Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
Sokan úgy tartják, a fizikai munka örömet jelent. Ez gyakran így igaz. De öröm lehet-e éveken keresztül nehéz fizikai munkát végezni, különösen ha nők csinálják? Miért vállalják ezt? Hordók, zsákok, ládák — Én például többet keresek, mint a férjem — mondja Diószegi Mihályné rotorkezelő, a Kisvárdai Szeszipari Vállalat demecseri gyárában. — Még munkatársai, Sipos Sándomé és Sinka Ferencné is meglepődnek ezen,. aztán Didszeginé hozzáfűzi: — ö a szörpüzemben dolgozik és nem igen hoz haza többet havonta 2800 forintnál. Nekem viszont megvan a 3000 is. A másik két asszony fizetése viszont több száz forinttal elmarad a Diószeginéé mögött. Siposné, aki a Sztár Cola gyártásánál bekeverő, 2400-at, Sinkáné pedig, mint mosógépkezelő, 2 ezret keres. Siposné kevesli is ezt a pénzt, hiszen munkája az egyik legfontosabb művelet a Cola-gyártásnál. A szakavatott biztonságával mondja a sorrendet: a hordós sűrítményt lifttel az emeletre szállítják, elkészítik a cukorszirupoldatot, bekészítik a segédanyagokat, felmelegítik az oldatot 80 fokra, s csak ezek után indulhat a tulajdonképpeni munka. S ez műszakonként átlagban négyszer ismétlődik meg. — Január 2-ig tulajdonképpen egyedül kellett végigcsinálnom mindezeket, úgy kértem meg mindig valakit, hogy segítsen a majd félmázsás hordókat emelgetni. Persze, hozzá kell azt is tenni, hogy azért mindig volt, aki segítsen. Néhány napja viszont már egy férfit is idehelyeztek, így ketten végezzük ezt a munkát. Diószegi Mihályné — Akkor lett egy beosztottad is? —szólnak közbe nevetve az asszonyok. — Nem is tudtunk róla! — Dehogy beosztott — vág vissza Siposné —, inkább segítő. Az biztos, hogy jóval könnyebb lesz a munkám. Azt viszont még mindig nem értem, hogy a gyár vezetői miért nem tartották meg ígéretüket a szakmunkástanfolyam elvégzése után! 1976-ban szereztem meg a szesz- és likőrgyártó szakmunkás-bizonyítványt, s ekkor ígéretet kaptunk rá, hogy ezt a bérezésnél is figyelembe veszik majd. Ami azt illeti, ezt nem nagyon tapasztaltuk. — Mi a legnehezebb a munkájukban? Mindhárman az emelgetést, a cipekedést említik. Siposné a hordókra, Sinkáné a rekeszekre — naponta kétezer darabot is meg kell fognia —, Diószeginé pedig a félmázsás zsákokra panaszkodik. — Hogyan kerültek a gyárba? Nem találtak könnyebb munkát? — Nekem három éve állandó munkahelyem a gyár, de ha az idényjellegű munkákat, is ide számítjuk, akkor már majd 8 éve dolgozom itt — mondja Sinkáné. — 1970- ben, mikor először léptem be az üzem kapuján, máshol szinte lehetetlen volt elhelyezkedni. örültünk, hogy itt foglalkoztatni tudnak bennünket. Aztán a közben eltelt idő alatt annyira megbarátkoztunk egymással, a gyárral, hogy nem vágyunk el innen. Tanúi voltunk annak, hogyan vált igazán felnőtté az üzem, s ez azért sokat jelent. — Ma már lenne rá lehetőség, hogy máshol keressünk munkát — mondja Diószeginé. — Könnyebbet, kényelmesebbet, tisztábbat. De nem megyünk. Pedig itt van velünk szemben a gyapjúfonó és szövőgyár, ahol biztosan szívesen fogadnának bennünket, hiszen tavaly is 200 asszonyt vettek fel. Én hat éve dolgozom itt. Lehet, hogy egyeseknek rövid ez az idő, de nekem ahhoz éppen elég, hogy itt maradjak. — Soha nem fordult meg a fejükben, hogy „márpedig én holnap nem jövök be, csak leszámolni”? — Dehogy is nem! — legyint Siposné. — Én például vagy két esztendővel ezelőtt sehogyan sem tudtam kijönni a főnökömmel. Mindig úgy érkeztem az üzembe, hogy no ez pedig az utolsó nap. — Aztán maradtam. Sipos S&ndorné Igaz, a főnökünk ment el tőlünk. Azóta meg el sem lehetne kergetni. Meg lehet ezt szokni A nagyhalászi zsákgyárban a hatalmas finomnyújtógép mellett szinte elvész a kezelője, Tátrai Ferencné. A csarnokot a gépek zakatoló hangja tölti be. Bizony itt nem igen van alkalom beszélgetni. Mellettünk a kártológépek tekergő kígyóként bocsátják ki magukból a jutát, a levegőben finom por száll. — Meg lehet ezt szokni — mondja Tátrámé, miután megállítja a gépet. — Csak azoknak szokatlan, akik először vannak itt. — Mióta dolgozik a zsákgyárban? — kérdezzük később a művezetői irodában, ahová már csak megszűrten jut el a zaj. — Nyolcadik éve. Ekkor halt meg a férjem, s kénytelen voltam munkát keresni. Bizony, amikor először beléptem a gyárba, nem gondoltam, hogy valamikor is megtanulom a gépek kezelését. Aztán láthatták, csak belejöttem. Ha néhány nappal korábban jönnek, még a kártológép mellett találtak volna. Január 2-án kerültem át a finomnyújtóhoz. A kérdésre, hogy örül-e ennek, nem tud azonnal válaszolni. A művezetője lép be és mérgesen csóválja a fejét, amikor meglátja Tátrámét. Kereste mindenütt, nem tudta hová tűnt el. Már azt hitte, valami baj történt. hiszen veszélyesek ezek a gépek. Sinka Ferencné — Vigyáznak az emberre — mondja mosolyogva a munkásasszony. — * Különösen most, hogy néhány napja kerültem át erre a gépre. Az előbb kérdezte, hogy örülök-e a változásnak. Azt mondhatom, igen. Hiszen itt könnyebb a munka, nem kell felmászni a gép tetejére, ha elszakad a szál. Ott viszont gyakran meg kellett tenni ezt az utat, s ez. egy nőnek nem volt könnyű. Képzelheti, milyen munka volt, ha azt mondom, hogy a kártológépeken dolgozók közül egyedül én voltam nő. Sokan kíváncsian is néztek rám, ki az az asszony, aki sokszor még a férfiaknál is jobban keres? De én soha nem mentem el cigarettázni, nem tartottam szünetet, így érthető, hogy magasabb volt a fizetésem. Furcsán hangzik talán, hogy egy kicsit azért mégis fáj a szívem a régi gép után. Az évek alatt egymáshoz nőttünk... — Ha találna könnyebb munkát, elmen- ne-e? — Nem hiszem. Furcsa dolog ez a megszokás. Tudják, ennyi idő után már megszereti az ember a gépeket. Lett volna nekem korábban alkalmam máshol is elhelyezkedni, de nem mentem, sőt még a fiamat is ide csábítottam. Itt lakatos a trrik- ban. Igaz, hogy még odébb van a nyugdíj, de innen szeretnék elmenni, ügy látszik, hét év is elegendő ahhoz, hogy munkássá váljon valaki. Tizenkét gép mellett A szövődében az ember nem hallja a saját hangját. Ha mondani akar valamit a másiknak, egészen közel, a füléig hajol. Idegennek az első pillanatban megszokhatatlannak tűnik. A zaj körbenyalja és szép lassan, fokozatosan elnyeli. Kulcsár Dénesné már hét éve dolgozik a szövődében. — Tizenöt éves koromban kerültem a nagyhalászi zsákgyárba — mondja a szőke hajú, 22 éves fiatalasszony. — Először négy, később hat, majd tíz, most pedig tizenkét szövőgépen dolgozom. Tátrai Ferencné A szövőnő — egybehangzó gyári vélemények alapján — nehéz fizikai munkát végez. Kulcsáráé tagadja ezt, neki tetszik a munkája, szeret a szövődében dolgozni. Persze a munka nehézségi fokára utal az is, hogy a kereseté 4500 forint. És hogy otthon se legyen bonyodalom, a férje — aki szintén a gyárban dolgozik és a szövődében művezető — szintén ennyit vissz haza hónap végén. — Három műszakban dolgozunk és szintetikus szövetet szövünk — mondja a munkájáról. — Két éve csinálom már a poly- propilszálakból a zsáknak való szövetet. Sokkal könnyebb ez, mint a hagyományos jutaszövet, azonkívül tisztább, nem poros. A tizenkét szövőgép között legalább 20 méter a távolság. Még nem számolta meg, hányszor teszi meg ezt a húsz métert, de egy műszak alatt ez kilométereket jelent. Hol az egyik, hol a másik gépen van igazítani való. Sietni kell, mert egy hiba is végzetes lehet, hosszú időre kiesne a termelésből a gép. — Szakmunkásképző iskolába járok és nyárra megkapom a bizonyítványomat. Én nagyhalászi vagyok, a férjem ibrányi, ott is lakunk. Szükség van minden fillérre, mert lakást szeretnénk építeni. Talán ezért nem érzem a munka nehezét. A gépekről magunk vesszük le az elkészült végeket. Egy ilyen tekercs 120—150 méter és vagy 50 kilogramm. Utána már az anyagmozgatók gondoskodnak róla. kulcsár Dénesné törékeny fiatalasszony. Csodálatra méltó, ahogyan végzi a munkáját. Meg is becsülik. A tizenegy tagú Váci Mihály Szocialista Brigád vezetőjévé választották, megkapta a vállalat kiváló dolgozója kitüntetést is. Húsz év a téglagyárban A tiszaberceli téglagyárban 68 fizikai munkás dolgozik, s ennek harmada nő. NeKulcsár Dénesné héz fizikai munkát végeznek. Ilyenkor kézbe veszik a csákányt is, hiszen a megfagyott téglát másképp nem tudják felszedni. A nyitott szín alatt — ahol a nők dolgoznak — a szél kénye-kedvére rohangálhat és miért ne tenné, ha szabad az út. A vastag, prémgalléros pufajka melegíti a dolgozókat, a nadrág és a cipő is a téli időhöz igazodik, csak hát olyan vastag így az ember, hogy szinte mozogni sem bír. — Korán beköszöntött a hideg — mondja özvegy Roma Jánosné, az aranykoszorúval ötszörösen kitüntetett Tyereskova Szocialista Brigád vezetője — és ezeket a téglákat nem tudtuk kiégetni. Szétfagytak, újból fel kell szedni és visszavinni a bányába. A bangettába rakott téglák a kézérintésére meg sem akarnak mozdulni. Csak csákánynyal lehet boldogulni. Nyolc órán keresztül emelgetni — még ha felváltva is —, igencsak fárasztó. Majd a téglát csillére dobálni. Nem irigylésre méltó munka. Az asszonyok kezét figyelem munka közben. Mindegyiken kesztyű van, ez munkavédelmi előírás. Néha leveszik, pihentetik a kezüket. A tenyerük érdes a sok fogástól. — Látom, érdekli a tenyerünk — mutatja felém a kezét Kocsis Istvánná téglalerakó. — Nincsen ezen semmi érdekes. — Hány téglát fognak meg naponta? — Ne téglában kérdezze. Súlyban. Egy nyári műszak alatt, amikor teljes termeléssel megy az üzem, 150—200 mázsát is. Égetés előtt egy B—30-as tégla 13 kilogramm. A hagyományos méretű is megvan 4—5 kiló. — Ezért a munkáért mennyit kapnak a hónap végén? — Éves átlagban — válaszol Roma Jánosné — kijön a 2500 forint. Nem tudom magamban eldönteni, elég-e ilyen nehéz fizikai munkáért 2500 forint? Azon gondolkodom, ha lenne más üzem Ti- szabercelen, vagy a környékén, itt maradnának-e a nők dolgozni? A választ tőlük várom. — A pénzből soha nem elég — mondják —, de nem lehet telhetetlen az ember. Úgy érezzük, megbecsülnek bennünket, a férfiakkal — akik ilyen munkát végeznek — azonos bért kapunk. Persze másutt, például a kemence mellett négyezret keresnek a férfidolgozók, azonban oda nőket nem engednek, mert az egészségre veszélyes és sokkal nehezebb is ott a munka. Télen védőitalként citromos teát kapunk, s úgy- ahogy, jót is tesz. Roma Jánosné 18, Kocsis Istvánná 20 évvel ezelőtt jött ide dolgozni. Kocsisné ebben az évben tölti be 55. életévét. Ez a nyugdíjazást jelenti. — Szeretek dolgozni, a téglával foglalkozni — mondja —, de elég volt ez a két évtized. Nem bánom, hogy nyugdíjba mehetek. Igaz, hiányozni fog az üzem, a kollektíva, azonban otthon is akad munka bőven. Nem fogok unatkozni. Mindkettőjük férje a téglagyárban dolgozott. Kocsis István kényszerből hagyta el, betegség miatt leszázalékolták. Roma Jánosné négy hónappal ezelőtt lett özvegy. —7 A gyerekeink már nem akarnak itt dolgozni. Ők más szakmát tanultak, máshol helyezkednek el, könnyebb munkakörben. Azt hisszük, ez így természetes. özv. Roma Jánosné és Kocsis Istvánné — Az alatt a húsz év alatt nagyon sok téglát megfogtak, sokszor lehajoltak egy- egy darabért. Hogyan bírja a derekuk? — Ne is kérdezze — válaszol gondolkodás nélkül Kocsis Istvánné. — Esténként alig érzem a derekamat, vagy a karomat. Néha azt hiszem nincs is. Sok álmatlan éjszakát okozott már a derékfájás. A reuma ellen pedig csak egy gyógymódot tudunk: melegen felöltözni. Télen hattól fél 3-ig dolgoznak. Minden évben egy hónap fizetett fagyszabadságra mennek a dolgozók. Most februárban pihenhetnek. — Pihenünk is. ránk fér. Nyáron úgy sem szívesen hagyjuk itt a falunkat. Tavaly is alig akart elmenni valaki Hajdúszoboszlóra, szakszervezeti beutalóval. Mi itt szoktuk meg, nekünk itt jó. A téglagyáriak szinte kivétel nélkül Ti- szabercelen gyártott téglából épített házban laknak. Sokszor leírták már, hogy simogatásra, becézgetésre termett az asszonykéz. Riportunk hősei nemcsak simogatnak, becézget- nék, hanem téglát markolnak, zsákot cipelnek, nagy értékű gépeket kezelnek. Azt hisszük, tisztelni kell őket, mint ahogyan ők tisztelik a munkát. Szöveg: Sipos Béla, Balogh Géza Kép: Mikita Viktor 1978. január 15. O KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
