Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

1978. január 15. o Művészeti csoportjaink Gyerekeknek élmény! — Éppen koccintani akar­tunk az anyakönyvvezető meg a KISZ-titkár köszöntője után. amikor kiugrott az asztal alól a farkas. A násznép megrökönyödött, és persze mi is meglepődtünk, aztán... én elsírtam magam. Olyan jólesett — hiszen én játszot­tam a farkast, sokszor búj­tam már a jelmezbe, amit Szántó Sanyi az esküvőre magára húzott, hogy így kö­szöntsön a társulat nevében... A rendhagyó esküvő emlé­ke most is nevetésre ingerli a nyíregyházi Gyermekszín­ház tagjait, akik közül jó né­hányan részt vesznek a be­szélgetésen. 1975. őszén ala­kult a kis társulat Pankotái István, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója és felesé­ge, Pankotainé Halmi Zsuzsa kezdeményezésére. — Jórészt személyes isme­retségeink révén jöttek össze az alapító tagok — emlék­szik a színházigazgató. — Én magam már régóta dédelget­tem a tervet: egy amatőr gyermekszínházat létrehoz­ni. Nem elég, hogy évente egyszer-kétszer a nagy szín­házak gyerekdarabokat is bemutatnak — jóval nagyobb az igény. A színházon belül hoztuk létre a társulatot, a magunk erejére, meg a Cso­konai Színház jelmezeire ha­gyatkozva. Aztán amikor be­bizonyosodott, hogy életké­pes, sőt: szükséges a gyer­mekszínház, támogatásért fordultunk a városi tanács­hoz. Meg is kaptuk, így „A farkas kincse” után az „Ár- gyilus királyfi”-hoz már meg­vásárolhattuk a kellékeket, ami bizony nem olcsó mulat­ság... Az együttesnek 25 tagja van, közülük öten a zenekar tagjai. Karmesterük, Toma- sovszki Pál szerezte az első darab zenéjét, és hangszerel­te az Árgyilus királyfiban el­hangzó magyar népdalokat. A többiek között szakmunkás­tól katonatisztig sokféle fog­lalkozású akad. „Rendezte: Halmi Zsuzsa” — ez áll mindkét bemutató plakátján, és a szereplők kö­zött is ott a neve. „A csá­szár lánya” vagy „Tündér Ilona” után a magyar— orosz—történelem szakos ta­nárnő (a nyíregyházi 6. szá­mú iskola napközis pedagó­gusa) már középiskolás ko­rában lelkes tagja volt a nagy káliói Krúdy színpad­nak, majd megszerezte az amatőr színjátszók vezetésé­re jogosító minősítést. — A hivatásom révén is közel állok a gyerekekhez, így hát örömmel dolgozom a Gyermekszínház művészeti vezetőjeként. Játszani ugyan jobban szeretek, mint ren­dezni, de ez sem ördöngös­ség: a rendezés kollektív munkánk! Mire kialakul egy darab, mindenki formál raj­ta a véleményével, a játé­kával... Csodálatos élmény, amikor több száz gyerek biz­tatja a Jó Hőst, vagy kiabál a Gonoszra... — Néha alig tudjuk meg­akadályozni, hogy a fellelke­sült gyerekek fel ne mássza­nak a színpadra, segíteni a bajba jutotton. A közönség sokat formál ám az előadá­sokon! Ha például Pelle Jó­zsi meg Szántó Sanyi elkez­denek mókázni egy-egy je­lenetben műsoron kívül, és sikerük van, az általában megmarad a következő elő­adásokra is. — Bohóc akartam lenni: ez volt az álmom — somo­lyog Pelle József, a nyíregy­házi gumigyár marósa. — Az nem sikerülhetett, hát ezzel pótolom. Szörnyű félsszel óvakodtam be 1976 decem­berében a próbára, aztán amikor láttam, hogy milyen jó hangulatú, összeforrott társaság van itt... Elsőnek a kilencszáz éves öregember szerepébe ugrottam be, mi­vel Marjai Tibi nem tudott mindig itt lenni. A Gyermekszínház az első darabbal túl van a félszáza­dik előadáson, a másodikat is tizenötször mutatták már be. És nem csak a nyíregy­házi színházban, hanem me­gyénk más településein is! — Többnyire vasárnap utazunk, két előadást tar­tunk. Másképp nem tudjuk megoldani, csak a hétvége­ken. — Két műszakban dolgo­zom a nyíregyházi ruhagyár­ban, s ez mindent megma­gyaráz, hiszen nemcsak én vagyok így — bólint Petes- né Seres Gabriella (akinek oly emlékezetes esküvője volt). — A Vasvári gimnázi­umban érettségiztem, most a szabászaton betanított mun­kásként dolgozom. Szeretem a munkámat, idővel szakmát akarok szerezni! A férjem — akivel „udvarlós korunkban” ide kerültünk — repülőgép­szerelő. ö is tagja a társulat­nak, de színpadra nem haj­landó lépni. Technikai ügyek­ben segédkezik. Én pedig a farkas vagyok vagy Árgyilus királyfi. No, meg enyém a súgókönyv, amit már kívül­ről fújok... Szántó Sándor a nyíregy­házi színház színpadmestere egy évtizede, és a „színpad­ra lépni”-re hozzáfűzi: — Engem is a frász tört ki, amikor először rámhúz­ták a függönyt. Én voltam az öreg császár. A kulisszák mögül merőben más a szín­pad... Aztán: belejön az em­ber. A második darabban is uralkodói szerepe van: ő a király. Egyébként pedig munkája mellett a színmű­vészeti főiskola „műszáki tanszakát” végzi tavaly óta, és 1977-ben Szocialista kul­túráért kitüntetésben része­sült. „Mellesleg” ő készítette teljes egészében az Árgyilus királyfi díszleteit! A második darabban ket­tős szereposztású a címsze­rep: Seres Gabriella és Mun­kácsy Júlia játsszák felvált­va. Munkácsy Júlia számára ném olyan nehéz az időpon­tok egyeztetése, mivel „ház­Jelenet „A farkas kincsé”-ből nál van”: a színházszerve­zője. — 1976-ban érettségiztem a Zrínyiben, aztán megpró­bálkoztam a színművészeti főiskolával. A második ros­tán kiestem. Bizony, elkese­redtem, de jött ez a munka, hogy színházközeiben ma­radjak, majd a gyermekszín­házi szereplések. Igen sokat jelentett számomra: újra megpróbálom idén a felvéte­lit! — Szervusz, Gergő va­dász! — kiáltotta két kisfiú az utcán, és a szembe jövő férfi kissé zavarba jött az üdvözléstől. Részben mert jólesett, hogy felismerték benne a srácok „A farkas kincse” hősét, részben pedig a társaságában lévő katona­tisztek mosolya láttán kissé szűk lett rajta az őrnagyi ru­ha. Fazekas József alapító tagja a társulatnak, ám a szereplés addig sem volt ide­gen tőle. — Régi barátom Pankotai Pista, együtt énekeltünk nem egyszer: mindkettőnknek énekesi működési engedé­lyünk van. 1975-ben szinte rám parancsolt: legyek a Gyermekszínház tagja. Öröm­mel vállaltam, mivel szere­tem a gyerekeket, a színpa­dot... Ennek a közönségnek élmény játszani. A fénykép- albumomban a Gyermekszín­ház legkedvesebb képei azok, melyek a lelkesedő, szájat tátó, drukkoló gyerekekről, meg a belefeledkezett fel­nőttekről készültek... A nyíregyházi színtársulat megalakításának híre kicsit megriasztotta őket. Mi lesz a Gyermekszínházzal?! De na­gyon bíznak abban: az ösz- szeszokott, jókedvű társulat tovább él idén is, később is. Mindenesetre most új dara­bot találtak: a Hamupipőkét. Miskolcon játssza ezt a szín­ház, közösen akarják meg­nézni. Az ottani rendező, aki negyedéves rendezőhallgató Budapesten, már ígéretet tett: Nyíregyházán is segít a Hamupipőke színre vitelé­ben... Tarnavölgyi György Miért rombolták le az ibrányi várat? Rétköz múzeuma lesz Honismereti munka egy nagy múltú községben Ibrány község már az ős­korban és a középkorban is lakott hely volt. A felszínre került leletek sokasága is bi­zonyság erre: kőbalták, sza- kócák, obszidián magkövek, nyílhegyek és egyéb kőkori, kora bronzkori szerszámok és temgtők, agyagedények, pa- tics kunyihók maradványai, őrlőkövek, gepida- és kelta kori tárgyak stb. Az első írott emlék a községről 1324- es keltezésű. Műemlék jelle­gű református, temploma 1510-ben épült. Á XVI. szá­zadban épült a vár is, amely nemcsak védelmet nyújtotta környék lakóinak, hanem po­zitív szerepet játszott Rá­kóczi tiszántúli hadjáratai­ban is. (A szabadságharc bu­kása után éppen az utóbbi miatt romboltatta le a várat Pálffy János generális.) A felszabadulás előtt itt volt a legtöbb nagybirtok, tehát itt volt a legtöbb földnélküli zsellér, cseléd is. A nagyfo­kú szegénység miatt szinte állandósult községünkben a forradalmi hangulat. Ennek köszönhető, hogy 1919-ben a megyében elsőként Ibrány-. ban történt meg a földosz­tás, s végül 1947-ben itt ala­kult meg az ország első népi szövetkezete is, melynek ala­pítói az ország első Kossuth- díjasai lettek (Czifranics Mi­hály, Tarr Imre, Németh Sándor, Géczi Gyula, Cseke Bálint). Forradalmi magatar­tása miatt községünket „Kis Moszkvaiként is emlegették. A történelmi események, tárgyi leletek sokasága, vala­mint községünk rebellis-for­radalmi múltja szinte objek­tív szükségszerűséggé tette a honismereti, helytörténeti gyűjtőmunkát. E tevékeny­ség úttörője Nagy Ferenc magyar—történelem szakos tanár lett. 1965-től napjainkig is ő a honismereti munka szervezője, irányítója, a ne­vére asszociál mindenki, ha a község múltja, történelme, hagyománya szóba kerül. Munkáját az úttörők és a fel­nőtt lakosság is önzetlenül támogatta, s támogatja ma is. A gyűjtemény kezdetben a nagyközségi és körzeti könyv­tár előszobájában kapott he­lyet, azonban ezt hónapok alatt kinőtte, önálló helyi­ségről kellett tehát gondos­kodni. Társadalmi munkával a kultúrház 35 mJ-es kellék- raktárát hoztuk rendbe erre a célra 1974-ben. Ma már ez is kevés: a késő bronzkori és középkori leletek sokasága, a régi rétközi ember minden­napi életét bemutató jelleg­zetes néprajzi tárgyak, gaz­dasági eszközök, agyag- és kerámiaedények halmaza több szobát is betöltene. Egy ön­álló épületre lenne szüksé­günk. A nagyközség vezetői — felismerve a honismereti munka közművelődésben, közoktatásban, valamint a lo­kálpatriotizmus erősítésében betöltött szerepét — úgy dön­töttek, hogy 1980-ban egy több helyiségből álló épüle­tet bocsátanak rendelkezésre. A tárgyi feltételek biztosítá­sával lehetőség nyílik majd arra, hogy a gyűjtemény hosszabb távon a rétközi községek helytörténeti, nép­rajzi múzeumává fejlődjön. A helytörténeti munka községünkben az oktatás és a közművelődés szerves részét képezi. A kiállított anyagot a gyerekek és felnőttek szá­zai tekintették meg, sőt a szomszédos községekből is érkeztek látogatók. A gyűj­temény anyagára építve több alkalommal rendeztünk hely- ismereti vetélkedőt. Éppen a napokban ért véget egy két­hónapos vetélkedősorozat, amelyen a község KISZ- alapszervezetei mérték össze a községgel kapcsolatos tu­dásukat. A gyakorlatilag már tíz éve folyó honismereti munka novemberben új alapokra helyeződött: hivatalosan is megalakult a — zömmel fel­nőttekből álló — honismere­ti szakkör. Ez nyitott, a szak­köri összejöveteleken részt vehetnek a kívülállók is. A legutóbbi foglalkozáson pl. részt vettek a vetélkedősoro­zat versenyzői is, s itt ké­szültek fel a következő for­duló anyagából, az idős szak­köri tagok segítségével. A szakkör tagjai célul tűzték ki a község monográfiájának megírását is. Egyes részterü­letekről már rendelkezünk szakdolgozatokkal (Nagy Fe­renc, Kormány Borbála és Takács Péter munkái), átfo­gó, részletes munka azonban nem áll rendelkezésünkre. Nagy nyereség számunkra, hogy a szakköri tagok között olyan idős emberek („élő tör­ténelemkönyvek”) is vannak, akik 1919-ben direktóriumi tagok voltak, vagy a felsza­badulás után játszottak ve­zető szerepet a község életé­ben. Pl. Szilágyi Simon, Sza­bó Tamás, Oláh Ferenc, Kiss István, Fekete András. A je­lenlegi szakköri munkában övék a legfontosabb szerep; magnószalagon rögzítjük az 1919-től napjainkig terjedő időről szóló visszaemlékezé­seiket. A honismereti szakkör ki­dolgozta az egészséges mun­kamegosztás alapelveit is. Az anyaggyűjtés közös feladat, a tárolás és feltárás azonban megosztott: a tárgyi emlékek tárolása és feltárása a hely- történeti múzeum feladata, az írott anyag, valamint az audiovizuális eszközök (hang­szalagok, fényképek, filmek) tárolása és feltárása a nagy­községi könyvtár feladata. Az ibrányi emberek lokál- patrióták: büszkék múltjuk­ra, forradalmi hagyománya­ikra s ezért lelkesen támo­gatják a honismereti gyűjtő­munkát is. Csak néhányat említsünk a közelmúltból: id. Kató Sándor végrendeleti úton testálta 12 fali tányérból álló gyűjteményét a honis­mereti múzeumra, Csográdi Zoltán tsz-elnök, valamint Kovács Ferenc tanár értékes, 1860 táján készült, Ibrányt ábrázoló térképeket ajándé­koztak. A térképeket Balászi Sándor műszaki rajzoló díj­mentesen másolta és sokszo­rosította számunkra. De ezek csak kiragadott példák. A Nagy Ferenc által elvetett mag kicsírázott, szárba szök­kent, de a további ápolás, gondozás munkájában Nagy Ferenc már nincs egyedül. Éppen ezért úgy véljük, nem túlzott optimizmus részünk­ről az a célkitűzés, hogy az elvetett magból kisarjadt jelenlegi gyűjteményt vala­mennyi rétközi község mú­zeumává fejlesszük. Gosztonyi Tibor körzeti könyvtárvezető Szántó Péter: Vonatok és Máriák A z öthuszonhetes tolasson a külső „B” vágányra! A fénylő, holdsárga óra huszonkettő harmincat mutatott, az állomás kinéze­te alapján fél évszázados ké­séssel. Igaz viszont, hogy va­lóban fél tizenegy múlt egy perccel. A mozdonyok fehér, csillogó vízpáráját pöfögve törte át a szürke koromfüst. Ilyenkor remizbe tolatnak a pompázatos dízelek, s előke­rülnek a nagy, lomha gőz­mozdonyok. Aki éjszaka uta­zik, annak jó ez is. A gőz sistergett. Valaki ka­lapálta a kerekeket, úgy szólt mint egy bim-bam csengő. Üjra a megafon. Az emberi hang megrezegteti a memb­ránt, a rezgés végigfut a dró­tokon, aztán túloldalt meg­szólal a géphang. Már csak a fémlap rezeg, különböző ki­lengéssel. Nehéz eldönteni, melyik emberibb: ez, vagy az álmos szolgálatos unott szö­vege: — Az öthuszonhetes tolasson már a külső „B” vá­gányra! — Hát kedves Máriám, én most elmegyek — szólt a Bá­csi. — Tudod, a munka. Kell az erő, a pihenés. Utazz jól, kérlek szépen. A kezedet csó­kolom, kérlek szépen. És megcsókolta az arcát. A Bácsi micisapkát viselt, s alatta akkora orrot, hogy me­legházi uborkának is bevált volna. Ez az orr azonban nem zöld, hanem szederjes színű volt. — Vigyázz Marikára! — mondta az anya, és arcán a kezdődő ráncok elmozdultak. — És ne csak ilyenkor légy kedves hozzá. — Máriám, hogy mond­hatsz ilyet! Igazán te is tu­dod, kérlek szépen, hogy a mi családunkban sosincs egy hangos szó — üvöltötte a Bá­csi. — Persze anélkül nincs, kérlek szépen, hogy az em­ber néha ne legyen mérges, ugyebár. Megmondtam akis­lányodnak: a barátnőit, meg a fiúkat nem hozhatja föl. Az meg igazán természetes, hogy hetente egyszer van fürdés. Mi is csak szombaton für- dünk. Az asszony bólintott. Is­merte a bátyját, de még min­dig ez volt az olcsóbbik meg­oldás. Az olcsóbbik pokol. A Bácsi, meg a kínai selyem- pongyolás felesége a svéd mixelőgéppel. — Nem tudom, mikor jö­vök újra. Nehéz már nekem a vonatozás. — Ugyan Mária, hisz ez a legszebb kor, a második viru- lásod — nevetett a Bácsi harsányan, göcögősen. —Biz­tos valami legény van a do­logban! Ki tudja, mit csi­nálsz te Nagykanizsán? Látszott, hogy a pokolba kívánja őket, idegesen topo­gott a mehetnéktől. — Jojcakát — mondta, az­tán hangosabban. — Mék aludni. Félútról visszaszólt: — Ma­rikám, aztán siess haza, nem bertákolhatlak-hajnalig, hol­nap megint vár a munka. Mind a ketten tudták, hogy a Vak egérbe indul, várják a haverok, azért siet. S okáig jöttek, míg ideér­tek. A vonat egészen kint állt meg. Útköz­ben csend volt, az épület zaja sem hallatszott idáig. Nagy, barna vagonok siklot­tak puhán. Néha összekoc­cantak, ilyenkor csattant az ütköző, majd remegés futott végig a soron. Olyan volt az állomás, mint a vattába csomagolt ka­rácsonyi díszek. Föl lehetne aggatni a MÁV karácsonyfá­jára. — Marikám, haza kell menned — mondta Mária, és megsimogatta a lány arcát. — Anyu, csak pár percig hadd maradjak! KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents