Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. november 6. O Látogatóban Peticséknél Az újért fel kell forgatni a régit Elindult a Hoffher traktor nyergében Egy megíratlan könyv Szabadkoznak Peticséknél. „Ne nézzen körül. Nagy a rendetlenség. Ha a hét végén jön, minden más”. Tudj’ isten, nekem ez a rendetlenség tetszik. A bútorok a szoba közepébe tolva, az egyik helyiségben tornyozva áll a parketta, hat helyen szerelik a radiátorokat. Pisti, aki tavaly végzett a Kossuthban, az udvaron egy fogast fest nagy műgonddal. A falakon még friss a festés, az ajtófélfák kellemes terpentinszagot árasztanak. Központi fűtés a Sport utcában — Hát igen, most talán teljesen rendbejön a ház — mondja Petics István. Hetvenben építettem, van négy szobánk, fürdőszobánk, kényelmes konyhánk. Eljutottunk oda, hogy vezetékes vizünk van. és most szerelem a központi fűtés kazánját. A Szovjetunióból hoztam. Egy évig dolgoztam Bogorod- csányban, az orenburgi vezeték építésén. Ha lassan is, de komoly látszata van munkánknak. Mokány ember Petics. Kis bajusza öregíti, nyílt és vidám szeme viszont fiatalítja. Nem nézné senki negyven- kettőnek. A munka nem nyűtte el, pedig, a TITÁSZ villanyszerelője ugyancsak keményen dolgozott eddigi életében is. — Nem érdem ez. Olyan a természetem, hogy nem tudok tétlen maradni. És ha már az ember dolgozik, akkor csak úgy érdemes, ha mindent bele is ad. Jövőre lesz 25 éve. hogy a vállalatnál vagyok. Nem hiszem, hogy szégyent hoztam volna a saját fejemre. Aztán szerényen mesélni kezd. Arról, hogy huszonkét esztendeig dolgozott, mint külszolgálatos. Végigcsinálta a faluvillamosítást. Szat- mártól a Nyírig szinte minden faluban dolgozott és lakott. Ott volt Aporligeten a brigáddal, s talán nem is gondoltak rá: történelmet írtak póznabetükkel, vezeték- vonalakkal, trafó-felkiáltójelekkel. — Tessék a kávé, — mondja Pisti. Előttünk a gőzölgő fekete. — Gyújtson rá — bíztat Petics. — Én nem dohányzóm. Mondtam a munkatársaimnak: ha rágyújtok, üssétek ki a számból. Nem lehet rendesen dolgozni, ha az ember szájaszegletében ott lóg a cigaretta. Márpedig ha felmegyek az oszlopra, ott figyelni kell, nem lehet mókázni. Addig gyakoroltam — nem baj, ha elkalandozok? —, szóval addig próbálgattam, amíg kétkezes lettem. Mert arra is rájöttem, ezzel is erőt meg időt takarítok meg. Legyen az ember gondolkodó, ossza be úgy az erejét meg az egészségét, hogy sokáig kitartson. A családért mindent Kell is az erő. Petics Istvánnak szép családja van, akik neki és feleségének az élet értelmét jelentik. Pistinek már szakmája van. Éva a Zrínyiben, Ágnes a kereskedelmi szakközépben tanul, Andrea most járja az első általánost. Értük történik minden. Hogy legyen külön szoba, ahol tanulhatnak, a lányok külön élhessenek Pistitől, hogy Peticsnek és feleségének is legyen egy nyugodt helyük, ahol megpihenhetnek. — Mi semmi mást nem kérünk a gyerekektől: tanuljanak, legyenek becsületesek. Életünkkel és munkánkkal szeretnénk példát mutatni nelsik. Amikor Űjfehértóról elindultunk, nem sokat mondhattunk magunkénak. De volt valami, ami mindennél többet ért: megtanultuk otthon, mit jelent a család. össze is tartunk mind a mai napig. Peticsné Tóth Julianna könyvelő a FÜSZÉRT-nél. Hűséges osztályos társa férjének. Mert ki tagadhatja: nem volt könnyű úgy gyermeket nevelni, hogy a férj két évtizedig rótta a megye útjait. Sok gonddal teli éjszakát és nappalt jelentett az is, amikor egy évig külföldön dolgozott az ember. Hó végén bizony nemegyszer az este is bent találja munkahelyén. De a gyermekhadat úgy nevelték, legyen kinek-kinek feladata a háznál. S Petics, ez az erős ember se szégyelli, ha fakanalat vesz a kezébe, és megfőz, mire hazaér az asszony. „Megelégedett vagyok” — Azt hiszem — így Petics —, hogy az a munkásember, akinél rend van otthon, s érzi a család erejét, az a munkájába is átviszi ezt a szellemet. Ha csak a mi szocialista brigádunkat nézem, akkor is igaz. Jól megértjük egymást, segítünk, amikor csak szükséges, a hangnem, az emberi kapcsolat olyan, mint egy családban. Ha hiszi, ha nem, lett volna már módom arra, hogy olyan munkahelyre menjek, ahol egy ezressel is többet kerestem volna. De a hűség olyan dolog, ami jó a családban, és nélkülözhetetlen a munkahelyen. Nagy szavakat nem mond Petics István. Nem a kenyere. Amikor változásról, fejlődésről faggatom, példáját is a hálózatszerelők világából hozza: — Amikor villamosítottunk, a tervek mindig előírták: milyen oszlop kell, s milyen keresztmetszetű vezeték. Nos, lassan vissza-visz- szajárunk oda, ahol egykor dolgoztunk. A faoszlop helyére beton kerül, s vastagabb vezeték feszül köztük. Mert a kis falvakban is ott a tucatnyi gép, árammal működő berendezés. Nincsen jobb érzés, mint most is Nyírszőlősön, mint kicserélni azt, ami elavult. Nos, így alakul a mi életünk is. Lépésről lépésre haladunk. Kicseréljük a tudást, átalakítjuk a házat, megépítjük az új kerítést, benépesítjük könyvvel a polcokat, emberséggel bocsátjuk útra a gyermekeket. Peticsék elégedettek. De nem állnak meg itt. Jó munkájuk és becsületük teremti újra és újra a lehetőséget ahhoz, hogy a Sport utcai kis otthonban elérjék mindazt, amit elérhet az, akinek életét okos cél rendezi. Amikor megérkeztem, szabadkoztak: nagy a rendetlenség. Amikor távoztam, tudtam: ebben rejlik a rend. Mert az újért fel kell forgatni a régit. Bürget Lajos Néhány éve szokatlan do logra vállalkozott a MEZŐGÉP vállalat dolgozója. Po- povics László. Esténként tollat fogott, hogy megírja élete történetét, pontosabban mindazt, ami körülötte történt. Nem könyvet, naplót akart. Nem is másnak, önmagának. Alig jutott el az ötvenedik- hatvanadik oldalig — a napló azóta is várja, hogy folytassák ... Miért? — Rájöttem még nem állok olyan jól az idővel, hogy magam döntsem el. mire érek rá és mire nem — válaszolja a krónikás. És azzal told ja meg. tulajdonképpen ősidők óta egyetlen nagy ellenfele van. akivel nem bír: az idő. Ez így volt már az elején, a felszabadulás első napjaiban is... Igaz-e. hogy egy régi Hoffher traktor nyergében, érte a felszabadulás? — A felszabadulás, mint katonát Sopronkőhidán ért. Háromnapi fogság után szerencsésen haza is kerültem a falumba, Máriapócsra. Itt Gersi Gyuri bácsi. Vékei földbirtokos parádés kocsisa és Csonka Pista bácsi, a kondás osztották a földet. Akkor még féltek az emberek, olyan rigmus is járta, hogy „Csonka Pista csüng a fán....” Azt hitték, visszajönnek az urak és lesz nemulass. Osztják a papok tanyáját Popovics László, mint azelőtt városon dolgozó munkás — a nyíregyházi Májersz_ ki-gépgyárban volt géplakatos a felszabadulás előtt — és frontot megjárt fiatalember, jó segítőtársa lett az idősebbeknek. a földosztó bizottság tagjainak. A pócsi határban, a papok tanyáján osztották a földet az új gazdáknak. Ö maga is kapott. Itt ült traktorra először, a papok öreg Hoffher traktorjával szántotta az újonnan kiosztott földet. S amikor nem szántott, ment Nyíregyházára üzemanyagot cserélni élelemért... Negyvenötben lépett a kommunista pártba, ettől kezdve még többet vállalt a küzdelemből. Egyik mozgatója volt a helyi földművesszövetkezet megalakításának. Nagyon vonzódott a traktorokhoz. a gépekhez. Érthető. amikor megtudta, hogy a közeli Kislétán megkezdődött a gépállomás szervezése, többet volt Létán mint Pócson. Aztán 48-ban az avatásra nagy bandériummal, lovas szekerekkel mentek át Kis- létára... A volt Gencsy-kastélyban rendezték be a gépállomás központját, az udvaron pedig ott álltak az öreg Hoffherek. De már akadt R—35-ös, G— 35-ös és MÁVAG traktor is. Itt lett motorszerelő, meg népnevelő is. Mert a falusi emberek idegenkedtek a gépektől. „Nem tud az a gép olyan barázdát húzni, mint mi az ekével, lóval” — mondogatták. Tsz-szervezés A szerelőműhelyből gyakran szólította el Popovics Lászlót a „történelem”. Államosítani kellett a magánkézben lévő cséplőgépeket. Még Zemplén megyét is járta. rendszerint vasárnap. — Épp az államosítás napján kezdtem a munkát újra azon a helyen, ahol a felszabadulás előtt dolgoztam. A Májerszki-gépgyár lett ugyanis a mi központi javítóműhelyünk. Először az elektro_ mos műhelybe kerültem. Párttitkár is lettem, jártuk a községeket, tsz-eket szerveztem Kisszekeresen, Nagyszekeresen, Kislétán. — Eleinte a javítóműhelyben kézi erővel pótoltuk a hiányzó energiát. A transz- missziót a fiatal tanulók haj tották, hogy dolgozhassanak az esztergapadok. Még malomgépeket is javítottak az első időkben, a szovjet katonák szállították ide a masinákat. hogy őrölhessenek a malmok. 1950. január 1-én álltam munkába a javítóműhelyben. azóta gépekkel fog lalkozom. A gépállomások betöltötték feladatukat, átadták helyüket a gépjavító állomásoknak. Ma pedig MEZŐGÉP vállalat égisze alatt márkás mezőgazda- sági gépeket terveznek, gyártanak az egykori „gépállomásiak” és az azóta felnőtt generáció. lapjairól Popovics László nehéz posztokat is betöltött a vállalatnál. ő volt az első normás, abban az időben, amikor mű* szaki mérések híján, becslésekkel állapították meg a normákat. A műszaki szakember — Azóta sem szakadtam el a normás munkától, a technológiai osztályon dolgozom, mint osztályvezető-helyettes. Két évig. amíg megvolt a repülőjárat Nyíregyházáról, fel_ jártam minden héten a tröszt, höz. részt vettem a traktorjavítási technológia és norma kidolgozásában. Sokat tanultam is közben, elvégeztem a gépipari technikumot. Mit tartalmazna még a megírandó könyv? Azt. hogy a máriapócsi papok öreg Hoffher traktorjával elindult falusi géplakatos jól képzett műszaki emberré vált. akinek sok köze van több. ma már ezerszámra gyártott mezőgazdasági kisgép megszületéséhez. Burgonyaszedő, kukoricadaráló, almaosztá. lyozó — valamennyi a szabolcsi termékek érdekében. Jutott az erejéből a nagyobb családnak, a városnak is. Keze munkája ott van a szép nyíregyházi szabadtéri színpadon, a Sóstón, vagy éppen a Széna tér helyén kialakított Jubileumi, parkban. Az I. kerületi népfrontbizottság elnöke, s éppen a piac környéki új lakónegyed holnapja is foglalkoztatja. Szép parkot szeretnének ide — társadal. mi munkával. Munkaszobájának kilincsén. amikor beszélgettünk, üzenet várta: össze kell tobo. rozni a lakóbizottságokat, kéri a népfront. Munkatársai helyből és a hat gyáregységből többen kopogtak nála. ő a vállalat polgári védelmi felelőse, s békeidőben is akadnak tennivalók... Páll Géza Visszatekintés M indenki lépett egyet. Csak előre, be a terembe, szót hallgatni. Kint hideg volt, az iskola fűtetlen, jólesett szorosabban állni. A konok tekintetek nem enyhültek. A nagy rábeszélések utáni engedmény csak a beletörődés; a „mindegy mi lesz”, vagy „ki tudja, mi lesz” depressziós állapotába vitte az embert. Nem volt miért mosolyogni, örülni. Most, amikor körbeüljük az asztalt, és egy elnök mindig feláll és beszél, nincs közbekiáltás: — Kenyeret adjatok, ne papoljatok! Nincs szemrehányás. — Ki akarjátok húzni a magyar parasztok talpa alól a talajt? Erről most ne is beszéljünk. Az emlékek mély kútja sem ereszti felszínre az akkori disszonáns-hangokat. A nyugdíjas nyírbátori termelőszövetkezeti elnök, Makrai István is meggondolja; merje-e mondani, illik-e mondani. Aztán mégis mondja: — Legyek én az ünneprontó. Mert hát miről beszéljek? Erről tudok. Mert amikor mi megalakultunk, senki sem tudta, hová jut a mezőgazdaság. — Vagy talán igen?! Higygyék el, mintha álomból ébrednénk, olyan érzés, ha visszatekintünk. Rossz álomból. Egy franciakockás füzet volt alakuláskor minden vagyonunk. Abba írtuk be a 15 vezetőségi tag nevét. A legmagasabb iskolai végzettségű hat elemi volt. abból lett a főagronómus. Hallottam már sok ember elbeszélését, élettörténetét, de az, amit első találkozójukon a nyugdíjas termelőszövetkezeti elnökök egymásnak elmondanak, egészen más. Ez már történelem. Nem így, nem az élmény, személyes tapasztalatok hangvételével írják a nagy könyvet, de akkor is, ez már történelem. Ügy, ahogy Horváth János, a nyíregyházi Ságvári egykori elnöke is mondja: — Félre kell tenni minden érzékenységet, fordítsuk meg a gondolatainkat és helyezzük a mába — nem teszi ezt, csak mondja, mert a múlt, a múltja neki is édes gyermeke. — Mert mi volt a helyzet akkor? öt-hat termelőszövetkezetbe jutott egy-egy kihelyezett technikus. Volt családunk, de a nagyobb család mindig fontosabb volt. A gyerekeimmel abban az időben nem találkoztam, csak éjjel. Mi volt az, ami hajtott bennünket? A magyar virtus. Az, hogy ha már megbíztak bennünket, és mi vállaltuk, csináltuk, ha beleszakadtunk is. Mondtuk szaporán, magunknak is: „emberek eljön az az idő, hogy a szövetkezetben jó lesz lenni, nem lesz kukoricakapálás, répaegyelés”. Éjjeleket töltöttünk ilyen beszélgetéssel, agitálással és hittük, de nem tudtuk, hogy így lesz. A z évek elteltek. Követték egymást az események, eredmények, gyakran találkoztam én is a még most is ismerős arcokkal. Kérdeztem, hány mázsa kukoricát termeltek, hány szarvasmarhát hizlaltak, hány pénzt ér egy munkaegység? De hogy mit érzett az elnök, aki a számokat mondta?! — Elvtársak — áll fél és mondja most Lakatos Pál a nagycserkeszi nyugdíjas — nem kérdezték, de én bevallom, a szövetkezettől talán senki sem félt úgy, mint én. Nem voltam gazdag ember, volt egy kis földem, néhány állatom, de az biztosan megvolt. — Amikor már rászántam magam, mindig csak az járt az eszemben, ha lesz kenyerem, egy malacom, elégedett leszek. A lányom akkor járt Szegeden iskolába, azt kívántam, legyen annyi, hogy ne kelljen abbahagynia a tanulást. Szóval ezek a gondolatok irányították akkor minden cselekedetemet. Latolgattam, mi lenne az a foglalkozás, ami számomra a legjobb, ha már aláírtam. — Akkor már a környéken megalakultak a tsz-ek. Érdeklődtem — volt egy brigádvezető ismerősöm — mondja már, ajánljon már egy nekem való foglalkozást. Azt mondta, legyek kocsis. Azt vállaljam el. Ebben a hitben éltem napokig, a ko- csisság jó lesz nekem. Aztán a gyűlésen közfelkiáltással megválasztottak elnöknek. — Mondjam, mit éreztem annyi szegény, rongyos és éhes ember láttán? Ezután már azért nem aludtam, hogy akik megválasztottak, ne éhezzenek, azoknak legyen minden nap kenyerük. Mert mi volt? összehoztunk ezerkétszázhatvan hold földet, volt kétszázhuszonkét tag, rengeteg ló, és nem volt egy tenyér fedelünk. Azt sem tudtuk, mihez kezdjünk. Elharapódzott a lopás. Akkor azt mondtam: emberek, nincs nyomorúságosabb dolog, mint lopásból élni. Dolgozzunk és akkor minden lesz. Olyan szigorú büntetéseket szabtunk ki, hogy később, amikor már volt jogtanácsosunk, szörnyülködött: „ilyet nem ismer a törvény!” Sok mindent nem ismert, nem tudott a törvény. Még a találkozó kezdő beszédében hangzott el egy mondat: „ösvény sem volt, most kitaposott széles útja van a szövetkezeti mozgalomnak.” És még egy idézet: „Ha mi beszélni kezdünk, a fiatalok talán meg sem értik, miről van szó.” Az ösvény, az nagyon igaz. De hogy a fiatalok ne értenék? Hiszen olyan egyszerű és világos az egész. Terem 55 ezer vagon alma Szabolcs- Szatmárban, harminc mázsán felül fizet hektáronként a búza, nyaranta ezer kombájn arat, ősszel milliókat érő traktorok szántanak. Hogy hány új házat építettek, hány autót, televíziót vásároltak a tsz-tagok, ki tudja pontosan? Egy biztos, nincs kenyérgond. N em volt azon a találkozón szó másról, csak erről. Mindenki lépett egyet. Az ösvényre állt és ment. Volt, aki agitált, volt, aki kiabált, volt, aki hitt abban amit tesz, más közfelkiáltás után vált azzá, ami lett: teremtő ember. Vajon van-e olyan szövetkezeti vezető, szövetkezeti tag, aki ne vállalná ezt a múltat? Van-e. aki ne tudná magáénak a jelent? Seres Ernő KM
