Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
KM VASÁRNAP! MELLÉKLET Kicsi, puha, gyengéden simogató a női kéz. Mégis hányszor végeznek durva munkát: mosnak, takarítanak, cipekednek. A gyengébb nem — mondjuk sokszor — igaztalant: 1, mert olykor példát vehetnénk tőlük mi, férfiak. S ha nem is mindig, mindenütt, de ha kell, ott vannak velünk ők is a nehezén. Nem csak a derűs napokon, háziaskodva, hanem a hétköznapok ezernyi gondjában-bajá- ban, a keményebb munkákban is helytá llva. Az esztergályos A magkészítőkre gondoltam, amikor férfias munkán dolgozó nőket keresve az ön tödéi Vállalat kisvárdai vasöntödéjében érdeklődtem. „Valóban nehéz munka, de az öntőszakmában ezt szinte kizárólag nők végzik” — mondták. „Hanem van itt egy esztergályos, aki még a férfiakon is túltesz.” így ismerkedtem meg aztán özvegy Főző Istvánnéval, aki még gyermekfejjel — jó negyedszázada — vállalta ezt a szakmát. Andrejkovics Istvánná: ,,A pályaalkalmassági vizsgálaton már csak egyedül maradtam nő...” — Az igazság az, hogy tovább szerettem volna tanulni, de nagy volt a család — négy fiú. öt lány —, szükség volt a keresetre. A bátyám említette egyszer (diszpécser volt a Vulkánban), hogy új gépek jöttek, és nőket is felvesznek esztergályosnak. Tizenhét éves voltam, dolgozni akartam... — Nem bánta meg? — A tanulóidő egy kicsit nehéz volt. A szakmát igazán akkor szerettem meg, amikor megkaptam a segédlevelet és termelő munkát végezhettem. Egy kis szerencsém is volt Tóth Pál — aki mellett tanuló voltam — bevonult katonának és azon a gépen maradtam. Hamarosan kétezren felül kerestem. Persze azóta egy kis túlórával megvolt már a négy és fél ezer forint is egy hónap alatt. — Ha újra kezdené, mondjuk úgy tizenévesen? — Ezt választanám. Hiszen ennyi idő alatt lehetett volna már más munkahelyem is. Innen, ebből a munkakörből, ettől az esztergapadtól, amelyikkel kezdtem, innen akarok nyugdíjba vonulni. Ezen a gépen már a kisebb hibákat is megjavítom, nagyon megértjük egymást. — Ügy hallottam, teljesítményben még a férfiakat is megelőzi. Elismerik-e ezt? — Nem panaszkodhatom. Hatszoros kiváló dolgozó vagyok és a jutalmazáskor még mindig olvasták a nevemet. A tehergépkocsi-vezető Nem újdonság már a gépkocsi volánjánál a nő, de hivatásos tehergépkocsi-vezetőként még mindig fehér holló. A Volán ötös számú nyíregyházi vállalatánál is csak hármat találni még: az úttörő Andrejkovics Istvánnét és a később jelentkezett két társát. — Voltak akkor is jelentkezők, én éppen a tizediknek futottam be, de mire elmentünk Debrecenbe a pályaalkalmassági vizsgálatra, már csak egyedül maradtam. Éppen hét éve, hogy elkezdtem. Tulajdonképpen a gyerekkori álmomat váltottam valóra. Akkor sem a baba érdekelt, hanem a műszaki játékok. Persze, nem egyszerre sikerült. Előbb a konzervgyárban dolgoztam és éppen szülési szabadságon voltam a kis Andreánkkal, amikor olvastam a hirdetést, hogy tanfolyamot indít a vállalat és nőket is felvesznek. Így kezdődött... — Egyből tehergépkocsira került? — Igen. Egy évig jártam egy ZSUK-kal, aztán három és fél évig egy GAZ-zal. Most meg egy új BARKASZ-t kaptam. A darabárut hordom az állomásról a boltokba. — Segítség a rakodásnál? — Nem kell. Egyedül jobb. Biztos vagyok a dolgomban, hogy leadom az árut, el tudok vele számolni. Ha éppen segítség kell, hát mindig van valaki, aki szívesen teszi. Általában ugyanazon az útvonalon járok. S tudja, olyan jólesik, amikor megérkezem és azt mondják a boltvezetők: „Na, megjött a mi lányunk, akit vártunk.” Talán ez is marasztal még a teherkocsinál... A trafótekercselő A férjét követte, amikor Markazról Nyíregyházára jött a vas- és fémipari szövetkezethez. Ott a Mátravölgye termelőszövetkezetben dolgozott, ugyanezen a munkán. Amikor az üzemet felszámolták, illetve átadták, neki is munkát ajánlott az itteni elnök. S nem csináltak rossz boltot Hatalyák Józsefnéval. Pedig ebben a szakmában keményen meg kell dolgozni, hiszen nem akármilyen transzformátorok tekercselését végzik: tonnaszám mérik a súlyát. Volt már itt munkában 23 mázsás tekercs is. Az ujjnyi vastag vörösrézhuzal gombolyítása erős férfikezeket is próbára tesz. — Amin most dolgozunk a két kisegí- ;őmmel, az csak tizenhárom mázsa lesz, ha ükészül. Van olyan tekercs, amelyiken három-négy, vagy még annál is több napot kell dolgozni és egy műszak alatt öt mázsa huzalt kell felgombolyítani. — A férje azt mondta, hogy ebben a munkakörben még nem látott dolgozni nőt. — Ö járt tanulni Budapestre, de ott sincs nő ilyen munkán. Azt mondják, nem nőnek való, nehéz munka. — S ön bírja? — Nem könnyű. A lábaim is fájnak már, de nagyon szeretem csinálni. Olyan érdekes, szép, ahogy szaporodnak a karikák, aztán... amikor át kell váltani, összeforrasztani ... és vigyázni... a szigetelésre is. Egy ilyen óriás transzformátor nagy érték. A figyelmetlenség nagy kárt okoz, mert csak a kész munkánál, a próbánál derül ki a hiba... Dobránszki Sándorné: „A férjem el sem hitte, hogy ilyen munkát végzek...” — Mit csinált, mielőtt ebbe a munkakörbe került? — Bolti eladó voltam. Aztán bementem a férjemnek segíteni. JÓT megnéztem, mit csinál. Aztán — amikor elment valahova — folytattam. Most már ugyanúgy, önállóan dolgozom, mint akkor ő. Van két kisegítő, mert ezt a munkát egyedül nem lehet csinálni. Ha ilyen nagy tekercsen dolgozunk, akkor a cserénél a gombolyító mag kihúzásánál és az új cső elhelyezéséhez még eny- nyien is kevesen vagyunk. Ilyenkor a többiek is segítenek. Ez természetesen kölcsönös. Nagyon jó a kollektíva. Az asztalos A kalapács még csak hagyj án, azt — megfelelő súlyban — el is lehet képzelni egy női kézben, de a gyalulás, vésés, fűrészelés — egyszóval az asztalos szakma kissé távolabb esik a gyengébb nemtől. Nem is beszélve a gépi munkáról, a faipar egyik legnehezebb ágáról. S hogy mégis van kivétel, arra maga Dobránszki Sándorné a bizonyíték. a Kelet-magyarországi Faipari Vállalatnál. — Anyagmozgatóként kezdtem itt, öt éve. Aztán leszedő voltam a gépnél, majd betanított munkásként a gépen is sokat dolgoztam. — Pályázott erre, vagy csak így sikerült? — Nincs mit tagadnom. Anyagi és egyéb gondok miatt otthagytam a debreceni ápolónőit. Munkát kerestem és itt volt felvétel. Közben férjhez mentem és már van egy négyéves kisfiúnk, Dániel. Telt az idő, megszerettem ezt a kenyérkereső munkát. Mert minden része érdekes. Most például az ajtók korpuszolását csináljuk a kézi műhelyben. A tokszár, tokfelső, a vakküszöb, vagyis az ajtókeret összeállítása — ez a korpuszolás. A műhelyben hárman vagyunk nők. — Férje is szakmabeli? — Nem, ő a FÜSZÉRT-nél dolgozik. Sokáig nem is hitte, hogy ilyen munkát végzek. Amikor először meglátogatott, éppen a nagy gépen dolgoztam. A csempeformázó Amíg a barátságos meleget árasztó cserépkályha csempéi elkészülnek, sok kézen mennek keresztül. Nem könnyű dolog a csempe formázása, mégis nők végzik, s közte a legnehezebbet, a sarokrész elemeinek özvegy Főző Istvánné: „A jutalmazáskor még mindig olvasták a nevemet...” kialakítását is. A Kommunális Szolgáltató Vállalat nyíregyházi kályhacsempegyártó üzemében nem is kis gond az utánpótlás. Ahogy mondják: „nehéz munka, sokat kell dolgozni, tipikusan férfinak való foglalkozás lenne”. — Volt már itt férfi formázó, de egy sem tudta megcsinálni azt, amit a nők — mondja Palsák György né, aki már nyolcadik éve végzi ezt a munkát. — Az biztos, hogy kéz kell ide és elég erős, különösen a sarokcsempe formázásához. így is öt-hat, de legfeljebb nyolc év után mindenki itthagyta még. Pedig ennek a normája is más: egy műszakban százhatvanat kell megcsinálni, a másikból — úgy tudom — kétszázharmincat- kétszáznegyvenet. — Ezek szerint ön most érkezett el a kritikus időhöz, a nyolcadik évhez. Marad-e még? — Nincs szándékomban elmenni. Persze mindig volt egy elhatározásom, hogy „még egy év, még egy év”. Aztán mindig köny- nyítenek valamit, mint most is. Adtak egy embert, aki lemasszázza az agyagot. Korábban meg havonta egy hétig éjszakázni is kellett, hogy helyet csináljunk, elszedjük a nyerset. Az is megszűnt. így most már csak a formázás a mienk. — Szépek ezek a csempék így, nyersen is... — Zománccal, égetve még szebbek, csak mi már megszoktuk. Akkor lelkesedünk mindig újra, amikor egy érdekes, új minta jön. Akkor egy darabig nézegetjük, gyönyörködünk benne. Aztán? Igyekszünk, hogy minél több legyen belőle, mert tudjuk: nagyon keresik. Aztán mi is ebből élünk. Meg lehet itt keresni havonta a kétezer-nyolcszáz forintot. De a legfontosabb, hogy ezt a munkát szeretem is ... ★ öt asszonnyal beszéltem, férfinak való munkakörben dolgozókkal, nehéz munkát végzőkkel. Vagy talán tévedtem? Hiszen ezek a kemény munkát végző nők inkább a munka szépségéről beszéltek, mintsem a nehezéről. Keresték, belesodródtak, a véletlen játszott közre? Mindegy: megszerették. S aki szereti a munkáját, látja annak szépségét és érti a célját, annak öröme is telik benne, s ha olykor nehéznek is tűnik — hiszen férfikéznek sem könnyű —, akkor sem válnak meg tőle. övezze őket tisztelet. Irta: Tóth Árpád Fotók: Mikita Viktor Palsák Györgyné: „Voltak itt már férfi formázok is, de egy sem tudta megcsinálni azt, amit a nők ...” Hatalyák József né: „Azt mondják, hogy nem nőnek való, nehéz munka ez...” 1977. november 20. o
