Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 13. Képzőművészetről képben és szavakban Az anyagszerűségről Az alkotó eleve figyelembe veszi műve anyagát, s eszerint tervezi meg, építi fel a kompozíciót. Ha kőfaragásra szánt szobor agyagmintáját bronzba öntik, vagy egy nyugtalan körvonalú, mozgalmas bronzszoborról — nagy vigyázattal — márványmásolatot készítenek, akkor az ilyen alkotást anyagszerűtlennek mondjuk. A művészet története sok példát nyújt az anyagszerűség törvénye alóli kivételre. Az ókori görögök jórészt elveszett bronzszobrait. például, többnyire római márványmásolatokból ismerjük. A késői ókor vagy a barokk emlékei között viszont találunk olyan eredeti alkotásokat is, amelyek mai felfogásunk szerint vétenek a „szabály” ellen. Az újkor nagy mesterei mindig figyelembe vették az anyag esztétikai kötöttségeit. Ez annyira beleivódott a köztudatba, hogy korunk ízlése már alapvető követelménynek érzi az anyagszerűséget. De nincs jogunk elmarasztalni az elődöket sem színezett-festett, sem „anyagszerűtlen” szobraikért, mert koruk ízlése azt elfogadta, s minden műalkotást keletkezése korának felfogása szerint kell megítélnünk. A szobrászat ősi, nemes technikája a fafaragás. A fa a kőnél jóval könnyebben megmunkálható, viszont határt szab a mű méretének. A faszobor nem bírja az időjárás viszontagságait, ezért elsősorban a belső terek, — templomok, palotatermek, lakás — dísze. Rendeltetése megszabja^ stílusát. A kisméretű szobor, falat díszítő dombormű, oltárfaragás közeli nézésre készül, ezért formanyelve — ellentétben a kőszobor összefoglaló stílusával — részletező. Az európai faszobrászat virágkora a gótika. A csúcsíves dómok gazdagon faragott, cirádás, aranyozott oltárszekrényeit áhitatos szentek alakja díszíti (a legnagyobbak elérik a három méter magasságot). A gyakran több darabból összeállított faszobrokat enyves-gipszes vászonnal borították be, gazdagon befestették, és bőséges aranyozással ékesítették. A karcsú, kecses tartású alakok ruházata szeszélyesen gyúródik, hajuk fürtjeit szinte szálanként véste meg a művész. A fa anyaga megengedi a merész áttöréseket, amit aláfúrásokkal oldottak meg a mesterek. A lőcsei szárnyasoltár részlete, gótikus feS' tett faszobor. Templomaink jó része a barokk idején épült. Az oltáraikat díszítő faszobrok a mesterség magas technikájáról tanúskodnak, de a kor mesterei a mozgást és a festést gyakran túlzásba viszik. Meghökkentő valóság- hűségre törekszenek, igazi” szenteket, „valóban” szenvedő, „vérző” mártírokat varázsolnak az oltárokra. A modern faszobrászat ritkán él a festés lehetőségeivel. Mesterei inkább a különféle fák anyagának szépségét emelik ki, s az erezet, a görcsök, dudorodások formáit „belekomponálják” alkotásaikba. A faragás technikája a sima felületkezeléstől az elnagyolt, a véső nyomát kimutató megmunkálásig, igen változatos. Korunk technikai vívmányai kiszélesítették a szobrászat lehetőségeit. A vasbeton, a krómacél, a különféle műanyagok, a zománcfestés, valamint a hegesztőpisztoly használata révén sok új anyaggal és technikával gazdagodott a művészetnek ez az ága. Artner Tivadar TULAJDONKÉPPEN AKÄR SZÍNHÁZBA hívogató kalauznak is minősülhet mai könyvajánlatunk, a fenti címet viselő kötet ugyanis színpadra írt műveket tartalmaz. A hitelesség . kedvéért nyomban hozzátesz- szük: rejtetten prózát is. E műfaj lehetőségeit kellőképpen kiteljesítő közeg igaz elsősorban r«;m maga a könyv — így hát a játékot kellene látni inkább, mint a szöveget olvasni. Mégis úgy szólunk róla, mint maradandó könyvélményről, mely az illyési gondolatot e csatornákon is megbízhatóan, sőt szuggesztíven közvetítette. Az író alkotóműhelyéből a legutóbbi években közrebocsátott művek közül e három darabot, sorrendben a Dupla vagy semmit 1974-ben, az Orfeusz a felvilágban címűt rá egy évre mutatta be osztatlan elismerést aratva a pécsi Nemzeti Színház, míg a Dániel övéi közt a gyulai Várszínház 1976. évi előadásában ért meg közönségsikert. A cím, mely mintegy kifejező mottója minden lejátszódó cselekménynek, történésnek, a „másként kell élned” tanácsát sugallja. Jogos kérdésünkre — .tudniillik: hogyan, mi módon? — a művek megismerése útján kapunk feleletet. MINDJÁRT AZ ELSŐBEN ILLYÉS NÉPMESÉI keretbe ágyazva mond el egy maivá fogalmazott Faust-történetet, mely általános érvényű példázat, ugyanakkor sajátos önvallomás is egyben. Születés és halál közé ékelődik az értelmesre tervezett élet, de vajon mit ér az egyed erőfeszítése, mit ér a tudás és tapasztalat? A válasz a madáchi intelmek változataként ismételhető: mindig a jobbért küzdve és bizakodva haladhat az ember kitűzött céljai felé, A másodikban vígjátéki fordulatokra épített cselekményben bontja ki egy elképzelt, de valóságosnak éppúgy felfogható társadalom kialakuló „táncrendjét”. Orfeusz sokadmagával a felvilágosultság és szabaderkölcs rosszul értelmezett jelzőtáblái között botladozik. A megoldásaiban Aristophanészt idéző műben, kutatva sem találhatnánk rá a moralizálás olcsó sablonjaira, annál több azonban a szatirikus elem és irónia, a félreérthetetlen elítélés hangsúlyával. Végül a harmadikban 17. századi környezetbe helyezi szereplőit, s a reformáció korabeli történelem megpróbáltatásokkal terhes "időszakáról tudósít. Egymással szembeállított országrészek, közösségek, alig megoldható egyéni konfliktusok sorának lehetünk tanúi. A holtpontról itt is a jóra való készség lendít tovább, s a nádasokba verődött nép életre segítését, békéjének megteremtését sok-sok áldozattal a legodaadób- bak vállalják magukra. Illyés Gyula életművében a közösségi, nemzeti érzés ébrentartásának gondolata vezérfonalként húzódik végig. Nem meglepő tehát, hogy ez a szándék az itt említett művekben is tovább munkál. Felelősségünkre figyelmeztet, megszívlelendő tanáccsal szolgál. Az idő sodrában szilárd erkölcsi tartással élni, s ennek jegyében változni, s változtatni — talán ez lehet az. Embereljük meg magunk egy mondatba sűríthető mondanivalója. ÉS EGY UTOLSÓ MEGJEGYZÉS. A kötet, mint már említettük, e párbeszédes formájában is olvasmányos. Külön érdekessége, hogy a bevezetők — köztük az eredendő magyar komédiához írott — számtalan nemzettörténeti, családtörténeti és személyes vonatkozású adatot, tényt, megállapítást tartalmaz. A gazdag ismeretanyag a kifejező szépségű szöveg. Illyés nyelvi remeklései a kötetet még inkább kézbevételre, olvasásra kínálják. (Szépirodalmi, Budapest 1977.) Futaky László Balogh András kiállításáról A Benczúr-teremben októberben tartották meg Balogh András 41 darabból álló tárlatát. Balogh András oeuvréjében a portré játssza a főszerepet. A fiatal női arcok sorával találkozunk már az emeleti részbe vezető utunkon is: festő leány, festő nő, Vera, leány virággal, szegfűvel, tükör előtt, könyvvel, fésülködés közben stb. Csendes líra, a szemlélődő ember nyugalma tükröződik képein, sétányain, hársfasoraiban, műtermi világában, kaszálóin, kertjein és erdei sétányain. Az önarckép élőkkel és holtakkal, a Gyermek artisták s Ikarusza, ahol valamelyest túllép e szemléleten, de itt sem az érzelmi túlfűtöttség irányában. A hatvanadik évéhez közelgő művész Budapesten született 1919-ben. A főiskolán Burkhart Dezső a mestere, aki szívesen festett reális látásmódról tanúskodó portrékat, bensőséges hangulatokat árasztó jeleneteket, a természet gazdagságát hirdető csendéleteket és tájképeket. E poetikus realizmus hívének vallja magát a tanítvány: Balogh András, aki könyveiben s esztétikai tanulmányaiban is hitet tesz meggyőződéséről. Húszéves kora óta kiállító művész. Eddig kilenc egyéni tárlaton mutatkozott be a képcsarnokok termeiben. (Legutóbb Szegeden.) Ezek itthon építették ki tisztelőinek széles táborát, míg külföldön 16 csoportos és egyéni bemutatkozással bizonyította tudását. E képek tartalmi hangulatukkal komoly, magából a személyiség egész lényéből eredő, őszinte megihletődés- sel festett művek. A nézőBalogh András: RÉTEN ben az egyénre szabott képzettársítási folyamatot indítják el, s felépítik a portreti- zált alak egyéniségét. Gyakran mélyebb elemzés kell hozzá, hogy teljes egészében megértsük ezt az elfojtott lí- raiságot. A színek összehangolásának nemes törvényei érvényesülnek e lírai-realista látásmód kifejtésekor, amely azonban nem csonkítja — még a tudatosság fényében sem — az ábrázolás lélektani erejét. A háttér közömbössé válik, a néző figyelmét nem vonja el a kép lényegéről. Pikturájában kétségkívül felismerhető Bur- ghart mester műhelye, de ez a látásmód már Balogh András sajátos festői nyelvezetén mondja el közléseit. Emeljük ki a megnyitásnak azt a követésre méltó mozzanatát, hogy maga a művész tartott közvetlen hangú tárlatvezetést. Ennek kapcsán nemcsak a képekről tájékoztatott, hanem a művész életébe, az alkotás küzdelmeibe, magába a műhelymunkába is bepillantást engedett. Dr. Tóth Ervin FILMJEGYZET Szovjet filmek fesztiválja, 1977 A sorozat ebben az esz- ** tendőben sem szakad meg: az idén is ünnepélyes körülmények között rendezik meg a szovjet filmek fesztiválját Magyarországon. Az időpont megválasztása tudatos: Október jubileumán, a társadalmi forradalomra emlékezve, a művészeti forradalmat is köszöntjük. A folyamatosság — mármint a szovjet filmmel való ismerkedésünk permanen- ciája — manapság magától értetődő, a felszabadulás előtt azonban nem volt az. A Horthy-kor kulturális irányítói tudatosan elzárkóztak a szovjet filmművészet eredményei elől és az sem zavarta őket, hogy Eizenstei- néknek az egész világ tapsolt ... A haladó orgánumok természetesen tájékoztatták az érdeklődőket a remekművekről, a közönségnek tehát lehetett némi elképzelése arról, amit a PATYOMKIN PÁNCÉLOS, AZ ANYA és a többi alkotás tartalmi és formai vonatkozásban jelentett. A filmek — sajnos — „láthatatlanok” voltak. A magyar közönség csak jelentős fáziskéséssel ismerhette meg a húszas-harmincas évek felfedező értékű produktumait. öröm az ürömben, hogy így mindjárt bizonyos folyamatok is kirajzolódhattak a nézők előtt. A többszörös lépéshátrányt behoztuk. Szinkronba kerültünk a szovjet filmművészettel, frissiben megtekinthettük és megtekinthetjük a legérdekesebb mozidarabokat. A felszabadulás előtti évek nézője hozzászokott ahhoz, hogy a mozi garantált kikapcsolódást nyújtott számára. A szovjet filmek ezzel szemben „bekapcsolták” a mozilátogató gondolatait, fantáziáját, érzelmeit. A régi típusú film — például a hajdani magyar — még az ártatlan bárányfelhőket is szétkergette a konfliktus egén, mert a hivatalos politika az érdekek egyesítésének hazúg programját hirdette. A szovjet filmek ezzel szemben nyíltan tettek említést a gondokról, a bajokról, az összeütközésekről. Valamikor a „kétszerkettő” sablonjai hódítottak a vásznon. Sémák, kaptafák. A szovjet film ezzel szemben a hajlékony nyelv, a kísérletező stílus, a bonyolult asszociációk mellett tette le a garast. Egy RETTEGETT IVÁN, egy KÖDÖS IFJÚSÁG, egy CSA- PAJEV után lehetetlen többé elfogadni — méghozzá egyetértőleg — a túlhaladott normákat. A szovjet film hadat üzent a kispolgári kényelmességnek, az üres fecsegésnek, a tartalmatlan kliséknek. Új normákat teremtett és a filmek befogadásának magasabb minősége felé mutatott. A hetvenes évek első fele nem virágkor a szovjet film újabb krónikájában. A régi mesterek egy része változatlanul aktív — Geraszimov, Donszkoj, Hejfic, Rajzman most is rendez —, Tarkovsz- kij folytatja filozófiai igényű vizsgálódásait, egyre markánsabb tehetségek kopogtatnak a fiatalabb generációk filmesei között is (például Nyikita Mihaljov, az idén bemutatásra kerülő üde alkotás, a SZERELEM RABJA szerzője). Mi hát a baj? Pontosabban: mi képezte kritika tárgyát? Az 1972-es pártdokumentum arra mutatott rá, hogy kevés elemző film készül a jelenről és a művészek figyelme elsikkad bizonyos gondok fölött. A kritikát — szerencsére — nem követte „Arccal a ma felé!” kampány. De megszaporodott a friss helyzetjelentések száma és többen felelősséggel és igényesen tudósítottak a társadalmi közérzetről. Például Mikaeljan a PRÉMIUM-ban, Suksin a VÖRÖS KÁNYAFÁ-ban. Mihalkov Koncsalovszkij a SZERELMESEK ROMÁN- CÁ-ban, Samsijev a FEHÉR HAJÓ-ban. Mi jellemzi ezeket a mában játszódó filmeket (azon túl, hogy témakörük, stílusuk, mélységük szintje egymástól eléggé elütő)? Elsősorban az, hogy mindent kimondanak, s nem a felszínt borzolgatják. Meg az is. hogy a tudat változásait, a személyiség formálódásának lépcsőit a korábbinál igényesebb lélékrajz segítségével ábrázolják. A filmművészeti térkép arculatát elsősorban a mindenkori jelent bemutató alkotások alakítják. Eizenstein is a koráról beszélt, Chaplin is, Wajda is, Bergman is, Antonioni is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi témát „ad acta” lehet tenni. A honvédő háború eseményei változatlanul foglalkoztatják a szovjet rendezőket, de a nézőpont némileg megváltozott: most a belső drámák képezik a vizsgálódás tárgyát (Rosztockij: CSENDESEK A HAJNALOK, Bondarcsuk: A HAZÁÉRT HARCOLTAK). Utóbbi két példánk azt is dokumentálja, hogy az irodalom és a film békés egymás mellett élése tovább tart és még sok pozitív eredményt ígér. Da- nyelija MIMINO-ja (a grúz szó magyar jelentése: SÓLYOM) a közéleti humor gazdagodását jelzi. A dokumentum műfaj lehetőségei is egyre szélesednek (reméljük, rövidesen a magyar mozikban is megjelenik Mihail Romm posztumusz alkotása, az ÉS MÉGIS HISZEK). A szovjet filmek idei " fesztiválja — a FEHÉR HAJÓ, A SZERELEM RABJA, A SZABADSÁG KATONÁI révén — egyfajta akkumulációról. előretörésről tudósít. A szovjet film- művészetnek mindig jelentős erőtartalékai voltak. Hátha egy új, a SZÁLLNAK A DARVAK, a BALLADA, az EMBERI SORS színvonalát elérő sorozat első darabjait látjuk... Veress József KÖNYVESPOLC Illyés Gyula: Embereljük meg magunk KM Az elhitetés ereje
