Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
VITA A KORSZERŰ NÉPMŰVELÉSRŐL Kiket szolgálunk ki? A vitacikk és a hozzászólások is egyértelműen azt igazolják, hogy — ha sokan tagadják is — vannak kérdő- jélek a népművelés, a köz művelődése gyakorlatában, a gyakorlati munka elvi megítélésében. Az, hogy az alapelvet a politikai határozatokban, a törvényben megfogalmazták, s mindezekből következően az érdekeltek megkapták feladataikat, még nem garancia arra, hogy a feladatokat egyformán értelmezik. Mert például a művelődésnek mint problémakörnek a felvetésekor induljunk ki egyszer a művelődésre igencsak rászorulók gondolatmenetéből. „Mire jó a műveltség? Lehet pénzt csinálni belőle? Mi a gyakorlati haszna számomra?” stb. A kérdést így felvetők esetében nem sokra megyünk a humanista szólamokkal, magas röptű példabeszéddel. De válaszként nem elég az ide vonatkozó határozatokat idézni, a vállalati, üzemi jelentéseket, értékeléseket kiollózni, az adott szintű „hivatalos állásfoglalást” ismételgetni. Sok egyéb mellett baráti beszélgetések, tanácsok, meggyőző érvek és megfelelő időben és mértékben alkalmazott érdekeltség, ha úgy tetszik, morális, és anyagi „kényszer” szükséges. A népművelési munka mindennapi gyakorlatában néhány alapelvet is tisztázatlannak vélek. Sok fejben, de elsősorban a hivatásszerűen a népműveléssel foglalkozók fejében és az ügyért felelősök fejében. (Ide sorolom a munkahelyi vezetőket, a munkáskollektívákat, mint közösséget, és a társadalmi és tömegszervezetí testületeket.) Melyek ezek a kérdések? Tisztázni kell egy-egy település, közösség művelődési, szórakozási arculatát megszabó helyi népművelők céljait, érdekeit. Sznobok, kiválasztották, vagy a település, illetve körzet minél több lakója? Mi a fontosabb: a látványos munka tizenöt-húsz emberrel, vagy a folyamatos tevékenység a közösséggel? Látjók-e, hogy szükség esetén mindkettő elfér egymás mellett? Alapvetően nem azoknak a művelődése a közügyünk, akik már rátaláltak az olvasás gyönyörűségére, akik hangversenyre, tárlatra járnak. Az ő magasabb igényeik kielégítése is fontos, de nem elsődleges, hiszen ők már meg is keresik, és meg is találják a forrásokat. A művelődésre, az önművelésre való ránevelés, rávezetés, a bekapcsolás: ez a nagy feladat, ennék kell nagy feladatnák lenni! Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a művelődés soha nem befejezett, nincs „készre” művelt ember, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy mindenki rendelkezik valamilyen alappal, a műveltség több-kevesebb csírájával. Vagyis, nincs a művelődésre abszolút alkalmatlan, reménytelen ember. Feladatunk, ennek a piciny csírának a megtalálása, érdeklődésének felkeltése. Igen sokat árt az ügynek a tervszerűtlenség, az összefogás, a koordináció hiánya is. Sokszor elhangzott, leírtuk már, hogy egységesíteni, egyeztetni kell egy-egy településen, körzeten belül a közművelődés mindennapi és távlati terveit. Többségében ezt meg is tettük, de talán ahol a legégetőbb a helyzet, — a közép- és kistelepüléseken, a városok üzemi kerületeiben — az érdekeltek önállóan próbálnak cselekedni, cselefkedtetni, s élnek párhuzamosan, egymástól függetlenül az „izzadtságszagú” tervek. A szakmai irányításra hivatottak panaszkodnak a gazdálkodó egységek közömbösségére, fukarságára. A bírált gazdasági vezetők viszont tiltakoznak, mondván: „ne várja senki, hogy kezünkben a felajánlott pénzzel szaladgáljunk!” A dologban elgondolkodtató az, hogy ahol ezt az ösz- szefogást már régebben megtették, ott működnek a megye legjobb minősített öntevékeny csoportjai, dolgoznak eredményesen az ifjúsági klubok, ott emelkedik a továbbtanulók száma, nő a könyvforgalom. Azt ne vitassuk, hogy a munkahely nem felelős dolgozóinak szellemi gyarapodásáért, de elsősorban mégis a hivatásbeliek felelőssége a meghatározó. A népművelői munka nem „megtisztelő megbízatás”, hanem mindenekelőtt hivatás, munka, felelősség. S mint ilyen, sikerekkel, kudarcokkal, újrakezdésekkel, és reményekkel jár. Mindennapi munkánkat nyugodt lelkiismeretünk minősítse elsőként. Kóródy László köziművelődési főelőadó, MÉSZÖV Veöres Sándor: Behavazott falusi házak Ernyedten tartva terhüket alusznak a tanyák. Mit álmodnak a hó alatt? Sár-szikkasztó tavaszi szellőt, rügyet, csírát, bimbót, virágot — Körülugatják mind a kutyák: A háztető szalmája gabonát nem terem soha többé, tavasz, nyár ugyan éleszti, hiába — Mégis, csakazértis, vágyakoznak a télvégi sugárra. jobban, mint az asszonyok, aratni, csépelni kézzel, géppel, krampácsolni, sínt fektetni, követ törni a vasúton... mindent, de mindent, amit képes vagyok elképzelni... Elsoroltam, hogy belássad: amíg erőm van és valamit csinálni tudok, addig én is teremtő vagyok!... A pap ijedt csodálkozással hallgatta. Nem mert közbeszólni. — Majd ha nem bírok — folytatta enyhültebben — mert talán az is lesz, akkor a fiamra vagy az unokámra hagyom, amit tudok ... — Amíg bírsz, tehát nem mindig . .. — kapott a szón a pap, de nagyapám ránézett, jelezve, hogy még beszél. — Addig azonban azt mondom: jöjjön ő ide. üljön le velem faragni, lássuk, ilyet csinálni — mutatott körül a házban — vajon tud-e? — Ember, egyetlen szó és Isten máris kész bármivel! — Óóóha! — kiáltott fel az öregem. — Könnyű úgy, hogy kimondja: „Legyen!” és nyomban száz vagy ezer ügyes angyal, talán még ördög is dolgozni kezd, hogy megcsinálja azt, amit parancsolt. Csinálja ő, saját fejéből, s itt, egymaga, fából, tökéletlen bicsakkal. minién! — Te kevély teremtménye istennek — mondta szánakozva és rábeszélő hajlammal a pap — isten a világ alkotőmestere! Milyen csekélyke feladat lenne néki mindaz, amin te fejedet törve és verejtékezve dolgozol... lánc, szélmalom, óra!... Ember, ember, hogy állsz meg előtte az ítélet virradatján? — Talán nem is kell áll- nom — rántotta meg a vállát nagyapám. — Mivé tesz téged, kevély tagadót és eltérni akarót? Mit gondolsz? Az öregnek megvillant valami a szemében, mindjárt a bajszához nyúlt, mint mindig, ha jó ötlete támadt. — Talán kapussá tesz a mennyben, de akkor te be sem teszed a lábad a küszöbön ... De annál bölcsebb, ezért várni fog, beoszt a mesterei közé, hogy ha valamire azt kell mondani „Legyen!”, biztos lehessen afelől, hogy időre meglesz. — Te pokolra való! — korholta a pap. — Ott talán pallér leszek, olajjal töltetem meg az üstöket és tőlem függ, hogy derékig vagy nyakig égsz, ha aládgyújftatok... — felelte nagyapám nevetve. A pap iszonyodva hunyta be a szemét, aztán gyorsan keresztet vetett. — Ember, ember! — dé- vánkozott — olyan vagy, mint a kavics, mely sima és jó alakzátú, de kevélységében azt hiszi, hogy különb kő a többinél, pedig, pedig... simaságát onnan vette, hogy a hegy gyomrából valaki elindította, és a többi kő engedve az akaratnak, csiszolva alakot és kellő simaságot adott neki... — Valóban nem különb, de alkalmasabb és az már más! — felelte nagyapám. — Istennek köszönd hát, mint ezt a nagy világot is magad körül, hogy ilyenné lettél! — Nem ilyen egyszerű ez... Azt is nézni kell, hogy a világ milyen. Nézz körül itt bent e házban, aztán a kertemben, meg az udvaromon ... Ez meg az én világom! ... Nézd, tapogasd, próbáld! Minden működik és arra jó, amire szántam. Ha romlik, javítom ... Ámi hibája ezen felül akad, azt éppen isten véti... Mondjátok, hogy isten az e-ők apja; a szelek és fellegek az ő tárházaiból jönnek, a vizek útját ő igazítja, a jó faragni- való, egyenes fát ő neveli... Teszi, teszi, de el-elszende- rül közben, s a dolgát naponta elhibázza ... Vagy nézd magát az embert. Isten úgy adja lenni, hogy mindig kevesebbje vagy többje van, sose annyija, ami tisztes élethez volna elegendő... Ez az ö világa! Nem több hibával én is csinálom a magam világát ... — Legalább templomba járnál! — hányta szemére isten házából való elmaradását a pap. — Miért menjek én a házába, ahol nem is maga fogad, csupán csak a szolgája? Jöjjön ő hozzám, én magam mutatok meg neki itt mindent, nem bízom másra, nézzen körül, lásson, ne csak felejtsen ... A pap iszonyodva rázkódott meg. Égre vetetteszemét. Nem szólt. Kisvártatva fölkapta reverendája alját és sietve elment. Nagyapámat többé nem sorolta nyájába. Halála után idegen vallás papja temette el. Szabó György MEGYÉNK TÁJAIN Mátyus É lt valamikor a Tisza partján egy halász. Hogy honnan, mikor keveredett ide, senki sem tudja, de nem is az érkezése fontos, hanem a maradása. Megbabonázta a szeszélyes folyó, a vad er-ctörmeg a szelíd róna, melynek végét a szem hiába keresi. Itt verte fel tanyáját, a Mátyás földjén — merthogy Mályás volt a neve. Bár mások szerint Mátyósnak hívták a jámbort, ami annyit jelent, hogy jó barátságban léven a pohárral. Mindkét mesében lehet valami igazság. Mátyásföld, Mátyásdomb határnévként ma is ismert. Ami pedig a másik legendát illeti —, Mátyós halász se lehetett nagyobb tisztelője és fogyasztója a jóféle itókának, mint a mai mátyusiak. Északnak vesszük az utunkat a naményi főútvonaltól. Mintha a világ vége felé tartanánk, egyre kisebbek a falvak, egyre feketébbek az erdők. Mátyusnál két patkó alakú fordulót vesz az út, aztán fel Lónyáig és bele a Tiszába. Aki siet, erre jár át a kompon Ti- szamogyoróson át Mándokig, a legközelebbi vasútállomásig. Most. hogy a benki révnél megrekedt a jég. nem merik a kompot indítani, csak egy csónak imbolyog a vizen. A másik irányba, Vásárosnamény felé elég gyakran jár a busz, hogy összekösse az isten háta mögötti falucskát a világgal. Mára is megőrzött valamit a falu őslakója korából. Mesebelien egyszerű. Egy sor ház az egész, már hatszáz lakója sincs. Amilyen apró a község, olyan csepp az egyetlen hivatalos épülete is — a mátyusi „közélet” központja. Egy házban békésen megfér a tanácsi kirendeltség — igaz, egy héten csak egyszer jönnek ki Lónyáról — a pártiroda, a községi könyvtár — no, ezt is csak jóindulattal lehet annak nevezni —. aztán az orvosi rendelő — felnőtteknek hetente, a gyermekeknek havonta egyszer rendelnek — a TI- TASZ-„központ”, s végül a legfontosabb, a posta. Ez a másik összekötő kapocs a világgal. A posta mellett a nemrégiben átalakított, felújított művelődési ház, szomszédjában a bolttal és a kocsmával. S ezzel vége is a középületeknek. Egyetlen fúrott kút van a faluban. Temploma is egy van — errefelé mindenki reformglus, de ez a falu olyan kicsi, hogy még papjuk sincs. Ez is a bereg, de már a széle. A táj valamivel zordabb, mint a Bereg szívében, a lónyai erdőben vipera fészkel, a Kárpátokból néha idáig merészkednek le a farkasok, az utolsót néhány éve lőtték. S az emberek? Milyenek is az itteni emberek, hogyan élnek, mi az örömük, bánatuk? Gerő Gusztávné, a hivatalsegéd a tanács elköltözése óta minden délelőtt ügyeletet tart. Az intézendő ügyekkel együtt azt is ösz- szegyűjti, amiről az emberek a legtöbbet beszélnek. Injekciós nővért szeretnének, aki végigjárná a betegeket, vagy valamelyik háznál „rendelne”. Most: egy injekció — egy nap. Rendes utat szeretnének. Egy méter járda sincs a faluban. Szó, ami szó. a főtérnek nevezhető sártenger igazán „vendégmarasztaló”, csak csizmában lehet járni. Legalább három községnek szeretnének egy közös gyógyszertárat, mert most egy recept — megint egy nap. Gyakrabban jöhetne a TITÁSZ, sok már a tv, a mosógép, de általában két hétig érnek ide a szerelők. Az egyetlen hivatalos személyen kívül egy igazi „mindenese” is van a falunak: a postamester, Ésik Sándorné. Mindent tud a faluról. Amióta itt dolgozik, öt év alatt más- félszeresére nőtt az újság-előfizetők száma. Hetvenhat házban van rádió és százban tv. Elég nagy a csúcsforgalom, innen megy az élelmiszer a városi rokonoknak. Megszűntek a 10—20 kilós bab- és napfraforgó-szállít- mányok, vagyis vége az üzletelésnek. A városból ruhanemű jön, meg kenyérhaj. Pénzt a bolt hoz befizetni és a kocsma. Ez utóbbinak mindig nagyobb a forgalma, pedig otthon is főzik a pálinkát, almából, szilvából. Ésiknének ma már eggyel több gond van a fején — elvállalta a művelődési ház vezetését, igen szerény tiszteletdíjat kap érte. Latolgatja, hogyan lehetne feltámasztani a falu egykor eleven kulturális életét. Annyian hímeznek, hogy egy szakkör összejöhetne, pávakörre is telne az asszonyokból. Volt itt jó kultúcsoport, de akkor volt egy tanár is, aki értett a szervezéshez. A művelődési ház felújítása óta egyszer kísérleteztek. Az iskolások adtak műsort — az avatáson. Még a szülők közül is csak mutatóba jöttek el. A kocsma viszont tele volt. Ésikné kicsit keserűen összegzi, hogy ma már az embereket nem érdekli a másik ember. Magukba zárkóznak, még itt, Mátyuson is. Segítségre pedig nem számíthat, mert ki is segítene, ha gazdája sincs a falunak? Vajon a falusi értelmiség mennyire ismeri, osztja ezt a gondot? Milyennek látják ők a mátyusiakat? Az értelmiség — a két tanárnő. Egyikük sem idevaló, de a szívélyes beregiek hamar befogadták őket. Sebestyén Gusztávné szorgalmas, tehetős népet ismert meg bennük. Csak egy példa: nem ritka az 1000—1400 forintos iskolai takarékbetétkönyv (alsósokról van szól), játékot, könyvet azonban csak elvétve vesznek a gyerekeknek. Sebestyén Bertalannét, a másik tanárnőt leginkább a teljes közéleti közömbösség bántja. Még a szülői értekezletre is csak a legjobb tanulók szülei járnak. A kötelező olvasmányt a tanárnő saját pénzéből vette meg a gyerekeknek — megúnta a szülőktől kérni. Pedig nagy a jómód..; Nagy a jómód: elég végigmenni a falunév látni. Sok új ház, szebbnél szebbek, a két maszek szobafestő nem győzi a munkát. Takarosak a porták, némelyik ólban 6 tehenet is tartanak. A jövedelem fő forrása a háztáji állattartás, a faluban 200 szarvasmarha és 400 sertés „szüli” a forintokat. Aki itthon keresi a megélhetést, annak bizony szüksége is van a kiegészítésre. Az újabb nemzedékek azonban nem találnak maguknak munkát a faluban. Már a 10—14 éves gyerekek hozzászoknak, hogy kicsi nekik a falu. A felső tagozat a körzetesítés óta Lónyá- ra jár. Szép Gábor iskolaigazgató a nevelők néhány jellemző gondjáról beszél. Az egyik a hitoktatás: a gyerekek 20—30 százalékát íratják be. s így még mindig nem sikerül a családok egy részével az azonos nevelési szemléletet kialakítani. A másik: a nagyra- vágyás. Inkább elküldik távoli megyék középiskoláiba a gyerekeket, mint a közeli na- ményiba, vagy kisvárdaiba — mintha amott jobb nevelést kapnának. Az iskola befejeztével szinte mindenki elmegy a faluból. A fiatalok csak hét végén jönnek haza. Aki teheti, menekül a tsz-től, mert a tiszakerecsenyi—Iónjai—mátyusi Dózsa soha nem tartozott a jók közé. Tóth Sándor például hat éve jár hetedmagával Veszprémbe — kubikolni. Negyed ötkor indul és másnap reggel nyolckor érkezik. így is megéri neki, mert ott legalább mindig biztos a pénz. D oth Sándorné és Buda Jánosné tsz- tagok arra panaszkodnak, hogy még az előírt napokat sem tudják ledolgozni, mert a tsz nem tud munkát adni. Ha pedig nincs meg az 1200 óra. nem kapják meg a háztájit. Igaz, az se sokat ér, Budáné- nak tavaly 1 stráf kukorica termett benne, semmi más. Mérgelődnek, dohognak, de csak úgy, mint aki hiába beszél, úgysem tud változtatni. Haggyuk a tsz-t, legyintenek rá, nézzem meg inkább a kézimunkájukat. Lánya van mindkét asszonynak — készülnek a stafirungok. Igaz, még iskolások, de nem árt elkezdeni a gyűjtést. Föld helyett ma ez jár a leánynak. Gyönyörűek a minták, ezeket a beregi keresztszemeseket valóban érdemes volna szakkörben tanítani... Nagy eseményre készültek aznap a faluban: este volt a falugyűlés. Joó Balázs, a kisbíró felverte dobjával a csendet: közhírré tétetik. Tóth Bernátné, Ilonka néni. a kézbesítő gyorsan végzett a munkával — nem volt csak 15 levele. Az asszonyok a szokottnál tovább időztek a boltban, tereferéltek egy keveset: hogy és miről is kellene este felszólalni. Lónya—Mátyus közös tanácsának elnöke, Nyeste Sándor pedig az esti beszámolóra készült. Jó híreket vitt a mátyu- siaknak: ebben az évben folytatják a belvízelvezető árok építését, felújítják a legrosz- szabb útszakaszokat és tatarozzák az iskolát. A kis falunak ebben az évben három kívánsága teljesül. Mint a mesében ... Baraksó Erzsébet KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. február 19. Jh
