Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

KM VASÁRNAPI melléklet

1977. december 11.

Nemzetközi éremkiállítás j

N

emzetközi éremkiállítás nyílt Budapesten, a Nemzeti Galériában. Képeink a kiállításon készültek. 1. Vlagyimir Makronszov: Örökké él. 2. Robert Elderton: Hermaphrodite találkozása Salmacis najáddal. 3. „Fracesca". (Németh Ernő felvételei)

Az asszony örömmel fogadta váratlan megjelenését.

— Ez aztán a meglepetés!

Szergej Nyikolajevics elővett az aktatáskájából egy üveg „Gurdzsanf-t meg egy doboz csokoládébonbont.

— Miért vagy ilyen komor? — érdeklődön Galina Petrovna. — Történt valami?

— Ugyan mi? — felelt kérdéssel, szórakozottan Szergej Nyikolajevics. — Sok a munkám: kísérletek, meg mindenféle ve- sződség. — Figyelmes pillantást vetett az asszonyra, és hirtelen düh fogta el: Én itt édelgek ezzel a nőszeméllyel, ni csak, hogy kikente-kifente magát, még műkontyot is fel tűzött, valóságos szépségkirálynő! — az én Nyinám pedig most alighanem valamilyen mákvirággal enyeleg. Minden asszony egyforma. Pfuj! Ez a nő pedig, ugyebár, a nagy fizikust szereti. Bezzeg, ha tudná, ki vagyok én valójában és hogy három gyerekem van — akkor aztán elképedne! Be sem tehetném ide többé a lábamat.

— Mi van veled, drágám? Talán sugárzás ért? — aggodalmaskodott Galina Petrovna.

Szergej Nyikolajevics azonban — se szó, se beszéd — kiment a lépcsóházba, és hangosan becsapta az ajtót. Elhatározta, inkognitóban, váratlanul hazatér, hogy saját szemével győződjön meg mindenről.

Előbb telefonált. Nyina nem vette fel a kagylót. Akkor Szergej Nyikolajevics határozott léptekkel hazafelé indult. A lakásban csend volt, csak a hűtőszekrény rázkódott össze olykor zúgva.

Bizonyára elment valahová, villant át Szergej Nyikolajevics agyán a gondolat.

Benyúlt a hűtőszekrénybe — és elképedt. Abban pára lepte konyakos-és borosüvegek, ínycsiklandozó hideg falatok sorakoztak, s mindez irigységet keltett benne, amikor pedig a kedvenc tortájára is rábukkant — bősz harag és felháborodás fogta el.

„Hát jól van, megmutatom én nektek — szorította ökölbe a kezét mérgesen Szergej Nyikolajevics. Mindkettőtöket megöllek!

Nyina vagy két óra múlva jött haza.

— Már megérkeztél! — kiáltotta örömmel és átölelte a férjét. — Csak holnapra vártalak.

Szergej Nyikolajevics bizalmatlanul mustrálta a feleségét.

— Nos. hogy tetszem, megjárja? — Nyina fordult-perdült, hogy megmutassa a frissen készült, divatos frizuráját.

— Talán megmagyaráznád, mit jelent mindez? Bor, torta, új frizura — sziszegte a foga között Szergej Nyikolajevics. — Vagy valamilyen ünnep van?

— Persze hogy ünnep van — nevetett az asszony. — Holnap lesz a születésnapod. A kedvenc tortádat is megvettem.

— Ó, hát persze, egészen megfeledkeztem róla — motyogta a férfi.

— Úristen, én itt ülök tétlenül — csapta össze a kezét Nyina —, te meg biztosan éhes vagy?! — Gyorsan összecsapok valamit, jó? — és kiszaladt a konyhába.

Szergej Nyikolajevics pedig szorosan bezárta az ajtót és feltárcsázta Galina Petrovna telefonszámát.

— Gálocska, én vagyok, Gyima. Bocsáss meg, kérlek, amiért olyan gorombán viselkedtem. Egészen kimerültem. Ezek a kísérletek, meg a sok vesződség, magad is tudod, tönkreteszik az ember idegeit. Igen, a következő héten okvetlenül benézek. Viszontlátásra. Csókollak.

S

zergej Nyikolajevics halkan felnevetett — nehogy meghallja a konyhában a felesége — és letette a kagylót.

(Gellért György fordítása)

MEGYÉNK

TÄJAIN

Kétérköz

Lábujjhegyen jár errefele a vízszag. Lopakodik a réteken át, megérinti az almáskertet, kóborol a házak csoportja mellett. Fellibben a Kis-Tiszáról, a Belfő-csatonnáról, melyek közé a kis település egykoron beszorult. Települést mondok, s nem falut, vagy községet, hiszen ember legyen a talpán, aki helyét a lakóhelyek között pontosan meghatározza.

A ködgubába bújt házak kis regimentet képeznek, hogy aztán nagy nekiiramodás után hirtelen abbamaradjanak, majd újabb házak bukkannak ki, sejtetvén, nincs vége a ' helységnek. Fabók István bácsi, a hajdani jó kovács, tisztes mesterember, kétérközi szülött imigyen fogalmazza ezt a furcsaságot: „Tanya volt ez a háború előtt. A felszabadulás után, amikor a Nemzeti Bizottsággal osztottunk földet, házhelyet, kezdődött a vita: hová is építsük a majdani falut. Volt, aki azt tanácsolta, hogy ahol ma a futballpálya van, ott legyen a központ. De hát sokféle akarat volt akkoriban, s az emberek úgy jártak, mint a féreg a tormában. Azt hitték, hogy ott a jó. ahol éppen vannak. így aztán épült ház itt is, ott is. Olyan is lett Kétérköz.”

Persze nincsen ebben ítélet Fabók bácsi részéről, aki ugyancsak szeretettel csüng a falun. Mert legyen bármilyen is a változás és fejlődés, az igazi kétérközi büszke arra, hogy odavalósi. Erősíti ezt Laskai Sándor is, aki mint a község pártszervezetének titkára is működik, s tanárember. „Kétérköz a szorgalmas emberek lakhelye. Igényesek, s példájuk húzza a többi részt, Érhátat, Kocobát, Géczi-tamyát, Telektanyát, Csibarétet. Mert hát ezekből állt össze Tiszatelek.”

Vagyis kiderül ebből: Kétérköz voltaképpen már nincsen is. A térkép még jelzi, de közigazgatásilag Tiszatelekhez tartozik. Tiszatelekhez, mely csatolt községe Nagyhalásznak. Vagyis Kétérköz kétszeresen sem létezik. Persze Tiszatelek se mindennapi, ez már a felsorolásból is kitűnik, hiszen ilyen falu magától nem lesz, ilyet csak az ember tud kitalálni. Nyolc kilométer hosszú, csupa kis helyből tevődik össze, s csak a nagyon is idevaló ember ismeri ki magát, hogy most éppen merre jár.

A nemlétezés hallatán a kétérköziek ugyancsak harsányan tiltakoznak. Merthogy a kisvonat — sajnos már nem sokáig —, itt is megáll, egy romvagon a pályaudvar. Olyan amilyen, mégis állomás, ami viszont rang. Meg van külön irányítószáma is a településnek, s bizonyságul ide is írom: 4486. Eggyel kisebb, mint az anyaközséggé, ami persze rangsorolás is lehet. És ha tetszik, ha nem, az iskolakörzetesítés során még a többi helyekről is idehozták az alsós nebulókat, mert az iskola jó. És van buszmegálló, bolt, egy kocsma is, ami mind a létezés jele. De idézzük ismét Fabók bácsit, aki perdöntő bizonyítékot tud szolgáltatni: a tiszateleki focicsapatot is kétérköziek adják. Itt a törzs- gárda, s bár eddigi szereplésük nem éppen fényes, a mostani időkben egy Kék fölötti 4:l-es győzelem bearanyozza a kétszáz szurkoló hétköznapjait. A győztes csapat örömében — így mesélik — még azt is megbocsátotta a vezetőknek, hogy az öltöző és az in- szemináló állomás egy fedél alatt található, ami érthetően máskör a jogos iniuria forrása.

A szorgalom, igyekvés meglátszik Kétér- közön. Szépek a házak, errefelé lakják a lakásokat. melyekben jó bútor, sok gép található. Adja a pénzt a mezőgazdaság is, de a jövedelem legfőbb forrása az ipar. A zsákgyár Nagyhalászban nagy konjunktúrát hozott, de a férfiak zöme is eljár, mégpedig Nyíregyházára, az építőkhöz. Hajnaltól késő estig kergetik egymást a Volán és a vállalatok buszai, viszik-hozzák az embereket.

— A faluban az marad a férfiak közül, aki gépre kívánkozik a tsz-ben. Más eljár. De lehet ezt eljárásnak nevezni? — kérdezi mintegy önmagától Fabók István. S meg is felel erre. Nem telik annyi időbe se a munkahelyre jutás, mint Pesten átvillamosozni az egyik;jcerületböl a másikba. És talán éppen ezzel magyarázható, hogy Kétérközben most újféle építkezési kedv tapasztalható. Érthető, hiszen míg Nagyhalászban egy négyszögöl házhely egy százasba kerül, itt még harminc forintért lehet kapni. Ez pedig valahol előre vetíti a jövőt is. Olyan község lesz ez, ahová este hazajárnak, ott lesz egy

kis kert, a kanális hűs vize nyáron, a szabad levegő. Vikendfalu? Nos lehet ezzé alakul a Rétközben Kétérköz.

Jóféle gondok ezek. Az öregebbje, amikor erről beszél, mindig visszakanyarodik a régmúlthoz. Ahhoz az időhöz, amikor Klárék voltak a bérlők. Mert a cselédvilág él még az öregek emlékezetében, bár ahogy hírlik, a fiatalok szívesen leintik őket, ha erről esik szó. Pedig a maiak sem érthetik meg a változás mértékét anélkül, hogy ne ismernék a múltat. Az itteni öregek büszkék arra, amit tettek, s valójában nem haragszanak a fiatalokra, akik ma beleszületnek a jóba. Csak- hát az is jutalom néha, ha meghallgatják az embert. S ez talán nem is sok azért, amit megéltek.

Járjuk a falut, hidakon át, erek és folyások mellett. Itt a Nagybalázs-ér, a Malomér, a Kis-Tisza, s arrébb a nagy Tisza. Vizek világa, ahol mindig megtermett a halászember is. Ma is mesélnek még az öreg Molnár Vidorról, aztán az utána következőkről, Bogár Ferencről, meg Emilről. Jó főztjük igazi mulatságra csábított a vizek partján, s regélik róluk, hogy még a vizek nyelvén is értenek talán. Talán, de ez biztos, mondogatják, hiszen aki erre él, annak tudni kell ezt a különös szót. Mert a víz itt mindig fontos valami volt. Akkor is, amikor még nem fogta kordába csatorna a környéket, de azóta is.

— Érteni kell, bizony, hiszen olyan a természet uralkodása, hogy a víz minden kanális ellenére is bujdokol a föld alatt. Különösen azóta, amióta a tiszalöki víztároló megépült. Magas a vízszint, magasabb, mint a határban a föld. S jön, néha még júniusban is vetni próbáljuk a sosebenemérő tengerit, hogy kifogjunk rajta. Elmegy alul, s kijön, olyan ezüstösen csillog olyankor, hogy néznf is csoda. Csak éppen teremni nem terem olyankor a föld. Pedig ezen a környéken van jó föld a búzának is, az almának is.

Alma, de sokszor elhangzó szó. Van, aki szidva mondja, mert nehéz volt eladni. Más örömmel, mert sokat hozott. A harmadik helyet keres, ahol hámozni lehetne kalákában, a gyárnak. Van, aki siratja a már aszott karként meredő, halálra ítélt vén faveteránokat. Az itteni almának — mondják — különös az íze. Járt erre egykor egy amerikai felvásárló. Kérdezte is: vajon miért ilyen édes itt ez a gyümölcs. Mondották neki: fogjon fel az úr egy marék földet. Most nyomja össze. Jól, erőből. S most engedje el. És kihullott a kezéből a jó tiszai talaj, az almaédesítő, gyümölcsnevelő, pirosat adó öntéstalaj.

— Akik itt házat építettek, vagy kutat fúrtak, azok tudják — okosít ki Fabók István —, hogy alig kell ásni egy métert, s máris kibukkan a jó fövény. Víz lehetett itt valaha, termékenyítő, jó folyó. Ezen a földön épült a mi falunk is.

Jó föld, embert is nevelő. Mert a kétérközi ember szorgalmát messze földön dicsérik. Becsületességét is. Törekvők a jobbra, s valahogy nehezen viselik el, hogy kicsit kiestek az isten markából. Vágyaik nem nagyok. Csak korszerűbb bolt kellene, jobb ellátás. Ma is emlegetik Bácskái Gábort, aki a boltjában méterárut is tartott, ami ha másra nem, de kapkodóruhára mindig alkalmasnak bizonyult. Mert jó, hogy minden elérhető busszal, de az asszonynép, ha szeret is mozdulni, egy kis húst, felvágottat, néhány apróságot szívesen venne otthon.

— A jövő nemigen bíztató — mondja Laskai tanár úr. Itt új bolt nem lesz, persze a régit lehetne korszerűsíteni. Volt is erről szó a pártvezetőségi ülésen. Ez szükséges is lenne. Megérdemlik az itt lakók, akik hűségesek a kis faluhoz. Nem is csökken a lélek- szám. Igaz, nem is nő. De Kétérközben ma is él úgy nyolcszáz ember.

A legutóbbi összeíráskor 196 portát jegyeztek fel. Hosszú vezeték köti össze őket, áramot szállítván háztól házig. Már jó utak kilométerei könnyítik meg, hogy ember az emberhez eljusson. Vizek között élnek, s a vízszag lábujjhegyen kúszik a réteken át. Megérint mindenkit, aki erre jár. Tiszai friss levegő ez, derűt, tisztaságot árasztó. Talán ettől olyan szívesek az erre élő emberek is.

Bürget Lajos