Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 20. o Változó életünk Kór és kor Jönnek a betegek. Ki autón, ki mentőn, más gyalog vagy busszal érkezik. Furcsa, de az ember hajlamos lenne azt mondani: csúcsforgalom van a kórházban. Más időszakhoz képest most több lenne a beteg? Vagy talán mindig így van? Nézem az érkezőket: nőket, idős férfiakat. Fiatal aligvan köztük. Aztán jön a mentő. A forgalom szemmel láthatóan igen nagy. Szovjet képzőművészek rajzaiból rendeztek kiállítást a budapesti Műcsarnokban. Képűnkön Mutszu Marju Beszélgetés című alkotása. A nyűtt köpenyes öregember Őszi betegek — Nem tévedés. Jó a megállapítás. A szokásosnál valóban nagyobb a forgalom. Ilyenkor — mondja dr. Fekete Imre, a kisvárdai kórház igazgatója —, megsokszorozódik a beteglétszám. Hogy miért? Nos, kutattuk, mi is az okot. Egyszerű: még a nagybeteg ember is végigdolgozza falun a tavaszt, a nyarat. Aztán amikor már biztonságban tudják a termést, akkor jut idő a megbetegedésre. Jönnek elhanyagolt betegséggel, évtizede húzódó kórral. De jönnek, s ez már jó. A kórtermeken végigkísérnek az orvosok. Az igazgató, aztán dr. Kerényi Viktor főorvos és dr. András István osztályos orvos. A séta nem mindennapi. Elég egy röpke pillantás, máris látszik: a betegek között igen sok az idős ember. Főleg a férfiak között. Magyarázzák ezt a megnövekedett átlagéletkorral. De nem ez a kizárólagos ok. Azok, akik korábban okkal voltak bizalmatlanok az ispotályból alakított régi kórházzal szemben, az új forma mögött ösztönösen megérezték az új tartalmat is. Forradalmi változás A megérzés jó. A kisvárdai kórház ma jogosan büszke hírére. Jól felszerelt, orvosgárdája fiatal és törekvő, az épület korszerű. A gyógyításon kívül gondot tudnak fordítani a megelőzésre, a környék orvosainak képzésére, az egészségnevelés feladataira, a tudományos tevékenységre is. Nem véletlen, hogy a kórházi integráció során a vásárosnaményi intézményt idekapcsolták. Az intézkedésnek sokrétűen hasznos eredménye lett. A vonzáskörzethez tartozó 120 ezer ember egészségügyi ellátása a két kórház szoros együttmunkál- kodása révén hosszú távon sok jót ígér. — Természetesen a beteg nem gondolja mindezt végig — mondja az igazgató. Nem is szükséges. Az ő számára a fő: bizalma van. S itt kezdődik egy kórház jó híre, s ez rója ránk a legnagyobb kötelezettséget. Tegyük hozzá: a szocialista egészségügy számára nem csak a gyógyítás jelent nagy munkát. Ezzel egyenértékű a megelőzés, az egészségnevelés, a beteg tudatának alakítása is. Hogy mindez meglepő? Valóban az. A kórházba menő a legegyszerűbb képletben gondolkodik: meg akar gyógyulni. Az orvosnak azonban tovább kell látnia. Az intézmény szintere annak is, hogy az idekerülőben kialakítsák az egészséges élet iránti igényt, megtanítsák neki a korszerű élet alapismereteit. Fürdeni vagy zuhanyozni? — A személyi higiénia hosszú ideig gond volt — így az orvosok. Ma ott tartunk, hogy a beutalóval hozzánk érkezők úgy jönnek, mint egy lakodalomba. Mosdanak, felöltöznek, tiszták. Ez olyan frontáttörés volt, ami évekig tartott. A trágyás csizma ma ismeretlen. Pedig 12—15 ezer ember fordul meg a kórházban, s több mint 80 ezer a rendelőben. — Persze a dolognak ez csak a kezdete. A beteg tisztálkodásának ügye más kérdés. A legtöbben itt látnak először fürdőszobát. A zuhanyozó még mumus — mondja egy nővér. Mindenki el akar merülni a kádban. Talán érthető. Tanítani kell a beteget arra, hogyan is bánjon a csappal, a zuhannyal, a vízzel. — Talán nem is gondolná, de gond a vécé is. Sokan itt találkoznak először a vízöblítéssel. Meg kell magyarázni, mi mire való. Nem tart sokáig, hamar megtanulják, De ez is idő, bár szívesen csináljuk. Volt, aki itt döbbent rá, milyen nagy dolog is a fürdő és a víz. Ez az ember nemcsak az egészségét nyerte vissza. Az igényt is mi adtuk neki. Igény. Roppant szó, s mindig nagy dolgokat képzelünk mögé. Dr. Kerényi Viktor főorvos azonban a realitások talajára szállít le. A betegek 70 százalékának saját pizsamája van. A legtöbbnek, főleg a nőknek, pongyolája is. Akinek nincs, annak a legközelebbi látogatáskor hoznak, így illik. Cserélik is. örülünk ennek. Azt mutatja, hogy a betegnek futja is erre, s teljesen mindegy, hogy mutatni is akarja ezt. Kórház és közművelődés — Figyeljük meg az éjjeli- szekrényeket és a mosdókat — figyelmeztet valaki kísérőim közül. Valóban érdemes. Mert az emberek mondhatnak bármit, sokan tudják is, mit kell mondani, de egy váratlan vizit során a tárgyak is tudnak beszélni, mégpedig lakkozás nélkül. Az első, ami szembetűnik: fogkefe és fogpaszta, alig látható. Siet az ember teremből terembe, s egy-egy fiatalabb beteget kivéve ismeretlen ez a szerszám. Igaz, valamelyest enyhíti a gondot: van szappan, mégpedig illatos, kölni, púder, Fabulon-szerek a borotválkozáshoz, a nőknél lakk, s tucatnyi kozmetikum. — Próbáljuk ezen a téren is szoktatni a betegeket. Szóban főleg. Feladata ez minden orvosnak, minden ápolónőnek, de erről is szól delen- te a hangosbeszélő. A gyógyítás mellett — így az igazgató főorvos — a kórház fontos feladata, hogy nevelje is a beteget. Az igény feltárása az egyik rész. A másik, hogy megtanítsuk okosan, egészségesen élni. De érdekes stúdium volt az éjjeliszekrények figyelése is. Rengeteg újságot láttunk, folyóiratot. Sokan olvastak. Könyv is akadt. A portás bácsi elmondta: naponta 30 féle hírlap érkezik, s ezt gyorsan el is kapkodják. A könyvtárban működik egy üzlet is, ahol könyvet lehet venni. Sok beteg itt szokik rá arra, hogy olvasson. Hogy mindez része a gyógyulásnak is? Nos, így van. De aki itt megszereti a betűt, az egészségesen, vagy éppen a lábadozás idején is szívesen forgat újságot, könyvet. , Nem egyszerű Szépnek tűnik mindez. Mondhatná valaki: íme, a kórház mennyire változtatja az ember szokásait, magatartásformáit is. A lelkesedést azonban helyre teszi az igazgató, aki a város és a járás jó ismerője: — Amit láttunk, az a sok éves munka eredménye. Nemcsak a kórházi munkáé, hozzájön ehhez, amit az orvosok a körzetben végeznek. Mennyi időbe telik, míg a személyi higiénia kérdésében a frontot áttörjük? Hány előadás, beszélgetés kell ehhez? A körzeti orvosok többsége ma már partner. Tiszta rendelő, borotvált orvos, sok jó és hasznos tanács befolyásolja a beteget. De sajnos az ellenpélda is hat. — Talán furcsa egy kicsit, de ismeretterjesztő előadásainkon arról is kellett beszélni a férfiaknak és nőknek, mit jelent a tiszta fehérnemű. Igaz, pár nap múlva azzal vádoltak, hogy az ÁFÉSZ-nek csinálunk propagandát, mert mindenki alsóneműt vásárol. De idő kérdése, s mindez itt jelentkezik nálunk, mégpedig pozitív előjellel. — Vagy vegyük az étkezést — folytatja dr. András István. — Nézzük ezt a hűtőszekrényt. A betegeké. Rántott hús, rántott csirke, szalonna, töltött káposzta. Mindez egy látogatás után. Itt van még mit csinálni. Ez a táplálkozás otthon, a zsír, a nehéz étel ural mindent. Előre látni Az orvos gyógyít, nevel, szoktat. Igényt ébreszt, hozzásegít a kielégítéshez. Rászól a szemtelen fiatalra, őszinteségre bíztatja a gátlásos öreget. Kilép a kórházból, hogy neveljen, s megelőzze a betegséget. Berendeli a körzeti orvost, hogy képezze, s megismertesse azzal, mi is a kórház. Oktat új berendezés, gép kezelésére, tudományos előadás keretében ad ismeretet. Felvilágosítja a szexuális kérdésekkel foglalkozó neu- rózisos beteget, aki többnyire fiatal, s okos életre bíztatja az öreget. — Meddőnek látszik néha a küzdelem — teszi hozzá a látottakhoz, sok évtizedes tapasztalatát dr. Kondrai Gerő sebész — főleg hétfőn. Jönnek a sérültek ittasan, a sérültjelöltek táppénzt kunye- rálva. Feladni azonban nem szabad. Ha egy orvos hite meginog az emberben, akkor mindent feladott. — Egy nemzedék kérdése, és elérjük: betegeink legalább gondolkodásukban egészségesek lesznek — mondja az igazgató. — Nem egyszerű. De előre kell látni. Itt kezdődik az egészségügyi kultúra. N álunk Oroszországban ezer meg ezer a mezők és ligetek között megbúvó kis falu. Ezer meg ezer a falu, amelyekre ugyanúgy nem figyel föl az ember, mint a szürke mennyboltra, vagy a szőke parasztgyerekekre. Ezek a gyerekek, ha ismeretlennel találkoznak, mindig szemlesütve állanak meg, de ha egyszer fölvetik a tekintetüket, oly nagy bizalom csillan meg benne, hogy belesajdul az ember szíve. A megszámlálhatatlan Fenyőfáivá, Miklósfalva és Leégett udvar között igen ritka a megjegyezhető, netán a szokatlan nevű, mint például Jó- reménységfoka a tambovi területen, vagy Bölcsőcske, valahol Osztrogozsszk környékén. Mindig úgy rémlik, hogy az effajta szokatlan nevű falvakban rendkívüli históriák estek, innét ered a nevük is. így gondoltam magam is, amíg csak kevéssé ismertem az orosz falut. De később, évek múlva, amikor már sikerült jobban megismernem az országot, meggyőződhettem róla, hogy alig van olyan falu — még ha a leg isten háta mögöttibb is —, amelynek ne volnának jeles történetei és alakjai. Nézzük például a mai tulai területen Jefremov városkának környékét; ez az a Jefremov. amely Csehov szavai szerint Oroszország járási székhelyei közül a legelmaradottabb. Milyen eldugott falvak vehették körül ezt a kisvárost! Első pillantásra csakugyan így is volt, de csak az elsőre. Ezerkilencszázhuszonnégy egész nyarát Jefremov mellett töltöttem, egy Bogovo nevű kis faluban. A forradalom hetedik évében jártunk, de szemre még alig volt valami változás. A falu határában most is foghíjas zabtáblák zizegtek szárazon; rohamokban zúgott el fölöttük a szél. A bölcsőkben most is piszkosfakult fejkötős csecsemők feküdtek; belepte őket a légy. Szekerek nyikorogták be piaci napokon az országutakat, kapcás menyecskék rázatták rajta magukat, s látszatra vidám, sipító hangon pajkos nótákat énekeltek. A Kraszivaja Me- csa nevű kis folyó pedig zúgott az elkorhadt gátnál. így teltek-múltak napjaim Bogovóban, s megtudtam, hogy nem messze Jefremov- tól áll még Lermontov édesapjának portája, s a szárazságtól repedező udvarházban, a falon függ a költő porlepte úti köpönyege. A hagyomány szerint Lermontov betért apjához, miközben kaukázusi száműzetése felé tartott. Megtudtam, hogy a Kraszivaja Mecsa partján vadászott Ivan Szergejevics Turgenyev, Jef- removban pedig megfordult Csehov és Bunyin. De mindez csak egy darab múlt volt. Én viszont a jelen vonásait kutattam, olyan embereket, akik az új korszakhoz tartoznak. Ám épp Bogovóban egyetlen résztvevője sem akadt a polgárháborúnak, senki, aki a közelmúlt eseményeiről tanúskodhatott volna. Viszont éppen ebben a faluban lakott, mintha csak szántszándékkal történt volna, egy bizonyos nyugalmazott cári ezredes, a hírek szerint hallgatag, magányos ember. Senki sem tudta nekem megmagyarázni, miért éppen Bogovóban telepedett le. ✓— Él-éldegél — mondták a falusiak. — Kárt eddig nem tett. Vásárolt egy házikót, maga főzi magának a krumplit, osztán pitymallattól nap- áldoztáig pecázik a vízen. Ugyan, mit kérhetnénk tőle számon: bizony, öregecske. — De miért éppen itt lakik? — Ördög tudja! Nemigen tartanánk ildomosnak, hogy kérdezősködjünk tőle. Nyárnak évadján jött, és megtelepedett. Csöndes vidék ez a miénk. Öt, az egykori katonatisztet nyilván itt háborgatják a legkevésbé, ön is tudja, hogy manapság egy katonatiszt: akár a leprás, messze kitér előle mindenki. A Krasznaja Mecsa partján, a malomgátnál találkoztam össze ezzel a nyugalmazott ezredessel. Hűvös, borús nap volt, néha nyáron is van ilyen. Laza felhők hömpölyögtek a talaj fölött, esőcseppek csapódtak ki belőlük kelletlenül. Az eső később elállt. Horgászni mentem a ma- lom-zuhogóhoz. A gát egyik gerendáján ott ült egy hosszú ősz szakállú, sovány öregember, viseltes tiszti köpeny és szürke sapka volt rajta. Az egyenruha aranyozott gombjai helyén közönséges fekete gombok voltak fölvarrva a köpenyére, az asszonyok kabátján vannak ilyenek. Gázcső könyökéből eszká- bált, kurta pipát szívott. A pipa nyilván nagyon nehéz volt; amikor az öreg kiverte a gerendán, úgy hangzott, mintha szöget verne. Egyetlen bottal horgászott, és eleinte ügyet sem vetett rám. Én három bottal horgásztam, ezért aztán egyre-másra megszöktek tőlem a halak. Miközben az egyik horogra kukacot tűztem, a másikon, mintegy bosszantásul, harapni kezdett a hal. Odanyulok, de már késő: csak a kettéharapott kukacot húztam ki a vízből. Az öreg viszont időnként nagy kényelmesen jókora ólomszínű paducokat és kövér veresszárnyú koncárakat emelgetett ki. Rosszallóan köhintett, nézte a gerendámat, a botjaimat. Szemmel láthatóan idegesítették. Végül nem állhatta tovább, megszólalt: — Egy bottal kell pecázni, fiatalember. A lelki egyensúly céljából. Mert emígy csak az idegeit teszi tönkre. Megfogadtam a szavát, két zsinórt föltekertem, csak egy bottal horgásztam tovább. Fogtam is mindjárt egy hatalmas sügért. Az öreg nevetni kezdett: — Látja! — szólott. — Egyszerre három puskából nem lőnek három céltáblára, mert akkor egyik sem talál. Lám, maga is olyan kegyetlenül elhibázza, hogy rossz nézni. Erősen alkonyodott, a folyó mellől visszaindultunk Bogo- vóba. Az öreg lassan lépkedett, nézett a lába elé, egyszer sem emelte föl a fejét. Ezért aztán csak a barátságtalan, sűrű éjszakában értünk be a faluba. Útközben csak azt beszélte el nekem, hogyan kell megfőzni a borsót paduc-csal- éteknek. Nem volt megfelelő pillanat, hogy megkérdezzem tőle, voltaképpen kicsoda és miért Bogovóban telepedett meg. Ügy tudtam, itt az ég egy világon kívül senkije sincs. Nyugaton lassan elszíntelenedtek a bíborvörös felhők. Búsan virnyákolt egy vakvarjú. Ismét hideg, súlyos esőcseppek koppantak a bojtorjánleveleken. Ez az esti komorság valamiképpen az öregkor magányosságára terelte gondolataimat, a nyűtt köpenyes emberre, aki mellettem ballagott. E gész beszélgetésünk alatt az öreg csak egyszer te ft említést önmagáról: az első világháború előtt parancsnoka volt a lengyel- országi Osowiec erődjének. Bizony, ott, a Biebrzában nem csak ilyen paducokat fogott! Bürget Lajos •Pausztovszkij elbeszélésének részletét a Szovjet Irodalom 1977. novemberi számából közüljük. KM KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ:
