Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1977. december 25, AZ'ESEMÉNYEK KRÓMKAJA: HÉTFŐ: vietnami—amerikai külügyminiszter-helyettesi tárgyalások Párizsban — Szadat betiltotta az egyiptomi béketanács működését — Letette az esküt az új holland kormány. KEDD: az izraeli hadügyminiszter Egyiptomba utazott — Megfogyatkozott Demirel török miniszterelnök többsége az ankarai parlamentben. SZERDA: a caracas-i OPEC-értekezleten fél évre rögzítették az olaj árát — Véget ért az ENSZ közgyűlésének 32. ülésszaka — Callaghan brit miniszterelnök villámlátogatása Belfastban. CSÜTÖRTÖK: elnapolták a kairói konferenciát — Gro- miko szovjet külügyminiszter fogadta a moszkvai amerikai nagykövetet — A belgrádi értekezlet január 17-ig felfüggesztette munkáját. PÉNTEK: líbiai látogatása után Algírban tárgyal a szovjet vezérkari főnök'— Chilében népszavazást írtak ki január 4-re — Vita a nyugat-szaharai területeket ért napalmtámadások miatt. SZOMBAT: Leonyid Brezsnyev nyilatkozatot adott a Pravdának — A Begin—Szadat találkozó előkészületei — Az ír terroristák fenyegetése: karácsonykor sem hajlandók fegyvernyugvásra. Á hét három kérdése A karácsonyi ünnepek közeledtére kezdetét vette a hagyományos szünet a hosz- szan elhúzódó vagy hosszúnak ígérkező nemzetközi tárgyalásokon, illetve véget is ért az . ENSZ-közgyűlés idei ülésszaka. Mindjárt ezzel kapcsolatos az első kérdés: — hogyan lehet megvonni a 32. ülésszak mérlegét? Belgrádban csak szünetről van szó, január 17-én ismét találkoznak a 35 ország küldöttei a Száva-palotában. De itt is feltehető a kérdés: — hol tart a konferencia? Begin és Szadat karácsonykor találkozik ismét, ezúttal egyiptomi földön. A kétoldalú kapcsolatok tempója azért ilyen gyors, mert ha eltelik akár egy hét is látványos esemény nélkül, akkor megmutatkozik a hazárdjáték túl nagy kockázata... A héten sok szó esett a Begin-tervről, ezzel kapcsolatban az a döntő kérdés: — tartalmaz-e ez tényleges engedményeket? O Hogyan lehet megvonni az ENSZ-közgyűlés mérlegét? Az év elején még annyi feszültségelem jelentkezett a nemzetközi életben, hogy azt lehetett volna jósolni: hatásuk tükröződik majd az ENSZ legfontosabb testületének munkájában is. Nem így történt. Inkább az volt a jellemző, hogy az enyhülés folytatását, a békés egymás mellett élés elmélyítését sürgették — néhány kivételtől eltekintve — az ENSZ tagállamainak küldöttei. Különösen sok szó esett a leszerelésről, á fegyverkezési hajsza csökkentéséről. Ez pedig kedvező alaphangot teremt az ENSZ 1978-ban esedékes rendkívüli közgyűlési időszakához. Amelynek — köztudomás szerint — éppen a hathatós leszerelési intézkedések megvitatása lesz a feladata. Túlzás nélkül elmondható, hogy a közgyűlési vitának ilyen irányba való terelése a szocialista diplomácia érdeme. A Szovjetunió és a többi szocialista ország, köztük a Magyar Népköztársaság is, több leszerelési jellegű határozati javaslatot terjesztett az ENSZ-közgyűlés elé, amely aztán azokat magáévá is tette. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az ENSZ-nek ez a legtekintélyesebb testületé sem képes azon nyomban elkötelező határozatokat • hozni, de roppant erkölcsi és politikai jelentősége van, ha a közgyűlés óriási többséggel vagy éppen egyhangúan kimond valamit! Például, ha nem kevesebb, mint 14 határozatban elítéli a Dél-afrikai Köztársaság apartheidpolitikáját és a pretoriai rezsim ellen különböző konkrét szankciókat szavaz meg... Érdekes módon már az USA sem tudta ezeket megakadályozni, sőt egyeseket kénytelen volt elfogadni! Ha nem tette volna, ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett volna, hogy a Dél-afrikai Köztársaság csak az imperialista hatalmak támogatásának köszönheti fennmaradását. Az ENSZ-közgyűlés palesztin vitája is jelentős erkölcsi alátámasztását adta a haladó világ ama követelésének, hogy a Palesztinái arab nép önrendelkezési jogát biztosítani kell, s hogy Izraelnek ki kell ürítenie a megszállt területeket. A világ- szervezet akkor mondta ki, hogy a közel-keleti békéhez Genfben, a közel-keleti konferencián át vezet az út, amikor amerikai áldással és ösztönzésre közvetlen egyiptomi —izraeli alkudozás kezdődött... © Tartalmaz-e tényleges engedményeket a Begin- terv? Begin izraeli miniszterelnök Carter amerikai elnöknél jártában értésre adta, hogy tarsolyában ott a terv a közel-keleti békére. A nyugati propagandagépezet a maga szokásaihoz és hagyományaihoz híven szenzációsnak szánt kiszivárogtatás eredményeként napról napra újabb részleteket ismertetett, anélkül, hogy azok hivatalos megerősítést kaptak volna. Bármikor vissza lehet táncolnia tehát az izraeli kormánynak ... Kétségtelen viszont, hogy Begin szájából meglepően hangzik még az is, ha egyáltalán bármilyen palesztin önkormányzat lehetőségét vázolja fel. Természetesen a palesztin területen megmaradna Izrael uralma, katonai és rendőri jelenléte. Csak hosszú-hosszú idő után kerülhetne szóba Palesztina esetleges függetlensége. Ámde már ennek elméleti lehetősége is nyugtalanságot kelt Izrael szélsőséges köreiben, amelyekben egyesek szót emeltek Begin „túlzott engedékenysége” ellen ... Egyiptomban ugyanekkor Szadat elnök szavakban továbbra is hangoztatja egy palesztin állam létrehozásának szükségességét, de nincs kétség afelől, hogy egy nyugatbarát és Izraellel szoros kapcsolatban álló Palesztinát képzel el. A Palesztinái Felszabadítási Szervezetet mindenesetre ki akarja kapcsolni a Palesztinái kérdés rendezését célzó tárgyalásokból. S ez döntő engedmény az izraeliek javára. A héten Weizman izraeli hadügyminiszter meglepetésszerűen külön is megjelent Egyiptomban, hogy az egyiptomi hadügyminiszterrel, majd Szadattal tárgyaljon katonai és biztonsági kérdésekről. A Sinai-félszigeten kölcsönösen visszavonták az ütközőövezet közeléből az izraeli és az egyiptomi katonákat — a bizalmi légkör további javítása céljából. Sók az ilyen látványos, meglepőnek mondott lépés az egyiptomi—izraeli viszonyban. Ügy látszik, hogy új meg új érdekességekkel kell szolgálni a lélektani hatás elmélyítésére, nem várt gesztusokkal kell a közvéleménynyel elhitetni, hogy küszöbön áll a megegyezés. De akármilyen egyiptomi—izraeli különbékére kerül sor, az nem szolgálhatja az átfogó rendezés ügyét. O Hol tart a belgrádi konferencia? Belgrádban a 33 európai és két észak-amerikai ország küldötteiből álló konferencia már hozzálátott záróokmányának megszövegezéséhez, amikor a karácsonyi szünetre hazautaztak a diplomaták. Munkájukat január 17-én folytatják, s valószínűleg február közepén-végén be is fejezik. A záróokmány megszerkesztése nem könnyű feladat, hiszen azt valameny- nyi részvevő számára elfogadhatóvá kell tenni. A helsinki záróokmány végrehajtásaként, a helsinki szellem még teljesebb gyakorlati érvényesítésére hozzávetőleg száz javaslat került a Száva palota asztalára! Az új záróokmány ezeket is összegzi ugyanakkor, amikor nem változtathatja meg a Helsinkiben elfogadottat. A Magyar Népköztársaság küldöttsége számos javaslatot tett Belgrádban, egészen odáig, hogy például a kis nemzetek nyelvén megjelent irodalmi műveknek nagyobb helyet sürgetett fordítás révén a világirodalomban, de természetesen mindenekelőtt az enyhülés folyamatának továbbfejlesztését, az európai együttműködés bővítését szolgáló kezdeményezésekkel ólt. A belgrádi találkozó előkészítő jellegű konferencia, s nem olyan, amely egymaga is meghatározó lehetne a földrész béke és biztonsága dolgában. Minden bizonnyal hasonló jellegű értekezletre kerül sor utána, — hogy hol és mikor, azt éppen Belgrádban kell eldönteni a karácsonyi szünet után. Bécset és Madridot hallottam emlegetni, mint a következő konferencia esetleges színhelyét. Időpontnak pedig az 1980-as esztendőt. Ezt csak annak jelzésére idézem, hogy érzékeltessem: az európai béke és biztonság szavatolására, az öreg földrész népeinek, államainak együttműködésére egy döntő fontosságú folyamat kezdődött el Helsinkiben, amely most Belgrádnál tart, aztán újabb és újabb szakaszokba ér el. Pálfy József Dóra, a hírszerző Lapok egy izgalmas élet könyvéből Az adó Cauxtól nem messze, a La Tau- piniére („Vakondtúrás”) dombon, egy egyedül álló házban működött, „Szonya” építette, s több mint kétezer kilométeres távolságot hidalt át. A semleges Svájcból, ahol a szovjet hírszerzők fontos csoportja működött, a hitlerista Németország ellen irányítva tevékenységét, indultak a hírek, értesülések a Nagy Földre, a Szovjetunióba. Internacionalisták egész csoportja tevékenykedett itt: magyarok, németek, svájciak, angolok, hogy a láthatalan fronton segítsék a Szovjetuniót az emberiség ellensége, a hitleri fasizmus ellen. Az adót — most tudtuk meg a Berlinben megjelent, s az NDK határain túl is nem kis szenzációt keltő könyvéből — Ruth Werner működhette. Egy német kommunista asszony: 1907 májusában Berlinben született, 19 éves kora óta Németország Kommunista Pártjának tagja volt. A Vörös Hadsereg katonai felderítő szolgálatának munkatársa 1933 nyarán lett. Á konspiráció szabályai Akkoriban Radó Sándor — ő már korábban közreadta emlékiratait, a „Dóra jelenti” természetesen az NDK-ban is megjelent fordításban — csak annyit tudott róla, hogy „Szonya” minden bizonnyal „a központ megbízható embere, és kellő tapasztalattal rendelkezik”. Radó: „Együttműködésünk idején sokáig vajmi keveset tudtam Szonyáról. Nem tudtam hol lakik, kik a munkatársai, milyen információkat gyűjt. A konspiráció szabályai megtiltották, hogy erről érdeklődjem, neki pedig, hogy erről beszéljen”. A felderítő hivatás szabályai még azután is sokáig érvényesek, hogy a felderítő szolgálaton kívüli állományba kerül. Radó Sándor könyvében még öt esztendővel ezelőtt sem mondhatta el, hogy Szonyáról már sok mindent megtudott időközben. Még azt sem árulhatta el, hogy a bátor szovjet felderítőnő, akivel annak idején Svájcban együtt dolgozott, Ruth Werner berlini írónővel azonos. S hogy a Dóra jelenti megjelenése előtt már kétszer is találkoztak. Amint most Ruth Werner írja, először Berlinben, később Budapesten. Helyreállt a kapcsolat Első találkozásukkor a körülmények természetesen cseppet sem voltak ilyen barátságosak. 1939 végén történt, Genfben, hogy valaki átutazóban, a Radóék házának kapualjában lévő postaládába levelet dobott be, amelyben — természetesen nem nyílt szöveggel — értesítette, hogy a közeli napokban a központ megbízottja révén helyreáll a kapcsolat, amely a háború kitörése után Radó és Moszkva között megszakadt. Ruth Werner most elmondja: Radó, akinek ő egyébként az „Albert” fedőnevet adta, meglehetősén bizalmatlanul fogadta őt, s ő is sokáig töprengett az együttműködés módján és formáján. A központ utasítása, amelyben megadták a másik munkatárs pontos nevét és lakcímét, s megparancsolták, hogy előzetes értesítés után személyesen keresse fel őt, teljesen szokatlannak számított a szigorú konspirációra épülő munkában. A központ által feltett kérdések, amelyeket aztán Szonya személyesen tett fel „Albert”- nek, Radó számára túlságosan is részletekbe menőeknek tűntek. Moszkva tudni akarta, hogy egyáltalán működik-e még az iroda, amellyel az összeköttetés megszakadt. Anyagi természetű kérdések is érdekelték a Direktort: a háború kitörése nemcsak a kapcsolatot szakította meg, hanem lehetetlenné tette azt is, hogy külföldről, például Angliából az addig szokásos módon átutalják a működéshez elengedhetetlenül szükséges összegeket Genfbe Radónak, valamint Cauxba Szonyának. Különösen kényesnek tűntek azok a kérdések, amelyek a központ és Radóék közötti kapcsolat helyreállításával voltak kapcsolatban. Szonyának ugyanis nem volt felhatalmazása rá, hogy felajánlja adóját a csoport híreinek továbbítására, Radó viszont meglehetősen bizalmatlanul fogadta azokat a kérdéseket, amelyek híreinek továbbítási lehetőségeit célozták. A szovjet felderítés fontos munkatársaként dolgozó magyar földrajztudós, aki egyébként Szonyára „egy kissé szétszórt tudós benyomását keltette”, nem szerette ha őt faggatják, s inkább ő akarta faggatni látogatóját. A bizalmatlanság azonban nemsokára eloszlott. Tulajdonképpen megsértették a konspiráció szabályait, amikor kettőjük megbeszélései alapján döntöttek el egy sor kérdést, de hosszú-megfontolás után abból indultak ki, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli döntéseket követel. S ezért cselekedett úgy a központ, ahogy tette: a háború kitörése után sürgőssé vált a kapcsolat helyreállítása, de az a valóban biztos módon — éppen a háborús viszonyok miatt — olyan sokáig tartott volna, hogy addig nem várhattak. Hírek a zseblámpában A találkozó légköréhez jótékonyan járult hozzá Lene asszony, Radó felesége, aki mint Ruth, szintén Németországból származott, ő — legalábbis amennyire a konspiráció megengedte — közlékenyebb volt, tréfakedvelő és temperamentumos. A két német kommunista asszony között azonnal a rokonszenv láthatatlan szálai szövődtek. A látogatás eredményeként 1940. elején helyreállt a kapcsolat a központ és Radó között. Szonya rádiója rendkívül sokat működött, s ez — mert a háború miatt mindenféle amatőr rádiózást megtiltottak, tehát a munka veszélyesebbé vált — nagy kockázatot rejtett magában. Albert hírei azonban olyan fontosnak bizonyultak, hogy a köpont parancsot adott ennek vállalására is, s Szonya, akinek pedig akkor már két kicsi gyerekről is kellett gondoskodnia, habozás nélkül vállalta ezt is. Nehézséget okozott, hogy Radó a híreket Genfben gyűjtötte, az adó azonban Cauxban működött. Az út mintegy három órát vett igénybe. Szonya egyik segítőtársa és mostani férje, az angol származású Len találta ki, hogy egy zseblámpában készítsenek rejtekhelyei az üzeneteknek. Meglehetősen egyszerűen oldották meg a dolgot. Az egyik elemet kivették, az égőt kicserélték olyanra, ami egy elemmel is működött, annyi ólmot tettek a kivett elem helyére, hogy a súly egyezzék és aztán a fennmaradt üregbe rejtették a selyempapírra írt üzeneteket. Mivel a hitleristák követelésére a svájci kormány elrendelte a semleges országban is az elsötétítést, s mindenki használt zseblámpát, a zseblámpa nem volt feltűnő. Hondurasi útlevéllel Időközben veszélyfelhők tornyosultak Len feje felett. Hermannt, Szonya egyik munkatársát a svájci hatóságok letartóztatták. Aztán Olló, aki pedig valósággal Szo- nyáék családjához tartozott, (annak idején még gyermekkorában Ruthot gondozta, s most az ő két kis gyermekére vigyázott), házi perpatvar nyomán feljelentéssel fenyegetőzött. Az a hondurasi útlevél, amellyel a központ — jobb híján — ellátta munkatársnőjét, sem adott túlságosan nagy biztonságot. A szomszédban egy katonai alakulat táborozott. S ez sem tette kényelmessé a helyzetet. Végül Szonya elhatározta, hogy Genfbe költözik. Ezt mindenekelőtt az tette szükségessé, hogy Albert egyre több munkát adott a rádióadónak, s a Genf és Caux közötti szüntelen utazgatásnak véget akartak vetni. Genfbe Szonya és Len már mint férj és feleség költözött. Névházasságról volt szó: a központ, amely nem tudott Szonyának a hondurasi útlevélnél — Ruth Werner egy szót sem tudott „hazája” nyelvén — jobb papírokat biztosítani, ezzel elérte, hogy munkatársnője kifogástalan, valódi iratokkal rendelkező angol állampolgárrá váljék. Jóllehet papírháza'sságról volt szó, s nem volt pénzük fényes esküvőre, az ünnepélyes keretek nem maradtak el. A Vörös Hadsereg napján, február 23-án mentek az anyakönyvvezetőhöz. Az ünnepi ebéd palacsintából állt. Eredetileg Szonyának a Direktor szándéka szerint „Jim”-mel, vagyis az ugyancsak a csoporthoz tartozó Allen Foo- reval kellett volna összeházasodnia. Ö is agglegény volt, de az utolsó pillanatban húzódozni kezdett, valamiféle spanyolországi intim kötelezettségről beszélt. így maradt Len, aki azonban hét évvel fiatalabb volt a menyasszonynál, s ezért számolnia kellett a szomszédok csípős megjegyzéseivel. A szóbeszéddel azonban nem törődtek, s Ruth és Len ma is együtt él, a központ által elrendelt névházasságból igazi szerelem lett. Foore viszont később áruló lett, 1947-ben megjelentetett „A kémek kézikönyve” című munkájával kiváló szolgálatot tett a hidegháború kibontakozása idején a nyugati hírszerző szolgálatoknak. Rádiósiskola Genfben Géniből működött tovább tehát az adó, ami Albert és a központ közötti összeköttetést biztosította. Még a „Vakondtúráson” Szonya Lent és Jimet is kiképezte rádiósnak. Most hárman hozzáláttak, hogy Edmund Hamelt és feleségét, Olgát, egy kis genfi rádiókereskedés tulajdonosait kiképezzék rádiósokká. Olgát kiképzőnője mély fekete szemű szépségnek látta, s úgy emlékszik visz- sza rá, hogy sokkal szorgalmasabban tanulta a rádiózást, mint a férje. Amikor 1940 végén, a központ utasítására, Szonya áttelepült Angliába, Hamelék már önállóan képesek voltak a munka elvégzésére, amit bátran folytattak egészen letartóztatásukig. Vagyis 1943 októberéig, amikoris a svájci elhárítás nyomukra jutott. Dehát ez már nem Ruth Werner visszaemlékezéseihez tartozik, ezt Radó Sándor mondta el, s Hamelékről jócskán szó esik majd a Dóra jelenti filmváltozatban is, amelyet mostanában forgatnak. Szonyának oroszlánrésze volt abban, hogy a Radó-csoportnak helyreállt a háború kitörésekor megszakadt összeköttetése a központtal, s még mielőtt a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót, két adó-vevő és három kiképzett rádiótávirász állt a rendelkezésére. Szonya maga Oxfordban hallotta a rablótámadás hírét. Adója akkor már ott működött. De ez már új fejezete életének és az arról írt izgalmas könyvének is. Pintér István
