Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
1978. február 19. MŰVÉSZETI CSOPORTJAINK VOX HUMANA Halászmódszer és bújd osó ének Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban* Nagyon jól tette a Jósa András Múzeum, hogy egy szerény kivitelű, de annál fontosabb kiadványsorozatban néhány éve nyilvánosságot ad az évenként meghirdetésre kerülő Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatra beérkezett legjobb dolgozatoknak. A fenti című sorozat is hathatós segítségnek bizonyult a megyei helyismeretihelytörténeti gyűjtő- és feltáró munka örvendetes kibontakozásában, csakúgy, mint más fórumok (honismereti diáktáborok, diáknapok, szakkörvezetői foglalkozások) szervezése. A honismereti mozgalmat felvirágoztató sokrétű munka gyümölcsei egyre inkább beérnek. Bizonyság erre a sorozat most megjelent negyedik kötete, mely ezúttal a néprajzi tanulmányokból ad közre egy színvonalas — öt pályadíjas dolgozatot tartalmazó — válogatást. A korábbi kötetekhez képest első áttekintésre is szembeötlő a javulás a gyűjtés és a feldolgozás módszertani és dokumentatív szakszerűségében. (Az utóbbiban bizonyára a kéziratokat gondosan sajtó alá rendező Erdész Sándornak is dicséretes szerepe lehetett.) Az egyes tanulmányokról szólva röviden. A vásárosnaményi honismereti szakkör Rákóczi-hagyományok c. kollektív munkája a gyűjtésnek szinte az egész beregi tájegységet átfogó jellegével tűnik ki: huszonhét községben tárta föl a 88 (!) gyűjtő ezeknek a gazdag hagyományoknak a mában is élését. Persze az olyan hagyományok az érdekesebbek, amelyek szorosabban a hely* Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. IV. Néprajz. Nyíregyháza, 1977. (A Jósa András Múzeum kiadványai 10.) séghez kötődnek (Aranyosapáti, Gelénes, Nyírmada, Vaja. Tarpa). Megfigyelhető az Esze Tamás- és általában a kuruchagyomá- nyok legszorosabb kapcsolódása, egyes esetekben elegyedése a Rákóczi-emlékekkel. Eddig szélesebb körben nem ismert népi ver- sezetek, bujdosó énekek is napvilágra kerültek. Gál Balázs szülőfalujáról, Tákosról írt tanulmányának legfőbb értéke a helyi népi építészetről — benne a híres templomról — szóló fejezet, mert ez leginkább helyileg sajátos. Csapó Julianna különlegesség számba menő leírása a tarpai temetésről, a halottöltöztetéstől a népi szertartásrenden keresztül a sírásig és fejfaállításig örökíti meg ezt a kényszerű folyamatot, melyben az ebben a formájában eltűnőben levő „rendtartás” elviselhetőbbé igyekszik tenni a gyászt. A ro- hodi honismereti szakkör gyűjtése, a helyi állatnevek pontos regisztrálása a nyelvészek számára nyújt elsősorban bő forrásanyagot, de néprajzilag is igen tanulságos. A könyv leghangulatosabb és talán tartalmilag is, de feldolgozásmódjában mindenképpen legkiér- leltebb tanulmányát Makray Béla írta. ősi halászmódszerek a Túr mentén címmel. Végül egy megjegyzés. Az a tény, hogy a honismereti kutatók munkái rendszeresen nyilvánosságot is kapnak, feltétlenül ösztönzően hat a mozgalom kiterebélyesedésére: pl. öt év alatt megháromszorozódott megyénkben csak az általános és középiskolai honismereti szakkörök száma (most több, mint 80 működik) és az 1977-es pályázatra 72 dolgozat (fele középiskolai diákoktól, fele felnőttektől) érkezett. Merkovszky Pál Földi atyaisfen A mélységesen elkeseredett, az újtól riadó, a futóhomokkal küszködő tanyai ember ránt kést a színpadon, és ordít, gyermekét perli vissza, a bicskanyél markolása az egyetlen szilárd támasza, a felhajtott novaliterek a menedéke. Fél. Rá kell döibbennie, hogy Jövő is lesz — nem mennek ugyanúgy a dolgok ma, mint tegnap, holnap, mint ma. Gyereke tanyai kollégiumban tanul — és nem is igen tér majd vissza a tanyára. Hacsak ... hacsak ő vissza nem parancsolja. Mert „a tanyán még ő az isten, a törvény”. Őszintén mondom: megrendítő volt az a fél óra, amit a színpadon láttam. „Értük nem születik isten” címmel mutattak be egy összeállítást a nagykállói Vox Humana színpad tagjai Debrecenben az amatőr színjátszók országos minősítő fesztiválján. A tanyák népéről szóltak Sip- kay Barna, Ratkó József szavaival — nagyszerű előadással. A színpadon, a háttérben álló kis csoportban lehajtott fejjel állt egy lány. Palástolni igyekezett, hogy szeméből kövér könnycseppek gördültek le a trikójára. Átnedvesedett az ing felirata: Vox Humana. Emberi hang. — Nagyon megrázott — emlékezik vissza Bartók Klára, a nagykállói Korányi gimnázium elsőosztályos diákja, a színpad egyik újonca. — Magam sem vettem észre, s már sírtam. Pedig nem először hallottam a műsort... Viszont azt hiszem, kitűnően sikerült az az előadás. És hát egyébként is idegesebbek voltunk a szokottnál, hiszen mégis csak az országos minősítésünk volt a tét. — Én magam is féltem egy kicsit előtte, hiszen már huszonvalahányszor játszottuk ezt a darabot. Attól tartottam: nem tudom olyan hévvel, átéléssel játszani Kanda Pál tanyai paraszt- ember alakját, mint elsőre. De azt hiszem, sikerült. Minden tőlóm telhetőt megtettem. — Hodászi Zoltán második osztályos, és már második éve tagja a színpadnak. Részese volt 1977-ben annak a sikernek is, melyet ugyanezzel a műsorukkal értek el: elnyerték a megyei tanács nívódíját. — Ez volt a harmadik nívódíjunk — teszi hozzá a Vox Humana színpad vezetője, Hamvas László. — Tavaly ezzel a műsorral szereztünk jogot, hogy az országoson indulhassunk, és részben akaratunkon kívül sikerült úgy, hogy a minősítést is ezzel szereztük meg. A „Tűvétevők” című darabbal szándékoztunk részt venni a debreceni versenyen — csakhogy az nem készült el any- nyira, hogy elvihettük volna. Ezért nyúltunk ismét a sikeres műsorhoz... Részben új szereposztásban mutattuk be — ugyanis néhányan már nem tagjai a színpadnak: érettségiztek azóta, és elkerültek Nagykállóból. Ez az egyik sajátos vonása a diákszínpadnak — cserélődnek a résztvevők az évek során. A Vox Humana ugyanis csupa középiskolásból áll — az sem változtatott az összeállításon, hogy Hamvas tanár úr tavaly nyár óta a művelődési központ igazgatója. Ugyanúgy dolgoznak, mint eddig, az újoncok is beálltaik a sorba októberben — némi „felvételi vizsga” után. És megtartják idén is az avatást, az ünnepélyes eskütételt, melyre oly szívesen emlékeznek a színpad régebbi tagjai is. — Különféle maskarákba öltöztünk mindannyian — meséli Bata Katalin, aki az elmúlt tanévben kezdte a gimnáziumot és a színjátszást. Körülötte rögvest mosolygóssá válnak a szemek, mindenki előtt megelevenedik a farsangi avatás. — Különféle tréfás akadályokon kellett átjutni, míg bemehettünk a terembe, ahol mellesleg ott volt az egész girni. Zene, énekszó mellett masíroztunk be, ott aztán újabb feladatokat kaptunk. Nekem és egy fiúnak például Rómeó és Júlia erkélyjelenete jutott ... Jó pár színes élmény elhangzik még, mire másfelé terelődik a szó, és a jókedvet újra felszítja Néző Sándor, amikor válaszol egy kérdésre. — Az első szerepem? Oszlop voltam A lónak vélt menyasszony című vásári komédiában ... Jó néhány műsorcím elhangzott beszélgetésünk során — bőséges a repertoárjuk. 1977-ben például két vásári komédiát mutattak be, két oratorikus játékot (ezek egyike egy kiválóan sikerült Ady-emlék műsor volt), a már említett „Értük nem születik isten”-t, egy diákkabarét, valamint egy ünnepi műsort április 4-re az iskolában. Hogy egy kis statisztikát is adjunk: összesen 32 előadásuk volt — körülbelül hat és fél ezer nézővel. — 1968-ban alakult a színpad — mondja Hamvas László. — Akkor még csak amolyan kis irodalmi szín- padocska volt, általában ünnepi műsorokat csináltunk alkalomadtán. Aztán úgy véltem: többre is képesek a ko- rányis színjátszók . .. 1972ben már szereztünk egy fődíjat Szarvason egy országos fesztiválon, sorra sikerrel szerepeltünk különféle versenyeken. Ügy érzem, évről évre többet tudtunk nyújtani, sokat fejlődött a társaság. A most szerzett ezüst országos minősítés értékét növeli, hogy aranyat a mi kategóriánkban nem adtak ki... Az sem közömbös, hogy egyetemek, főiskolák színjátszóival kerültünk ösz- sze! Az előadásokat, a nézőszámot, a díjakat, eredményeket végigsorolva hat csak igazán meghökkentőnek a színpad vezetőjének mondata: nem műsorközpontú az ő színpaduk, nem ezt tartja a lényegesnek. — Ez a látványos eredmény, a közönség elé kerülő. Nem álszerénykedni akarok, ha azt mondom: mégsem a díjak, a minősítés a legfontosabb eredményünk. Az a kis közösség, az az összeforrott társaság a legszebb az egészben, ami létrejött az elmúlt évek alatt. Még úgy is, hogy időnként „kifut” egy- egy gárda, és megújul a tagság zöme az elsősök révén. Nem kell sokáig győzködnie. Elég látni-hallani a diákokat, amikor a közös élményekről esik szó, mondjuk a tavalyi nyári lengyelországi kirándulásukról, vagy a tanyanapról, ahol dudvát-füvet tépve csináltak színpadot maguknak, mivel nem fértek be az érdeklődők a terembe ... És ugyanilyen eredmény az is, hogy az egyik végzős, Kiss Mihály (a kést rántó paraszt megformálója) „csapatlesen” is volt, amikor Debrecenben a minősítő verseny előadásait nézte. — Érettségi után autóvillamossági szerelőnek szeretnék tanulni Debrecenben. Semmiképp sem akarom abbahagyni a színjátszást: ezért aztán úgy is néztem a debreceni együttesek műsorait, hogy jó lenne majd valahol folytatni... U tánpótlást is nevel tehát a diákszínpad — a fellendülőben lévő amatőr színjátszás utánpótlását. A 18—19 éves fiatalok egy része az irodalom, a színház szeretetével, formálódó esztétikai, dramaturgiai érzékkel kerül ki a középiskolából — s ez a diákszínpadi munkának köszönhető. Annak, hogy a Vox Humana színpadban például nem annyit jelentenek a próbák: ki-ki megkapja a szerepét, aztán csinálja, ahogyan tudja. Elsőként azt igyekszenek tisztázni: mit akarnak elérni a választott műsorral, darabbal, milyen eszközöket használhatnak, hogyan kell szólniuk a színpadon, hogy képességeikhez mérten a legtöbbet nyújtsák a közönségnek. A közönségnek, mely nemcsak diáktársaikat jelenti, hanem (s ezt tartják egyik legfontosabb feladatuknak) a falvak, tanyák lakóit is. ... Fiatal szájakból száll a szó — vers vagy színdarab, komédia vagy dokumentum- játék; lelkes fiúk-lányok kis csapata küzd azért, hogy minél többekhez eljusson, minél tisztábban hangozzék a vox humana: az Ember hangja. Tarnavölgyi György A z anyai nagyapám sudár növésű ember volt. Büszke szépen nőtt bajuszára, kemény-kék szemének szigorára, bozontos szemöldökére, sas orrára. De leginkább arca hegyének gyenge pírjára, ami még nyolcvanéves korában is mindig virított és csalósan fiatalította. Tudta és tartotta is magát ahhoz, hogy arca olyan, mint templomunkban az oltár feletti képen trónoló atyaisten, akivel sajátos egyenlőségi viszonyt tartott. Nagyanyám imájával áhíta- tosan társalgóit istennel, nagyapám egyszerűen idősebb bátyjának tartotta. Egy vasárnap reggel a tornácról figyelte a messze kéklő fasorokat, nem látja-e alóluk kibontakozni testvérbátyja gyerekeit, akik fiúk lévén, hozzá jártak faragni tanulni. A távoli kékségek most is megfogták, mert mindig volt benne egy kis elvágyódás és nyugtalanító mehetnék. Nagyanyám odament hozzá és azt mondta: — Húsvét előtt van, elmegyek a templomba. Érzem, hogy mennem kell... Később lesz az ebéd! — Akkor haza se jöjj! — felelte nagyapám kurtán-ke- ményen. — Muszály imádkozni egy kicsit — folytatta nagyanyám engesztelő hangon. — Jól tudod, malom az élet, s ha csak ülünk is benne, akkor is belep a liszt... Isten elvárja, hogy legalább megbánjuk vétkeinket, ha már elkerülni nem vagyunk képesek ... — Én is elvárom, ami megillet, akár csak ő! — mondta ki az öreg határozott véleményét. — Te ember! — kiáltott fel nagyanyám és ijedten csapta össze a kezét —, te istennek képzeled magad? Az öreg lenézett rá önbecsülése égi magasából, mint a sas az esendő apró madárra, ha szánja annak gyengeségét. — Eredj templomozni — intett a szemöldökével és nem felelt a kérdésre. Szegény kis öregasszony nagyanyám sietve meggyónta férje bűnét a papnak. Húsvét harmadik napjának délutánján jött is az esperes. Egy nyurga káplán és egy ministránsfiú volt vele. A pap a káplán kezébe adta a kicsi keresztet, ő meg betért öregapámhoz, hogy megtudja, miként isten ő. — Hallom, büszke vagy, kevély és felfuvalkodott — mondta, tegezve nagyapát, mert az is tegezni szokta őt. Igaz, nem nagyobb okkal, csak azért, mert nem volt ugyan tanult, de mester a maga nemében. Ezenfelül János az idősb. A pap iskolázott, de gyenge hanggal hóhéra az éneklésnék. De ugyancsak János, és fiatalabb. — Tudnod kell, hogy szemed jó látása, tekinteted beosztó képessége, kezed ügyessége, eszed értelme, egészséged és erőd nem magától lett, tőle van, mert miként ízét a nyár a gyümölcsben hagyja, akként hagyott magából képességeket benned Ö... Nagyapám kezébe vett egy szögletesre nagyolt fehér juharágat. — E fából — mutatta oda isten emberének — e késsel, aminek közöségesen peneci- lus a neve — szólt, és ügyesen kinyitva mutatta azt is — láncot csinálok, Kerek vagy talán hosszas szemeket, pontosat, jót... Vagy nézd emezt — emelt fel a tűzhely alól egy görcstelen akácdarabot — ebből szerszám lesz, annak való ... Emebből, mert ez szálkátlan kőris, játék az unokámnak. Fürge forgású szélmalom, garattal és őrlőkővel, ami épp úgy vágva lesz, akár az igazi nagy, és darabos rögökből nullás port őröl, ha jár... De nézzed csak emezt, ez finom, nehéz fa. Ebből olyan órát faragok, mint az ott — mondta és a falra, a kredenc fölé mutatott. — Járni fog, mutatni az időt... Süvölvény koromban — mondta emlékező lágysággal és mosolyogva — sokat jártam harangozni. E szerkezetet — mutatott ismét az órára — a toronyban, az isten órájáról lestem el... Ezt én csináltam, de az övénél pontosabb !... Mondhatnám tovább, hogy tudok hajat nyírni, hálót kötni, metszeni fát és szőlőt, csinálni csónakot, házat, csizmát és bocs- kort, szabni-varrni, főzni Jelenet az „Értük nem születik isten” című műsorból. A HM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁZLATKÖNYVBŐL. Tisza-part. (Krutilla József rajza.)
