Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

1978. február 19. Q

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

Vert fal

és házgyári elem

— Nincs ebben a házban még szalma se. Csak úgy, agyagból, sárból csináltuk a falát. Ketten az uraimmal. Aztán az első szoba mellé ragasztottunk egy másikat, ahogy nőtt a család, úgy lett nagyobb a ház.

— Ez a kényelem megfizethetetlen. Az, hogy ilyenkor, télen nem kell hamuzni, mindenütt egyforma meleg van. Vizet se melegítünk, csapból jön. És nekem azzal sincs bajom, milyenek a szomszédok. Jó lépcsőházat fogtunk ki, egyébként bérháználl számítsa be az ember a kisebb kellemetlenségeket.

Az egyik házikó a nagyközség szélső utcájában búvik meg, hasonló társai között. Harminc évvel ezelőtti parcellázás eredménye az utca, akkori szegény emberek verítékével húzták fel a falakait.

A másik lakás egy. a sok közül, a betondzsungelben. Elemet elemre rakta, daru emelte 'be a falakat. A leendő lakástulajdonos csak sejtette, hogy a sok szürke betonkockából az egyik az övé lesz.

Ha a kettőt egymás mellé tesszük, a kiáltó ellentét ad kedves témát a fotóriporternek, filmesnek. Pedig csak harminc év van a kettő között, a benne élők többségének gondolkodása sem biztos, hogy különbözik egymástól. Mégis, a vert falú házikóra legfeljebb legyinte- ni szokás, míg a gyárszerű építés tucatmunkája a korszerű várost próbálja képviselni. Helyesebb pedig, ha mind a kettőnél az akkori körülmények, anyagi lehetőségek viszonylagos maximumát látjuk. A falusi ember önálló fészekrakását éppúgy, mint a városi igényét, hogy legyen külön lakása, ne szorongjon másokkal együtt, de szorongjon a magáéban, a kis szobákban, csöppnyi konyhában, ám ennek ellenére legyen meg minden kényeimé, komfortja.

A vakolat mögött

Az újfehértói Munkás utcán, Barázéknál ha netalán lehullik a vakolat, csak akkor látszik, hogy a kőpor mögött agyag húzódik meg. A kamra, a fürdőszobának kialakított kis helyiség alig embermagas plafonja mutatja, hogy milyen volt az első ház. Azóta viszont — ha csak apró lépésekkel is — mindig változott valami. Jött az új tető, szivattyú került a kútba, nem kell már vedrezni, a gáztűzhely vette át a szerepet, majd villanyboyler melegíti az akár tyúkkopasz- tásra is forró vizet.

— Sokat kiálltam, amíg előrébb jutottam — összegzi Baráz Andrásné. — Hat gyereket neveltem fel ebben a házban. Szerencsére jó, ösz- szetartó család, most is küldik a pénzt, így boldogulunk valahogy.

Nyírpilis főutcájának valamikori módos házai töpped- ten húzódnak a rossz kerítések mögött. Van közöttük elhagyatott, amelyben már nem lakik senki. A falu szélén pedig, a valamikori zsúp- fedeles, szoba-konyhás zsellérházak helyén sátortetős kockaházak terpeszkednek. Beton alap, téglafal, előtte betonkerítés.

— Vettük ezt a telket, úgy építkeztünk rá hét évvel ezelőtt — mondja Dudás János a Dózsa György utcából. — Akkor már megvolt a két iker, háromévesek voltak. Egy kicsi, régi házban laktunk, jobbra vágytunk. Amikor megvolt az anyag, akkor kértem meg a kölcsönt, fogtam bele az építkezésbe. Könnyen ment, gyorsabban, mint a papírok elintézése. Amikor a falakat húztuk, 15 ember is itt volt. A villany- szerelést magam csináltam — ez a szakmám —, de már sürgettek, mert vakolni kellett. Falubeliek csinálták, éppen tudtak várni.

Dudáséknál helye volt minden fillérnek abban az időben. Az asszony a tsz-öen dolgozott, a férj az építőipari vállalattól kapott keresetet tette félre.

— Jártam úgy a boltba, hogy de megvettem volna valami finomat, de csak a szívem fájdítottam, mert az is forint volt — emlékszik Dudásné.

A házgyári lakások összkomfortjához nem volt szükség a tulajdonos munkájára. „Mindössze” a kemény tízezer forintokat kellett adni, a fiatal párnak a rokonságtól minden pénzt felhajtani ahhoz, hogy kifizessék a beugrót.

— Építettünk volna miúj- fehértón, a magunk erejéből — mondják. — A családi ház nem ment, mert nem kaptunk a szülői telekre építési engedélyt. Aztán egy pedagógus lakásépítési akciót pályáztunk meg. Ügy hírlett, a tanács nem tudott vizet adni, azért maradt el az építkezés. Végül beköltöztünk, most már így jobbnak tartjuk.

Az ízlés és a pénz

Ha csak a belsejét nézzük egy lakásnak, akkor nemigen lehet különbséget tenni, városon vagy falun vagyunk. A berendezési tárgyak inkább a ház gazdájának ízléséről, igényeiről árulkodnak, esetleg anyagi helyzetét mutatják. Szól a rádió, tyúk kárál, malac röfög az udvaron, vagy autó pöfög a parkírozóban. Nyugdíjra várnak, vagy a fiatalság erejével tervezgetik a jövőt, a még nagyobb kényelmet. Annak, aki most kezd, könnyebb, mint aki harminc évvel ezelőtt indult neki a Munkás utcán, hogy otthont teremtsen. Annak, aki behúzódott a városba a jobb munkahely, a könnyebb élet reményében, s most éppen garzonra kuporgat, mások a szokásai, más a viselkedése, mint aki azon töri a fejét, milyen vetőmagot vegyen tavaszra, hogyan ápolja a kiskertet.

A vert fal vagy a házgyári elem még nem határozza meg a benn© élő életformáját. Lehet valaki a blokkok között is szomszédszerető, közvetlen, s haragít magára mindenkit az, aki családi házban él. A hasonló kor, a hasonló gondolkodás megteremti az ismeretséget a városban, de elég a haraghoz az, ha a szomszéd rosszul vezeti el a vizet a kertben, hogy az befolyjon a zöldséges verembe.

Kényelemben legtöbbet a város ad. Több van mindenből, helyben van minden. De bosszúságban ugyancsak vezet a közlekedéssel, a rohanó életvitellel. így nem csoda, ha a városlakó vágyik a szabadba, keresi a kis telket, a füvet, a jó levegőt. S ha erre megvan a lehetősége, akkor az a kis házikó kedves neki, amelyet két keze munkájával húzott fel, azon a fán édes igazán az alma. amelyet ő metszett, s nála hamarabb és nagyobb fej salátát már csak melegházban lehet termelni — állítja nem kis büszkeséggel.

„Nekiszaladok az oldalának..."

A hat Baráz gyerekből már csak a legényfiú van otthon. Ügyes kezű gyerek, maga csinálta a ház kőporozását, a szobában a fafaragásos csillárt, de még a szobájának a falát is a imaga ízlése szerint festette ki. Csak a házzál elégedetlen. Festés után nekitenyerelt a meny- nyezetnek, beszakadt a korhadt kóró.

— Nekem ugyan jó lenne, amíg élünk — vélekedik Ba- rázné. — A magam munkája, ezért is szeretem. De a fiam azt mondja: „Anyu, én nekiszaladok az oldalának, hogy menten kidűl. Üjat kell építeni helyette, adddig nem nyugszom.”

Az érzés, a kötődés más akkor, amikor valakinek a keze munkáját őrzik a falak, s más, ha készen kapta. Emlékeztet a ház a megküzdött évekre éppúgy, mint az alkotásra, mert annak a faldarabnak, annak a cserépnek a fogása is más, mint amit idegen rakott fel.

— Városi házba, a négy fal közé nem mennék lakni — jelenti ki Dudás János. — Építem, tudom milyen, de nem cserélném el a magaméval. Itt kii tudok menni az udvarra, találok magamnak a ház körül munkát. A gyerekek is szabadabbak, nem kell félni attól, hogy elüti őket egy autó. amikor kimennek az utcára. A bútort, a berendezést ugyanúgy megvettem itt is. Mosógép, centrifuga, hűtő — mind kell ahhoz, hogy az asszonynak is könnyebb legyen.

A Statisztika szerint Szabolcs-Szatmárban még az alsó fokú szerepkörrel felruházott községekben is — ahol megvannak az alapfokú közintézmények, az ellátást biztosító üzletek — állandóan csökken a lakosság. A nagyközségek, a városok viszont hihetetlen fejlődésnek néznek elébe. Gomba módra épülnek az új házak, lakótelepek. A beköltözők lassan a téglát sem ismerik, mert az irammal csak a házgyári elem, a blokk, az öntött technológia tud lépést tartani. A vert fal, a cölöpök közé bevert patics pedig kikerül a múzeumfaluba, a községben is emeletes kockaház kerül a helyébe.

Lányi Botond

VÁZLATKÖNYVBŐL. Nyíregyháza-Bujtos. Belső körút. (Soltész Albert rajza.)

„Csak törpe nép felejti ős nagyságát"

Emlékezés Bessenyeire

„A lelkes eljár ősei sírlakához...” — idézhetjük tovább Garai Gábor szép és igaz verssorait.

E

zért érezzük mi is kötelességünknek, hogy évről évre eljárjunk Bessenyei „sírlakához”, hiszen egyetemes és lokális értelemben egyaránt ősünk ő: irodalmunk és közművelődésünk első alapkő-letevője, közjóra törekvésünk első magyar igehirdetője. Gondolatainak és friss tavaszias alkotókedvének felidézésére nem neki, a nyíregyházi Morgó temetőben nyugvó költőfilozófusnak — és nem is a hivatalos eseménynaptárnak —, hanem elsősorban nekünk, mai közjóra törekvőknek van szükségünk.

Bessenyeiben ugyanis az a nagyszerű, hogy nem kupolás katedrálisokat és lezárt irodalmi szentélyeket, hanem széles és biztonságos alapokon nyugvó, tág lehetőségeket, sőt távlatokat nyitó eszmei kultúrpaloták gondolati vázát és mobil .szerkezeti elemeit hagyta ránk örökül, amelyek között csak a legutóbbi évtizedekben kéziünk el — elképzeléseihez méltó módon — berendezkedni.

Ezért hihetjük, hogy korunkban jól erezné magát a két évszázada még különcnek, kivételnek számító filozófus hőse. Parménio, aki pedig csak abban különbözött 18. századi kortársaitól, hogy kedvelte a bölcsességet és nagyon szerette „az embert és az igazságot”. Bessenyei ugyanis — Filozófusa előszavában — nem kisebb feladatra serkentette saját kora közönségét, és ugyanakkor a mindenkori, a haza sorsáért felelősséget érző olvasóit, mint arra, hogy adjanak „... új életet és dicsőséget a magyar hazának,”

Ez az „új élet” és „dicsőség” a felvilágosodás elkötelezettje, Bessenyei értelmezésében azt jelenti, hogy olyan társadalmat kíván, ahol a nép vezetői bölcs filozófusok módján a közjó általánossá tételére, az ország „közönséges hasznára” törekszenek, s a nép pedig egyszerűen csak boldog. Boldog, mert szabad és művelt. Felszabadult mindenfajta elnyomástól, vallási és politikai fanatizmustól, ős- és újdurvaságtól, s műveit, mert megértette, hogy „jó holmit tudni”.

Éppen ezért a Bessenyeivel való gondolati találkozás, még ha a február 24-i halálévforduló kegyeleti alkalma ad is rá okot, sosem a megelégedésre buzdít. Ellenkezőleg, ez a „teremteni meg nem szűnő Nap” — ahogy Csokonai nevezte —, a mindig újat és jobbat akaró költő a társadalmi soha meg nem állásra, s a közművelődés még nem elég feladataira figyelmeztet. Ebben az értelemben pedig Bessenyeinek mindig, így most is kerek és nagy évfordulója van. Éppen 200 éve jelent meg az a rendkívüli jelentőségű kultúrpolitikai röpirat, a Magyarság, amely- lyel Bessenyei ismét új és fontos dolgot kezdeményezett: a magyar nyelv és a tudomány elválaszthatatlan ügyének szolgálatát.

Híres kezdősorát: „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságban ...” bizonyára számos magyar diák kívülről tudja, a röpirat gondolatmenetét, világos — hiszen felvilágosodott — okfejtését és a belőle áradó hazafiúi felelősségérzést sok. hozzáértő tudós értékelte. A mű tehát egyértelműen a kultúrpolitikus Bessenyei tudatosságáról tanúskodik. Elmaradott magyarság helyzetünk reális felmérése után nem ítélkezik és nem vádaskodik, neki fáj legjobban, hogy kora magyarsága az anyanyelvét „felejteni láttatik". Hányszor ismételtük azóta is híres hasonlatát a „drága hegy”-ről, amelynek kincseit nem szedik! Vitathatatlan: ennek az

elemzésnek is jelentős szerepe volt abban, hogy nemzetünk legjobbjai még idejében megértették, nem a nyelv tehet arról, hogy „... fiai sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják”. Megértették és akarták. Amikor Bessenyei kezéből már kihullott a toll, lett Kazinczynk és Kölcseynk éppen ezen a tájon, hogy befejezzék, amit nagy elődjük elkezdett. így ma már természetesnek tarthatjuk azt, amit Bessenyeinek még el kellett hitetni velünk, hogy ti. anyanyelvűnknek van „édessége, méltósága és mélysége", hogy mindazt ki tudjuk vele fejezni, amit bármely kultúrnyelv kifejezni képes. S mivel időközben a tudományokat „béhúztuk” az anyanyelvbe, elkerülhettük az „elvettetett és gyalázatos sorsot", nem kényszerültünk „hazák közt" bújdokolva más nemzettől „elkoldulni nyelvét".

Bessenyei kultúrpolitikai elveit a köz- művelődési gyakorlatra közvetlenül is alkalmazza. Nem szégyellj silány embernek nevezni azt, aki — ha már maga nem tanul — „irigységből” gúnyolja azokat, akik tanulnak. Felszólító mondatai ma is agitatív erővel hangzanak: „Mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzet elméjét... A régi módhoz ne ragaszkodjunk ... Lengyen új a tanulás módja .. 1" A nyelv, a tudomány és a tanulás ügye mellett Bessenyei az igaz hazafiság problémakörében is tud figyelemre méltó útmutatást adni. Már a kérdés feltevése is orientál: „Ki szereti jobban a hazáját? Az-e. aki ahhoz vonzó hívségéből elragadtatván, érte minden szempillantásban halni akar, vagy az, ki annak nyugodalmára értelemből dolgozik?" Ismerve Bessenyei életét és gondolatait, válasza nem kétséges: értelemből dolgozni a haza nyugodalmára, ahogy ő tette.

Bessenyei szellemének és rokonszenves egyéniségének inspiráló hatása, mindig újat akaró, jó és okos dolgokat, hasznos eszméket meghonosító és új műfajokat átplántálga- tó aktivitása minden bizonnyal itt munkál közöttünk. S az emlékezés óráiban éppen ezért sokunkat elgondolkoztatnak Garai Gábor idézett gondolatai: „Csak törpe nép felejti ős nagyságát”. Nemcsak illő. de érdemes is többet tudni erről a „hős elődről”, segítségül hívni újító kedvét, közjóra igyekezetét, s a „régi fénynél új szövétneket gyújtva” eredményesebben ön- és közművelődni.

Igaz. hogy ez a feladat új szellemi mozdulatokat. új akarattartalékokat igényel, de már Bessenyei is tudta, hogy e világon semmi sincs „szüntelen való mozgás, munka nélkül”.

0

Tiszabercelről indult költő-filozófus a francia felvilágosodás íróitól nemcsak megtanulta a „közjó” kifejezést, de közművelődési programjának is középpontjába helyezte. Meggyőződéssel hirdette, hogy csak a közösségért végzett munka adhat „helves és igaz személyválogatást' emberi és társadalmi rangot.

Műveiből ma is döbbenetes erővel sugárzik az ösztönzés: elmélyültebb, hivatásból végzett munkára, tudatosabb és méltóbb nyelvi kultúrára és odaadóbb közösségi tevékenységre serkent. Aki tehát az ő példáját akarja követni, annak egyre műveltebbé kell válnia. Véleménye szerint ugyanis „az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány". Ha tehát egy államban a „lakosok között” minél jobban el van terjedve a tudomány, az ország „annál boldogabb".

Dr. Bánszki István

főiskolai docens

E

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET