Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 26. o Színes korsók, kancsók, tálak Világhírű fazekasmester kiállítása a Néprajzi Múzeumban A kiállított 400 alkotás között láthatók a pálya kezdetét idéző emberi figurák, a tiszafüredi ornamentikájú Miska-korsók, a madár-vázák, a sárospataki és a pász-\ tói motívumokkal díszített mázas edények. Minden stílushoz hozzáadott valami sajátosat, arra törekedett, hogy a régi formákból olyan edényeket alakítson ki, melyek a jelen emberének is mindennapos használati tárgyai lehetnek. Ma is érdeklődésre tartanak számot az óriás tálak, bütykösök, valamint a brüsszeli világkiállításon díjat nyert madár- és emberfigurái. A kiállításon nemcsak szép kerámiákat csodálhatunk meg, hanem bepillantást nyerhetünk a kerámiakészítés titkaiba: műhelyrészletek, fotók illusztrálják a kerámiakészítés folyamatát. Hazánkban a népi fazekasság a XVIII—XIX. század fordulóján élte virágkorát. E mesterség máig megőrizte a hagyományos készítési módot. Az edények ma is lábbal hajtott korongon készülnek és kézzel formázzák. A mezőcsáti—tiszafüredi és a gyöngyösi—pásztói korongosok művészetének továbbvivője, továbbfejlesztője a karcagi Kántor Sándor, aki nagy szorgalommal, munkaszeretettel több mint fél évszázada dolgozik. Tudatosan foglalkozik az edények korszerűsítésével, az új formák kialakításával. Híres munkái a zöld mázas edények. Miska-kancsóit. butellá. it, betyárpoharait gyakran díszíti néhány soros versikékkel is. Alkotásait ma is szívesen vásárolják szerte a világon. A brüsszeli világkiállításon nagydíjat és aranyérmet nyert huszárdíszes Miska-kancsója, de jó hírnevet szerzett készítőjének az itókatartó, a pálinkásbuty- kos, a teás- és a kávéskészletek sokasága is. Kántor Sándor alkotásai, népi szellemben fogant új A képek Kántor Sándor munkái. Ady - ukránul A Miska-korsók, irókás tálak nemzetközileg elismert mestere Kántor Sándor. Az idős karcagi fazekas, aki az elsők között kapta meg a „Népművészet Mestere” címet, ezúttal életművét mutatja be a Néprajzi Múzeumban. Kántor Sándor tizenkét éves korában, 1907-ben szegődött el fazekasinasnak. Mestere az egyik helybeli fazekas. Művészi pályája sokat Röszönhet egy véletlen találkozásnak: 1927-ben megismerkedett Győrffy István néprajztudóssal, aki felismerte tehetségét és művészi munkára ösztönözte. Felhívta figyelmét a tiszafüredi díszes cserepekre. Eleinte másolta, később pedig egyre inkább saját elképzeléseit valósította meg. Győrffy és mások biztatására nemzetközi kiállításokra küldte el munkáit. Berlinben, New Yorkban elnyerte a városok díjait, 1936- ban Tokióban aranyéremmel jutalmazták alkotását. Az Ady-évforduló nagy nyeresége volt a költő műveinek külföldi népszerűsítése. A világ számos országában rendeztek megemlékezéseket a magyar líra XX. századi nagy alakjáról, folyóiratok bocsátottak ki külön- számokat, s Ady verseit sok nép nyelvére lefordították. Nagy örömet okoz, ha halljuk, hogy költőnk neve például Dél-Amerikában sem ismeretlen. Egy-egy idegen nyelvű kötet a népek közeledésének szép dokumentuma. Fontossági sorrendben az első helyre kell tennünk a szomszédos országok nyelveire fordított köteteket, hiszen a közeledés mértéke és üteme itt nemcsak ünnepi, hanem a jó értelemben vett köznapi mércékkel is mérhető, bőrön érzékelhető. Örömmel üdvözöljük hát a kijevi Dnyipko kiadó ajándékát, az Ady-lírát értően válogató kötetet. A válogatást Kira Sa- hova, a Kijevi Állami Sev- csenko Egyetem professzora végezte, de ő írta az irodalmunkat nagy gondossággal bemutató előszót, s a versekhez tartozó bibliai—történelmi magyarázatokat is. Kira Sahova egyébként nem fordításokból ismeri a magyar irodalmat; jól és választékosán beszél magyarul. A könyv előszavában Ady életének, munkásságának és korának bemutatása mellett fontosnak tartja megemlíteni a költő rokonszenvét az első orosz forradalom iránt. Alá is támasztja állítását az Ady-cikkekből vett idézetekkel. A kötet 137 verset tartalmaz. A versek időrendben következnek egymás után, betartva a költő életében megjelent kötetek sorrendjét. A fordítók táborában feltűnő a sok új név. Ez a jelenség mindenképpen örvendetes, irodalmunk ukrajnai népszerűségéről beszél. A fiatalok közül érdemes megjegyezni lvan Dracs, Koszty Drok, Mikola Bazsan, Dmit- ro Pavlicsko nevét. Műfordítóként mutatkozik be a kötetben maga Kira Sahova is. A felsorolás nem lenne teljes, ha nem említenénk az Ungváron élő műfordító, Ju- rij Skrobinec nevét. A fordítók közül ő foglalkozik legrégebben a magyar költők fordításával. Néhány évvel ezelőtt önálló fordításkötete is megjelent „Magyar hárfa” címmel. Akkori kötetében Gyöngyösi Istvántól Győré Imréig nagyon sok magyar költőt mutatott be az ukrán olvasóknak. Az Ady-versek fordításánál is érvényesíteni tudta magas fokú szakmai tudását, kiváló nyelvismeretét. A magyar nyelvet második anyanyelvének vallja, hiszen a negyvenes évek elején a huszti gyerekek egy csoportjával egy budapesti gimnáziumban tanult. Szerencsére — s ez a magyar irodalom nyeresége is — tanárai tiszteletben tartották anyanyelvét, s amellett a magyar nyelvet is megkedveltették vele. Ady Endre válogatott versei 3 ezer példányban jelentek meg Reméljük, Ady költészete, s a magyar irodalom új ukrán barátokra talál. Tóth István formái bizonyítják a legjobban, hogy a magyar népi iparművészeinek nemcsak múltja, jelene, hanem jövője is van. A szép kiállítást májusig tekinthetik meg az érdeklődők. Szente Erzsébet Könyvespolc Nemeskürty István könyvei vihart kavarnak. így volt az „Ez történt Mohács után” és a „Requiem egy hadseregért” esetében. Valószínűleg ebbe a sorba kerül legfrissebb műve, a „Kik érted haltak szent világszabadság” is. Nemeskürty erőszakos: mindenáron újat akar mondani. Erőszakossága azonban nem feltétlenül elítélendő; állításainak újszerűségével vitát provokál és példaadó módon adja elő mondandóját, a történetírás hiányosságaira irányítva evvel a figyelmet. A vitával a figyelmes olvasó mindenképpen nyer. És ha a történészek rádöbbennek, hogy a legnehezebb gondolatokat is elő lehet adni könnyedén, uram bocsá’ csevegve — mint Nemeskürty —, akkor már ez igazolná a művek létjogosultságát. Ugyanis ez az egyetlen útja a történelem tanítómesterré válásának. Népszerű és nagyszerű dolog az 1848—49-es forradalom és szabadságharc katoFILHJEGYZET KÁLVÁRIA Larisza Sepityko alkotása — a nyugat-berlini fesztivál nagydíjával koszorúzott és számos más nemzetközi sikert is elkönyvelő KÁLVÁRIA — a háborúról szól. Bizonyára jó néhány olvasó felkapja a fejét a mondat olvastán: Újra a háborúról? Még mindig a háborúról? És talán megfogalmazza magában a kérdést: Mikor lesz már végé ennek a sorozatnak? Miért nincs igaza annak, aki megvétózza a témát és a műfajt? Több okot említhetünk magyarázatképpen. Mindenekelőtt azt, hogy a háború megannyi időszerű konfliktus és máig ható dráma lavináját indította el. A bombák már nem hullanak, de a tanulságokat újra meg kell fogalmazni, hogy holnap és holnapután se szállhassanak halált hozó gépek az ég- ré. Nem mellékes szempont, hogy még mindig akad feltáratlan esemény, felfedezésre váró összefüggés a háborús tematikában (mint ahogy az örök és mégis folyton változó szerelemről is lehet újat mondani). Ami pedig a szovjet filmművészetet illeti: a háború iránti kitartó érdeklődés úgyszólván természetesnek, sőt kötelességszerűnek mondható. Köztudott, hogy a Szovjetunió viselte a nácik ellen folytatott küzdelem legnagyobb terheit. Szinte nincs is család, melyet ne tizedeltek volna meg a szörnyűséges évek. Erről nem szabad hallgatni. A mondat, melyet gyakran olvashatunk és hallhatunk, egyáltalán nem formális: „Senkit sem felejtünk, semmit sem felejtünk.” A Honvédő Háború frontjait megelevenítő jelentős szovjet filmek bonyolult konfliktusokat bontottak ki. A KÁLVÁRIA alaphelyzete már-már valószínűtlenül leegyszerűsített. Körülbelül így fogalmazható meg: Hősök legyünk, vagy árulók? Feláldozzuk-e magunkat az ügy érdekében, avagy hagyjuk veszni az elveket és a zászlót. A választ — gondolom — mindenki tudja. Larisza Sepityko nem azért forgatott filmet, hogy közhelyekkel álljon elő. Más volt a célja. Arra törekedett, hogy a helytállás és a dezertálás indítékait, folyamatát, következményeit bemutassa és a pszichológiai erőteret ábrázolja. A KÁLVÁRIA cselekményének középpontjában két katona választási kényszere áll. Minden egyszerű s mégis bonyolult ebben az alternatívában. Hiszen reménytelennek látszik a helyzet, az ellenség pozíciói szilárdak és nagyon halovány a remény a megmenekülésre. Belorussziában vagyunk, 1942 kemény telén. Két partizán indul élelemért egy faluba. Egyikük — Szotnyikov — beteg, de így is kész teljesíteni a megbízatást. Ribak, a társ megpróbálja Szotnyiko- vot maradásra bírni, a ziháló lélegzetű katona azonban hajthatatlan. Ügy látszik, sikerrel jár az akció, menedéket is találnak, a fasiszták azonban rajtuk ütnek. Megkezdődnek a kihallga- gatások — ami a fasiszták gyakorlatában megalázást, kínzást, tőrbecsalást jelent. Hallgatni vagy vallani — ebben a végzetes sarokba szorí- tottságban elképzelhetetlen a harmadik út. A partizánok nem azonos módon élik át és értékelik "" az eseményeket, Szotnyikov egy pillanatra sem inog meg, mert úgy érzi: kötelessége hallgatni. Ribak ezzel szemben hajlamos a kompromisszumra, sőt a meghátrálásra is. Minden áron élni szeretne. A körülmények úgy alakulnak, hogy az árulónak még meghalni se sikerült: öngyilkossági kísérlete eredménytelen marad. „Végsemmiség” az ő ítélete... Sepityko nő létére ízig-vé- rig férfias filmet rendezett a KÁLVÁRIA sovány sztorijának elemeiből. Ebben az alkotásban nincs lírai ellágyu- lás és nyomait sem lelni a manipulált érzelmességnek. A tények beszélnek. A dokumentumok hitelessége a szervezőereje. A jellem belső változásainak görbéjére irányul a figyelem. Pontosabban: Ribak esetében a változásokéra, Szotnyikov sorsában az állandóságéra. Hiszen utóbbi — ha úgy tetszik — „álló jellem”, a film éppen konok akaratának, kitartó erejének állít emléket. A film drámai hitelét nem a mese fordulatai biztosítják (jószerint nincsenek is fordulatok a KÁLVÁRIÁban), hanem a tragikus történet forrpontjai. Ilyenkor szikrázik a levegő, felgyorsul a ritmus, villamos a feszültség. Amikor a katonák a bíró házában élelmet kérnek. Amikor a németek betörnek a magányos kunyhóba és megtalálják az elbújtatott szovjet harcosokat. Amikor szóra akarják bírni a partizánokat. Amikor megrendezik a fasiszták a kivégzési ceremóniát. Sepityko, aki már a SZÁR- NYAKkal is bizonyította kivételes vizuális fantáziáját, egy-egy jellegzetes képkivágással is képes érzékletes szituációteremtésre. Beszédes a havas táj is (Vlagyimir Csuh- nov operatőri munkája kitűnő). Jók a színészek (Plotnyi- kov és Gosztyuhin, a két katona megtestesítője mellett érdekes karaktert formál meg Szolonyicin: sémák nélkül játssza el a gyűlöletes kolla- boránst). A KÁLVÁRIA kiemelkedik a mai szovjet filmművészet alkotásai közül. Példát mutat olyan vonatkozásban is, miképpen lehet a hagyományos témakört új tartalmakkal, új eszközökkel szélesíteni. Veress József istvánSkUrty • Kik érted haltak szent yilágszabadság nahőseinek írásos életrekel- tése. Érdeme a könyvnek, hogy az aradi vértanúkon kívül, a közgondolkodásból már kiesett nevek viselőiről is ír, bizonyítva, hogy minden szinten nagy formátumú emberek voltak találhatók abban a korban. Jó, ha ezeket is megismerjük, mert az események lényegéhez jutunk így még közelebb. Megejtő például a kép, amit a Komáromban Klapka vezérletével kitartó honvédek tragikus napjairól fest. Mit állít Nemeskürty? Először azt, hogy még 48 legnagyobbjait sem ismerjük eléggé. Ez — sajnos —, vitathatatlan. Célja továbbá Mészáros Lázár hadügyminiszter szerepének tisztázása, akivel — a szerző szerint — a történetírás eddig méltatlanul bánt. Pedig Mészárost a történészek eddig is derék, érdemdús, igaz, szerényebb képességű katonaként tartották számon. Nem kezelték őt lekicsinylőén. Bizonyíték: Nemeskürty sem tudja válogatott adatokkal, és érzelmi ráhatással ennek ellenkezőjét elhitetni. A Mészárosra szánt túl nagy rész a könyv arányait is felborítja, annyira, hogy a harcmezők hősei szinte háttérbe szorulnak a miniszter mellett. Mészáros kapcsán tárgyi tévedés is becsúszott. Téves az állítás, hogy az általa alapított érdemrend legmagasabb fokozatában senki sem részesült. Bem és Görgey ugyanis megkapta a legnagyobb elismerést. Nemeskürty úgy látja: a világtörténelem első internacionalista hadserege volt a magyar honvédség, amit az is igazol, hogy jórészt hajdani császári és királyi tisztek vezették a forradalom katonáit. Formálisan nézve ez bizonyosság, mert Magyarországon a XIX. század derekán hivatásos katona csak a cs. kir. hadseregben lehetett valaki. Azonban az 1848-ban szereplők részben magyarok, mások pedig lengyelek voltak. Persze született osztrákok és németek is életüket adták a forradalomért. Az idegenajkúak között volt, akit az adott szó szentsége kötelezett, mások pedig épp úgy hivatásos forradalmárok voltak, mint azok a magyarok, akik a szabadságharc bukása után Garibaldi hadában, vagy az amerikai rabszolgák oldalán hullatták vérüket. Ha Nemeskürty internacionalizmust említett, akkor szemléleti hiba, hogy a nemzetiségi kérdésről jószerint elfeledkezett. Egyoldalú a délvidéki harcok olyan beállítása, mintha ott többnyire szerb ruhába öltözött császári sorkatonák harcoltak volna. Kossuth megítélésekor, annak időnkénti kapkodását, a katonai ügyekbe való laikus beleszólását, határozatlanságát ismertetve viszont elősegíti, hogy a szabadságharc vezérét a bizonyára nagyszámú olvasók — hiszen a könyv színes, érdekes, jól megírt —, az eddigieknél is árnyaltabban láthassák. Nem „deheorizálás” ez, csupán késztetés arra, hogy elhigy- gyük, a nagyok is hibáikkal együtt lesznek azzá, amik. A bevezetőben írja a szerző: „Olyan hősök előtt szeretnék tisztelegni, akik a világ első internacionalista hadseregének ... harcosaiként a magyar függetlenség ügye mellett a világszabadság eszméiért is küzdöttek.” Nemeskürty — vitatható állításai mellett is —, méltón tisztelgett. Speidl Zoltán KM
