Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET ■ 1977. október 23. Népművészeink Szőttes születik Nemcsak tárház a múzeum A szatmáriak baráti köréről S zázkét éves az eszto- váta. Születtek mel­lette, éltek, meghal­tak. Sorsok néma kísérője — keresztelőkendőket szült, ke­lengyébe tartozó törülközőt, lepedőt szőttek rajta, szem- tedő fehér csöndje telepedett rá. A parasztember élete minden eseményének része­se volt — családtag. Aztán megkoptak eresztékei, por szállta be csöndesen — míg új kezek nem vették birtok­ba. Kíváncsi, tétova kezek, melyek aztán az évek során egyre gyakorlottabban mo­zogtak, egyre elevenebb min­tákba sorakoztatták a ken­derszálak holt regimentjét. ★ — Még nem is tetszett megnézni a szőtteseimet! Épp most kezdek egy újab­ba, tessék bejönni! — A szomszédasszony hívó sza­vaira megváltoztatta haza­felé tartó lépteit Varga Zol­tánná, és bement a házba. Szerette nézegetni a botpa- ládi szőtteseket — előzőleg sok helyütt megcsodálta már az ügyes kezű asszonyok munkáját. Családlátogatá­sokon alaposan meg-megné- zett egy-egy abroszt, és ér­deklődését látva a háziasz- szony elővette a szekrényből a szép törülközőket, lepedő­ket is. Most a szőttes szüle­téséhez invitálták — öröm­mel fogadta a meghívást. — Kispárnát vagy falvédőt nem szoktak csinálni? —kér­dezte a csattogó szövőszék mellett állva. A szomszéd- asszony kicsit csodálkozva nézett rá. — Nem, azt nem szövünk, nem szokás errefelé. Vargáné egy ideig elbá­mészkodott a fürge kezek munkáján, aztán megköszön­ve a „bemutatót”, hazament. Ekkor is fészkelődött már valami benne, de nem öltött formát a gondolat... Né­hány hét múlva egy másik ismerős asszonnyal találko­zott. — Azt hallottam, kispárnát tetszene szövetni! Megcsiná­lom én szívesen. Tessék el­jönni valamelyik este, s megbeszéljük. Ügyis kellene egy kis segítség deszkát tar­tani. Az iskolaigazgató felesége, aki ekkor már nyolcadik éve élt Botpaládon, 1952-beli es­küvője óta, örömmel fogadta az újabb meghívást, s el­ment „deszkatartóba”. Meg­tudta: a szövésnél időnként segítségre van szüksége az esztováta mögött ülőnek, a minta váltásakor a segítő tartja a szálak közé csúszta­tott lécet. Aztán máskor is elment szövést nézni-segíte- ni, s végül megfogamzott benne a gondolat: én is meg­próbálhatnám azt a kispár­nát megszőni... Hamarosan valóra váltotta a talán merésznek tűnő el­képzelést : egy kölcsönkért szövőszéken elkészítette a- párnahuzatot. Egy ismerős asszony „felvetette” a szála­kat — a tanárnő pedig estén­ként felüdülésképpen telepe­dett le a szövőszék mellé. Kitűnően sikerült az első munkája — ezt megerősítet­ték a falubeli szakértők is, további munkára is biztatta némelyikük. A legtöbben azonban kissé csodálkozó hangon mondtak véleményt. — Hát minek tetszik ezzel bajldóni?! Olyat vesz a kőcsi vásárban, amilyet csak akar... ★ De benne valami elkezdő­dött. Különös szenvedély ke­rítette hatalmába: minél több mintát megismerni, mi­nél szebb szőtteseket leven­ni az esztovátáról. Hamaro­san saját szövőszéke is lett — ez áll ma is a lakás elő­szobájában. 1963-ban Varga Zoltánná szőttese első díjat kapott egy kiállításon — aztán sorra kö­vették egymást a sikeres be­mutatkozások, s a bötpaládi tanárnő nevet szerzett ma­gának országszerte. Szűkebb pátriájában vi­szont nem ezzel érte el, hogy sokan megismerjék nevét — két évtizede Botpalád és a megye közéletének állandó szereplője. — 1958-tól tiszteletdíjas­ként én vezetem a községi művelődési házat, 1963-tól a megyei tanács tagja vagyok. A közművelődési állandó bi­zottság is tagjai közé válasz­tott, egy ciklusban titkára is voltam. A községi tanácsba is beválasztottak. Az iskolá­ban pályaválasztási felelős vagyok, ifjúságvédelmi meg­bízott, munkaügyi egyeztető bizottsági tag, pártpropagan­dista. ezenkívül polgári vé­delmi szakaszparancsnoki megbízatásom van, és a Ha­zafias Népfront megyebizott­ságában is tevékenykedem... Felsorolni is hosszadalmas. A csöndes beszédű, szelíd ar­cú asszony elmosolyodik a kérdésre: nem sok ez egy embernek ? — Nem is tudom. Én nem érzem tehernek ezeket a tár­sadalmi megbízatásokat — örömmel csinálom. Ezt ne vegye amolyan szokványos kijelentésnek. Amit nem bí­rok, nem csinálom. Tavaly például elvállaltam az úttö­rőcsapat-vezetői tisztet — azt már viszont nem győztem idővel, energiával, így egy év után visszaadtam a meg­bízást ... Ami pedig a szö­vést, meg általában a kézi­munkát illeti: pihenés szá­momra! Mindig örömet je­lent, ha hazajövök, s megpil­lantom az esztovátát, rajta a félig kész munkával. Amikor mellé ülök, elfelejtem a napi eseményeket, a másnapi el­intéznivalókat, a gondot­bajt... ★ 1973-ban a televízió filme­sei keresték föl Botpaládot. Véletlenül kerültek Vargáék házába, s ott megpillantották a szövőszéket, megnézték a szebbnél szebb szőtteseket. Kis idő múltán levél érke­zett, majd újra a stáb: fil­met készítettek Varga Zol- tánnéról. A portréfilmet 1973 decemberében mutatták be — és ugyanekkor érte a film főszereplőjét élete egyik leg­nagyobb és legkellemesebb meglepetése. Levél érkezett a házhoz. — Ajánlatot kaptam: a magyar és a finn művelődé­si minisztériumok megálla­podása alapján lehetőségem nyílik egy kéthónapos finn­országi tanulmányútra. Sokat gondolkoznom sem kellett; rögtön postára adtam a vá­laszt: megyek, hogyne men­nék! Életem egyik nagy vá­gya látszott beteljesülni: lát­ni Finnországot. Az egyik lá­nyom ugyanis, régóta levele­zik egy finn tanárral, aki lá­togatóban is volt nálunk. So­kat megtudtam erről az észa­ki országról, és titokban na­gyon vágytam látni saját szememmel is ... Különösek, szeszélyesek életünk eseményei. Vargáné- nak megadatott, hogy amire nagyon vágyott, szinte mese­beli kívánság módjára telje­süljön — ölébe pottyant vá­ratlanul (de nem érdemtele­nül) a finnországi utazás. Hosszú idő telt el azonban, míg megvalósult a tervezett út. Német nyelvből vizsgát kellett tennie — ezt válasz­totta, mert három évtizeddel ezelőtt tanult németül... Fel­frissítette tudását, és végül 1975 augusztusában ült vo­natra. — Csodálatos élmény volt! Nemcsak az, hogy láttam az ezer tó országát, hanem az is, hogy olyan nép közé ke­rültem, ahol elevenen él, fej­lődik a népi művészet! Jár­tam például egy tanárképző főiskolán, ahol tantárgy a szövés — és itt ért egyik leg­különösebb élményem. Egy jókora köteg szövésmintát lapozgattam, amolyan archí­vumot. Egyszer csak roppant ismerős mintát pillantottam meg: a mi vidékünkön jól is­mert gyűszűs motívumot. Szinte elsírtam magam a meghatódottságtól... A két hónap gyorsan elre­pült. Sok-sok tapasztalattal, a finn emberek vendégszere­tetének emlékével, ott vásá­rolt fonállal, vetélővei tért haza. Aztán meghívót kapott Zala megyébe és Hajdúba, hogy tartson élménybeszá­molót. Örömmel utazott. Szabolcs-Szatmárból még nem érdeklődtek... ★ Pihen a szövőszék mellett. Lába a két kopott fapedá­lon, melyeket annyi régi láb taposott már, szeme a felhú­zott szálak százain fut, fejé­ben a nemrég egy szomszéd falubeli család asztalán lá­tott terítő motívuma, keze fürgén mozog. Oda egy idő­re az ezernyi apró vagy nagy gond. az elintézésre váró ké­rések, a másnapi gyűlés, a tanítási óra. Dolgozik a népi iparművész, és pihen a ta­nácstag, az ilyen vagy olyan bizottsági tag, a felelős, a tanár, az édesanya. Az ezer színes szálból szőtt asszony — alkot. Tarnavölgyi György A mátészalkai Szatmár Múzeum Baráti Köre csak nemrég alakult meg, ennek ellenére már „története” van, hiszen a múzeum megalapí­tásától kezdve néhány lelkes lokálpatrióta már konkrét munkát folytatott, sőt az úgynevezett „hőskorban”, amikor a gyűjtött anyag a gimnázium pincéiben, a volt Nemzeti Bank és OTP rak­táraiban hányódott, kialakult már akkor a kör törzstagsága is. Néhány személy elszige­telt, egyéni munkája azon­ban nem érheti el minden­kor a követelményeket, ar­ra kell törekedni, hogy a most megalakult múzeumi baráti kör „a különböző ta­nácsi, művelődési és múzeu­mi szervekkel együttműköd­ve valóban széles körű tár­sadalmi bázisa legyen annak a helyes művelődéspolitiká­nak, amely a hagyományokat megbecsülve, a marxista vi­lágnézetű szocialista tudat- formálást tűzze ki célul és ennek érdekében hatékonyan segítse a Szatmári Múzeum ilyen irányú kulturális tevé­kenységét”. Dr. Farkas József múze­umigazgató fentiekkel kap­csolatban a következőket mondta: — Bebizonyosodott, hiszen példák igazolják a barátikor megalapításának létjogosult­ságát. A szocialista múzeum­ügy nem lehet csak egyes személyek magánügye, a leg­szélesebb társadalmi támo­gatást kell igénybe vennünk. A múzeum sem lehet közönséges tárház, a begyűj­tött, szakszerűen feldolgo­zott anyagot az érdeklődő közönség elé kell tárnunk. Ismeretes, hogy egy-egy mú­zeumi témakör már sok ma­gángyűjtőnél nem hobby, ha­nem a tudományos érdeklő­dés komoly megnyilvánulása. Értékes emberek és értékes muzeális anyagok kallódását kell megakadályoznunk és közkinccsé tennünk. — A jelentkezők névsorát vizsgálva elmondhatjuk, hogy a baráti kör tagjai a legszé­lesebb társadalmi területről verbúválódtak, megtalálha­tó köztük a középiskolai di­áktól az egyetemi tanárig, a nyugdíjas tsz-paraszttól a komoly publikációkkal ren­delkező szakíróig, tudósokig, mindenki, aki szívügyének érzi szűkebb hazánk, Szat­már múltjának megismeré­sét, a jelen formálását. — Célunknak tekintjük a tudományos kutatás és a ku­tatók összefogását. A Szat­mári Múzeum Füzetei soro­zatban publikációs lehetősé­get kívánunk biztosítani pl. a szatmári népi szarvasmar­hatartás, a mondavilág, a dalkultúra megőrzése stb. té­máinak. Országosan is figye­lemre méltó lehet pl. az Ecsedi-láp néprajzi atlaszá­nak elkészítése, amihez ha­sonló nagyon kevés van. Ter­mészetesen nem összpontosí­tunk csak a néprajzra, bő­ven van tennivaló máshol is. Köztudomású, hogy a leg­újabb kor a múzeumügyben ha nem is éppen mostoha- gyermek, de nem kap jelen­tőségéhez méltó publicitást. A Szatmári Múzeum érdeme viszont az, hogy helyet adott a villamosítást bemutató ál­landó kiállításnak és egy olyan gyűjteménynek — a Zalka-anyagra gondolok —, amihez hasonló egy helyen sincs az országban. Itt kell elmondanom, hogy Zalka Má­téval kapcsolatban magán- személyeknél szenzációszám­ba menő dokumentális anyag van, erről mi tudunk, azok tudományos feldolgozását se­gítjük, kiállítási terveinkben szerepeltetjük. — A legújabb kor témá­jához tartozik pl. a máté­szalkai sajtó feldolgozása, bibliográfiájának elkészítése is. A múlt század kilencve­nes éveitől 1949-ig mintegy 22—23 nyomdai úton előállí­tott napilapról, folyóiratról tudunk, nem beszélve a Szat­már és Bereg Lapkiadó és Nyomdai Rt. kiadásában megjelenő könyvekről és egyéb kiadványokról. A szál­kái lapokban, különösen a századelőn olyan elfelejtett, vagy később híressé vált szerzők neveivel találkozunk, mint Krüzselyi Erzsébet, Hangay Sándor, Dénes Sán­dor, Szomory Dezső és Emil, de itt kezdte irodalmi pálya­futását Zalka Máté is ponto­san a MÁTÉ-SZALKA című lapban, 1915-ben. A városi könyvtárral karöltve kíván­juk e nagy munkát elvégez­ni. — Fontos feladat a múze­um vonzáskörzetébe tartozó honismereti szakkörök mun­kájának nyilvántartása, koor­dinálása, ezen keresztül pe­dagógiai feladatot is ellá­tunk a tanulóifjúság haza­fias-internacionalista neve­lésének feladataként. Szak­mai segítséget adunk pl. szak- dolgozatok elkészítéséhez, különböző pályamunkák meg­írásához, ugyanakkor törek­szünk arra, hogy mindig le­gyen időszaki képzőművésze­ti kiállításunk, tudományos, szakmai jellegű bemutatónk. (Csizmadia Zoltán festőmű­vész és a fővárosi képzőmű­vészeti gimnázium kiállításai és a megyei tárlatok anyagai mindig emlékezetesek.) — A baráti kör megkezd­te munkáját. Nyolc tagú szaktanácsadó testületé van a vezetőségen kívül, mely­nek tagjai a legkülönbözőbb területeket képviselik. Üj színfolt, hogy szocialista bri­gádok is jelentkeztek (MOM, ZÖLDÉRT, TITÁSZ), akik jelentős társadalmi munkát ajánlottak fel és azt koráb­ban iá végeztek. Lehetősé­geink adva vannak, most már csak dolgozni kell. Nyéki Károly Leletmentők Ezüst obulus a kálmánházi határban L egtöbben az ásatás­sal már csak köz­vetve, múzeumok­ban találkozhatunk. S mi történik addig, míg a száz, ezer évek óta szunnyadó emlékek bársonnyal bélelt kiállítószekrényekbe, a cso­dálok szemei elé kerülnek. Két hetem volt, hogy megtaláljam a választ, (eny- nyi ideig tartott ugyanis Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze által vezetett ásatás Kál- mánháza és Hajdúdorog határában), s úgy érzem, sikerült. íme! Pár zsák élelmiszer, né­hány „műszer” (balta, ásók, lapátok) maradt a társunk, mikor a dűlőút porfellege mögött eltűnt mikrobu- szunk. A „lakás” csak dél­után jön, így nekiállhatunk nyomban dolgozni. Felka­paszkodunk az akácos domboldalon, előttünk do­hányföld, egy része már le­törve. Kitűzőlécek kerülnek elő, amit a mérés után ka­rókkal váltunk fel. Három­szor húsz méter, körülvéve zsineggel. Ennyi az első szelvény. Ebédre egy ásó­nyom-mély. Kemény a föld. nehezen haladunk. Délután a sűrűsödő eső­felhőkkel versenyt futva ér­kezik meg Fodor István. Itt van a lakókocsi, és a sátor is. Lámpát kell gyújtani, mire berendezkedünk. A bográcsban paprikáskrump­li rotyog, nehezen várjuk, hogy elkészüljön. S a szelvény? Reggel folytatjuk. Ebédre három ásónyom mélyen vagyunk. Aztán ki­kerül a negyedik is. Kezd alakja lenni, csak már len­ne benne valami. Arra sem sokat kell várni, koppan az ásó, valamin megcsúszik. Ide finomabb szerszám kell! Spakni, ecset. De már nem kezdődik meg a bon­tás. Világosan nem lehetne végezni vele, s így legalább a hajnali harmat sem tesz kárt a csontokban. A bográcsban lecsó. Csú­szik utána a savanyú, ho­moki bor. Napközben sza­porodtunk is. Egerből res­taurátor, Pestről még egy régészhallgató érkezett. (Egy már van Szegedről.) Vacsora után mindenki megcsodálja a Tejutat, a dagadó Holdat, aztán nyo­más a hálózsákba! Dermedten ébredünk. Bi­zony hűvös a sátor, külö­nösen ha se alja, se ajtaja nincs. A szelvényben aztán hamar átmelegszünk. Ebé­delni már úgy megyünk, hogy két kibontott sír is van. Csak — mint várható volt — már jártak előt­tünk. 1938-ban, cserkészek. Estig még három sír kerül elő, de ezek is feldúltak. Majd holnap! A csillagok­nak ezúttal már koránt sincs olyan sikerük: hideget jelentenek. Újabb szelvénybe fogunk, ötven méteres. A nap ku­bikolással telik. Aranylá­zam lohad, majd teljesen eltűnik. Marad: egy vízhó­lyag a tenyeremen. Végre egy ép sír! Gyerek­sír. Fülbevalóval, karperec­cel, s egy ezüst obulussal. A kibontást itt is a rajzo­lás, fényképezés követi, utána lehet felszedni a csontokat és a mellékletet, melyek megfelelő csomago­lás után a leletmentő lá­dákba kerülnek. A pénz meglepően jó állapotban van. Feliratát is ki lehet betűzni: Ladislaus Rex, vagyis László király, ö ve­rette. A kora: 900 év körü­li. A szelvények, s velük együtt a leletek napról nap­ra szaporodnak. Szombat estére már csak öten mara­dunk. Sátrat vasárnap délután bontunk. A két hét ered­ménye: több mint harminc sír, ékszerek, edények, s egyéb használati tárgyak És egy elhatározás: jövőre folytatjuk. Csendes Csaba KM 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents