Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

1978. január 15. 0 Változó életünk Családi tűzhely Kezdetben volt a ház. A ház, amely mindössze egyetlen helyiségből állott, földbe vájt, alig a felszín fölé emelkedő kunyhó, melynek tetőnyílásán füst szivárgott a rideg égre. Bent a csípős füstöt már rég megszokott szemek mécses­lángjai pillogtak, az imbolygó árnyak megtörtek az alacsony mennyezet gerendáin, s egymás minden mozdulatát érezték, ér­tették a család tagjai, a földbe ásott lábú dikón fekvő öreg­ember fázósan húzta magára a subát, a földpadlón kavicsokat rakosgattak a gyerekek, és a tűzhelyen főtt valami a lábos­ban ... A családi tűzhely melege a testek melegével keveredett, s a gond, a nincs oldódott egy kevéskét az együttlétben, nem kellett hangos szó, hogy értse a másik, értenie kellett, hisz’ nem volt más vigasz a család melegén kívül. „A lakóház legfőbb része mindenkor a tüzelőberende­zés volt...” — írják a nép­rajzkutatók, és eszerint osz­tályozzák, kategorizálják a népi lakóházakat. Az eleinte egyetlen helyiségből álló ház az idők során fokozatosan ki­bővült, szobák kapcsolódtak hozzá (érdekes módon a szo­bákat nevezték később „ház”- nak). A középpont azonban mindenütt a tűz helye ma­radt: a konyha. Itt zajlott a család élete reggeltől napes­tig. A gazdaasszony, az anya (a családi tűzhely őre) szinte egész napját a konyhában töltötte, a család többi tagja is ide tért meg. Arany János örök értékű költeményének paraszti idill­iében a család melege és a tűzhely melege szinte egybe­olvad. Ennél szemléleteseb. ben nemigen lehetne ábrázol­ni, mit is jelentett eleink számára a pattogó tűz — az eleven középpont a házban. — A házunk távfűtéses, nincs is probléma a meleg­gel, állandó hőmérséklet van az egész lakásban. Kiváló dolog, hiszen nem kell baj­lódni a kályha begyújtásával, a szénhordással (itt, a nyol­cadikon ez nem is volna egy­szerű dolog!), nincs piszok a salakolásnál, nem tölti be a szén"áz a lakást, ha baj van a kályhákkal. De... Hiány­zik valami! — Tudja, otthon, anyámék- nál kicsi a ház, mindössze két szoba meg a konyha, összesen heten éltünk benne: az öregek (anyám szülei), meg a mi családunk, a há­rom gyerekkel. Nagyapám és nagyanyám a konyhában aludt, mi a kisebbik szobá­ban, jó ideig együtt a szüle­immel. Aztán, ahogyan cse­peredtünk, anyámék átköltöz­ködtek a nagyszobába, de jóformán csak aludni — se­hogyan sem tudtuk megérte­ni sokáig, miért nem hasz­nálhatja a család azt is. Mi, gyerekek szinte ki voltunk tiltva onnan: mindig rend­nek kellett lenni. Tisztaszo­ba! Tudom, hogy másutt a faluban még ennyire se men­tek: egyetlen szobát lakott a család mindig ... — De a konyha! Az volt a központ. Nyáron a nyári konyhát használtuk, sőt, ré­gebben a két öreg télire is ott lakott. Csak azért jöttek be a házba, hogy ne kelljen ott is fűteni. Nagyon szerettünk a tűzhely körül lebzselni, lestük a tüzet, folyton azt vártuk, mikor kell már rakni rá. Em­lékszem: egy apám készítette görbe vassal nyitottam ki a spórajtót, bent izzott a vörös parázs... Azt már nemigen engedte meg anvám, hogy mi rakjunk rá, míg kisebbek voltunk, mert akkor repült volna a parázs — le a döngölt padlóra. Mert földes volt a lakás, nem tudom, mond. tam-e már. És a szőnyegpadlós, tempe­rált hőmérsékletű nyolcadik emeleti szobában körülpillant a harminchat éves férfi; íz­léssel, gonddal rendezték be ittlakásuk három éve alatt, a földes lakás emléke távol van. Vagy mégsem? ... A tűz eleven! A kályha, a tűzhely él! Ropog a faha­sáb, omlik az izzó széndarab, meleget áraszt a széles olda­lú cserépkályha. Gondoskod­ni kell a tűzről! Ápolni, óv­ni, táplálni. Mi hát. ha nem élőlény a házban, jótékony, ismeretlen ismerős ... ... Pásztortüzek világa von­zotta az idegent a pusztán, szótlan férfiak nézték a lo- bogást körötte, aztán vala­melyikük elkezdte a mesét, melyet ugyancsak tűz fé­nye mellett hallott az öregek­től. Egy kis időre eggyé forrt a csoport, a kör közepén tán­cot jártak a lángok. ... Apu! Szedjünk gallyat, és gyújtsunk tüzet a sátor előtt! — A kisfiú kérése meghallgattatott: amint le­ment a nap, fellobbant a tá­bortűz az erdő szélén. A gye­rek belemeredt a lángokba, figyelte játékukat, megbűvölt tekintete egy pillanatra sem szakadt el a vonzó-félelmetes tűznyelvektől. Elfeledte az otthoni gáztűzhely kékes-vil- lódzó apró lángjait, melyek csak annyit jelentettek szá­mára, hogy azon főzni lehet, fel sem bukkant benne a szá­raz-forró radiátor, hisz az csak meleg — ez pedig ég! — Gyakran összejövünk a barátainkkal — mondja a fi­atalasszony. — Itt lakik leg­többjük a közelben: mi is, ők is szeretjük a társaságot. Nyáron rendszerint négyes­ben megyünk kirándulni. Jós­ka legközelebbi barátjával és feleségével. Szeretünk túráz­ni. És érdekes: annyira más a hangulat, a beszélgetés a tűz mellett. Szinte átcsöppen az ember egy másik világba, amikor forgatja a nyársat a parázs fölött, vagy ráhúz egy ágat a tűzre. Hogy is mond­jam ... őszintébb mindegyi­künk. Közelebb érezzük ma­gunkat a másikhoz. A tűz tenné? Vagy mitől van? ... Meg mondok én még valamit: rettentően hiányzik a normális méretű konyha a bérházi lakásokból. Nemcsak azért, mert nehéz itt enni, nem lehet berakni egy na­gyobbfajta asztalt, hiszen egyébként, mint háziasszony, elférek a főzésnél. De a gye­rekek miatt! Talán furcsa, amit mondok: a nevelésük­ből hiányzik a konyha. Hi­szen annak idején emlékszem nagyon sok időt töltöttünk anyám mellett a konyhában odahaza. Ott voltak a lakás legmelegebb zugai, meg per­sze a kíváncsiság is dahajtott bennünket: valami mindig történt. Meghámozni a krumplit, a zöldséget, ba- bot-borsót fejteni, végignéz­ni, ahogy anyám megko- pasztja a csirkét, beleszagol­ni a fővő étel illatába, meg persze kóstolgatni! Közben folyt a szó, anyám ugrasztott ide-oda, segítettem is, amikor már nagyobbacska voltam. Most pedig? Ha bejönnek a gyerekek — egy fiam meg egy kislányom van —, akkor kénytelen vagyok kiküldeni őket, mert egyszerűen nem férünk. Láb alatt vannak. Pedig olyan szívesen segíte­nének, kíváncsiskodnának. Hogyne érdekelné a gyereke­ket! Aztán a szűk hely miatt mi a vége: „menjetek be a szobába játszani, mert fő­zök ...” így aztán sokkal ke­vesebbet vagyok velük, mint­ha lenne egy nagyobb kony­hám, ahol félig-meddig játé­kosan együtt lehetünk. Em­lékszem, milyen izgalmas volt, amikor egy tökből fejet faragtunk apámmal! A múlt­kor erre gondolva hoztam otthonról egy kisebbfajta tö­köt. Be kellett vinni a szo­bába, hogy mindannyian lát­hassuk a „nagy munkát”. Az­tán a végén alaposan beleta­posták a gyerekek a belét a padlószőnyegbe ... Jó-jó, én kitakarítok szívesen... de meggondolandó, hogy hoz­zak-e még egyszer. Pedig úgy tetszett nekik! Elaludt a lakásban a vil­lany. Gyorsan kutatáshoz láttunk, megtaláltunk egy gyertyát, melyre jó ideje nem volt szükség. Amikor meg­gyújtottuk, teljesen átformá­lódott a lakás: izgalmas sö­tét szögletek bújtak meg a félhomályban, félelmetes ár­nyékok változtak pillanatról pillanatra a falon, torz és mulatságos formák ugráltak mindenfelé. És valósággal összebújt a család — nem félelemből, hanem: valahogy össze kellett bújni. A fény kö. ré, a gyertyaláng mellé ... A tűzről sokan és sokat írtak már, őseink szentként tisz­telték, táncolták körbe, regősök pengették húrjaikat mellet­te; meleget, jóízű étket adó lángjai soha-ki-nem-alvásra ítél­ten lobognak évezredek óta. De ma mintha eltávolodni látsza­na tőlünk — apró, erős gázlángokká változott, távoli óriáska­zánokban lobog, és pusztán melegét juttatja bonyolult rend­szer lakások tízezreibe. Élő fénye elhalványult. Kiűzettetése szükségszerű, hiszen nagyot fordul világunk, ám valamit ma­gával is visz a házakból, a konyhákból — egy kis meleget. Emberi meleget. Hogy ez is szükségszerű-e, arra lehetetlen egyértelmű vá­laszt adni: ezer más körülmény létezik, melyek révén lazul­nak a kapcsolatok, festenek a szoros fonadékok. Annyi azon­ban bizonyosnak látszik: valami ősi nosztalgia él bennünk az eleven láng iránt, talán génjeinkben hordozzuk, talán belénk rögződött emlékek sugallják. Mindőnkben munkál valahol a vágy: őrizni, óvni a lán­got — megtartani azt a meleget... Tarnavölgyi György. „Este van, este van: ki-ki nyugalomba! Feketén bólintgat az eperfa lombja... ... Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. ... Körül az apróság, vidám mese mellett Zörgős héjú borsót, vagy babot szemelget, Héjából időnként tűzre tesznek sokat; Az világítja meg gömbölyű arcukat.” A SZTYEPP O lykor megpróbálok visz- szaemlékezni első érintkezéseimre a vi­lággal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá. hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az el­ső szerelem naiv idejébe rö­píthet vissza, s felidézheti azt, amit később, már érett em­berként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból van­nak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urálban, az orenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékeze­tembe idézni réges-régi gyer­mekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb bol­dogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő érintkezé­se volt a jelennel, az örökre elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyerme­kié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első ér­zésem talán elődeim, őseim látok, fölötte a napot, és ma­gunkat azon a dombon, va­lamennyiünket, balról jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben bárány- bőrbundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy déd- anyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlék­szem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzéke­lem, és védett gyermeknek gondolom magam, meg fur­csa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválasztha­tatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jó­ságos arcától... Amikor pedig a félébren- lét-félálom e parányi szi­lánkjára lágy ölelésű, ki­mondhatatlanul nyugodt bol­dogságot érzek, mintha a vi­lág nyájas jósága tárult vol­na föl előttem, abban a pilla­natban, amikor a fű közül felkelt a nap — amellyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmete­sen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjsza­kai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak, mo­zogtak. izzottak és titokzato­san átrendeződtek a csillag, zatok, magasban tündöklő fe­hér füstként áradt a két ág­ra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban ... De idelent a szekerünk las­san dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld kö­zött lebegtem. Kimondhatat­lan elragadtatást keltett ben­nem az is, hogy a világmin­denségnek odafönt kitárulko­zó egész fekete, csillagos tér­ségét és a fekete, nyári sztyep­pét fémes tücsökciripelés töl­tötte be: féktelen, szenvedé­lyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tűnt, mintha a szikrázó Tejút fen­séges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe ... Énalattam csupán földi mó. dón dülöngélt, csikorgott és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a ke­rekekre, az odalent cammogó vérének homályos felbuzdu­lása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, ami­kor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fö­lött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke hold­fényben, s a poros utakon ha­ladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi ciripelésével ke­veredett, amelyeknek kísérő­zenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap, míg izzóan száraz left a ló­szaggal átjárt levegő? Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reg­gel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fű, s egy ma­gas folyópart, ahol valószínű­leg éjszakai átkelés után pi­hentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jó- szagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőrbun- dába bugyolálva, ott ülök fi­véreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mel­lettük pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére em­lékszem világosan) egy sze. lid, csöndes, kellemes, egy­szerű nagyanyó ül. Kissé fö­lénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valameny- nyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül fel­kelő hatalmas, égővörös nap­korongot, amely valószínűtle- nül lángol, sugárpermetet hint a szemünkbe, s vissza­tükröződik a víz rózsás moz­dulatlanságában, és mi vala­mennyien boldog szótlanság­ban, a várakozás titkos szer­tartásos örömében olvadunk egybe a nap reggeli melegé­vel, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó har­mattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót K étszeresen furcsa: em­lékszem az útszaka­szok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú kö­zeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígé­ret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév kö­zelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosó­dó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertek­kel, ahol a tárgyakat nem le­het határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e, vagy mel­lette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső suso- gását és várom, hogy mind­járt hívjanak, körülöttem pe­dig a nvirkos levegőben lo­vak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mind­máig gyötrően nyugtalaníta­nak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuz­dulása? Már felnőtt korom­ban megkérdeztem anyám­tól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt fe­lelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helye­sebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örök­re megmaradt az emlékeze­temben. A szekéren feküdtem a sö­tétben, a jó szagú szénán, melynek olyan fűszeres, méz­édes illata volt, hogy kóvály­gott a fejem, s vele együtt Németh Endre rajza láthatatlan lovak halk, ned­ves prüszkölése hallatszott, széna és kellemes lószag ér­ződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérí­tettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elsza­kadni a megmagyarázhatat­lan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyö­nyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” A zután megmozdult mel­lettem az apám, hallot­tam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájá­nak ismerős és fanyar sza­gát — alakja^ homályosan fe- ketéllett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fe­hérlő útra pillantott, óvato­san felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással el­húzta a závárt, kivette a tá­rat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyám­nak, hogy előttünk egy kozák falu van, és ott rendbontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillana­tát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöt­tem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Géllért György fordítása KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Jurij Bondarev:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents