Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-20 / 273. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. november 20. Népművészeink „Irénke, énekelj!” E gy beregi fiatalasszony hét évvel ezelőtt meg­énekeltette az orszá­got. Tákos, Márokpapi volt a daltermő talaj, ott a nagy­apa, a nagymama. Kislány korában kezdte, amikor a dohánycsomózóban foglala­toskodó felnőttek észrevették a jó hangú, vidám "gyereket. Irénke énekelt... Ha nem, már hiányzott a dal és az em­berek kérlelték: „Irénke, énekelj...” — Emlékszem, minden dalért egy lyukas kétfillérest kaptam. A végén egész fü­zérrel vittem haza — mond­ja Irénke, azaz Simon József - né, akit 1970-ben a tévé kép­ernyőjén megismert az egész ország. Kevés hely volt eb­ben a kis hazában, ahol ne kapták volna fel szinte slá­gerként a vetélkedőn „befu­tott” dalt: „Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szül­tél a világra ...” Simon Józsefné, a tákosi tsz tejcsarnok-kezelője pedig nem akart feltűnni, nem akart „sztár” lenni. Kislány korától szeretett énekelni, el­sősorban a népdalokat. Ma sem tudja, hogy a sok dal közül miért ezt választotta. Természetesen jött ez, és nem is választhatott volna job­ban. Egymaga készült fel, nem tanította senki énekelni. A próba után hiába várta az értesítést, már bele is nyugo­dott, hogy nem jut el az or­szágos döntőig... — Egy nap aztán a fiam elém tett egy levelet — em­lékezik. — Majd megnézem este, most nincs rá időm, mondtam, hisz sokfelől kap­tam levelet akkor is, meghí­vókat, egyebeket. „De anyu, ez a televíziótól jött!” — mondta a fiam. Ezzel a le­véllel hívtak meg a pesti ver­senyre. De még ott se nagyon reméltem ekkora sikert. Egy idősebb nénivel, aki a Nép­művészet mestere, egy szo­bában laktunk a szállodában, ő is tagja volt a zsűrinek. Azt mondta, amikor meghallotta, hogy melyik dalt akarom elénekelni: „lányom, ez any- nyira ismert, hogy ezzel nem nagy sikert fogsz elérni.” Én mégis maradtam ennél a dal­nál ... Simon Józsefné tíz évig dol­gozott a tákosi tsz-ben. A tej­begy űj tőcsarnok egy kicsit a falu közepe mindig. Itt talál­kozik mindennap szinte min­denki mindenkivel... A té­vés szereplés után valóságos faluünnepség volt Tákoson. Akik közelebbről nem ismer­ték, azok is jobban szemügy­re vették az akkor harminc éves Simonnét. És mit mond­tak? — Olyan éppen, mint mi, ezt mondták — folytatja Si­mon Józsefné. Ez esett talán a legjobban, hogy a falubeli­ek, a környékbeliek éppen olyannak látják őt, mint ma­gukat. És igazuk is volt Az a természetesség, egyszerű­ség sugárzott a tévé képer­nyőjén is Simonné arcáról, amely a legtöbb falusi asz- szony arcán otthonos. Rengeteg levelet kapott az ország minden tájáról, még külföldről is. A legkedvesebb a közeli Nyírmadáról érke­zett, egy bizonyos Ilonka né­nitől, aki arra kérte, ha csak teheti, látogassa meg. — A kutyától ne féljen, ha nem vagyunk otthon. Szól­jon neki bátran, hogy Bodri, nem harap — írta a néni. Voltunk is a családommal együtt Nyírmadán, nagyon jól éreztük magunkat... Ke­vés levél maradt válasz nél­kül, este sokáig ez volt az időtöltésem, válaszolni, eny- nyit megérdemeltek, akik ír­tak nekem... S hogyan alakultak a té­vés szereplés után Simon Jó­zsefné hétköznapjai? Foly­tatta ott, ahol abbahagyta. Dolgozott serényen, és főzés, mosás közben énekelt. Meg­alakított egy „saját” páva­kört, legalább ötvenen jártak el esténként, énekelni, tán­colni. Csak akkor kellett tör­ni a fejüket, amikor a hiva­talos írás az iránt érdeklő­dött, ki a fenntartó szerv és mi a neve a pávakörnek... — Mit is mondjunk? — mosolyog Simonné. — Rá­varrtuk magunkat a tsz-re, hogy ő a fenntartó szerv. És kitaláltunk egy szép nevet is: „Tákosi Tiszavirág” ... Csak sajnos, valóban tiszavirág lett a körből, nem volt annyi energiám, hogy a munka mel­lett összefogjam a csoportot. Pedig eljutottunk a fővárosig, az Erkel Színházig. Aztán ha­zajöttünk és szétment a cso­port ... Azóta is bánt a lelki­ismeret, de nem futotta több­re az erőmből... Mi változott még Simonné körül hetven óta, amikor a szép egyéni teljesítményért megkapta a népművészet ápolásáért adományozott ma­gas kitüntetést, a „Népmű­vészet mestere” címet. Azóta is hű maradt az énekléshez, megszámolni se „Ott megy a Látod édes­anyám ...” Továbbra is Tá­koson lakom, onnan járok be dolgozni kocsival. Nagyon boldog embernek érzem ma­gam ... Nem éppen kényelmes munka nyolc órán át a presszógépnél, a pult mö­gött állni. Mégsem fárad. Sőt, ahová hívják, mint legutóbb Tiszavasváriba is, rendszerint elmegy és fellép. A gyakorlá­sa pedig ugyanaz, ami a té­vés szereplés előtt volt: fő­zés, mosás közben énekel... De mindig jókedvvel. Egy szóbeszéd is elterjedt, amikor reflektorfénybe ke­rült: azt beszélték, a családi élete sínylette meg a nagy sikert. Simonné mosolyog, és egy epizóddal válaszol: — A párom a vízügyi tár­sulásnál dolgozik, motorral járja a vidéket. Amikor az egyik beregi faluban meg­tudták az utcán beszélgető öregasszonyok, hogy tákosi, megkérdezték, ismeri-e Si­monnét, igaz-e, hogy otthagy­ta az urát, és a két gyerme­két? A férjem azt válaszolta: „ismerem Simonnét és men­demonda az egész, nem igaz.” S így is van, ugyanúgy élünk, mint azelőtt. Van egy fiam, már nős, nemsokára nagyma­ma leszek. A fiamnak is van kocsija, néha ő visz el, ő a sofőr, ha szereplésre hívnak... tudná, hányszor énekelte el a „Látod édesanyám”-at. Járt külföldön is a vásáros- naményi szövetkezeti tánc­csoporttal, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Szovjet­unióban. — Három éve a Vásáros- naményi ÁFÉSZ áruházi cukrászdájában dolgozom, ahol nagyon sok ember meg­fordul naponta. Jól érzem itt magam, olyan munka ez, amit szeretek. Emberek között lenni, ezt csináltam Tákoson is. Most pedig itt. Jólesik, ha azt hallom, „olyan ked­vesen szolgál ki, hogy öröm ide jönni.” Mások az utcán ismernek fel, nem is a neve­met mondják, hanem azt: S okan várakoztak az áruházi cukrászdánál, kávéra, szendvicsre, kólára... Folytatnia kellett a munkát, amit jókedvvel vé­gez, mert csak az emberek között érzi jól magát. Talán mégis van egy későbbi vágya, terve, azon túl, hogy a főző­kanál mellett régi és új fel- fedezésű népdalokat dúdol- gat? — Van — mondta epilógus­ként. — Bízom abban, hogy egy népművészeti műsorban, a tévében még felléphetek azokkal a népművészekkel, akikkel együtt küzdöttünk az emlékezetes Röpülj páva-ve­télkedőn ... Páll Géza MEGYÉNK TÁJAIN Márokpapi S lyos, kövér felhőket hajszol a szél Namény felől. A falu, Márokpapi csendesen összekucorodva várja a telet, ami a Kárpátok felől szokás szerint nagy dirrel-durral nemsokára megérkezik majd. Most azonban még ősz van, csúnya, ködös ősz. A levegőben lóg az eső lába, pe­dig ez aztán végképp nem hiányzik. Esett egész éjjel, s most az idegennek módja van megismerkednie az igazi bergi sárral. Bár ami azt illeti — legalábbis az utcán beszélgető öregemberek szerint — már ez sem az igazi. — Akkor jött volna erre — fordulnak felém —, mikor tutajjal kellett a Kis-sorról templomba járni! Bár, ha jól megnézzük magát, nem is igen élt még ak­kor. Ha jött egy kis eső, a szegény igásálla- toknak majdhogynem úszniuk kellett a sár­ban. A járdákon meg nem betonkockák, ha­nem széles tölgyfadeszkák feküdtek, azon jártunk. Egy-egy nagyobb eső után úgy el­nyelte azokat is a víz, mint a pinty. Ma meg már?! A? emberfia, akár fehér lákkciboben is végigmehet a falun, akkor sem sározza be a lábbelijét. Maga világotjárt ember, de mondjon nekünk még egy olyan falut, ahol minden utcában betonjárda van! No, ugye hogy nem tud? Hát ami igaz, igaz, valamikor a mi falunk is nagyon sáros volt. Ismeri azt a mondást: „Gecse, Csorna, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Aszté, Surány, Tákos, ez a ki­lenc város, igen híres sáros”? Mindig ezzel ugrattak bennünket a környékbeliek. Persze azért nem kellett bennünket se félteni, meg­találtuk mi mindig a módját, hogy visszaad­juk a kölcsönt. Nem maradtunk soha senki­nek adósa. — A faluról akar riportot írni? — kér­dezik. — Hát ami azt illeti, éppen ideje már, hogy a mi falunk is benne legyen az újság­ban. De — jó tanácsként mondjuk — addig el ne menjen tőlünk, míg Kovács igazgató bácsival nem beszélt. Van már annak talán 25 esztendeje is, hogy hozzánk jött tanítani, valahonnan a NyírbőL S látja, itt maradt köztünk, pedig biztosan lett volna rá alkal­ma, hogy városba költözzön. De nem ment. Igaz, akit mi egyszer megszeretünk, nem igen vágyik el közülünk. Vagy itt van a Ráski Gyurka, ö itt nőtt fel közöttünk, is­merjük gyermekkora óta, s már ő is jó tíz esztendeje tanítja az unokáinkat. Az a mi szerencsénk, tudja, hogy évtizedek óta jó ta­nítóink vannak. Igaz, olyan ez a két tanár, hogy még azt is képesek megnézni, hogy mi fő a fedő alatt, ők aztán igazán nem vágtak fel arra. hogy tanultak. No, de még csak az lenne szép, hogy a közülünk valók is fenn­hordanák az orrukat! Nézze csak — mutat­nak egy fehér Zsigulira —, meg is jött az igazgató bácsi. Biztosan a könyvtárban akar begyújtani, merthogy este kölcsönzés lesz. — Csodálkozva mosolyognak a naiv kérdésen, hogy „ő a könyvtáros is?” Majd még hozzá­teszik: nemcsak könyvtáros, hanem tanács­elnök-helyettes, párttitkár, tanácstag, vb-tag, meg még egy csomó minden. Az igazgató „bácsi”, a még negyvenedik évét sem taposó Kovács Kálmán nevetve egészíti ki a felsorolást. Mindezek mellett még a szomszédos község, Beregsurány álta­lános iskolájának is az igazgatója. Hogyan győzi mindezt? Egyáltalán ennyi feladatot képes-e egy ember maradéktalanul teljesíte­ni? Szavai meggyőzően hatnak: — Annak a pedagógusnak, aki elvállalja, hogy ilyen kis faluba jön tanítani, mint Márokpapi, min­denképpen fel kell arra készülnie, hogy szin­te minden társadalmi funkciót neki kell be­tölteni. Nálunk ráadásul még agrárszakem­berek, vagy orvosok sincsenek, hiszen a té- eszközpont Beregdarócon, a községi tanács, meg az orvosi rendelő Beregsurányban van, így a legtöbb munka ránk, pedagógusokra hárul. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szívesen csinálom. Hiszen közöttük élünk, ismerjük egymás gondját, örömét, s mi sem természetesebb annál, hogy ahol csak tudunk, segítünk. Igaz néha morgolódik ott­hon a család egy-egy éjszakába nyúló ta­nácskozás után, dehát a húsz év alatt volt idejük megszokni. A parányi, de jól felszerelt könyvtárból az utcára lépve érezzük csak igazán, hogy bizony felfér már a nagykabát. Komáromi Endre bácsiéknál is halkan duruzsol a tűz­hely. a gazda a kezét melengeti a tűz fölött. Már egy éve lassan, hogy megerőltette egyik karját, s azóta semmiképpen sem akar rend­bejönni. Pedig lassan itt a disznóölés, ahol igencsak szükség van a két egészséges karra. Igaz, itt lakik a szomszédban mindkét fia, elvinnék azok a hátukon akár a tarpai he­gyet is, de a disznóölés csak úgy az igazi, ha ő vezeti a munkát. Komáromi néni is sopán­kodik egy kicsit, hogy nincs annál nagyobb baj, ha tétlenségre van kárhoztatva az em­ber. Igaz, ezt a férjére érti, mert ő igencsak fürgén dolgozik. Egy húszéves fiatalasszony sem találhatna be a cérnavéggel a tű foká­ba biztosabb kézzel, mint ahogy azt Komá­romi néni teszi, ölébe téríti*á hatalmas Rá- kóczi-mintás térítőt, s két öltés között meg­jegyzi: az édesanyja sem használt soha szemüveget, pedig ő is rengeteget varrt. Endre bácsi kint az udvaron büszkén mutatja a házat, van már az tán százéves is, de úgy állnak annak a falai, mint a parancsolat, ő már közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de nem emlékszik rá, hogy vala­ha is festeni kéllett volna az ajtókat, abla­kokat. Bezzeg a mai házgyári lakásokét! Sőt, a két fia nemrég épített új lakást a két szom­szédos telken, de kíváncsi azokra is, meddig bírják a nyílászárók — mint ahogy most ne­vezik az ajtókat, meg az ablakokat — festés nélkül. A Tarpa felé vezető Kossuth utcán sétá­lunk, a falu történetének avatott ismerőjével, Ráski Györggyel. A XIV. században épített parányi református templomra mutat, s azt mondja, a hagyomány szerint csodálatos freskók vannak a falakon. 1775-ben azonban bevakolták, és lemeszelték a festményeket, azóta is a mész alatt pihennek. Egyszer pedig tényleg érdemes lenne ennek alaposabban is utána nézni, hiszen a szomszédos Csarodán is hasonló módon kerültek elő a templom freskói. — Ha kiérnénk a faluból, akkor már az Oszlás úton mennénk tovább Tarpára — mondja a fiatal tanár. — Az idősebbek sze­rint Esze Tamás talpasairól kapta az út a nevét. Ugyanis, amikor a kuruc vezér legé­nyeivel át-átjött Mé'rkre, meg Papiba, a falu alá érve mindig oszoljt vezényelt, hiszen kö­vesét nem lévén, akkora volt a sár, hogy le­hetetlen volt lépést tartani. Visszafelé jövet a nemrég átadott vízmű előtt visz el az ütünk. Nagy esemény ez a község életében, hiszen egyre többen igény­lik itt is a fürdőszobát, s az épülő új házak — az idén 17 — szinte kivétel nélkül fürdő­szobával készülnek. Eddig hét lakásba vezet­ték be a vizet, s további félszáz bekötésre vár. Az egyik új fürdőszoba-tulajdonoshoz, Hibály Istvánékhoz kopogtatunk be. A ház asszonya egy kis kazán mellől egyenesedik fel, s tessékel beljebb a szobákba. Az abla­kok előtt hatalmas, hófehér radiátorok ont­ják a meleget, a trópuson honos növények joggal érezhetik magukat otthon. A fiatal- asszony szabadkozik, hogy csak egyedül fo­gad bennünket, de a férje oda van Debre­cenbe, most hozza a legújabb típusú Skodát. Bordó színűt szeretnének, de az se baj, ha netán csak fehéret kapnak. TTtteledik már, mikor búcsúzunk a fa­p Jutói. A hideg északi szél szétzavar­*■ Jta a felhőket, s most vakítóan szi­porkáznak az égen a csillagok. A hold is elő­bújt már, ezüstös sugarait szétteríti a tájon. A falu a holnapra készül. Balogh Géza O

Next

/
Thumbnails
Contents