Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. december 4. o Az ecsedi verbunk titka Szivárvány színben Testvéri üzenet R ejtett-e szökött kato­nát a láp vidéke, volt-e betyárok búvó­helye, szegénylegények ta­nyája, vajon melyik híres zsivány lopta a lovat a csár­dából, ahol nótázással mú­latták az időt, s versengtek is hozzá; kinek kopogósabb a csizmasarka? Csak a láp zárta el a világtól a falut, ahol évszázados hagyomá­nyok maradtak meg, vagy inkább a büszke nagyecsedi- ek zárták magukba őseik tit­kait? Nagyecseden ugyanis még a legutóbbi évek nép- művészeti kutatásai is párat­lan értékeket fedeztek fel — a népdalokban — és tán­cokban elevenen élő kuruc és 48-as hagyományokat. S an­nak is van valami titka, hogy a megyében ez az egyetlen község, ahol „A népművészet mestere” címet táncosok kapták. B ulyáki család jó né­hány van a faluban, közülük többen is vi­selik a Gergely nevet. Né­hány évvel ezelőtt még min­denki arra az egyre gondolt, ha valami idegen Bulyáki Gergely bácsit kereste. Most már kevesebb a levél, a meg­hívás, ritkábban jönnek ér­te, hogy szerepelni vigyék. Üjra előkerült megkülönböz­tető mellékneve — minket is eszerint igazítottak útba. Ágyban fekve találtuk. No, azért nem halálos — szólt azonnal, megnyugtatóan, csak egy kis megfázás. Nem tett jót a legutóbbi szegedi ki­rándulás. Már ott, a „Tápéi búcsú” táncfesztiválon gon­dolta, hogy hátulütője lesz annak a nagy mulatságnak. — Mondtam is magamban, Gergely, Gergely, elment az eszed, nem neked való ez, olyan vagy már, mint az or­szágút, megöregedtél. De hogy egy kis- nátha azért nem veszi le a lábáról, már szólítja is feleségét, Éti nénit. A ruháit kéri. Felöltö­zik. Hetvenhárom év fáradt mozdulataival, közben kese­regve, hogy lám, mit tesz az idő az emberrel. Még a ge­rincét is meghajlítja. Ám a nehéz mozdulatokon is átüt az ünnepélyesség, hiszen éle­te jeles napjaira emlékezte­tik a tárgyak — a 43 eszten­dős csizma, a mellény. Ez volt a vőlegényi öltözet. Eb­ben jár esküvőre-temetésre. Erre tűzték ki „A népművé­szet mestere” jelvényt. Eb­ben táncol. — Elmondhatom, hogy az életem nagyon sok vígsággal telt el. Van úgyis elég gyász, minek csináljunk magunk­nak újabbat? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem voltak nehéz esztendőim — egyénileg gazdálkodtam és jöttek az aszályos évek, meg a padlásseprés, sőt még a piacolásra is rászorultunk — de az én földem az első osz­tályban volt. A föld meg olyan, mint az ember ruhá­zatja, megszolgál. Csak a mezsgyéből kitaníttattam a pedagógus lányomat — még maradt is. Egyébként négy gyermekem van — de csak az az egy tanult. Tizenöt éve aztán bementem a téeszbe. Most abból élek. Ezer forint a nyugdíj, ehhez 600-at ka­pok még a mesteri cím után minden hónapban. A mikor először hívták a Népművelési Intézet­be, még azt sem tud­ta, miről van szó. Igaz, már elkészült akkorra az első összeállítás! a nagyecsedi tán­cokról, de azt álmodni sem merte, hogy valaha kitünte­tést kap érte. — Gondoltam magamban, hogy valami nagy dolog tör­tént, ha én itt Nagyecseden egyet csuklottam, s azt már a fővárosban is hallják. Először csak bemutatkozni hívták. Akkor Molnár Lajos kapta a mesteri címet — tán­cának titkai ma már vele együtt a sírban pihennek. .Gergely bácsi vitte magával az utánpótlást: az ifjú Mur- guly Lajost, hadd lássák, mit tudnak az ecsediek. A fiatalember hamarosan „A népművészet ifjú mestere” lett, Bulyáki Gergelyt, „A népművészet mesterét” pedig megismerte az egész ország. Nem tudná összeszámolni, hány színpadon, hányféle fesztiválon szerepelt. Pár he­te németek jöttek tőle tanul­ni. Amerikába is hívták, s el is ment volna, ha repülni nem kell. Végül is úgy dön­tött: nem ül „vasmadárra”. — Egy másik budapesti szereplésen pedig odajött hozzám egy hosszú hajú em­ber és azt mondja: Ide tes­sen figyelni kedves jó bará­tom! Vannak magának élmé­nyei? így kérdezett, én meg meséltem — Kodály Zoltán­nak. Élmények? A legnagyobb? A bolgár néptáncfesztiválhoz hasonló tarka, színes forga­tagot még nem látott. Oro­szok, szerbek, románok tán­cait figyelte, de egy sem tud­ta meggyőzni arról, hogy vol­na szebb tánc a világon, mint az ecsedi verbunk. — Volt itt egy tanár, Danes Lajos a neve. ö kezdte szer­vezni, hogy színpadra vigyük az Ecsedi lakodalmat, úgy, ahogy az régen szokásban volt. Én lettem a kisnász- nagy, a lánykikérő. Három­szor adtuk itthon, aztán kör­bejártunk vele, amerre csak hívtak, ötvenen tudtuk a műsort — aztán egyszer csak kihalt az egész. A lépéseket még megtaníthatnám a mai fiataloknak, de az kevés. Azt az érzést nem adhatom át, ami engem átjár, ha tánco­lok. Benne van minden ré­szemben a muzsika, a rit­mus. Örömömben táncolok, s attól még nagyobb az örö­möm. Most is minden perc­ben kész vagyok — csak azt sajnálom, hogy tíz évvel nem húzhatom vissza az időt. A népművészet mestere kitüntető címet a ha­gyományokat ápoló művészetért kapta. Miféle hagyományokat ápol? — Ezek bizony még a negyvennyolcas időről ma­radtak itt. Csak az ecsediek tudják a régi, eredeti lépése­ket. Ügy van ez, hogy firól- fira szállt, elég volt nézni az öregeket. Az egész megyében elter­jedtek a férfi szólótáncok. Ezek közül az ecsedi verbunk előadójától különösen vir­tuóz felkészültséget kíván. Sok van még benne a verbu- váló-toborzó katonatáncból, de már lazább szerkezetű, hi­szen a szóló rész után lako­dalmi párostánc követte. Gergely bácsi állandó pár­ja Bíró Lajosné. Szerette volna saját fiainak is meg­tanítani táncait, de nem si­került. Nem volt hozzá haj­lamuk. A községi művelődési ház táncegyüttese és az iskolai tánccsoport egy időben so­kat tanult az ecsedi öreg táncosoktól. Ma azonban in­kább az a jellemző, hogy az idősebb szólisták — mint egy-egy magányos farkas — külön felkéréseknek tesznek eleget, a helyi táncegyüttes­sel nem sikerült eleven kap­csolatot teremteni. Pedig ér­demes volna, mert Gergely bácsi még tudja a titkot. — Olyan hatéves forma lehettem, amikor először el­Bulyáki Gergely vittek egy lakodalomba. Ül­tem a sarokban, amikor meg­szólalt a zene, s akkor látom, hogy az ünneplős férfiak ki­perdülnek a középre. Akkor láttam először az ecsedi ver- bunkot. Azóta láttam is, jártam is eleget. Itt, Ecseden is él az a közmondás, hogy „akármilyen kedves vendég, három napig untig elég”. De három napig kellett is tar­tani egy rendes lakodalom­nak. Meg a bálok. Majd min­den héten volt egy, s onnan el nem jöttem, csak hajnal­ban, ha a zenészek hazakí­sértek. Hogy mi a táncom titka? Talán, hogy könnye­debb, egyszerűbb, mint a ke­mény, férfias magyar ver­bunk — azt táncolják beta­nítva a színpadokon. Itt ke­vesebb a csizmaverős és ko­pogós, nem ugrok fel, nem hoppolok, inkább nézze, aki meg akarja tanulni. N agy szó volt a faluban Gergely bácsi kitün­tetése. Hamar híre ment, hogy milyen szép pénz járt vele — több mint hat­ezer forint. Mostanában egyre több fiatal kérdezi meg tőle, hogyan lehetne a mes­teri címhez hozzájutni. Csak legyint, azt mondja, azért érdeklődnek, mert felemelték a pénzt 10 ezerre. Aki nem a táncot szereti, hanem egy­ből címet akar, azzal nincs mit tárgyalnia. Ö egy ne­gyedszázadot táncolt addig, míg a kitüntető cím is iga­zolta művészetét. Büszke rá ma is, de nem ezt tartja a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy 73 évesen újra színpad­ra hívják. December 10-én lesz a következő fellépés, s addig meg akar gyógyulni, mert mint mondja: „ígérete­met tettem az ecsedieknek”. — Nem volt valami gaz­dag ember a szépnagyapám. De a fiait iskolába járatta. Jobb anyag nem volt a ház­nál — pokrócdarabból varr­ták a táskát. Így lett a neve: Pokróc-Bulyáki. A nagyapám sora már valamivel jobban ment. Annyira, hogy még egy szárazmalma is volt itt a közelben, ő volt: Malmos- Bulyáki. Ismert a faluban mind a két melléknév, de újabban leginkább akkor ta­lálnak meg, ha azon a néven keresnek, amit én szereztem: a Táncos-Bulyáki. Baraksó Erzsébet A határainkon túl sarjadt magyar irodalmak egyik leg- fiatalabbja a kárpát-ukraj­nai. Többszöri jelentkezés után ez az irodalom az idén újabb életjelt adott magáról a Kárpáti Kiadónál megje­lent Szivárványszínben cí­mű ifjúsági almanach-hal. Legutóbb 1972-ben jelent meg hasonló válogatás Ung- váron. A várakozás legszebb reggelén címmel. Akkor csak fiatal költők próbálgatták sa­ját hangjukat közös kötet­ben. A most megjelent válo­gatás mindenképpen a to­vábblépést jelzi az öt évvel ezelőtti kötethez képest. Mint minden szárnyait bontogató, erejét próbálgató irodalom­ban, itt is a lírikusok hallat­ták elsőnek hangjukat. Az idei kötetben már fele­fele arányban találunk lírát és prózát. A prózai műfajok is többfélék: az írások között van elbeszélés, humoreszk, riport. A kötet szerzői fiatal írók. költők, újságírók. Nem véletlen jelenség az, hogy a fiatal szerzők elsősorban a rövidebb műfajokhoz fordul­nak. írásaiknak teret idősza­ki kiadványok, s a napi sajtó ad. A publikációs lehetőségek terén jelentős szerepet tölt be az évenként megjelenő Kárpáti Kalendárium, s a Kárpáti Igaz Szó vasárnapi számaiban jelentkező Neon és Lendület című irodalmi oldal. Utóbbi a napilap által néhány éve szervezett Jó­zsef Attila irodalmi stúdió tagjainak írásait közli. A Szivárványszínben című kötetben sok .ismert névvel találkozunk. Kecskés Béla, Balogh Balázs, Erdélyi Gá­bor, Dupka György, Márkus Csaba, Finta Éva nevét jól ismerik Kárpát-Ukrajnában, Füzesi Magda versei pedig már a hazai sajtóban is nap­világot láttak. A kötet szer­zői pályakezdők, a fejlődés különböző állomásain: Kecs­kés Bélának, Balogh Balázs­nak és Füzesi Magdának már önálló verseskötete is megjelent. A prózaírók kö­zül Erdélyi Gábort, Behun Jánost és Márkus Csabát ta­pasztalt újságíróként isme­rik. A költők verseikben hitet tesznek Október mellett. A versírókat foglalkoztatják kö­zös történelmünk nagy ese­ményei is: a Dózsa-lázadás, a Rákóczi-felkelés. A szovjet nép nagy közösségébe tarto­zóknak érzik magukat, s szenvedélyesen kutatják a K ialvatlan szemekkel, amikor semmi tartás nincs az emberben, egy átdolgozott éjszaka után milyen is lehet a világ? Ke­serű. Keserű a szám is a ren­geteg bagótól. Le kéne dől­nöm kicsit, mielőtt beleve­tem magam a kerti munká­ba. Nincs nagy kedvem hoz­zá, de meg kell csinálni, mert az asszony is holtfá- radtan jön haza. Egyik felemet húzza az ágy, amit az asszony megve- tetlenül hagyott, másikat a kert. A kert az erősebb. Fel­húzok 100 vödör vizet a kút- ból és lefekszem. Ég a sze­mem, alig bírom. Még csak a tizedik vödörnél tartok. Szomjas a föld, szomjasak a fák, növények. Hiába vettem a slagot, nem szabad locsol­ni. Pedig legszívesebben az­zal locsolnék. De nincs há­romezer forintom. Mert száz­százalék, hogy beköpne va­lamelyik szomszédom. Iri­gyek, mint a kutyák. Nem jó egyedül. Jó kedélyű em­ber vagyok, szeretem, ha mindenki vidám körülöttem. Ha* két napig nem megyek dolgozni, a srácok már hiá­nyolnak. Azt mondják, dől belőlem a hülyeség. Legalább egy kutyám lenne, annak le­hetne beszélni. Mintha csön­gettek volna? Talán a pos­mai szovjet élet problémáit. A prózaírók jelentős teret szentelnek a társadalmi vál­tozások, a tudat átalakulá­sának, a kárpátontúli ma­gyarság mai élete ábrázolá­sának. Egy ilyen jellegű kötet szerzői névsora nem jelent­het rangsorolást, irodalmi osztályozást. Jelentősége ab­ban áll, hogy az alkotóknak lehetőséget nyújt a nagyobb közösség előtti megszólalás­ra, a tágabb akusztikára. A kötet elé értő és fino­man árnyalt előszót írt Gort- vay Erzsébet, az Ungvári Ál­lami Egyetem magyar tan­székének tanára. Bevezetőjé­ben írja: „Nem titkoljuk, de nem is szégyelljük, hogy az ötesztendős munka nem ho­zott egyszerre csupa érett gyümölcsöt, s hogy a szakmai és szemléleti adottságok szinkronizálódásának folya­mata egyeseknél még nagyon sokáig el fog húzódni, má­soknál pedig talán be sem következik." Ügy érezzük, a szigorú szavak egyszer-két- szer helytállóak. A kötet te­Az éveket emlékek követik: Gondoskodások, Sikerek, ) Izgalmak. A fontosakra emlékezni kell, 1 Örökké, Mivel békét Teremtünk Mi —‘ emberek, És nem bálványokat. 'Ha te pedig a rossz segítésére Sietsz, — Remélve, hogy a titok titok marad: — Lelkedből ki nem zárhatod, Kétszer erősebb nálad; így vissza mindig várhatod, Éppen Ezért Az igazat én mindig tisztelem, — Ám semmi más parancsot nem! A jó feltáría a gonoszt És a reményt. A jó így földi boldogságot oszt. _n__/l_ tás ... biztosan újságra kell az előfizetés? Hagyjál már a francba, te süket barifa! — Jó napot! Azt hittem, nincsenek itthon. — Kezét csókolom. Hol lennék ilyenkor? Nézze már, levetkőztetett ez a süket ba­rifa. — Kicsoda? — néz rám gyanakodva a postásnő. — Az őszibarackfa. Bele­akadt az ingembe, én meg kibújtam belőle. — Azt hittem már, valakit felszedett, hogy megcsalja az Iduskát. — Ha nem lennék ilyen fáradt... — felszednélek té­ged, gondolja, de nem mond­ja ki hangosan —, mert mi­nek okozzon problémát ma­gának. — Mit hozott, postás néni? — Néni a mamája! Mit gondol, legalább tizenöt év­vel fiatalabb vagyok magá­nál. hetséges szerzői mellett olya­nokkal is találkozunk, akik nincsenek még teljesen bir­tokában az írói-költői kife­jezési eszközöknek. E hiá­nyosság ellenére a kötet azt bizonyítja, hogy a kárpáton­túli magyar irodalom fejlő­désének fontos állomásához érkezett: kialakulóban van az a prózai réteg, amely ábrá­zolni képes a sok nemzetisé­gű Kárpátontúl életét. Az ottani magyarság számára ez saját kultúrájának bővülé­sét, s. a vele együtt élő más nemzetiségűek, ukránok, oro­szok, románok jobb megis­merését jelentheti. Számunk­ra pedig a magyar irodalom figyelemre méltó vonulata. Végezetül annyit: a szer­kesztő, Márkus Csaba nyil­ván a bőség zavarával küz­dött a kötet összeállításánál, hiszen kimaradt egy-két olyan költő, akiknek a ver­seit hazai folyóirataink is közölték. Fodor Gézára, Fá­bián Lászlóra, Zseliczki Jó­zsefre gondolunk. Tóth István Nem az az óriás, a sikerfi, Aki bátor, aki a dicséretet Mindig felső fokon zengte: Meghal az énekes, És Arról, Akiről énekelt Ma Már \ Senki Nem hall egy szót sem. Burjánzott gazság Rossz hol megvetette lábát, Kibuggyant a forrás Hol bölcsesség muzsikált. ^ Jóságra a felelet Mindig is Jóság! Feledés fátyla T Terül Rád Gonoszság. K Fordította: Sigér Imre — öttel. Egyezzünk meg ötben. Jó? — Na itt írja alá, aztán itt se vagyok. — Mi ez? Tizennyolc fo­rint? — Nyeremény. — A fene egye meg. Le­hetne egymillió legalább! — Majd legközelebb! Visz­lát! — Várjon, igyon egy kávét — öt forintot a postásnő zse­bébe csúsztat. — Köszönöm szépen. Igen bőkezű. — Ugyan. Tehetem, hiszen nyertünk. — Tudja, van olyan em­ber ebben a körzetben, aki­nek kilenc Adyt számolok le és egy huncut vasat nem ad, de meg sem köszöni. \ — Van ilyen.----V----------i/ “ v- Jevgenyij Antoskin Az éveket emlékek követik Farkas Ilona: Éjszakai műszak után KM Népművészeink

Next

/
Thumbnails
Contents