Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
Vita a korszerű népművelésről többre szükség../' Tulajdonképpen már maga a szándék Is elgondolkoztat és szólásra késztet. Nem kevés kérdőjelnek kellett felhalmozódnia ahhoz, hogy megyei lapunk olyan kérdésről kezdeményezzen vitát, amely éveken keresztül országosan is sokféle megközelítésben szította a vitázó kedvet. A közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól 1974 márciusában megtartott MSZMP KB ülés előtti előkészítő munkálatok válogatott dokumentumai 500 oldalas könyvet tesznek ki. Hol van még akkor a számtalan, témát érintő tanulmány, cikk, jegyzőkönyv és az írásba sose foglalt vélemények számbavehetet- len sora! Rövidesen négy éve van már köz- művelődési párthatározatunk, több mint egyéves a közművelődési törvény, s most oly sok vita után újra vitára szólítanak, vitára a korszerű népművelésről. A vitaindító cikk néhány felvetésének megválaszolása előtt azonban egy általánosabb észrevételt kell tennem. A cikk íróját személyesen is jól ismerve és becsülve tudom, otthonos a vita tárgyát képező kérdés fogalmai körében. Ha tehát „korszerű népművelésről” ír és ezt a közművelődés tartalmi, módszerbeli kérdései lényegi kifejezőjének tekinti, — nem véletlenül fogalmazott ilyen módon. Amennyiben ezzel azt kívánta jelezni, hogy a közművelődés tartalmáért és módszereiért a népművelők felelősek, e megkülönböztetést megtisztelőnek tartom, de csak részben és fenntartással fogadom el. A közművelődésben éppen az a gyökeresen új, hogy ......nem csak értékel, válogat, közvetít, hanem a művelődés alanyainak cselekvő részvételével új értékeket is létrehoz..., — egyik igen lényeges sajátossága az, hogy az emberek cselekvő és alkotó módon vesznek részt a kultúra elsajátításában, a művelődés folyamatában.” Nem elégedhetünk meg tehát azzal, hogy csak a „népművelő” munkájából fakadó gondokat vitassuk. A hivatásukat gyakorló népművelők számára bármennyire tanulságos lenne is így a vita, csak részigazságokig juthatunk el. Márpedig a vitaindító cikk — egyelőre — csak ilyen kérdések körében mozog. A „népművelés” egy termékeny történelmi, kultúrtörténeti korszak lezárásával korszerűtlenné vált fogalom (tartalom és módszer), nekünk tehát sokkal fontosabb lenne, hogy a továbbiakban ne a „korszerű népmű- velés”-ről vitatkozzunk, hanem — a fentiek szerint értelmezett — közművélődés tartalmi és módszerbeli kérdéseiben kapjunk lehetőséget a tisztánlátásra. A forma és tartalom egysége és korszerűsége részünkről is alapvető kérdés. Bizonyos, hogy vannak, akik a korszerű formák hajszolása közepette feladják a tartalmi igényességet, mások a „tartalom” fedezékében meztelenül mászkáltatják a királyt. Az, aki „csak” korszerű formát, vagy „csak” korszerű tartalmat keres, azonban még mindig konstruktívabb, mint aki elandalodik a sablonok heverőjén. (Megjegyzem, a sablon sem pusztán formai kérdés!) A korszerűség — hogy a rossz szemlélet áldozatára visszatérjek — nem is csak a forma és tartalom szétszakítása miatt születik meg olyan keservesen, hanem azért is, mert a modernség követelményének — amely szerint modern az, ami a „legújabb kor szel- • lemi és műszaki fejlettségének, igényeinek, ízlésének megfelel, a kor követelményeinek megfelelő” — kielégítéséhez sajnálatosan keveset tudunk e követelmény egyik legjelentősebb eleméről: az igényekről. Az irányelvekből, feladattervekből átvett „társadalmi igényeket” nem egyszer nagyvonalúan nem szembesítjük a társadalmi valósággal. Mikor pedig ebből nehézségeink támadnak, végső érvként a TÖRVÉNYT emlegetjük, feledve a figyelmeztetést, hogy „szocialista művelődő közösségeket csak önkéntesen — és nem önkényesen — lehet megszervezni”. Márpedig e valódi igények ismerete nélkül meddő minden korszerűsítési törekvés. El kellene gondolkodnunk arról is, hogy az új formák (nem egyszer öncélú) keresése mellett nem hanyagolunk, szegényítünk-e el olyan rég bevált formákat és módszereket, melyeket felületesen, vagy ifjonti hévvel — csupán „korosságuk” alapján — korszerűtlennek kiáltunk ki? Rosszul sáfárkodunk a szakmai tapasztalattal és — bizonyára az alkotó jelleg félreértelmezésével — túl sok a „majd én kitalálom, majd én megmutatom” jellegű (ezért többségében meddő!) próbálkozás. De éppen a közművelődési szemlélet jegyében szükségesnek tartom megmondani, hogy e külön-külön problémákkal küzdő (és nem kevés eredményt felmutató!) intézmények, üzemek és társadalmi, politikai mozgalmak összehangolt együttműködése, belső munkánk és együttműködésünk szervezettségének kiépítése, megjavítása a lakosság kulturális ellátásában is további gyorsabb ütemű fejlődést tenne lehetővé. Olyan köz- művelődési gyakorlatot, melyben — világos politikai célok mellett — átélt valósággá lesz a tudás, az ideológia, az erkölcs, a kultúra, a művészet, az életmód egysége. A hatékonyság és minőség korában élünk. Ügy gondolom, nem mennyiségben, de minőségben van többre szükség és lehetőség megyénk közművelődésében, hogy jobb és korszerűbb legyen. Tóth László, a Nyíregyházi Városi Művelődési Központ igazgatója Nézte a lányát. Nagyon hasonlított hozzá. — Tudod, hogy nem bánom, de minek? A vonat akkor is elmegy, ha nem ácso- rogsz itt. Marika hangja megkeményedett: — Nem a vonat miatt akarok maradni! A csendbe újabb vagonok csattantak bele. Egy kései részeg ment át a hídon, léptei dobogtak a deszkán. Halkan énekelt valamit, halkan és borzasztó hamisan. — Tudom, nehéz a Bácsival ... — Nem anyu, igazán. Hisz szívességből teszi... Igazán annyi mindent szerettem volna elmondani neked! — Hát beszélj, kislányom! Hallgattak, fogták egymás kezét. — A fiúkkal hogy állsz? Marika arcán kis mosoly szaladt át: — Az a baj, hogy állok. — A múltkor írtál valamilyen Feriről. — Ó, az a múltkor már egy éve volt! — De hát azért kell valaki — nézett rá Mária. — Talán más lenne... Ha apád élne... E lrobogott egy vonat, nagy sárga ablakai egymás után villantak fel előttük, mint valami Öreg mozifilmen. A szerelvény végére csatolt mozdony ablakán egy olajos arcú figura könyökölt ki, a vajas kenyér utolsó morzsáit gyűrte le. A kezében lévő összegyűrt szalvétával megcélozta a sín mellett baktató kopasz vasutast, de nem talált. — Figyelem, figyelem — mókázott Mária. — A második vágány mellett tessék vigyázni, a második vágány mellett vonat halad! Emlékszel még ? ... Meg arra, hogy: figyelem, figyelem, szolgálati közlemény. Józsi, keres a feleséged! — Anyu, ne menj el! — Rám hasonlítasz. Sajnos. Emlékszem, mikor kicsi voltál, mindig sírtál, ha valakit kikísértünk az állomásra. El akartál menni vele, legalább az első megállóig. Egy postás gyalogolt el mellettük nagy csomaggal. Arról énekelt, hogy régi mániája végighasalni a Stefánián. Lába alatt ropogott a sóder, megbotlott, csúnyán káromkodott. — Anyu — súgta Marika —, olyan sokat szeretnék beszélni veled. — Kislányom — mondta Mária —, ne sírj! Hamarosan eljövök, s meglátod, akkor tovább maradok. Ha meg befejezed az egyetemet, úgyis hazajössz... Bement a fülkébe, körülnézett. Szemben egy kopasz, idősebb férfi valamilyen újságot olvasott, időnként fölnevetett, kotkodácsolva. Ügy nézett ki, mint Benito Mussolini holdfogyatkozáskor. Egy fejkendős nénike már szétterítette tucatnyi réklijét, elhasalt a pádon. Át fogja aludni a hosszú utat és remélhetőleg hortyogni fog. A mozdony rövidet sipított, s váratlanul elindult. Korán van, villant át az asszonyon, el sem búcsúztunk. Szegény Marika. Marika a peronon kísérte a vonatot. A szerelvény lassan döcög, míg be nem ér az állomásra, majd csak ott gyorsít. Addig lehet mellette jönni, integetni. A kislány óvatosan lépkedett a sinek mellett, kezét félszegen tartotta, és kicsit mosolygott. — Marikám, kislányom — suttogta Mária. A szavak kerek ködfoltot festettek az üvegre, Marika nem hallotta őket, csak azt látta, hogy az anyja mond valamit. A vonat hirtelen felgyorsult, Mária az ablakhoz kapott, hogy lehúzza. A kopasz felmordult: — Ne nyissa ki, árt az asztmámnak! — A ... kislányom — mondta, aztán csendesen leült az elvásott bőrülésre. — Majd találkoznak újra — mondta a férfi. — Ebben a nyavalyában mindig mindenki találkozik. A szerelvény már kint járt a nyílt pályán, alig látszott. Marika elindult, leszegte fejét, bámulta a nagydarab kavicsokat. A vonat messziről, diadalmasan füttyentett egyet: tu- tuuu. A megafon is újra reccsent, Marika azonban már messze járt. Csak a rekedt orrhangot hallotta értelem nélkül: jou-jou-jou, jou- jou. Nyírmada MEGYÉNK TÄJAIN Merre tart a falusi konyha? A húsleves tetején aranylón csillog, vastagon úszik a zsir, csigatészták dagadoznak a kövér lében, comb, fej, aprólék sűrítik a levest. Elkészült a rántott hús, megpirult a fasí- rozott, illatozik a töltött káposzta, a pörkölt. A nyírma- dai Félegyházi Gáboréknál eljegyzés van, az ikerlányok egyikének, Katinak a kézfogója. Az asztalt tizenöten ülik körül az ünnepi vacsorához. A kanál szinte megáll a levesben. A háziasszony örömmel látja: ízlik a főzt- je. A lakomát négy tyúk, két kacsa bánta, és hozzá még hat kiló disznóhúst vett Fél- egyháziné. Aztán a sütemények. Készített édeset, sósat, pálinkához, borhoz valót. Az esküvőre pedig főleg a nászasszonya készül majd, báró akkor is csak kitesz magáért, hiszen jönnek a fiús háztól a menyasszonyért. Mindig szeretett sütni-főz- ni Félegyháziné. A ház mögött, a baromfiudvarban száz-százötven tyúkja kárál, harminc kacsája hápog. Igaz, az ABC-boltban állandóan kapni mirelit baromfit, de az csak nem olyan, mint amelyik az ő sárga kukoricáján nevelkedett. Az ura meg sem enné azt a fagyasztott húst — pedig már megszokták, hogy hét végén házi- szárnyas kerül az asztalra. Persze a mélyhűtött baromfival sokan megbarátkoztak már Nyírmadán. Főleg a dolgozó nők, akik újabban nem csak jól, hanem gyorsan is akarnak főzni. Mázsaszám fogy hetente a fagyasztott csirke az ABC-boltból. Dzvo- nyár Mihály vezető alig győzi a rendelést. Egy esztendeje került Nyírmadára, s azóta a bolt forgalma több mint duplájára emelkedett. Mielőtt ide került, mondták is neki: A nyírmadaiak szeretnek enni. Azt azonban nem gondolta volna, hogy tőkehúsból heti 12—15 mázsát is el tud adni, töltelékáruból pedig egy hét alatt 15—20 mázsa is elkel. Pedig így igaz. Tejből is bőven kell rendelnie, napi 260—300 litert. Azt sem hitte volna, hogy főleg a drága szalámit keresik majd, a télit, a turistát és a csemege párost. Dzvonyár Mihálynak feltűnt, hogy a községben nem lehet cukrászsüteményt kapni. „Pedig biztosan megvennék azt is az itteniek” — gondolta, és rendelt is mindjárt a vásá- rosnaményi cukrász-termelőüzemtől. Azóta rendelhet akármennyit, sosem romlik rá. Karácsony előtt 400 darab tortát és 33 ezer forint értékű aprósüteményt adtak el az ABC-boltban. Elfogyott volna több is, ha tovább tartott volna a készlet. A háziasszonyok . felsóhajtottak. Nem kellett pancsolniuk a sütéssel. Mert ma már bizony a nyírmadai asszonyok sem akarják idejük nagy részét a spór mellett tölteni. Másként élnek, mint régen. Igaz, sze- szeretik a zsíros, tápláló ételeket, de a tört krumpli, a puliszka, a borsó, a habart étel, a paszuly lassanként ritkul az asztalokról. Ellenben egyre többen veszik a konzervgyári készítményeket. Olyan is akad, aki disznót sem öl — mondván: a boltban úgyis mindig friss húst kapni, minek hát otthon vesződni? Persze azért sok házhoz hívtak böllért a télen, mégis, a jó húsellátás lehetővé teszi, hogy aki akarja, megtakarítsa magának a fáradtságot. K nyelem ide, kényelem oda, azért arra eddig mégsem volt példa, hogy valakinek vasár- vagy ünnepnap eszébe jusson: Ebédeljünk az étteremben! Ünnepen minden háznál meghitt családi körben költik el az ebédet. így volt ez, s így is marad meg jó ideig. Hétköznap persze az egészen más. Itt ebédelnek a tanács és a tsz-iroda dolgozói, az egyedülállók és az idősek közül pedig sokan hazaviszik az ételt. Az étterem kihasználtsága így is csak 50 százalékos. Készételt nem is igen kifizetődő főzniük — véli Kun László vezető —, legfeljebb egy-két félét készítenek, általában sertéspörköltet, babgulyást. Frissensült- ből már 10—12 félével szolgálhatnak. Nem csoda, hogy kicsi a forgalom, hiszen az állami gazdaságnak és a sertéshizlaldának is saját konyhája van. A nyírmadai feleségeknek sem kell delente ételt cipelniük a mezőre. Az állami gazdaság gépkocsival szállítja a földeken dolgozóknak az ételt. Mi marad akkor a vendéglőnek? A társadalmi és az egyre gyakoribb családi ünnepségek megrendezése. Mert egy-két háznál már a lakodalmi vacsorát is a vendéglőben rendeztetik. Van, aki a lakását óvja, másutt nincs elég segédkező asszonykéz... Egy szó mint száz, egyesek rájöttek, célszerűbb az ilyet a szakemberekre bízni. Senki se gondolja azonban, hogy a vendéglői lakodalmi vacsorákon takarékos- kodnak a jó falatokkal. Ellenkezőleg. Van dínomdá- nom, étel, ital, no és feketekávé. Mert néhány éve ez utóbbi is igen kedvelt lett a községben. Az óvodában, iskolában sem spórolnak a koszttal. Nyírmadán a gyerekeknek is jó az étvágyuk. A nehéz ételeket már otthon megszokták — így az óvoda, az iskola konyháján is elsősorban zsírral főznek, illetve hogy tegyenek valamit a korszerű táplálkozásért, próbálkoznak az étolajjal is. Ám a tésztát vastagra gyúrják, igazi, jó „parasztosan”. A kismamák sem szeretnek pepecselni a bébiételekkel. A Nyíregyházi Konzervgyár termékeit keresik a boltokban. „Egyáltalán nem gond a gyermekek etetése” — mondja Szegedi Miklósné, aki 19 és 4 hónapos kicsijeit neveli. A sárgarépát, a sütőtököt és a parajpürét a csepp lány nagyon szereti. A nagyobb gyermek, a kisfiú pedig már rég megeszik mindent. Fejlődnek is szépen a puják. Krisztián két és fél kilóval született, féléves korában több mint 8 kilós volt. Mondta is a védőnő, fogja soványabb kosztra a gyermeket. Csilla is jó húsban van, az ő születési súlya 2,90 kg volt, s most négyhónapos korában 6,70 kg. A dédi büszke rájuk, ö még álmodni sem mert annak idején bébikon- zervekről. Háromhónapos koruktól a felnőttek kosztjára fogta gyermekeit, paszulyon kívül mindent adott nekik. Kemencét sem melegítenek, kenyeret sem sütnek az asszonyok. Kint, az utcán, a levegőben mégis friss kenyérillat terjeng. A Mátészalkai Sütőipari Vállalat kihelyezett részlege látja el friss pékáruval az üzletet. Napi 40 mázsa kenyeret ad. K g megszűntek az egykori szatócsüzletei, helyettük összesen 13 fűszer- és zöldségbolt kínálja áruit. Közöttük az ABC- és az önkiszolgáló bolt a legkorszerűbb. Az utóbbi vezetője, Tóth Miklósné sem panaszkodhat a vásárlókra. Ha valami új árut rendel, a nyírmadaiak azonnal kipróbálják és megbarátkoznak vele. Az asszonyok nem ragaszkodnak feltétlenül a maguk gyúrta tésztához, szeretik a boltit is. Használják a különféle levesporokat, keresik a vegetát és a többit. Kimegy a divatból az időt rabló befőzés is, hiszen a polcokon ott szoronganak a gyári befőttek, az elrakott savanyúság. Egyre többen jönnek rá, mennyire megéri megvenni ezeket. Étolaj, margarin ma még kevesebb fogy, de már akadnak, akik a könnyebb ételeket kedvelik, akik egészségesebben táplálkoznak. A tízórai, az uzsonna szintén gazdagabb, változatosabb a mindenkori zsíros kenyérnél vagy szalonnánál. Szalámi, kolbász, konzerv kerül a kenyérszeletek közé, a kenyeret pedig selyem-, nem pedig újságpapírba csomagolják — mint valamikor... Kádas Viktória KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. január 15. ^
