Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
1977. december 25. Hegymegi Istvánnal, az MSZMP Központi Bizottsága tagjával A ön ma a megye legnagyobb mezőgazda- w sági üzeme, a tizenegyezer-kétszáz hektáros Szamos menti Állami Tangazdaság vezetője. Ahogy tudom, rossz viszonyok között kezdte, s ma elismerésre méltóak az eredményeik. Visszatekintve: mi járult hozzá elsősorban, hogy a szervezetlenséget rend, az elkeseredést lelkes tenniakarás váltotta fel? — Teljes meggyőződéssel vallom, hogy a jó eredmény kulcsa az ember. Amikor kineveztek, valóban rossz viszonyokat találtam. Tetszett a gazdaság szép ültetvénye és hosz- szú idő után végre rendes lakáshoz is jutottam. De a szolgálati lakások körül térdig ért a gyom, a gazdaságban kilencmilliós volt a hiány és igen laza a fegyelem. Sokat beszélgettem az emberekkel. Sok este, és vasárnap témája volt, hogy ne úgy éljünk, mint akik arról vannak meggyőződve, hogy a helyzeten nem lehet változtatni. Nem volt más eszközöm, mint lelkesíteni a többieket, hogy én is lelkesedjek. Fel kellett ráznunk egymást. Hogy megkeressük, hol van az a kincs a földben, hogy mindenki kutasson, számoljon. És nem kevesen — akik először úgy fogadtak: sok vezető volt már itt és mégis olyan a gazdaság, amilyen — álltak a jó ügy szolgálatába. Szinte a semmiből, a mások által eldobott gépekkel kezdtük. De három-négy év múlva már kezdtek felfigyelni ránk. Már eljöttek megnézni a gyümölcsösünket, s hosszú évek után egy-egy megyei, járási vezető szerv is megdicsérte a munkánkat. A Korábbi beszélgetéseinkből is éreztem, v hogy ön nagy fontosságot tulajdonít az emberek megnyerésének. Ez lenne a vezetői hitvallása is? — Ezek nagy szavak. De amikor kifáradtam, hosszú betegségem idején volt időm gondolkodni, felülvizsgálni az általam addig jónak vélt módszereket. Betegségem is figyelmeztetett rá, hogy egy ember, vagy kevés ember belepusztulhat a jó akarásába. Ha tovább akarunk menni, akkor sokak meg- győződéses munkájára van szükség. Kellenek a fiatalok, a szakemberek, különben úgy járunk, mint előttünk mások. Most már pontosan tudom, hogy nem elég elmondani: a legnagyobb érték az ember. Ehhez meg kell teremteni a feltételeket. Ma már nem kevés a nagyértékű gépünk. Vallom azonban, hogy az ember minden gépnél többet ér. Különösen. ha alkot. Igaz, az emberrel való bánásmódnak is vannak buktatói. De én kertész vagyok és azt tanultam, hogy a növényt mindennap ápolni, öntözni kell, különösen, míg fiatal. így kell az embernek is a törődés, a figyelem, hisz’ az a legkényesebb virág. Igaz, a mi korunk másképp edzi a fiataljait. Sajnos, keveset értünk hozzá. Pedig a mai fiatalból is azt faraghatunk, amit akarunk. Csak nem a mi időnk, a ma ötvenévesek módszerével. A A gazdaságnak most hetvenkét mérnö- w ke van. Közel annyi, mint a megye ösz- szes állami gazdaságában. Gondolom, nem volt könnyű megszerezni és különösen nem megtartani őket... — Közülük jó néhányan kapott tőlünk szolgálati lakást. Többnek adtam tanácsot a berendezéséhez, intéztem a felesége munkahelyét, a gyereke óvodáját. Arra is gondot fordítunk, hogy fenyővel, dísznövénnyel rakják be a ház környékét. És ez a homokos, posványos terület, ahol élünk, így változott szép parkká. Kérdezhetné, mennyiben vezetői feladat ez? Vallom, hogy teljesen. Ezek az emberek ugyanis jó közösséggé forrtak össze. És ha most jól mennek a dolgaink, akkor ez nem kis részt nekik köszönhető. A Hegymegi elvtársat 1975. március 22-én, w az MSZMP XI. kongresszusának zárónapján választották meg a legfelső párttestület, a Központi Bizottság tagjának. Milyen változást jelentett életében, munkájában ez a nap? — Ha arra gondol, hogy a Központi Bizottsági tagságnak változást kell hoznia az ember életében, akkor erre nemmel felelek. Ez egy nagyon nagy előlegezett bizalom és felelősség, amelyre persze munkával és magatartással kell rászolgálni, amelyhez nagyon sok mindent kell megtanulni. Például, hogy az ember kilépjen a saját közegéből és szűkebb területén túl látva tájékozódjon az ország és a világ ügyeiről. A Hogyan fogadták itthon az Ön központi ^ bizottsági tagságát? — Sokan nem ismerik, mivel jár. Különösen az első időkben, még a szűkebb környezetemben is igen nehéz volt bánni azzal a tisztelettel, amivel körülveszik az embert, de amiről tudni kell, hogy az nem személynek, hanem a testületnek szól. Mondhatnám, szinte nehéz volt az embernek a sorsával, az egyfajta respekttel megküzdeni. Még akkor is, ha tudom: az itteni emberek jó szívvel veszik, hogy erről a tájról is van valaki a Központi Bizottságban. Szerencsére ma már a gazdaságban ez nem gondom, mert munkatársaim helyesen fogják fel a viszonyunkat, amely szerintem semmiben nem változott. Másutt persze akad, aki azt hiszi, hogy a KB-tagság valami különleges menlevél. Hogy az ember e tisztséggel a háta mögött sok mindent el tud intézni, mondjuk plusz pénzt saját gazdaságának, vagy beruházásokat másoknak és a többi. Néhányan viszont természetesnek veszik, hogy ha már tagja vagyok a Központi Bizottságnak, akkor ebből az következik, hogy a mi gazdaságunk mondjon le mindenfajta hitelről, vagy elsőnek adjon támogatást a legkülönbözőbb célokra. A Hegymegi elvtárs a közel három eszten- w dő alatt a Központi Bizottság tizenegy ülésén vett részt. Elmondana valamit az ülések légköréről? — Azt mondhatom, hogy a Központi Bizottság az ország párttagságának, népének szókimondó, feladatokat megfogalmazó fóruma. Elmondhatom, hogy különösen az első hónapokba^ volt bennem egy feszültség, amit éppen az ülések légköre oldott fel, hiszen ott idegen a protokoll, s ott mindenkit egyenrangú embernek tekintenek. Ott nem az ország vezető politikusai és testületi tagok vannak, hanem a közért egyformán aggódó, azért tenni akaró emberek. Ott nem X. Y. KB-titkár, vagy miniszter szólal fel, hanem X. Y. elvtárs. Ez is jellemző a tanácskozások légkörére. Az is, hogy mindenki addig beszélhet, amíg van mondanivalója, s hogy bárki elismerhet és cáfolhat is. Ott még a közéletünkben különben elfogadott sallangok is hiányoznak. És így is hatnak az emberre: megpróbálja lefaragni a saját rárakódásait. Ezekre a tanácskozásokra senki sem azért megy, hogy egymást dicsérjük, hanem a progresszív utak kereséséért. Senki sem ujjong és senki sem siránkozik. A vélemények távol állnak az olcsó népszerűségtől, tiszták és őszinték. Ez az, ami engem elsősorban megragadott. ^ Felszólalt-e a KB ülésein? — Igen. Amikor a mezőgazdaságról, az ott alkalmazott ösztönzőkről volt szó. Arról beszéltem milyen fontos, hogy a megtermelt áruk értékükön minősüljenek, s hogy szükség van a piacképes áruk termelésére ösztönözni. Megyei példákat hoztam fel erre, az almatermelés jelenlegi érdekeltségi rendszerével kapcsolatban. ^ Izgult a felszólalás előtt? — Nem is kicsit. Hiszen itt vizsgázik az ember. Különösen ha először szólal fel. És ha tudja, hogy ott nem szokás másokat ismételni, hogy ott elállnak a felszólalástól, ha valaki elmondta előttük, amit ők is mondani akartakul Hogyan születik egy határozat, állás- ^ foglalás? — Nem titok, hogy mielőtt állást foglal, vagy határoz a Központi Bizottság, az abban lévő vélemény nem csupán az ott ülő százhuszonöt emberé, hanem egy leinformált, alaposan előkészített véleménycsokor kristályosodik eggyé. Az sem titok, hogy a jövő évi KB-ülés tárgyalja majd a mezőgazdaság helyzetét. Másokkal együtt tőlem is véleményt kértek a testületi ülés előtt a jelentés készítéséhez. A Amit a Központi Bizottság határoz, azt ^ Hegymegi elvtárs is megszavazza. Azt Önnek, mint gazdasági vezetőnek végre is kell hajtani. Gondolom, ez, kétszeres felelősséggel jár. Igaz? — Igen. De annak, hogy közvetlenül hallom, sőt egy bizonyos ponton ■*- ha az egészen kicsi is — magam is előkészítem a tennivalókat, megvan az előnye. Éppen ezért lehet jobban megvalósítani a célt. Az is előny, hogy én már azok közé tartozom, akiknél a kibontakozás útja nem az árak felfelé srófolása, hanem — szerintem — a jobb termelő munka legyen. Mert például a harmincnyolc mázsás kukoricatermésátlag nem árkérdés, hanem elsőrendűen termelési kérdés. A társulás, a technika, a jó munka kérdése. Vagy a kétezer liter tejet adó tehénre sem lehet árat képezni — legfeljebb ennek a duplájára, amely a jelenlegi európai szinthez küzelít. És ha már mindent megtettem, amire csak képes vagyok, a hozamok növeléséért és objektív okok miatt mégsem érek el megfelelő eredményt, csak akkor jöhet az árkérdés. Igen, amíg a termelő saját hibáján kívül nem tud jól dolgozni, addig segíteni kell. De abban kell támogatni, hogy elérje a megfelelő szintet és nem abban, hogy megragadjon egy régen túlhaladott állapotnál. Itt van a mi nagy gondunk, az alma problémája. Igaz, az értékesítési viszonyok ma nagyon rosszak, nem épült ki az értékesítési rendszer anyagi és erkölcsi oldala. De ez nem feledtetheti, hogy az európai almatermelő országok hozamának ma még csak a felét adjuk. Ám az is igaz, hogy az optimum eléréséhez — például a beruházáshoz, az intenzív alanyok beszerzéséhez, stb. — szintén központi segítségre van szükség De közben vigyáznunk kell, nehogy a rossz munkát dotáljuk jó anyagiakkal. A Nem kevés gazdasági vezetőt ismerek, ^ aki gyenge eredményeinek okát a szabályzókkal magyarázza. Azt mondja, a szabályzó a hibás, ön szerint is így van ez? — A szabályzók túl gyakran változnak. Majdnem úgy van, hogy mire megtanulnánk azokat, már újakkal kell ismerkednünk. Az a véleményem, hogy ha a szabályzórendszerünk nem is tökéletes, jobbat nem tudunk helyette. Olyan szabályzó nem lehet, amely velünk együtt öregszik meg. Különösen ilyen kis országban, amit gyorsan érnek a világ- gazdasági hatások. Ezeket ki kell védenünk, így szükséges az egyént is, a kollektívát is a jobb munkára orientálni. Szerintem egyáltalán nem jó, ha a gazdálkodó szervek mindent a szabályzókban mérnek, ha a vezetőik csak szabályzókban gondolkodnak és termelnek. Tudomásul kell vennünk, hogy gazdasági életünknek vannak állandó és változó motívumai. Az alapdolgokban — amelyek létünket határozzák meg — nem változtatunk, de a módszereket igenis igazítani kell a mindennapokhoz. Piacra termelő, energiát és valutát kímélő munkára kell ösztönözni. Még egyszer kérdem, milyen szabályzót lehet kitalálni a kétezer literes fejési átlagra, vagy mondjuk arra a bútorra, amely már nem korszerű, amire nincs vevő? Nyilván ön is ismer megyénkben olyan mezőgazdasági üzemet, amely még ma is külterjesen gazdálkodik. Az objektív okokat ismerve is megkérdem: mit tart a termelés szubjektív tartalékáról? — Néhány üzemünk valóban abban gondolkodik, hogy meglegyen a kenyér, hogy az emberek munkát kapjanak. Ez nálunk nem is olyan régen még szükséges rossz volt. Ma már csak rossz. A vezetés szerepe egyre meghatározóbb, feladata mind nagyobb. Ismert tétel: ahol jó a párttitkár, ott jó a pártszervezet, ahol jó á tsz-elnök, ott jó a közös gazdaság. Ez megfordítva is igaz. Sok minden van, ami még öt éve is jó volt, amiért esetleg még kitüntetést is lehetett kapni, de ma már fék és gát. Magam is küzdők azzal, ugyan korábban én mondtam, hogy ezt meg ezt így kell csinálni, ma pedig ugyanarra mondom, hogy az már nem jó, újítani kell. Az ember nem ülhet úgynevezett funkcionárius pózban. Ha tovább akar jutni, kritikusan felül kell vizsgálnia saját magát és módszereit. A Elérkeztünk tehát ahhoz a követel- w ményhez, amit a Központi Bizottság úgy fogalmazott: rugalmas, bátor és ésszerű kockázatvállalás nélkül nincs előrelépés. Hegymegi elvtárs mennyire kockáztat? — Mindennap és minden lépésben. Nem lehet kiszőnyegezett úton járni, mert ez el- polgáriasodáshoz vezet és sajnos, erre is van példa. S éppen, mert szükséges kockáztatni, növekszik meg a kollektíva szerepe. Mert amire egy ember képes — bárki legyen is — az a kockázatvállaláshoz kevés. Nekem ebben is nagyon sokat segít a kollektíva. Nálunk nem kívülálló drukkerek dolgoznak, akik engem tapsolnak, vagy irigyelnek, hanem olyanok, akik részt vesznek a közös munkában. S amikor azt mondják, hogy egyetértenek valamivel, vagy nem támogatnak valamit, annak vállalják is a következményeit. Magáról a kockázatról: szerintem ez nem jelentheti, hogy egy vezető a gazdaság bőrét viszi a vásárra. Tevékenységünk csak kisebb része lehet kockázat dolga. El kell mennünk az üzlet után, akkor is, ha az esetleg nem jön be. De az ésszerű jelző azt jelenti, hogy mindig számolnunk kell, meg- éri-e, arányos-e a kockázat a bevétel lehetőségével. Az állam pénzével nem lehet szél- tolóskodni. Minőség, teljesítményen alapuló jöve- ^ delem, gazdaságosság — ezek a Központi Bizottság jövő évre vonatkozó fő követelményei. Hogyan fordítaná le ezeket a helyi gyakorlatra? — A minőségen azt értem, hogy amit megtermeltem, azt el is lehessen adni. Ez a fejlődés törvényszerűsége. Itthon is, külföldön is felfokozott az életigény és mindenütt a minőséget keresik. Van módunkban diktálni a piacot? A mezőgazdaság esetében különösképpen van. De nem nagyapáink módján! Sok mindent megun a fogyasztó, s ha mi nem tudunk gyorsan átszerszámozni, akkor baj van. Nagy jelentősége van a termelésben a tervezésnek, az előkészítésnek. Ezt tartom elsősorban fontos vezetői, mérnöki munkának. És azt, hogy a fizikai munka is közeledjen a szellemi munkához. Hiszem, hogy nem kell minden ember mögé felvigyázó, hogy a munkások többsége is képes elirányítani önmagát. Meggyőződésem: ott megy jól a munka, ahol műszaki szintet értő munkások vannak; hogy nem az a jó vezető, aki reggel 8-kor ott áll a dűlőn és maga irányítja a traktort és a traktorost. A minőségről még: a megyei pártbizottság is rendkívül fontosnak tartja a termékek megóvását. Nem lehet eltűrni, hogy a szabolcsi almának — miközben előállítási költségei növekszenek — mintegy egyharmada elveszítse értékét. — Foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel is, hogy egy vezető, vagy beosztott mennyi és milyen munkára képes. Ezt már szinte minden másról tudjuk, csak éppen az emberről, a legértékesebb eszközről nem. Mert ismerek kis tsz-t, amelynek százhektáros gyümölcsösét is kertészmérnök felügyeli, aki ennél sokkal többre képes. Az embernek, a technikának és nálunk a biológiának kell egységbe fonódni. Vagy itt van a nagyértékű gépek kihasználása. Egy Rába Steiger több mint egymillió forint. Ezt kihasználni, három műszak kell. Ezzel a géppel a felelősség is nagyobb, ezért a traktoros fizetése is magasabb. De ha nem csinál többet, mint korábban az olcsóbb géppel, akkor miért adunk neki nagyobb pénzt? Kötelességünk tehát úgy szervezni a munkát, hogy a többért többet is adjon az ember. Ez a teljesítményen alapuló jövedelem. Az a gép, amely világ- színvonalú ugyan, de kihasználatlan, sem ér sokat. A Vagyis többet és jobbat kell termelni a w mezőgazdaságnak. Ehhez viszont alacsony beruházási támogatást kapunk, anélkül pedig nem lehet korszerűsíteni a gazdálkodást. Nem lát On ebben ellentmondást? — Úgy vélem, hogy nagyobb támogatás kellene. De a jelenleginél maradva — mert a népgazdaság anyagi forrásai szűkösek — sem szabad lemondanunk a több és jobb termeléséről. Most már önmagunkkal is meg kell küzdenünk. Belénk ivódott valami ilyesmi, hogy „szegény ember vízzel főz”. Nyilván jobb lenne, ha több pénz jutna beruházásra, talajjavításra, feldolgozásra, stb., s ha kevesebb volna a bizonytalansági tényező Szatmárban és Beregben. Ám az is igaz, hogy ilyen körülmények között is sok helyen bizonyítottak az utóbbi években és ez mutatja: óriási fantázia van még ezekben a félig kihasznált földekben. A Sok gazdasági vezető panaszkodik a ^ munkafegyelemre. Hegymegi elvtárs szerint joggal? — Van egy objektív helyzetből fakadó örökségünk, amely szerint mindenki ott van, de nem mindenki dolgozik. Alapvető tehát munkát adni az embereknek, hasznosat, fontosat. Másrészt lehetőséget, hogy részt vegyen a dolgozó, a tag az üzem irányításában. De azt nem tanította velünk senki, hogy miként csináljuk. És sok ember sokféleképpen érti a kollektív vezetést, illetve a vezető egyéni felelősségét. Van amikor mellébeszélünk és mindenki másra mutogat. A megfogalmazott cél akkor valósul meg, ha az emberek a saját helyükön, az adott körülmények között mondanak hozzáértő véleményt. Nagyon fontosnak tartom, hogy fegyelmet tartó, kollektív gondolkodásra serkentő közösségekben készítsük fel a munkást. Olyan közegben, amelyben azt sem szégyelljük megmondani, hogy a társadalom humánuma és a fegyelemsértés között mély szakadék tátong. A fegyelemsértés nagy bűn. Ez nem egy vezető és egy dolgozó ügye, hanem egész társadalmunkat átfogó kérdés. A Hegymegi elvtárs szerint adottak a fel- ^ tételek 1978. jobb munkájához? — Igen. A Központi Bizottság legutóbbi ülésein ez határozottan megfogalmazódott. Egységes és eltökélt az akarat abban, hogy jobban kell dolgoznunk. Az életszínvonal megtartásához, fejlesztéséhez más út nem vezet — Köszönő® a beszélgetést. Kopka János
