Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
o KM VASÁRNAPI MELLÉKLET WCt. december 11 Népművészeink Az emberfaragó Művelődni jó R oppan a korai hó a léptek alatt. A tanya házai összébbhúzódtak, melegedni a váratlanul lecsapó tél ködében. Az iskola- épület az udvar felé fordított háttal gubbaszt. A kémény fölött remeg a levegő. — Jóónaapot kííváánok! — nyúlik az iskolás köszönés. Tizennégy apróság áll föl a kopott padokból az idegen beléptére, kikerekedő szemek fürkészik a váratlan vendéget. A katedrán testes, szemüveges férfi emelkedik föl. — Fehérvári József. Gyerekek, menjetek ki egy kicsit az udvarra ... A kölyökcsapat elszabadul. Kivágtatnak a fehér udvarra, és megkezdődik a szét- porló hógolyók röpködése. Egyik-másik átsuhan a kerítésen, íve mintha a távolba vesző határt célozná. A nyírbátori műemlék református templom környéke újjászületik ezekben az években. A legfrissebb látványosság, mely sok érdeklődőt vonz nap mint nap, a nyáron felállított hatalmas, díszes székelykapu. A gyönyörűen faragott kapu a templomudvar nyugati bejárata. — Őszintén szólva kissé meghökkentett az ajánlat. Mert igaz ugyan: az udvaromon áll egy székelykapu, melyet saját kezűleg faragtam — de az egyrészt kisebb, másrészt pedig nem megrendelésre, hanem kedvtelésből csináltam. S erre azt mondják: faragjak egy székely kaput Nyírbátornak! Tétováztam is egy kicsit, de aztán persze elfogadtam. Nagyon szeretek faragni... Napokig járták a baktai erdőt. — Nem volt könnyű megfelelő fát szerezni. Az erdészetnél szítták a fogukat: ekkora oszlopokhoz igencsak vén fákat kell kivágni. Meg nem mondom, hány éves volt az az öt tölgy, amit aztán kiválasztottunk — de nálam jóval idősebbek voltak, az bizonyos, ötvennégy éves vagyok. Aztán két és fél hónapos verejtékes munka következett. Napi tizenkét-tizennégy órát dolgozott rajta Fehérvári József, sebesen perdült vésője alatt a forgács, kopogott a kalapács szaporán. Sorra születtek a régi-régi minták. A csupasz gerendák felülete megmozdult. Virágindák kúsztak rajta, ősi motívumok szőtték át, meg át. Tizenkét eve történt. Csattogott a balta, halmozódott az aprófa a tőke mellett. A férfi fölegyenesedett, megtörölte a homlokát, és csak fél szemmel pillantott a fiára. — Apu! Mi ez? Az aprócska fémdarab nem kínált különösebb látnivalót. — Tedd le valahová, mindjárt megnézem. Azzal újra kézbe vette a fejszét, tovább hasgatta a rönköket. Negyedóra múlva végzett, összerakosgatta a felvágott fát, megropogtatta a derekát, és a kézmosó vízre várva letelepedett a tornác lépcsőjére. Kézbe vette a tompa fényű rézmicsodát. Elgondolkodva csavargatta. Az éles csattanás után egy ideig semmit sem érzett. A vér elöntötte a kezeit, és elborzadva látta: bal kezéről három ujja hiányzik. Az utász akna gyutacsa két évtizede hevert a homokban. — Az orvos először csuklóból amputálni akarta a bal kezemet. Végül mégis csak abban maradtunk: meghagyja, aztán ha muszáj, később is le lehet azt vágni. Egy év múlva már kiválóan tudtam használni a csonka kezemet is, ma meg észre se veszem, hogy valami hiányzik róla ... Amikor helyrejött, mindenféle munkát kipróbáltam vele. Nem Volt semmi baj, csak szokni kellett. Végül faragószerszámot vettem kézbe — megy-e a famunka. Valóságos dühvei vetettem magam a faragásba. Bizonyítani akartam: nem vagyok nyomorék ... — Világéletemben szerettem a fát. Folyton farigcsáltam valamit. Amikor fogságba estem, és az amerikai zónában táborba kerültünk, sokat unatkoztunk. Egy amerikai őrmester mindenféle apróságot faragott: szipkát, kis dobozokat. Én is utánozni kezdtem, és egész jól belejöttem. Később, amikor hazakerültem, nem folytattam, túl sok volt ahhoz a gon- dunk-bajunk. Csak nagy néha vettem elő a szerszámokat. Aztán, ahogy mondtam, hatvanhatban kezdtem el újra. „Sok volt a gondunk-ba- junk.. A harmincadik tanévet kezdte ez év őszén Fehérvári József a Túristvánditól nyolc kilométerre fekvő Be- ne-tanyán lévő kis iskolában. Ma Üjkóród a tanya neve, és az iskola létszáma igencsak megfogyatkozott. — Annak idején nyolc éven át közel negyven gyerekem volt. * Elsőtől nyolcadikig. Ma már csak a harmaduk jön össze — alsósok. A felső tagozatosok Tiszakóród- ra járnak be. És ahogy tudom: ez az utolsó tanéve ennek a kisiskolának ... Olajkályha ontja a meleget a tanteremben, előlapja a falhoz támasztva. A tanító mosolyog. — Ma fél nyolctól kilencig ezt javítottam, mert az istennek se akart égni. Muszáj nekem megcsinálni, mert különben ma nem lett volna tanítás. Télikabátban mégse ülhetnek itt a gyerekek öt órán át. Habár... ahhoz képest, ahogyan kezdtük. Itt, a szemben lévő juhhodály- ban redezték be az első iskolát. Egy rozoga vaskályhánk volt, reggelente a gyerekekkel együtt indultunk fát vágni az erdőszélre. És ráadásul akkoriban télen gyalog kellett jönnöm, mivel busz még nem volt, a bicikli meg nem ment a nagy hóban. Napjában tizenhat kilométer Ist- vánditól ide meg vissza ... A nyírbátori székelykapu eddigi legnagydtb munkája. De ha minden faragását ösz- szeszedné az ország különböző részeiből —, akkor bizony összejönne egy komoly kiállítási anyag. Csakhogy, mint mondja: nem azért dolgozik. Ajándékba készített már parasztbarokk székeket, asztalokat, díszes t dobozokat, a vajai úttörőmúzeumnak egy jókora „Rákóczi-ládát”. No, és a szobrok... — Tulajdonképpen a szobrok a kedvenceim. Mindig is ezekhez vonzódtam. A legelső szobrom ma is megvan: húszéves se voltam, amikor lemásoltam otthon, Debrecenben Vastagh György bronzszobrát, a Csikóst. Egy barátom lakatos apjához hozták javítani, mert letörött a ló farka... A Vay Ádám Múzeumban van ma a legkedvesebb művem: a lovas kuruc szobra. Amikor terveiről faggatom, kissé meglepetten néz rám. Faragni akar. Kedvtelésből, önmaga szórakoztatására. Meg a barátainak. Mint a szomszédjának, akinek — nagy vadász lévén — a puskája látszott a legalkalmasabbnak egy domborműhöz. A tus ma is őrzi a mívesen formált vadászjelenetet. Elismerésre különösképpen nem vágyik: megemlíti az amatőr népművészek kiállításán kapott dicsérő oklevelet, a meg sem számlálható részvételeket különféle kiállításokon — de címre nem vágyik. Az akar maradni, ami: tanító, aki szívesen farag. Fontosabbnak tartja ama másik munkát: az emberfaragást. Kipirult arccal sorjáznak be a gyerekek a váratlan szünetről. Hátul két apróság ballag. A tanító rájuk mutat. — ök a „pótiskolások...” Tudja, óvoda itt nincs, s ezt a két gyereket Kóródra sem tudják behordani a szüleik. Mondom hát nekik: hozzák ide őket, jövőre úgyis iskolába járnak már. Addig legalább ragad rájuk valami. Van olyan, mint a hivatalos iskolai előkészítő. Nem?! Ott az a kislány. Elsős. Tavaly ő is így járt ide. Mire elkezdte most ősszel hivatalosan is, tudott írni-olvasni... M ég tavasszal, a színházi idényben történt: egy sikeres darab előadásán — miközben a pénztárt számosán és hiába ostromolták jegyekért — üres maradt egy teljes széksor. Kiderült, hogy az oda szóló jegyeket egy szocialista brigád vásárolta meg, ám közülük mindössze egy valaki akadt, aki el is ment az előadásra. A brigádnaplóba aztán — feltehetően — bekerült a színdarab címe, s a rövid közlés, hogy „a brigád” megnézte, ezzel teljesítette egyik, művelődésre vonatkozó vállalását. Nincs szükség névre és címre a fenti esethez, mint ahogyan a következőkhöz sem: egy londoni társasutazáson fakultatív program volt a világ legnagyobb múzeumának, a British Múzeumnak a meglátogatása. Aki nem ment el. az időt vásárlásra vagy bármi másra felhasználhatta. Mi tagadás: a magyar csoport nagyobb része az utóbbit választotta, s ők már régen a vacsoránál ültek, amikor fáradtan megérkeztek a múzeumlátogatók. Nem éppen véletlenül: egy szocialista brigád tagjai, akik csak akkor mondták el, hogy ők a többi között, éppen ezért a lehetőségért neveztek be a társasútra. Lehetne olyan következtetést is levonni a fenti két esetről, hogy az emberek különbözők, kit ez, kit az érdekel. Ennél azonban sokkal fontosabb a másik, bízvást levonható tanulság: azok, akik komolyan veszik, átérzik a szocialista brigádmozgalom jelentőségét és tartalmát — valóban akarnak művelődni. Ahol és amikor pedig nem veszik igénybe az erre adódó lehetőségeket, ott a szervezésben és — nem utolsósorban — a felajánlás formálisságában van a hiba. Művelődni aligha lehet úgy, hogy egyik napról a másikra valaki kitűzi a célt más vagy mások elé: ezentúl művelődjetek! Még csak úgy sem, hogy a brigádvezető — vagy akár együtt, az egész brigád — átböngészi a kiadott színházi vagy moziműsort, találomra rábök valamelyik címre, s akkor már a továbbiak csupán a közönségszervezőn múlnak. Amikor pedig megvan a jegy, s becsülettel kifizették az árát, egyszeriben „magánügynek” tekintik, hogy ki megy el, ki nem, vagy éppen sorshúzással döntik el, hogy ki „képviselje” a brigádot. Magyarországon — noha mi ritkán mondjuk, de külföldön közismert — igen olcsón, nemzetközi összehasonlításban szinte nevetségesen kis pénzért lehet művelődni. Az alkotmány biztosítja a művelődéshez való jogot, s az idén alkotott művelődési törvény az egész ország közvéleményének, érdeklődésének előterébe állította a művelődés ügyét. Idézni is érdemes ebből a törvényből: „A köz- művelődésben való részvétel állampolgári jog, egyben minden állampolgárnak — képessége, képzettsége és érdeklődése szerint — önmaga és a társadalom iránti kötelessége.” Alig néhány hónapja zajlott le a szocialista brigádvezetők V. országos tanácskozása. Záró állásfoglalása kimondja: „Az országos tanácskozás küldöttei szükségesnek tartják, hogy a szocialista brigádok gyorsabban lépjenek előbbre a közösségi gondolkodásban, a művelődésben, életük szocialista módon való alakításában.” A két idézetből is világosan kitűnik: ma már eljutottunk odáig, hogy a művelődés nemcsak jog, hanem kötelesség is. Ami a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti: újat, az átlagosnál többet, jobbat, szebbet alkotni csak az képes a modern társadalomban, aki művelődik, sokoldalúan képezi magát. Márpedig a szocialista brigádok éppen azért alakultak, hogy a munkahelyeken, a termelésben élen járjanak, példát mutassanak. B izbnyos műveltségi szintet eleve feltételez az, hogy valaki szocialista brigádtag legyen. Nem utolsósorban . azért, mert munkája eredményét, értelmét is kell látnia: nagyobb távlatokban gondolkozik, nemcsak az általa megmunkált alkatrész érdekli, hanem az abból létrejövő nagyobb egész, az új termék, s azon túl az üzem, a gyár, az ország, a társadalom, amelynek haszna lesz munkájából, s amely kárát vallja a rossz munkának. Számos szocialista vagy e címért dolgozó brigád ezért válogatja meg újonnan felveendő tagjait: hanyagul dolgozó, nemtörődöm, munkahelyére ittasan járó ember általában nem kerülhet be a szocialista brigádtagok közé. Akit pedig érdekel a munkája — az igyekszik minél többet megtudni róla. Érdeklik az új munkamódszerek, előbb csak a technika, aztán már a tudományos vívmányok is, s ahogy összeforr a brigád, úgy növekszik a tagok érdeklődési köre is. Ám csak akkor, ha valóban közös a munka, a célok megbeszélése, közösen határozzák el azt is, hogy mit olvassanak el, mit nézzenek meg, hogyan gyarapítsák szakmai és általános műveltségüket. Ingyen belépőket kapnak a szocialista brigádok az ország valamennyi múzeumába — jelentette be az említett tanácskozáson a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Még szorosabbnak kell lenniük a kapcsolatoknak a munkások és a művészek között — erről beszélt egy nyomdász brigádvezető. Mindez ugyanabba az irányba mutat: a műveltség közkinccsé tétele, s ezen belül első helyen a szocialista brigádok művelődése felé. M úlnak az évek, a szocialista brigádmozgalom már kinőtte a gyerekcipőket. Egyre nagyobbak a követelmények, hiszen egyre magasabb a mérce, egyre többet jelent „szocialista módon dolgozni, tanulni és élni”. A bevezetőben említett színházi példa talán évekkel ezelőtt még csak fejcsóválást váltott ki — ma már ritka kivételként sem szabad hasonlónak előfordulnia. A műveltség mindinkább a szocialista brigád- munkának, egymás nevelésének, közös tevékenységüknek lényegéhez tartozik. Vlagyimir Szviridov: Féltékenység S zergej Nyikolajevicsnak sehogy sem jött álom a szemére. Hogyan is al- hatott volna, amikor mindenféle kínzó gondolat motoszkált a fejében! Szergej Nyikolajevics ide-oda forgolódott, az életről töprengett és szenvedett. Már régen nem töprengett ilyen erősen. Erre az éjféli töprengésre és izgalomra pedig tulajdon feleségének, Nyinának különös viselkedése adott okot. Egy évvel ezelőtt, amikor Szergej Nyikolajevics először ment vidéki kiküldetésbe, Nyina ezt rendkívül rosszallóan fogadta, még sírt is. S azóta mindig épp így felindult, valahányszor ő eltávozott hazulról. Tegnap azonban Nyina váratlanul maga érdeklődött az iránt — mégpedig valahogy igen gyanúsan —, hogy ő mikor készül vidéki kiszállásra. Sőt, mi több: a dátumot is pontosan tudni akarta. Szergej Nyikolajevics mindezt azonnal megjegyezte, és ugyancsak szöget ütött a fejébe a dolog. Csak nem képes ez az asszony!... — e szörnyű gondolatra Szergej Nyikolajevics igen pocsékul érezte magát. Dehogy, ostobaság — próbálta meggyőzni saját magát, de sehogy sem sikerült. Szergej Nyikolajevics csendesen a másik oldalára fordult, és figyelmesen szemügyre vette feleségét. Biztosan szeretője van! És féltékenységtől gyötrődve kétségbeesetten beharapVárkonyi Endre ta az ajkát. Nyina most bizonyára éppen erről az alakról álmodik! Elviselhetetlen émelygés fogta el, a gyomra majd kifordult, és Szergej Nyikolajevics óvatosan, nehogy felkeltse a feleségét, kibújt az ágyból és papucsban kiosont a konyhába. A sötétben megkereste a konyakosüveget, megivott egy pohárkával, és ekkor szinte megdermedt a rémülettől. De hátha Nyina megtudta, hogy én meg Galina Petrovna? ... Akkor mindennek vége! — motyogta magában és lázas sietséggel fontolgatni kezdte, vajon rendelkezhet-e felesége ilyen kompromittáló adatokkal. De azután megnyugodott: felesége semmit sem tudhat, ez lehetetlen. Ő ugyanis a konspiráció legszigorúbb szabályai szerint alakította Galina Petrov- nával viszonyát. Az asszony szemében ő szigorúan titkos munkát végző fizikus volt, és Galina Petrovna nem ismerte a címét, még az igazi nevét sem tudta — csak Gyi- mának szólította. „Egyszer majd mindent megtudsz — suttogta Szergej Nyikolajevics kíváncsiságot keltő hangon az asszonynak, és közben nyájasan simogatta a kezét —, egyelőre azonban bocsáss meg, drágám, ez államtitok!” Szergej Nyikolajevics ritkán járt Galina Petrovnához — havonta körülbelül egyszer, amikor kiküldetésre utazott. Tehát ha Galina Petrovna nem jöhetett számításba, akkor csak egyvalami maradt — hogy a felesége megcsalja. Szergej Nyikolajevics lassan lépkedett az egyik sarokból a másikba. Gondolatban a hitvesi hűtlenség legvisszataszítóbb képeit rajzolta maga elé, és haragjában a fogát csikorgatta. Másnap közölte feleségével, hogy két napra kiküldetésre utazik, és szokás szerint elment Galina Petrovnához,
