. Zöld fűben meztelen lány feküdt a képen, a haja ráhullott a vállára. Olyan volt, akár egy lebegő tündér, aki bármelyik pillanatban felülhet, leléphet a keretből, köréje fonhatja bársonyos, puha karját... Nézte a keretben fekvő lányt, s úgy érezte, ő is ott lépdel a friss zöld füvön, mezítelen lábán harmatcseppek gyöngyöznek.

Az asszony megkérdezte: •

— Tetszik?

— Igen ... nagyon.

— Akarod, hogy olyan legyek én is?

Igen, valahogy így mondta, ha nem is szó szerint, s ő abban a pillanatban úgy érezte, öklömnyire szorul össze a gyomra, forogni kezd vele az egész szoba, még egy pillanat és megfullad. Felszakította az ajtót, aztán rohant át a nagyszobán, ki a folyosóra.

Vad zene bömbölt utána a lépcsőházban, s ő csak rohant, rohant ki a térre, ahol szemébe csapott a kora őszi köd.

— Gyári megálló! Végállomás.

Leszállt. Köszönt a kapusnak, blokkolt és bement a műhelybe. A főnök már ott ült a kis üvegkalitkában, papírokat rakosgatott. Amikor észrevette őt, kiszólt a kisablakon:

— Hát az apád? Gyógyul már?

Legszívesebben most azt mondta volna, mi köze hozzá, maga különben is egy stréber, egy talpnyaló, inkább a kedves feleségére legyen gondja.

— Már gyógyul.

A főnök cigarettát dugott a szájába, s amíg kifújta az első slukkot, még hozzátette :

— Ajánlom is neki. Bennünket nem lehet átverni, fiacskám! Mondják, hogy az este is asztal alá itta magát a Fekete Menyasszonyban.

Füstösek voltak a szavai. Füstösek, büdösek.

— Fordulj fel a neved napján! — gondolta magában és indult az anyagraktárhoz, beállni.

Félúton Bránicz rászólt:

— Szép jóreggelt maesztró! Aztán sikerült az anyukádnak megpisiltetnie az este?

Előbb arra gondolt, hagyja a fenébe Brá- niczot, meg a többit, ők úgysem értenék meg, milyen szép volt az a lány ott a képkeretben.

Bránicz folytatta:

— Biztosan még azt is kérted utána, hogy vigye ki anyám a bilit.

Megállt, körülnézett, látta, hogy mindenki őt figyeli.

— Leszállnál rólam?

A szőke hajú Bránicz szája a füléig nyúlt.

— Persze, az este inába szállt a bátorság!

A többiek harsány röhögésbe kezdtek.

— Állítom, gatyát kellett cserélni. Azért futott el...

Közel állt Brániczhoz, és hiába igyekezett fékezni magát, elszabadult az ökle.

E

kkor lépett ki a főnök a fülkéből. Odarohant, felemelte az orrán vérző Brá- niczot, aki levegőhöz is alig jutott a meglepetéstől. A többiek is dermedten álltak, mert ezt még senki sem tette meg Brá- nicz-al.

A műhelyfőnök nyakán kidagadtak az erek;

— Akár az a lump apja! Nem esik messze az alma a fájától.

Még aznap elrendelték a fegyelmi tárgyalást.

Angyal Sándor