Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

1977. december 11.

KELET-MAGYARORSZÄG

3

Mit tudnak rólunk?

„IGAZ-E...?” — kezdték sokan kérdéseiket az ország minden részéről összesereg- lettek közül a hosszúra nyúlt továbbképzésen — majd sorra érdeklődtek ezer és egy dologról. A kérdések java része arról tanúskodott, hogy kissé egyoldalúak azok az információk, melyeket megyénkről szereznek ; kissé sötét tónusú a kép, amit rólunk a köztudat őriz.

Legtöbben a tizenöt-húsz esztendővel ezelőtti szabolcsi katonaidejük emlékeit idézték fel egy apró provinciális városkáról, ahol csak a szél kavarta por szállongott, ahol semmi sem volt, csak a földszintes házikók, amikben állni látszott az élet. Falvak neveit emlegették, melyek hallatán valaha méltán lett keserű a szájíz, s ha jót akartak mégis mondani, akkor a szabolcsi alma illatáról, a dohány zamatá- ról, és a burgonyáról ejtettek elismerő szavakat.

Társaim — csupa olyan ember, akiknek „hivatalból” kellene ismerniök országunk mai arcát —, kissé csodálkozva hallgatták, hogy itt is van már ipar, sőt gépeket is gyártanak, hogy Jósa városban új, hatalmas lakótelep épült, hogy Mátészalka sem az, amit Gacsaj Pesta révén róla tudtak, hogy Nyíregyházán főiskolák vannak. Csak rebesgetni hallottak Nyírbátor zenei életéről. Tiszavasvárit Borsod megyének „ajándékozták”, — mert vegyipar ugye csak ott lehet —. csodálkoztak megtudván, hogy a mosószer éppúgy nyírbátori, mint a karácsonyfára tett gyertya.

KAR LENNE a példák sorát bővíteni: ízelítőül, s alapnak a gondolkodáshoz, alighanem ennyi is elég. Mert gondolkozni, van min. A tájékozatlan érdeklődőnek például azon, hogy szabad-e évtizedes előítéletek, felületes ismeretek alapján pálcát tömi? Az itt élőknek pedig önmagukat kell megkérdezni: van-e elég ismeretük ahhoz, hogy a megye határain túllépve a kételkedőket meggyőzzék; hogy a jóindulatú, ám tájékozatlan partnernek elmondják, mi az, ami már rég nincs, mi az, amit rosz- szul tud.

Tízezrek dolgoznak távol a megyétől, és tudniuk kell, ha sértés éri őket, ha úgy vélik, a „szabolcsi” lekicsinylő jelző, akkor először arra kell gondolniuk: megfelelően képviselik-e szőkébb pátriájukat, megszerettetik-e szülőföldjüket?

PERSZE, A NAGYOBB visszhangé hivatalos hírverés sem ártana. Nem lenne baj, ha a fővárosban, és másutt is plakátok, szépre sikeredett kiadványok invitálnák az érdeklődőket a rangos eseményekre, hogy az országos „vándorutak- ból” ma még kieső tájakat, és bennük az embert is megismerhessék a látni vágyók. Ismerjük és ismertessük hát, mi történt, és történik itt, mert enélkül az előítéletek tovább élnek...

Speidl Zoltán

Szabolcsi portrék

„Kitanultam, más ember lettem...“

Annyi alma termett — a gazdaság rekordmennyiséget, 1176 vagonnal takarított be az alig 500 hektáron —. hogy láda híjján az értéktelenebb gyümölcsöt a fák közé, halmokba öntötték. A rossz, a semmit nem érő futóhomok — hányszor kapja meg ezt a sértést! — mintegy hatalmas népi szőttes, piros színektől tarkállott a magasságos ég alatt.

A vénasszonyok nyara szeptember közepén úgy adta melegét, hogy szégyen,

A hideg csak az álló embert dermeszti a kis Túr pártján. No. meg a vizet a túristvándi vízimalom mögött, ahol nem folyik. Vékony jégréteg képződött rajta az éjszaka, de még délelőtt is tartotta magát, pedig a mínusz nyolc fokos hőmérséklet fagypontig felengedett. Aztán a nap még egyszer, talán utoljára megerőltette magát, s mintha nagyítóüveg került volna a sugarai elé, összeroppantotta a víz színén oly mereven elterülő jeget. Délre már kellemes meleget árasztott magából a talaj, csak az árnyékos helyeken tartotta erejét a hideg. A halászok hosszú gumicsizmáikban • térdig gázoltak a malom előtti tóba. Nem látszott rajtuk, hogy fáznak, talán nem is érezték a víz csontig hatoló hidegét. Megszokták.

— Harminc éve kezdtem a halászatot — mondja Nagy József, a fehérgyarmati Rákóczi Halászati Termelőszövetkezet brigádvezetője —, már a véremben van.

Közben tizenhárom holdon gazdálkodott is. de a termelőszövetkezet alakulásakor beadta a földjét. Most már csak a halászatnak él.

— Hét fiam és két lányom van — mondja, s látszik rajta, örül a nagy gyerekáldásnak. — Az egyik fiam a brigádban velem együtt halászik, a legkisebb pedig Tatán halásznak tanul. Nem beszéltem rá egyiket sem, hogy folytassák a szakmámat, de nem is beszéltem le őket. így biztosan nem hal ki a családból a víz, a természet sze- retete. Hogy a tizenegy unokámból hány lesz halász, az még a jövő titka. Nagyaron, ahol lakom, csak hárman vagyunk a feleségemmel és a kisebbik lányommal. Még ő is tanul.

Beszélgetés közben szóba kerül, melyik lehetett a legnagyobb hal. amit eddig fogott. Gyorsan előre bocsájtja, hogy ők halászok és nem horgászok. Ez nagy különbség, hiszen a horgász sportból, ők pedig a szakma szeretetéből, hivatásból halásznak.

— Mi más eszközökkel fogjuk a halakat és emeljük

Á vizek embere

ki a vízből. Most egy száz méter hosszú hálóval „kerítjük” be a gyanútlan harcsát, csukát és keszeget. Emellett mi is szoktunk horoggal és varsával is halászni. Ilyenkor ősszel, tél elején, a lehalászás idején csak hálóval végezzük a munkát. A legnagyobb hal, amit egyedül fogtam két évvel ezelőtt a Szamoson, a ma- tolcsi hídnál, egy nyolcvan kilós harcsa volt, több mint két és fél méter hosszú. A varsában még két kisebb is volt mellette: egy ötvenhét és egy nyolc kilós, szintén harcsák. Nem én fárasztottam ki a halakat, sokkal inkább ők vették ki belőlem az erőt.

A halászok leginkább a lehalászáskor vannak együtt. Tavasszal és nyáron külön- külön végzik munkájukat. Természetesen a fogott halat átadják a szövetkezetnek és

a mennyiség után kapják a fizetésüket.

— A brigád — folytatja Nagy József — a nyáron kilencven kilós harcsát fogott a Tiszában Naménynál. Én legszívesebben a Szamoson horgászom. Hogy miért? Erre nehéz válaszolni. Talán, mert ott akad legkönnyebben horogra a hal.

H

alászember, nap mint nap hallal bánik.

— Szereti a halételeket?

— Minden mennyiségben — válaszolja és nagyot nyel — bármilyen is legyen az. Különösen a halászlevet, ha a feleségem főzi. Én magam ritkán ülök a tűz mellé, de az asszonyt a szájam íze szerint tanítottam a halászlé főzésére.

Sípos Béla

de a nap hevétől a munka mellől árnyékba kívánkozott az ember.

Szép volt az ősz

Beszélgettünk akkor.

A brigádvezető Balogh István — fiatalsággal, hozzáértéssel és ambícióval megáldott fiatalember —, a brigádját jellemezte. 1966-ban alakult, 1970-ig eredménytelenül működött.

— Az én elődöm elődjét — hadd ne mondjam ki itt a nevét — nem érdekelte ez a szocialista dolog. Brigádot kellett szervezni, szervezett hát egyet, de hogy mi lesz az emberekkel, hogyan dolgoznak, kisebb gondja is nagyobb volt annál. 1974-ben vettem át a brigádot és a kertet. Akkor már volt eredmény, ezüst fokozatot kaptunk. Mégis arra gondoltam, valami újat, valami hasznosat kellene a mozgalomba vinni.

Ez puszta

A gyümölcsfák a dombról le a völgybe és onnan a dombtetőkre sorakoznak. Akácfasorok, tenyérnyi erdők őrtállói a szellő fuvallatára is vándorolni kész földek. Szakoly alatt, Abapusz- ta csak azért nem puszta, egyébként ördögszekerek nyargalnának rajta.

— Nem egyszerű itt az élet — mondja a brigádvezető. — Ez puszta, akár merről is nézzük. A település tanya, el- dugottan, az emberek tanyasiak, vagy mondjam úgy, pusztaiak. Az új, amit én akartam, az a művelődés, összesen három embernek volt csak meg a nyolc általános iskolája. Két éve villany sem volt. Se televizió, rádió. Az újságolvasására úgy kellett rábírni az embereket. Elemista módon kezdtük. Egy-egy kijelölt brigádtag elolvasta az újságot, és reggelizés közben, ebédidőben elmondta a tartalmát. Ma már mindenki olvas, televíziót néz, és nem kell ösztönözni senkit, hogy megvitassanak egy filmet, egy politikai eseményt.

Tizenhármán

— Nem nagy a brigádunk, mindössze 13 tagja van, de ősszel szüret idején nehéz velük randevúzni. Van aki csoportvezető az alkalmi munkásoknál, a másik traktort vezet, legtöbben a ládákat szállítják.

Néhány kurta szóra azért öten-hatan összeverődtünk. Vasas Ferenc, az MTZ—50-es nyergéből lépett a porba, dózniból Kossuthot kínált és a rakodókhoz ballagtunk. Azt

kértem a bemutatkozásnál, ne csak a nevüket, a szakmai képesítésüket is mondják.

— Kozma László kertész szakmunkás. Földi Sándor szakmunkás, Gönczi János szakmunkás, Szilágyi Ferenc szakmunkás, Szeremlei János -betanított munkás.

Nem nagy dolog, de hogyan is mondta a brigádvezető: „összesen három embernek volt meg a nyolc általánosa”. Nem fiatalemberekről, 40—50 éves emberekről van szó. Többen közülük 20—25 éve kertészkednek, úgy értik a szakmát, mint gyermek az anyja szavát.

— Kellett a szakma. Én már 51 éves vagyok tíz évvel ezelőtt ültem először traktorra, de miután kitanultam, más ember lettem.

Vasas Ferenc véleményét a jelenlevők mind helyeselték. A brigád „nagy és erős embere” — 187 centiméter magas — Földi Sándor, egy piros alma ropogtatása közben fűzi egymásba a szót.

— Nem az a baj. mi volt, mi van, hanem, hogy mi lesz. Dolgoztunk, tanultunk, de megöregszünk. A fiatalok nem jönnek ide, mert itt nemcsak tavasz van, nyár és ragyogó ősz, hanem kemény tél is. Most szép a kert, jó a levegő, de télen majd metszeni kell a fákat.

Á szép szó

Tizenhármán vannak, mint a gonoszok, és a 13 balszerencsés szám. Játszunk egy pillanatig ezzel a gondolattal, a pótkocsi platójának dőlve, és a pusztai emberek belenevetnek az addigi komoly beszélgetésbe.

— Nem vagyunk babonásak, de valójában 14-en kezdtük. Egy embert kizártunk. Nem használt neki a szép szó, hiába figyelmeztettük, többször is részegen jött munkába, nem egyszer a brigádvezető hazaküldte.

— Maguk nem isznak?

— De. Módjával. Munkaközben, munka előtt soha. Már azért is tartjuk ezt, mert megfogadtuk, mert családunk van, és nem a kocsmára keresünk. A társunknak nem használt a szép szó.

— Mi lett vele?

— Itt van, dolgozik. Talán szégyellj magát. Amúgy jó munkás, rendes ember.

Az arcizmok rándulásán, a komoly tekinteteken látszik, nem tetszik a téma. Másra váltunk.

— Nem azért lettünk szocialista brigád, mert azelőtt nem dolgoztunk. Akkor is elvégeztük a munkát, nem volt kifogás. Most sem szólnak a munkáért. Megy mindenki, tudja, csinálja a dolgát. így azért mégis más. Kötelez bennünket. Húzunk, hogy húzzanak a többiek is. Ez nekünk

már nem esik nehezünkre, mert úgy dolgozunk itt, mint a magunkéban.

Az abapusztai Balogh Ist- ván-brigád 1976 után aranykoszorús brigád lett. Elsőként a gazdaságban. Idős emberek, öreg fákat gondoztak olyan nagy szorgalommal és szakértelemmel, hogy tavaly is, idén is mennyiségben és minőségben felülmúlta a termés más kertek hozamát.

— Megéri. Nekünk csak ez a munkaalkalom van, és jól keresünk. Ha tehetjük, miért ne végeznénk jól a dolgunk.

Kemény telünk van

1977 végén korán leesett a hó. Kemény telünk van. Kemény telünk lesz, s a pusztai ember nem ér rá fázni. Mondták, nézzem meg őket télen is. Már láttam őket a fák koronájában, metszőollóval a kezükben, csüngtek az ágon, mint nagy fekete pontok. A nyárra, a verőfényes őszre csak a minden harmadik fára kitűzött zászlócska emlékeztet, amely a helikopternek permetezéskor a szórási határt mutatta.

Seres Ernő

E

z évi hagyományos ötletnapjukat tartották december 9- én a Csepel Művek Szerszámgépgyára nyírbátori gyáregységének dolgozói. Ez azt jelenti, hogy a vállalat gazdasági, párt-, tömegszervezeti vezetőiből, élen járó dolgozókból e célra összeállított bizottság előtt az ötlettel rendelkező dolgozó elmondja az élet- és munkakörülmények javítását, a takarékosságot, a szocialista ellátást javító, vagy más témájú elképzelését. Ha a bizottság az ötletet azonnal bevezethetőnek, vagy később megvalósíthatónak ítéli, akkor az ötlet fontosságának, jelentőségének megfelelően ott a helyszínen pénzzel honorálja. Ha egyik, vagy másik elképzelést, újítási méretűnek tartanak, akkor felkérik a beterjesztőt, illetve a beterjesztőket újítási javaslatuk megtételére.

December közepére teljesíti éves tervét a Nyíregyházi Vas- és Fémipari Szövetkezet. Az elmúlt év 143 milliós termelési értékét az idén 176 millió forintra növelte.

Az NDK-nak és Csehszlovákiának transzformátor vasszerkezeteket és radiátorokat exportálnak közel 32 millió forint értékben. A A VBKM közvetítésével 80 komplett transzformátorállomást szállítanak a Szovjetuniónak. A GVM-nek 125 transzformátor olajedényt állítanak elő 30 milliós értékben.

Jövőre 201,5 millió forintos termelést terveznek. Képünkön: Tukács Zoltán brigádja nagyfeszültségű transzformátor vasszerkezeteket állít össze.

PUSZTA-E ABAPUSZTA ?