Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 2. Sóstó tovább lépett Az érem művészei MEGYÉNK TÁJAIN LASKOD A SÓSTÓI MUVÉSZTELEP zárókiállítása a a képzőművészeti világhét rendezvényeinek sorába tartozik. Az ez évi munkájáról ad számot — rendhagyó módon. Rendhagyó módon, mert a sokévi gyakorlat után ez alkalommal nem festők népesítették be a művésztelepet, nem az ő képeik, rajzaik láthatók a falakon, hanem éremművészek kaptak meghívást, az ő érmeiket, plakettjeiket látjuk a tárlókban bronzba öntve. És ha csak a mennyiséget tekintjük, meg azt, hogy minden mű nemes anyagban került kiállításra — elismeréssel adózhatunk e teljesítmény láttán. De ettől fontosabb dolog történt itt a művésztelepen szeptemberben. A város magára vállalt egy kezdeményezést, amilyen még nem volt Magyarországon, de úgy tudom, hogy más országokban sem. A magyarországi művésztelepek — azok is, amelyek nemzetközi jellegűek — ez ideig festőket, grafikusokat hívtak meg közös táborozásra, nyugodt, zavartalan alkotómunkára. Voltak és vannak is más jellegű művésztelepek, mint például a siklósi kerá- miaszinpozium, vagy a villányi szobrász-, nagyatádi fa- szobrásztelep, de éremművészek első alkalommal gyűltek össze művésztelepen és a ki- lállított munkák láttán nyugodt szívvel mondhatjuk, a kísérlet sikeresnek, eredményesnek bizonyult. Nyíregyháza, a festészeti hagyományú Nyíregyháza jogos büszkeséggel adhatja tovább a magyar képzőművészetnek az éremművészeti szimpózium gondolatát és gyakorlatát — méltó a folytatásra. Ennek bizonyítéka 10 éremművész mostani közös kiállítása, öt külföldi és öt magyar művész kapott meghívást a művésztelepre. Nem feladatom a kiállítást nagyító alá venni, részletesen és pontosan elemezni, értékelni. Azt talán elvégzik — legalábbis jó lenne, ha elvégeznék — arra hivatottabb műbírálók, művészeti írók. Jó lenne, mert a magam megítélése szerint e kiállítás magas színvonala megérdemelné. A KÜLFÖLDRŐL JÖTT VENDÉGMŰVÉSZEK — itt kiállított munkáik alapján feltételezhetjük — hazájukban ismert és elismert művészek. A magyar művészek — s ezt feltételezés nélkül is elmondhatjuk, hiszen ismerjük őket — még a legfiatalabbak is, a szakmában megbecsült, országos és nemzetközi kiállításokon részt vevő művészek. A magyar művészek szinte lemérhetően legjobb önmagukat adták ezen a kiállításon. Itt született és itt bemutatott munkáik — érzésem szerint — eddigi munkásságuk legjobbjaihoz tartoznak. S ha ez így van nálunk, következésképp így van, így kell legyen külföldi vendégeinknél is. Külön értéke ennek a kiállításnak — gondolom a nyírségiek jólesően egyetértenek velem —, hogy a hely szelleme mennyire megragadta és kitűnő művek alkotására ösztönözte a művészeket. A magyaroknál ez természetes lehet, bár kellemes meglepetést ők is okoztak, külföldi művészeinknél megható és egy-egy telitalálatnál már megrendítő és elgondolkodtató, mennyire saját érzéseinket képesek megfogalmazni. EMBEREK, MŰVÉSZEK TALÁLKOZTAK és találtak egymásra és egymás kezét megfogva már népeik élete, sorsa hullámzott rajtuk keresztül azonos hullámhosszon érezve, gondolkodva. Itt jöhettek létre ezek a költői remeklések, így születhettek meg a népek barátságának, egymásra utaltságának jegyében az éremművészet gyöngyszemei. Ami az irodalomban a vers. a líra, az a szobrászatban legtöbbnyire az éremművészet. Ilyen elmélyülő, befelé forduló, tűnődő lírikus a szovjet Valentyin Kicsetkov, akinek op-artos Vasarely-érmei sem mentesek az érzelemtől, de csodálatos szakmai tudása csak eszköz ahhoz, hogy érzelmei, kissé borongós lírája felízzon magyar témájú érmein, vagy felesége finom portréján. Éva Havelkova is mindent tud, amit a szakmában tudni kell. Mélyértelmű szimbólumrendszer jellemzi legtöbb érmét, titkokat faggat és titkokat tud meg az emberről. Tud keményen, szigorúan fogalmazni, de tud festőién feloldódni például a reneszánsz ihletettségű gyermekek mintázásán. Edward Go- rol lenyűgöző szakmai tudásával és testvéri lengyel gesztussal Kodály portréját mintázta meg. Nikolov bolgár éremművész is Gorolhoz hasonlóan megörvendeztet bennünket egy nagy magyarnak — Kossuth Lajosnak portréjával. A gyümölcs — egy kicsit Nyírség jelképe — szinte minden alkotónál megjelenik. Nikolov eltűnődik, eljátszik az almával. Amit megalkotott belőle, abból fanyar életbölcsességre következtethetünk. Radoch érmeit nevezhetném úgy is, hogy változatok egy témára. A téma Nyíregyháza, s ennek megfogalmazását bájos humor és okos, intellektuális magatartás jellemzi. Hadik Magda Krúdyra való emlékezése maradandó értékű műveket hozott létre. Krúdy kicsit szomorkás, fáty- las nyíri világa, tűnt szépségek elsüllyedt világa csodálatosan ott hullámzik Hadik Magda plakettjein. Váci Mihályra drámai erejű érmekkel emlékezik. Sü- mekhy Sarolta érmeinek nagy része is nyíregyházi ihletettségű. Fegyelmezetten, feszesen és szellemesen komponált érmein itt is átsüt az érzelem. A kitűnő felkészültségű ötvösművész szerencsés találkozása ez a sorozat az éremművészettel. Szabó Gábor itteni sorozata a legjobb Szabó Gábort vetíti elénk. E környék nagyjairól készített sorozata: például Krúdy, Bessenyei, Kölcsey a legjobb éremportrék közé tartoznak. Külön kiemelem a frissen, játékosan mintázott nagyszerű Andersen-érmet. A fiatalabb generációhoz tartozó Fritz Mihály bravúros vonalvezetésű, kalligrafikus érmei, portréi és Körösényi Tamás nagy formakultúrájú művei egyenrangúan csatlakoznak az előbb felsorolt művekhez és új, friss színekkel gazdagítják a kiállítást. ÖSSZEGEZVE A MŰVÉSZ- TELEP MUNKÁJÁT: valami elindult innen, Nyíregyházáról; az éremművészeti szimpózium gondolata és most- már mondhatjuk gyakorlata, amely már a közeljövőben hatással lehet az egész magyar éremművészetre és talán nemzetközileg is felhasználhatók az itteni tapasztalatok. Köszönet illeti a várost, a párt- és állami szerveket, amiért e jó gondolatot megértve, felkarolták, segítették és magukévá tették az érem- szimpozium ügyét és ez alkalomra otthont adtak számára. Ügy érzem megérte. És gratulálok a művészeknek, a lelkiismeretes jó munkáért és együttműködésért, melynek gyümölcse a szép éremművészeti kiállítás. Csohány Kálmán, a Magyar Képzőművészek Szövetségének alelnöke BEREGSURÄNY, TANÁCSHAZA (Soltész Albert rajza) H a felemelnénk a megyet és középen felfüggesztve, egyensúlyban tartanánk, az ujjunk mindenképpen Laskod közelében lenne. Talán billenne egy kicsit és a község mintegy háromezer katasztrális hold területű határát átszelő, gyorsléptű „patakocska” irányt változtatva, kelet felé folyna. De hol van az óriás. Csak a mesében. Sok laskodi valóság is már csak az emlékekben él, írásos hagyaték vajmi kevés maradt az utókorra. Még a keserű cselédsors is szinte feledésbe merül már a modern családi házakban. A legöregebb laskodi emberek sem emlékezhetnek arra, hogy annak idején ez a sivóhomokkal megáldott, tipikusan nyírségi hangulatot idéző település Szat- már vármegyéhez tartozott. Aztán a földvár. Hiába érdeklődtem úton-útfélen. Csak emlék már az idősebb generáció számára is. Ügy, ahogy apáiktól, nagyapáiktól hallották. Már maguk sem hiszik. Traktorok húznak régen széles és mély barázdákat ott, ahol mondják: a Kastély dűlőben. A név nem véletlen. A gépek nyomán most is találni cserepeket, téglatörmelékeket. Fel is fedeztek ott valami pincefolyosót még a régi cselédvilágban. Néhányan vittek is el a téglából, de az uraság — Jármy Béla — megtiltotta. A szájhagyomány azt tartja, hogy a földvár valamikor a vajai vár külső védelmét szolgálta, s a két erősséget alagút is összekötötte. Cselédek faluja volt a felszabadulás előtt Laskod. Egy-egy családban négyen, öten, még a gyerekek is. Feudális állapotok uralkodtak itt még a negyvenes évek elején is: a taksások úrdolgába jártak, a cselédnek már kommenciót mértek, de két gyereknek csak egyet! A nagy családnak örült a föld- birtokos, mert ingyen jutott egy munkaerőhöz. Napszámba a felnőtt nyolcvan fillért kereshetett egy „látástól vakulásig” tartó műszakban, a gyerek csak 30—40 fillért. A falu földbirtokosai: Okolicsányi, Tég- lássy és a Jármyak, később Felbermann és az Okolicsányit felváltó Rochlitz, nem csak a falu határát, hanem a település házait is uralták. A falu határából csak Szécsi István tudott magáénak 16 holdat és a három Szilágyi testvér rendelkezett még földdel. Majdnem ezer ember cselédkenyéren élt. Az akkori írástudatlanságról nincs pontos adat, de még a negyvenes években is divatos robotnyilvántartó adminisztráció, a rovátka, beszédes bizonyítéka az akkori állapotoknak. Ez az adminisztráció hetenként egyszer, vasárnap reggel „működött”. Két egyforma léc volt, az egyik a földbirtokosnál, a másik a munkába járónál. A bejegyzés úgy történt, hogy a két lécet az uraság egymás mellé tette és késsel, egyszerre mindkettőre rovátkát vágott. Ezzel a nyugtával és ellennyugtával ismerte el a munkában töltött napokat. A Kossuth utca 78. szám alatti lakásában Éles Miklós nyugdíjast faggatom. Nem véletlen, hogy ő is a cselédek faluját említi. A most saját tulajdonát jelentő kertes családi ház helyén is cselédlakás volt. A na- gyobbikban nyolc család egy-egy szobában, közös pitvarban. S minden családban sok gyerek. Ezek egyikében lakott szüleivel és hat testvérével Éles Miklós is. Volt az udvaron még egy kétszobás cselédlakás is, két másik családnak. Legalább ötven gyerek egy udvaron. Se kút, se árnyékszék. Felszabadulás után a cselédlakásokat szétszedték és mindenki épített saját magának. Élesék is. Persze, hol van már az is. Bontották, bővítették, korszerűsítették. Csak a hátsó fal alapja, meg egy tűzfalgerenda maradt meg a már kétszobás, összkomfortos lakásban. Hét gyereket neveltek itt fel. Hat lány, egy fiú. Miklós megnősült, öt lány már férjhez ment. A családalapítók nagyobbik része saját lakásban lakik. Éva, a legkisebb van még otthon. Kisvárdán dolgozik, ápolónő a kórházban, de tovább tanul. A többiek? Szakács, tsz-tag, művezető, pénzügyi előadó, óvónő. Van, aki Laskodon maradt, s aki jobbnak vélte másutt a megélhetést. Egy negyven évvel ezelőtti statisztika szerint Laskodnak akkor valamivel több, mint ezer lakosa volt. Ma is alig haladja meg az ezerötszázat. Pedig a gyerekáldás itt az átlagosnál is nagyobb volt. A nagy gyermekhalandóság mellett is nagy volt az elvándorlás, hiszen a községnek még csak közelében sem volt ipar. Az egyetlen szakma, ami mégis vonzotta a fiatalokat — a kovácsmesterség. Talán azért is, mert a nagy szaktekintély, Bárdi János kovács kisiparos jól keresett és független volt. Még az uradalmi lovak alá is ő tett patkót. Mesterlevele 1913-ban kelt, ez volt a legrégibb a megyében. Több, mint egy tucat fiatal lett segéddé a keze alatt, közöttük fia — szintén János. Az idősebb Bárdi már nem él. Fia folytatta a mesterséget — legutóbb a ra- mocsaházi termelőszövetkezetben — de most táppénzen van. Sajnálkozik: lehet, nem is gyakorolhatja tovább ezt a szívéhez nőtt szakmát. Ujján számolgatja, hányán vannak még kovácsok a faluban. Valamikor országos hírű is volt a laskodi Vorosilov Termelőszövetkezet. Virágzó kertészetével, már termő 142 hektáros gyümölcsösével nem volt szégyenére az egyesülésnek. A petnenáziakkal való házasság után ugyanis Egy Akarat a neve. Hogy aztán hogyan jobb, vagy nem, arról megoszlanak a vélemények. A tény viszont tény. A tagok zöme továbbra is egyre jobban az asszonyok közül van. A férfiak inkább eljárnak. Az állami gazdaságba, a nyíregyházi gumigyárba, az építőiparba és a legtöbb — s közöttük egyre több a nő is — az Egyesült Izzóba, Kisvárdára. Hogy miért? Többen is mondják: dolgozzon a gép. A termelőszövetkezetben viszont csökkent a dohányültetvény területe, kevesebb gondot fordítanak a munkaigényes zöldségkertészetre. S hogy mi lesz az egyre nagyobb termést adó almással? Az még a jövő titka. Napközben csendes a falu. A felnőttek munkában, a gyerekek már az iskolában. A tanácsházán sem nagy a nyüzsgés. Egyedül is győzi a tennivalókat — már ami a hatáskörébe tartozik — Szabó Julianna hivatalsegéd. Tőle tudom, hogy a tanácselnök és a titkár felváltva jár el hetenként kétszer ide fogadónapot tartani. A közös tanács székhelye ugyanis Petneháza. Nem nagy ügyek, meggyőzik így is. A nagy tennivalókra kevés a pénz. Az utóbbi években bizony nem sokra tellett. Készült egy mélyfúrású kút, nqrpi járda és villanyhálózat-bővítés a közvilágítás miatt, aztán a belvízrendezés. Ami mindig téma: az út. A községben és Petneházáig ugyanis csak ma- kadám út van, s Kisvárdára — Nyírtass felé — csak földúton lehet menni. Igaz, közelebb és jobb is az út Petneháza felé, mert onnan már pormentes. Autóbuszjárat is van a munkába járáshoz, bevásárláshoz. Akár Kisvárdára, akár Baktára. Néhány adat, hogy mennyire is futja a laskodi állampolgároknak: a takarékbetét az utóbbi tíz év alatt ötszörösére növekedett. (Bár ennek van egy kis szépséghibája, mert — általában az idősebbek — eladják az értékes állatokat, s a kamat, bizony nem hoz — például — tejet. Legalábbis annak, aki beteszi.) Évente tíz, tizenöt új lakás épül és évek óta csak fürdőszobás. Alig van már régi épület a faluban. Ásott kútból már nemigen isznak. Fúrott kút van a legtöbb háznál, vagy közösen oldják meg az egészséges vízellátást, hiszen villany minden lakásban van. Kétszázharminckét lévé, majdnem ugyanannyi bejelentett rádió és 120 előfizetője van a Népszabadságnak. A két fűszerbolt forgalmát viszont „lepipálja” az egyetlen italbolt. Igaz egyéb szórakozás nem gyakran akad. A mozi hetenként egyszer játszik, de szinte mindig zsúfolt. A kultúrházban esetenként előadást tartanak, vagy bált rendeznek. S mégsem áll meg a fejlődés ritmusa. A iiatalok megtalálják a megoldást: máshol alapozzák meg a jövőt, ötvennél is többen tanulnak például középfokon. Felső fokon tíz fiatal szerzi a tudást és szinte hihetetlenül sok a szakmát keresők száma: több. mint százan járnak ipari szakmunkás- képzőbe. A falu közepén, majdcsak a főutca kövére lép a falu egyetlen temploma. Aprócska termetével lassan elvész a sorra épülő új házak között. Akkor ilyet kaptak a gazdag uraságoktól. Tóth Árpád
