Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 2. o Népművészeink Egyedül hatvan szoborral Első pillantásra igencsak meglepődtem: elköltözött volna a megadott címről? Egy félig bontott ház néz a nyíregyházi Körte utcára, ablakai kiszedve helyükről, a falak támasztva. A kapun félig levert zár, de az udvaron élet jelek: száradó gyerekholmi a kötélen, szőnyeget poroló fiatalasszony. — Horváth Vince bácsi? Ide tessék bemenni, abba a hátsó kis házba. Mint egy fecskefészek, úgy ragad a szoba-konyhás házikó az udvar hátsó sarkába. Egyetlen ablakán az üveg papírral födve. Kopottas ruhájú öregember lép ki a szobából, szemei egy kicsit megrebbennek az idegen láttán. — Tessék beljebb jönni, — mondja aztán, amikor bemutatkozom. — Éppen elmenni készültem. — A kezében tartott kalapot önkéntelen mozdulattal a fejébe nyomja, zavartan tessékel a szobába. — A KIK-hez akarok elmenni. Tetszik tudni, az éjjel valaki vagy valakik rámdörömböltek az udvarról. Már elővettem a kis faragófejszémet. .. Senki földje lett ez az udvar, amióta elmentek az első házban lakók, és kiszedték az ajtót-ablakot. Be- deszkázták ugyan, de a cigányok már ellopták róla. Most az jön be, aki akar... Egy kicsit félek. Szemei vörösek, gyulladtak, nehézkesen mozog. De beszéde élénk, különösen, amikor a múltra terelődik a szó. A postára is el akarok menni, feladni ezt a levelet Olaszországba. Nagyon régi kapcsolat fűz egy ottani asz- szonyhoz... 1918 nyara. Két tizennyolc éves fiatalember veti át magát a fogolytábor kerítésén, és bujkálva-félve nekivágnak az olasz mezőknek. Járvány pusztít a táborban, inkább a szökést kockáztatják, minthogy sok társuk kínos sorsára jussanak a tífusz miatt. Több olasz családnál is menedéket kapnak, segítenek ebben-ab- ban a ház körül. Az egyik faluban aztán megkérdezik a hóna alatt hegedűtokot szorongató fiatalembertől: mit hordoz? „Violino — mondja büszkén. — Én magam csináltam” — azzal előszedi a féltve őrzött hegedűt, és játszani kezd. A gazda bevezeti a hátsó udvar fészerébe: egy kis asztalosműhelybe. Ha már hegedűt tud csinálni, dolgozgasson ezekkel, biztos több hasznát veszik, mint ha trágyát hord. A szerszámok gazdáját, a parasztember öccsét talán egy magyar katona golyója terítette le a harcokban... És Horváth Vince dolgozni kezdett. Két szép ágyat készített a gazdának, támláira szüreti jeleneteket faragott — csudájára járt a kis falucska népe. Csak a falu másik asztalosa nem nézte jó szemmel. Jelentette a szökött hadifoglyokat a csendőrségen. Újabb bujkálás következett, egyszer még visszatértek ide — az ügyes kezű fiú elbúcsúzott az olasz kislánytól, aki naphosszat ült a háta mögött és nézte a formálódó emberalakokat a fában. Hazakerülése után sem feledte az alkalmi munkákon. Horváth Vince a népművészet mestere. zenélésen megélhetést kereső munka nélküli géplakatos az olasz lányt, jöttek-mentek a levelek. 1926-ban aztán felkerekedett. irány újra Olaszhon. De a tervezett házasság füstbe ment. Hiába keresett munkát, ott is milliószámra voltak munkanélküliek, akár idehaza. Meg aztán hat év kellett volna az olasz állam- polgárság megszerzéséhez... Hazatért. Később néhány levél jött Olaszországból: egyikben kisfiú képe, meg egy fekete férfié.— — Nemrég aztán írtam neki, kik élnek még azok közül, akiket megismertem — és újra levelezni kezdtünk. A hetvenkilenc éves öregember szemeibe fény költözik, amikor erről beszél, reménykedve hozzáteszi még: talán sikerül telefonon beszélniük, legutóbb azt írta az asszony, fel akarja hívni... • Egyedül van, nagyon egyedül. — Lakik itt az udvarban két idős asszony, hozzájuk járok esténként beszélgetni egy kicsit. Ha valami érdekes van, ők nézik a tévét, én meg üldögélek. Nagyon megromlott a szemem. Faragni sem tudok már annyit, mint régebben, nem sokáig bírom csinálni egyfolytában. A sarokban egy nagy, se- lyemernyős állólámpa alatt csomagolópapírral letakarva áll „Dankó Pista ravatala”. Mögötte fába faragott cigány, zenekar. Az apró alakok sutakedves mozdulataiból árad alkotójuk szomorú nosztalgiája, ezt sugallja a szekrény mellé támasztott kopott tokú nagybőgő is. Különösen kontraszt: egy csibészes képű nagy majom is ott kuporog talapzatán, ölében porontya... — Ezt csak úgy rajz nélkül faragtam ki. Általában lerajzolom, amit csinálni akarok, úgy kezdem a faragást. A falon oklevelek. „Horváth Vince a népművészet mestere”. első díj a megyei iparés népművészeti műkedvelők kiállításán, fotók azokról a kiállításokról, ahol megcsodálhattuk naiv bájú figuráit, végtelen egyszerűséget árasztó emberkéit, melyek diófából, cserfából keltek életre a ráncos barna kezek nyomán. Egy „gránátalmát" is őriz — az országos népművészeti kiállítás díját... — Több, mint hatvan szobrom van, egy kivételével mindet itt őrzöm. A szekrényben meg a sarokban. Ezért is félek ilyen egyedül. Most is hívtak a lányomék Pestre, menjek fel egy időre hozzájuk. De nem akarom itthagyni a szobraimat. Meg aztán — teszi hozzá lemondóan — jobb nekem már egyedül. Megszoktam. Megélni van miből, ösz- szesen 2343 forintot kapok egy hónapban, nyugdíjat meg a népművészet mestere címért. Ez nékem elég. Három éve kaptam a tanácstól ezt a kis lakást, ezzel se volna bajom, csak hát... Úgy hallottam, a többiek is elköltöznek az udvarból hamarosan. Teljesen magam maradok a télre? A rendben tartott kis lakás barátságos, a cserépkályha előtt odakészítve egy pár gyúj_ tós, mellette rossz lábosban szén. Az állótükör asztalkáján nagy táskarádió — az öregember egyetlen szórakozása. A kopott huzatú szék karjáh műanyag táska lóg, benne két kis szobrocska. — Ezt meg akarom mutatni most bent az ingatlankezelőnél, — mutatja büszkén. — Ezeket csináltam legutóbb Tudja — teszi hozzá reménykedő hangon — azt szeretném, ha lehetne egy kiállításom, ahol eladnám amit eddig készítettem. Ne legyenek itt bezárva. Eddig csak egy szobromat adtam el, Budapesten vették meg háromezer forintért. Nem is a pénz miatt aka rom — de had lássák másutt is... Meg azt szeretném, ha sikerülne még kifaragnom egy nagy szobrot. Kapok egy jó száraz almafát — egy asszony vinné a nyakában a kisgyerekét. Már megvan itt a fejemben az egész! Csak a szemem, az javulna meg. Elbúcsúzunk. A postára indul a szép emlékű olasz lányhoz írott levéllel. A valamikori kislány ma 76 éves nagymama. De — ezt vette ki leveléből a régi vőlegény — ő is magányosan pergeti napjait, mint Vincenzo, aki most frissítgeti fél évszázados olasztudását. Baktat a nyüzsgő járdán az öregember. Szatyrában két kis fafigura. Arcuk talán hasonlít néhány szüretelő olasz parasztéhoz, akik egy öregöreg ágy támlájáról néznek le hat évtizede... Tarnavölgyi György Üres a ház. Beállt az udvarra, hátra a kacsák ólja mellé. Téglákat ráki a kerekek alá. Nagyanyja jött először. A kertek felől totyogott, hátán szakadozott sátorlapban zöldet cipelt a jószágnak. — Meggyüttél? Az öregasszony odament az autó mellé, nézte, gyönyörködött benne, de nem nyúlt hozzá. — Üljön be — mondta a fiú. — Ilyen mocskosán? — Így hát. A rávalót is mocskosán kerestük. Az öregasszony pillanatig bizonytalankodott, majd a kilincshez nyúlt, de nem bírt vele. — így ni — magyarázta a fiú. Az öregasszony lerúgta papucsát, ügyetlenül beült, fejét az autó felső peremébe verte. — Nem templom ez — mutatót a levetett papucsra a fiú. — Ne beszélj. Meg kell takarítani az autót. — Csak üljön nyugodtan, arra van. Percig, ha az autóban feszengett az öregasszony. Utána hirtelen kiszállt. — Adok a kacsáknak — mondta mentegetőzve. Hallotta a kocsizörgést az utca felől, felismerte apja lovakat bíztató kiáltásait. A lovak felkaptattak az udvar emelkedőjén. Az anya leugrott, téglát tolt a kocsikerék mögé. Az apa nem szált le, komótosan villázta lefelé a frissen szedett babot, s közben pillantott csak az autó felé. — Mikor értél? — kérdezte a szekér mellé lépő fiától. — Az előbb. — Nem volt baj? — Nem. A fiú türelmetlen lett. — Jöjjön apám, nézze meg. — Nem szalad el. Tovább dobálta a babot, megszokott, belerögzött mozdulatokkal. Lent az anya igazgatta, kupozta a növekvő kazlat. Amikor az apa végzett, nem szállt le mindjárt. Felhajtott a lovakkal az udvar végébe, s csak felfelé jövet állt meg. — Jól megyen? — lépett az autó mellé. — Jól. Nem megy, repül. — Mennyit fizettél a kútnál a benzinért? — Kétszázötvenhetet. — Nem számít, csak jó legyen. Anyja a padlásfeljáró felől jött. Eossz szőnyeget hozott. — A lábak alá — mondta, s nyitotta az autót. — Elkopik hamar a padlószőnyeg ... — Hagyja azt a csúfságot — szólt rá a fiú. — Lehet, hogy csúfság, de a lábak alá jó. A fiú vitatkozni _akart. — Halgass — mordult rá az apa —, igaza van anyádnak. Meg kell takarítani az autót, nem dobták utánunk az árát. Vacsoránál remegett a fiú keze. — Elmennék este — törte meg a csendet. — Hova? — nézett rá az apa. — Járni egyet. Elviszem magukat is. — Ne menj most, fiam. Este van. Az öregasszony közbekérdezett: — Hol a nagy neylon? — A padláson. Hátul, a gabonánál. A nagymama kiment. — Betakartam — mondta később. A fiú az autóhoz indult. Otromba neylon égtelenkedett rajta, széleit téglák fogták le. Tetején hosszú madzag volt átvetve, két végén egész téglával. — A szél ellen, — magyarázta az öregasszony. A fiú nem szólt. — Holnap elmegyünk Szántóra, megmutatjuk Jani sógoréknak — mondta lefekvés előtt az apa. Csend borult rájuk. Reggel ünneplőbe öltöztek, készülődtek. Az autónál álltak, a fiú elsápadt. — Nézzék —, kiáltott, s a kerekekre mutatott. — A hétszentségit —, tört ki az apából, s tehetetlen dühében belerúgott a körbeha. sított autókerékbe. Varga S. József S zázhúszezer forint hevert az asztalon. — Ötszáz, ezer, ezerötszáz... — mormogta maga elé ifjabb Kovács István. Az anyja figyelte. — Megvan? — kérdezte. — Meg. A nagymama éjszakára szalmazsákba tette a pénzt. Ifjabb Kovács István nem tudott elaludni. Arra gondolt; milyen különös, hogy az el- hult évek munkáját, fáradságát most ott őrzik testet öltve nagyanyjának szalmazsákjában. Ott lapul apjának sok évi kocsissága, anyjának ezeregy gyalogmunkában töltött napja, s a téeszen kívül ott van az otthoni munka. Ott lapulnak a leadott bikák, hízott disznók, este, reggel szállított kanna tejek, vérforraló melegben végzett szénagyűjtések, bőrt nyúzó kukoricaszedések, szemet kápráztató babszedések, szüretek, illatozó borok, tojások, gágogó, hápogó, csipogó baromfiak. Minden ott van eggyé olvadva, egymáshoz igazodva, megbékélve, közömbösen és élettelenül. Ifjabb Kovács István, miután végiggondolta mindezt, hallgatózni kezdett. Lelkét tette volna rá, hogy nagyanyja nem alszik, figyel, hallgat, nyitott szemmel bámul az éjszakába és gondolkodik. De min, ötlött fel benne. Választ nem tudott rá adni. úgy vélte, az öregasszony képzeletében talán ő motoszkál. ahogy csillogó-villogó autóval végig, hajt a falun, megnézik az emberek, intenek neki, s miután elment, háta mögött összesúgnak, szemükben kigyullad az irigység fénye. Hajnalban indult a vonat. — Vigyázz rá, mint a szemed világára — mondta búcsúzóul az anya, de a pénz szót gondosan elhallgatta, ne hallhassa más. Az úton végig attól félt, hátha kisiklik a vonat, s ő meghal vagy eszméletét veszti, és akkor kinek a kezébe jut a pénz. A Déliben szált ki, taxiba ült. A Petróleum-kikötőbe — mondta a pilótának. Kint jártak az ipartelepen gyárakat, üzemeket hagytak maguk mögött. — Használják szerencsével a kocsit — köszönt el a taxis, s külön zsebbe tetté a borravalót. A pénztárosnő gépiesen számolt. A nő, aki mikrofonon hívta, több papírlapot csúsztatott elé. Ifjabb Kovács gépiesen írt. Az egyik papíron megakadt a szeme. — Ezt nem írom alá. Még nem láttam az autót, honnan tudjam, hogy műszakilag hibátlan állapotban veszem-e át? — Amennyiben nem írja alá — felelte a nő — minden papírját visszaadom. — Tessék megérteni, nem vihetek haza rossz autót ennyi pénzért... — Amennyiben nem írja alá, minden papírját visszaadom. — Ötévi munka? Megnézném előbb, mit adnak érte. — Amennyiben nem írja alá, minden papírját visszaadom — emelte fel hangját a nő. — Legyen — adta meg magát ifjabb Kovács. Minden gyorsan ment. Hangosbemondón a kocsitároló elé hívták. Felvillant benne az otthoni parancs: csak fehéret, más színűt ne! Odavágta magát a szélső fehérhez, s tapodtat sem lépett. Szemüveges férfi szólította meg: — Rendben? — Igen. — Tessék aláírni, a kocsit lemossák, utána átveheti. A fiú lépésben hajtott a legközelebbi benzinkútig. Tapogatta, ismergette a gépet. Magába szívta jellegzetesen új szagát. Falujuk határában megállt, zsebkendőjével törölgette az ablakokat, a nikkelezett részeket, s erőlködve igyekezett lefújni az autó tetejére rakódott port. Bosszantotta, hogy nem figyelnek fel rá. nyomta a kürtöt, integetett — hiába. Mintha nem is új autóban látnák. • Nagyapjával találkozott. — Ez az a dragacs? — kérdezte az öreg a szénásszekér tetejéről. — Ez papa. Szép? — Szép. — Jöjjön, viszem egyet. — És a lovak? Azokat is beültetjük talán? Menj csak. Az U1 Ilii KM
