Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. november 6.-ry létünk egyharmada fi, álom. Ám a tudomány máig sem határozta meg pontosan, mi az álom. Egy régi enciklopédiában ezt olvastam: „Az álom közvetlen okát nem tudjuk: ezen a téren egyelőre feltevésekkel kell beérnünk.” Már-már félretettem a vaskos kötetet; a dolog lényegéről nem mondott semmit. Hanem a cikk végén egyszerre fölfedeztem ezt a bájos mondatot: „Az álmot a művészetben jelképesen emberi alakban ábrázolják, vállán pilleszárnyakkal, kezében mákvi. rággal”. Ezek a kedves, egyszerű sorok megragadták képzeletemet. S most elmondok egy történetet az álomról. Megérdemli, hogy fennmaradjon. Ezerkilencszáztizenkilenc július 30-án a Vörös Hadsereg megtépázott csapatai kiürítették Caricint, s megkezdték visszavonulásukat észak felé. Ütjük negyvenöt napig tartott. A parancsnokságnak egyetlen harcképes egysége volt, Szemjon Mihajlovics Bu- gyonnij hadteste, öt és fél ezer ember. Az ellenséghez képest jelentéktelen erő. Bugyonnij a parancshoz hi- ven az óriási túlerővel szemben is fedezte a hadsereg visszavonulását, és magára vonta az ellenség minden támadását. Küzdelem úgyszólván egyetlen nagy ütközet volt, több mint tíz napon és éjszakán át, kurta pihenőkkel, úgy hogy a katonák sem enni, sem inni, sem aludni, sem mosakodni nem tudtak. Ahhoz sem jutottak hozzá, hogy lovaikat megpihentessék. Szokatlanul forró nyár volt. A harcok aránylag ,szűk terepen -folytak: a két nagy folyam, a Volga és a Don között, mégis előfordult, hogy a katonák naphosszat egyetlen kortyot sem ittak. Nem térhettek el a kitűzött iránytól. A víz drágább volt a kenyérnél. Az idő pedig — az idő még a víznél is drágább volt. A visszavonulás kezdetén három nap alatt húsz támadás érte őket. Húsz kemény támadás! A katonák verekedtek; kiszáradt torkukból már csak tagolatlan hörgés szakadt ki. Lovasrohamok, közelharcok, villanó szablyák, elkínzott, poros, verejtékes arcok — és néma ajkak. Mint egy vad látomás... De a szomjúsághoz, némasághoz, éhséghez és forrósághoz hamarosan újabb gyötrelem társult: az álmosság. Küldönc érkezik, átadja a jelentést, lefordul a nyergéből és lova előtt álomba merül. Aztán a támadás véget ért. A katonák fáradtan dülöngéltek lovukon. Pillájuk mint az ólom. Esteledett. A szemek lassan lecsukódtak. A szívre súlyosan tódult a vér, lomhán megsűrűsödött, s egyszerre elakadtak a mozdulatok, lehulltak a fáradt karok, meglazult az ujjak szorítása, lecsuklottak a fejek, s a sapkák a homlokba csúsztak. Tikkadt éjszaka ereszkedett az öt és fél ezer katonára. Mint az inga, billentek ide-oda a nyeregben. Az ezredparancsnokok Bu- gyonnijhoz ügettek. — Mindenki aludjon — mondta Bugyonnij. — Min- ki — ismételte nyomatékosan. — De parancsnok elvtárs ... Mégis ... Talán őrszemet... — Mindenki aludjon. — Parancsnok elvtárs ... Hát akkor ki fog ... — Én — mondta Bugyonnij egyszerűen. Kabátja ujját felhajtotta, karját kissé felemelte, és megnézte, hány óra. A mutatók foszforos fénnyel világítottak. — Mindenki aludjon — rendelkezett, vidáman fölemelve hangját. — Kivétel nélkül mindenki! Az egész hadtest. Pontosan kétszáz- negyven percet adok a hihe- nésre. Nem így mondta: négy órát. Négy óra: ez túl kevés lett volna. Hanem kétszáznegyven perc: ez más, ennél többet igazán nem adhatott. — Ti pedig ne törődjetek semmivel — tette hozzá. — Majd én vigyázok. Vállalom a felelősséget. Kétszáznegyven percet adok, egyetlen mi- nutával se többet. Revolverlövés lesz majd a jel: akkor aztán talpra! Pisztolyára csapott, s óvatosan megérintette Kazbek- nek, rozsdásszínű doni lovának verejtéktől nyirkos lágyékát. Egyetlen katona őrizte az egész ihadtest álmát. Maga a parancsnok. Vakmerő megszegése a rendtartásnak! De más megoldás nem yolt. Egy mindenkiért és mindenki egyért. Ez a forradalom vastörvénye. Az öt és fél ezer harcos egyetlen mozdulattal dőlt végig a tisztás dús füvén, éppen csak lerogytak a lovuk mellé, kezükben a kantárral. Némelyiknek még maradt any- nyi ereje, hogy kipányvázza lovát és feje alá húzza a nyergét: aztán nyomban elaludt. Bugyonnij lassan körüljárta a tábort. Nyomában segédtisztje, a tizenhét éves Grisa Kovaljov. Barna képű legényke, alig bírta már a kínos küzdelmet, minduntalan elbóbiskolt, aztán felriadt, föl-fölkapta a fejét, majd hagyta, hadd rántsa mellére az ólmos fáradtság. így járták keresztül-kasul a tábort, a hadtestparancsnok meg a segédtisztje — két őr, öt és fél ezer alvó fölött. Szemjon Mihajlovics akkoriban még szinte fiatalember volt, száraz, csontos képű, napszítta bőrű, lógó bajúszos, fekete férfi — akár egy keménykötésű paraszt. Felkelt a hold, s ő a teljes fényben sorra ismerte fel a katonáit. Felismerte őket és elmosolyodott, mint apa az alvó fia bölcsője fölött. Lám, ez itt Grisa Wald- mann, a rőt bajszú óriás. Hanyatt hevert a fűben, feje alatt a nyereg, mázsás öklében pisztolyát szorongatja, roppant melle, akár a láda. Szabályosan emelkedik és süly- lyed, szemközt a csillagokkal, a földrengető horkolás ütemére még a bozót is- beleremeg ebbe a horkolásba! Másik keze a földön, szinte markában tartja a földet — hát próbáld elvenni Grisa Wald- manntól! Amott meg, mint akit fejbe vertek, Ivan Belenykij, a doni kozák hever. Haja a szemébe lóg, oldalán nem éles kozákszablya, hanem hatalmas, ódon kard: valami fegyverbolond földesúr házában szerezhette. Századokon át Viktor Jakovenko: Topolya Mint nyárvégi Kósza gondolatok. Ezüstös-bronz csillogásban áll Egy topolya, a vén aknatorok Mellett, S verebek himnusza száll. Sztyepp viharát, Port, mely szélbe szédül, S a hajnalt Magába szívta fel, Nyírfák zöld szomorúsága Nélkül A ligettől messze szökve el. Az acélkolosszus lába mellett Éjjel-nappal Posztói őrhelyén, És a reménnyel telt, lágy tekintet Mintha mondaná: „Lám élek én!” lógott dologtalanul a perzsaszőnyegen, míg jött Ivan Belenykij, a doni kozák, elvette, kifente annak rendje-módja szerint és most harcol vele a fehérek ellen. Az egész hadtestben nincs még egy olyan hosszú és erős kar, mint Be- lenykijé. És Bugyonnij büszkén, szeretettel mosolygott, amint ellépett vitéz katonája, Ivan Belenykij mellett. Nézi a nagy darab embert, ott hever mellette éles kardja, visszatükrözi a hold kék fényét. A sztyeppi éjszaka csillagmutatói lassan haladtak előre. Hamarosan vége a pihenőnek. Kazbek egyszerre megtorpant. Bugyonnij felfigyelt. Megigazította sapkáját, melyet féloldalt megvilágított a tábortűz lángja. Néhány lovas közeledett a lejtőn. Árnyékuk egymás után födte el a holdat, Bugyonnij lélegzetét visszafojtva nézte őket. A lovasok leereszkedtek a táborba. Az élen haladó megállította lovát és lehajolt. Előtte egy katona korábban felébredt, mint kellett volna, éppen a csizmáját húzta. A lovas kezében cigaretta. Rá akart gyújtani. Mellettük a tábortűz. — Hé! — kiáltotta. — Miféle tanya ez? Adj tüzet! — Hát te ki vagy? — vágott vissza a katona. — Nem látod? A lovas előregörnyedt, vállát a katona orra elé tartotta. A holdfényben megcsillant ezredesi rangjelzése. A helyzet félreérthetetlen volt. Az ellenséges tiszti járőr a sötétben betévedt a pihenő vörös táborba, s azt hiszik, saját embereik között vannak. Tehát a fehéreknek itt kell lenniük a közelben. Nem lehet tovább vesztegetni az időt! Bugyonnij kilépett az árnyékból. Fölemelte pisztolyát. A hajnal előtti csöndbe beledördült a lövés. Az ezredes lebukott nyergéből. A katonák talpra ugrottak. A tiszti járőrt elfogták. — Lóra! — kiáltott Bugyonnij. Egyetlen perc és nyeregben ült az öt és fél ezer katona. Még egy perc: felkel a nap, s első sugaraiban mosolyogva csap föl a közeledő ellenséges lovasok nyomán a por. Szemjon Mihajlovics parancsot adott a felfejlődésre. A negyedik lovastűzérosztály ütege megnyitotta a tüzet. Megkezdődött a harc. Egyszer eszébe juttatták Szemjon Mihajlovicsnak ezt az éjszakát. Eltűnődött, mosolygott. — Bizony — mondta. — öt és fél ezer ember. Egymás hegyén-hátán hevertek, úgy aludtak, mint a tej. Szinte egy ütemre. No de volt is horkolás! Még a fák is beleremegtek ! A falon lógó térkép felé hunyorgott. — Még a fák is beleremegtek!— ismételte elégedetten. Bugyonnij dolgozószobájában ültünk. A Forradalmi Katonai Tanácsban. Odakint hullt a hó. Sűrűn, függönyö- sen — amolyan igazi moszkvai hó. S előttem egyszerre fölvillant egy kép,. Sztyepp. Éjszaka. Holdfény. Az alvó tábor. Bugyonnij, Kazbek lova hátán, s mögötte, a legyőzhetetlen álommal viaskodva, egy kócos, barna legényke, füle mögött egy marék fonnyadt mákvirág, s forró vállán csukott szárnyú pillangó szuny- nyad. (Fordította: Gellért György) A íorradalom plakátjai Apszit (A. Petrov): Előre vállvetve Petrográd védelméért! Jugyenyics fehér tábornok seregei 1919 tavaszán Petrográdig (Lenlngrád) nyomultak előre. Egész Szovjet*Oroszországban kampány indult a forradalom bölcsőjének, a régebbi fővárosnak megvédéséért. Apszit plakátjai jelentős szerepet Játszottak Petrográd és a szovjethatalom megvédéséért folyó harcra mozgósításban. V. Lebegyev: Dolgozzunk, de a puska legyen mellettünk! A plakát szövegének első változata, melyet A. Fiit fogalmazott meg, így hangzott: „Kézbe a fűrészt, s földbe a szuronyt”. Amikor Majakovszkij a pétervári ROSZTA-műbelyben meglátta a kész, de még nem sokszorosított plakátot, szövegmódosítást javasolt. így született meg a Majakovszkij megfogalmazta jelenlegi fölirat, amelyet azonnal elfogadtak, s ezzel a szöveggel sokszorosították a plakátot. A sokszorosítás alapját képező eredeti plakáton, amely a leningrádi Szaltikov— Scsedrin könyvtárban található, még ma is kibetűzhető az első fölirat. L. Kozlinszkij: Szuronyokkal hasítsd szét az erőszakoskodókat! A petrográdi ROSZTA-ablakok egyik nagy művésze Kozlinszkij volt, aki számos egyszerű és hatásos plakátot készített. A plakát további felirata: A város a kalapácsért, a falu az ekéért. KM 0 (Migray Ernőd fordítása)
