Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 27. A bőr művésze — Jó napot kívánok! Ezt a bicskatartót hoztuk. Ugyan- ilyet kéne csinálni... A középkorú házaspár egyesült erővel magyarázta, mit is kivánnak a mestertől, aki hümmögve nézegette a cifra, bőrsallangos kis jószágot. Sok évtized telhetett már el, amióta kikerült készítője kezéből, jócskán megkopott, de becsülettel szolgál ma is. — Egy barátomtól kértem el pár napra, míg meg tetszik csinálni — mondta a férfi. — Három kéne. Lehet? — Hagyják itt, majd megnézegetem alaposan. Nem vagyok biztos benne ... A házaspár távozott, Makrai László pedig széttárta kezeit, amikor behúzták maguk mögött az ajtót. — Eladtam a bőrömet. A cipészsegéd 1946-ban tért haza a hadifogságból. Huszonkilenc éves volt, családjáról kellett gondoskodnia, s eredeti szakmája nem túl nagy jövedelemmel kecsegtetett. Segédmunkásnak állt a debreceni vagongyárba. Az asztalosműhelyben dolgozott. Munkájával elégedettek voltak, és képességeire is felfigyeltek. 1949 nyarán hívatták. — Nem lenne kedve tanulni? Egyetemre küldenénk. Az ekkor már harminckét éves férfi kissé meghökkent az ajánlat hallatán. Odahaza két gyerek, s ő egyetemista legyen?! Ráadásul hat elemivel meg egy segédlevéllel a zsebében? Tétovázására újabb javaslat volt a válasz. — Már idén ősszel elkezdheti. Nem kell letennie a szakérettségit sem, mert azzal újabb évet veszítene. Csak a felvételire készüljön. „Azon a napon utaztam föl Pestre, a felvételire, amikor a bátyám doktorált. Előtte azt mondta nekem: na, öcsém, most kösd fel a textilt, ilyen lehetőséged se lesz több! Nem kell a kaptafánál maradnod, tanár lehetsz. Én pedig belevágtam. Annyi pénzem nem volt, hogy utazzak, kölcsönpénzből ültem vonatra. Albérletben, aztán kollégiumban laktam, sok szűkölködés közepette. Az Eötvös Lóránd Tudomány- egyetem Lenin intézetében végeztem, orosztanár lett belőlem 1954-re. Egy ideig tolmácskodtam, aztán tanári állás után néztem. A nővérem, aki már akkor is itt dolgozott felügyelő tanárként a tiszadobi gyermekotthonban, hivott: lenne egy nevelő tanári állás. S ami a legfontosabb: szolgálati lakást is tudnak adni. így kerültünk ide, Tiszadobra 1957-ben.” • Makrai László hatvanéves, de már négy éve nyugdíjas. 1972-ben súlyos beteg lett, a szíve rakoncátlankodott. Amikor felépült, leszázalékolták. Orvosa még betegsége idején azt mondta neki egyszer: — Fel kell hagyni a faragással, az túlságosan megerőltető munka egy beteges szívnek. á rf£r Erre azt kérdezte a lábadozó: — És a bőrrel? Azzal tovább foglalkozhatnék? Ott nem kell ennyit cipekedni meg erőlködni munka közben ... Az orvos rábólintott. Rendben van, de persze kíméletesen bánjon az erejével. S ekkor Makrai László azt mondta magában: ha felépülök, nekilátok a bőröknek, és ha a hátralévő időm engedi, népművész leszek. Hosszú évekbe, sok-sok munkába fog ez kerülni, de eí akarom érni. 1960-ban újdonságnak számító szakkört indított el a gyermekváros érdeklődő lakói között Makrai Laci bácsi. Bőrdíszműves körbe invitálta az ügyes kezű gyerekeket. Apróságokat; kulcstartót, pénztárcát, levéltárcát készítettek a szakkör tagjai. A volt cipész pedig táguló orrcimpákkal szívta be a régen érzett kedves illatot, a bőr fanyar szagát... Aztán közben egyébbel is próbálkozott: fafaragással. Valami mocorgott benne, amit maradandó anyagba kellett áttenni, régi emlékek bukkantak föl a javakorabeli férfiban, a közlés, a kifejezés vágya feszegette. Végül is — talán szerencsés — kényszerből visszatért az évtizedek óta ismert és szeretett anyaghoz: a bőrhöz. Egy élőlény része. Test burka, mely eleven, erek szövik át és érez. Gazdája elpusztul. A burok önálló életet kezd holtában. A bőr egyedülálló átvátozása. Rugalmas, vastag tábla. Mi sem emlékeztet rajta egy eleven jószágra. Tárgy, mely egy alkotás anyagává lett. A bőr művésze mégis elevenként kezeli. Lágyan tapintja, hajlítja, simogatja uj- jai hegyével. Aztán előkerül egy aprócska fémdarab, melynek végébe mintát reszeltek. Rásújt a kalapács. A bőr enged, pórusai összerán- dulnak. Billogot kapott. S a mintasor folytatódik, körbefut az összekapaszkodó csapat. Megbélyegzetté vált a bőr. tJj tulajdonosa mindenütt jeienvaló: a Szépség. — Kényelmes körülmények között dolgozhatom, ez a helyiség valámikor raktár volt itt a pincében. Ha megrakom a vaskályhát, és becsukom az ajtót, csak a munkámmal kell törődnöm. Nagyszerű érzés ... Magam sem hittem volna, mit jelent, ha az ember teljes odaadással élhet a hobbijának. Azt hiszem, az egészségi állapotom javulása is jórészt ennek köszönhető. Pedig meglehetősen sokat dolgozom. — Eladtam a bőrömet. Aztán nevet. — Fél évvel ezelőtt kiváltottam a működési engedélyt a bőrdíszművességre. Sokan kérdezték már, mi vezetett erre. Pedig egyszerű a válasz: ha kedvemre akarok dolgozni, ahhoz anyag kell. A bői pedig drága. Nem tehetem meg, hogy csak a magam kedvére vagy pusztán ajándékozási céllal dolgozzak. Ahhoz kevés a nyugdíj. .. Ha pedig eladogatok alkalomadtán belőlük, szó érheti a ház elejét. Ezért „adtam el a bőrömet”. 'így legalább megtérül az anyag ára, dolgozhatok. Ezért jöttek hát hozzá bicskatartót csináltatni, vagy keresik föl ilyen-olyan megbízásokkal. De csak alkotómunkát vállal — nem varr leszakadt táskafüleket. Makrai László gyönyörű bőrmunkáit sok helyen láthatták már a kiállítások látogatói — ebben az évben például 11 helyen mutatták be alkotásait. A tizenegyedik Tiszadobon volt, az újonnan nyílt helytörténeti kiállítás részeként. A megyei amatőr népművészek tárlatán harmadik díjat kapott, és (már mint „kisiparos”) nyolc munkájával szerepelt az őszi BNV-n. Motívumvilága igen változatos. — Sokat foglalkozom a régi bőrművességgel, hiszen abban gyökerezik az én munkám is. Itt, a Nyírségben nemigen volt nagy múítja ennek, annál inkább a Hajdúságban, ahol a pásztornépek éltek. Családom hajdúhadházi, így hát oda hazamegyek ... Beszél, közben fürgén jár a kezében a kalapács. Ütemesen le-lesújt a mintás beütővasra, barna köröcskék maradnak a bőrön. Mellette az asztalon mintázóvasak sövénye ágaskodik, sorára vár a százféle motívum. A félujjnyi vastag marhabőr szívósan tűri az ütéseket, mintha tudná: pár nap múlva nemigen ismernének rá, akik most látják. Akkorra minták szövevénye hálózza be, közepén tányérnyi nyílás tátong, belekerül a fénylő tükörlap. Aztán felemeli egy kéz. Eltartja magától, hosszan gyönyörködik benne az alkotó. A remekmívű tükör egy őszülő férfi arcába tekint, összekacsint a falon függő társaival — tudják magukról, hogy szépek. Aztán egyetértőén fénylenek, s nemcsak gazdájuk számára érthető jelekkel mondják: az a fogadalom teljesülni fog. Tarnavölgyi György A népi építészet élő emlékei Erdőhát a múzeumfaluban Mintha a múlt századba tévedtünk volna. A házak tetejét taposott szalma meg fazsindely borítja, a falak vakító fehérsége puritán egyszerűségében is méltóságot sugall. A paládi ház udvarának tőkéskapuja sarkig tárva, mintha a gazda csak most hajtott volna ki lovas szekerével a határba. A szomszédos portán a gémes- kút körül madarak röpködnek, néhányan egészen a vályú széléig merészkednek. A kis utca egy körte alakú térbe fut, s a templomot, meg a haranglábat ölelik át. Tipikusan szatmári falukép. — Nem véletlen, hogy éppen a Felső-Tisza-vidék népi építészetét választottuk ki, s mutatjuk be először az ország tájegységei közül — mondja dr. Kurucz Albert, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója. M alom, templom, temető — Az ottani falukat a középkorban összefüggő erdő övezte, ami elzárta őket a központi területektől. Ez egyben hozzájárult a középkori gazdasági és építkezési formák megmaradásához, a korábbi századok hagyományainak, műveltségének tovább- örökítéséhez. A Szentendrén bemutatott épületegyüttes ezt a régies szatmári — még közelebbről, erdőháti — faluképet jeleníti meg. A múzeum szakemberei a nyitást megelőzően több évig dogoztak az épületeken, a berendezési tárgyak kiválasztásán, míg végül közel száz építményt találtak, amelyből negyvenkettőt telepítettek át Szentendrére. Négy porta, a hozzátartozó lakóházzal, gazdasági építményekkel, egy szárazmalom, egy templom, egy harangláb és többek között a szatmárcsekei fejfákat bemutató temető teszi teljessé a képet. — Nemrég építettük fel a mándi református templomot — folytatja a főigazgató. — Ezzel a Felső-Tisza-vidék kiállítási anyaga teljesen kész. Ezután jön majd a kisalföldi, majd a nyugat-dunántúli tájegység bemutatója. Á paraszti ácsmunkák remeke A Felső-Tisza-vidék „Szabadtéri tárlatán” érvényesül a skanzen szakembereinek az a törekvése, hogy megközelítő hűséggel a századforduló szatmári faluképének kereszt- metszetét adják. A két szélső telken egy szegény-, illetve egy kisparaszti ház áll, melyek Kispaládról és Milotá- ról származnak. A két középső telken pedig egy botpalá- di középparaszti ház, mellette egy kisnemesi kúria található Uszkáról. Az udvarokon a szokásos gazdasági épületek: csűr, deszkakamo- ra, sütőkemence, istálló, méhes. A legtöbb építmény a múlt század közepéről, illetve végéről származik. A múzeum legrégibb épülete a paraszti ácsmunkák egyik kivételes remeke, a mándi református templom, amely a feljegyzések szerint 1787-ben épült. — Milyen szempontok alapján választották ki a skanzen helyéül Szentendrét? — A választásnál rendkívül sok körülményt kellett figyelembe venni. Kezdettől fogva úgy terveztük, hogy az ország legjelentősebb tájegységeit egységesen mutatjuk be, s olyan környezetet próbálunk keresni, amely vissza tudja adni egy-egy tájegység hangulatát. Tehát az alföldi faluképhez sík terep, a dunántúlihoz és az észak-magyarországihoz pedig természetszerűleg dombos, és hegyes terület kellett. Sokat gondolkoztunk azon, hol lehetne ilyen terepet találni, míg aztán jelentkezett Szentendre városa egy ideálisnak mondható területtel. A városi tanács 46 hektárt ajánlott fel, ahol a terepviszonyok megfelelőek voltak. Jönnek a fák A felső-Tisza-vidéki falukép, azt hiszem, bizonyítja a választás helyességét, sikerült visszaadni a szatmári falu hű képét, s elkerültük a hamisítást. Továbbra is egyik legfontosabb feladatunknak tartjuk, hogy az építmények, valamint a berendezések eredeti környezete és a múzeumi bemutatás módja minél közelebb kerüljön egymáshoz. Most, miután sikerült a megfelelő terepet kiválasztani, arra törekszünk, hogy az eredeti növényeket is meghonosítsuk a portákon. Ebben sok segítséget kapnak a különböző társadalmi szervektől, s a termelő üzemektől. A legtöbbet talán éppen Szabolcs-; zatmártól. A főigazgató kv 'ösen a náb- rádiakat dics. Az ottani Békeharcos Tei melőszövetke- zetben már talán meg is fogantak azok az oltványok, amiket majd egy évi erősödés után Szentendrére hoznak, hogy az egykor Tiszahá- ton őshonos különféle dió-, alma-, szilvafajták még otthonosabbá, szebbé, igazibbá tegyék a skanzent. Balogh Géza A hasított fa is bent van már a szín alatt. Az öreg megáll előtte, sandít rá. Odakint a tuskó körül mintha nagyobb csomónak tetszett volna. No, szép rakás ez így is, majd a tetőig ér. De kell is holnapután ! Ámbár a pörzsölés már a gázpalackról megyen, ahhoz nem kell a rengeteg aprófa, mint valamikor. A tűz persze csak ég egész nap. Meleg víz a mosáshoz, aztán az abálónak. Délután meg sül a zsír. Mert az is lesz tán a Kezesből, ha igaz. — Mégis csapni kell hozzá még néhány darabot! Indul a tőkéhez. Két zsur- mó eperfatövet odébblökött délelőtt, most azokat görgeti elő. Legalább kettőbe kellene reccsentem mindegyiket, hogy valamiképp a katlan alá férjen. Jó az ilyen lassú lánggal pislákoló darab. Tartja a tüzet. Belevág. Szisszen a fejsze, jól belekapott. Most aztán fokára, és add neki! Jót kanya- rít, lecsap, majd újra megint. Nézi az eredményt: bizony gyengécske. Ügy látszik, nem ez a leggyöngébb pontja a kemény kis tuskónak. Újat kell fogni, hanem ahhoz előbb ki kell rángatni a fejszét. Ez sem könnyű művelet, azonban kisebb zajjal jár, így meghallja, hogy nyílik a kiskapu. Oly keservesen sírdogál, mióta kicsit megereszkedett az idő. Meg kéne már kenni. A gyerek jön a telepről. A Perneki fia. Na, ugyan mit akar? Csak nem a csizmát? Dehát az nem lehet, hiszen maga Tóth András erőltette rá, ő le akarta adni azt is. De a főnök azt mondta: vigye csak Ferenc bátyám, otthon is van disznó, annak az aklába is be kell lépni. Aztán a nyugdíjból úgyse telne "nnstanáhan . . . A gyerek mar a otüso Kapun matat. Nem találja a nyitját. Pedig egyszerű. Fa- kallantyú van rajta, — Mi van hékám? — kérdi az öreg már messziről, a köszönést se várja. — András bátyám küldött. — Na, tán ecetér, mint Bőgős Lajit Makóra? — Nem, hanem mert baj van. Azt kérdi, nem gyünne-e ki Ferenc bátyám egypár napra a telepre, mert Fórai Jóskát elvitte a mentő. Vakbele van. Aztán tudja, hogy most van az ellés. Csak addig kellene ... András bátyám jött volna, de most ő maradt ott a Mancival. Azt mondta, ha éjszakára kiérne ... — Persze, hogy kiérek. Csak eridj, hátha segíteni kell ott valamit! Az asszony már a szemén látja, hogy valami nincs rendben. Nem tudomány ez, hanem ösztön. A kéthetes menyecske is birtokában van már. Hát akkor Julis néni, aki negyvenkilenc éve nézeget már a Ferenc bácsira! — Tán azt üzenték, hogy fölemelték a nyugdíjat? Olyan gangosán lépsz ... — Hát azt. Erre a hónapra biztosan... Az Öreg érzi, hogy túl gyors a tempó, ezért hát elhallgat. Nekihajol, megpiszkálja a tüzet, vet is rá két morzsolt csutkát. De ilyenkor minden balul üt ki. — Ne tüzelj, ne tüzelj, a jó isten áldjon meg, mind megég a tökmag a lerniben! — Afene tudta ... Most aztán, hogyan tovább? Hogyan, hogyan, hát bátran! Az idő halad, a levegő úgyis büdös már, hát haladjunk: — Ki kéne menni pár napra az elléshez. Tóth Bandi üzent... KM Népművészeink O
