Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1977. október 16. ^

A

mikor a szülők felnevelik a gyerekeket, a tennivalók nehezén túlestek, egy szép napon a család megfogyatkozik. A felnövekedett gyerekek kilépnek a családi körből. S ott, ahol azelőtt nyüzsgő elevenség honolt, mind nagyobb lesz a csend, összeszűkül az élet, elapadnak a házi tennivalók. Sok felnőttnél értelmét veszíti ilyenkor az élet, szorongás, a magányosság félelme veszi őket körül. Pedig a családi lég kör megritkulása csak átmenet. A katonafiú leszerel, az egyetemista, főiskolás diák végez. Valamelyik gyermek hazatér, házastársat hoz, unokák születnek, s ha nem is egy fedél alatt laknak, de azonos településen, szükségük lesz a segítőkész nagyszülőkre. A szűkebb kör idővel kitágul, új emberekkel népesül be a család.

— őszintén szembe kell nézni az átmeneti időszakkal. Nem szabad megadnia magát az embernek. A magány ellen is csak úgy lehet védekezni, ha ebben is megkeressük a jót. — Kalmár László. né, a nyíregyházi háziipari szövetkezet bérszámfejtője tapasztalatból tudja, amit az előbbiekben vallott, ő kétszer marad egyedül. Először, amikor férje hibájából Kimondták a válást. Bár ezután egy sokkal nyugalmasabb légkör vette körül. Fiával hosszú ideig Újfehértón lakott, majd az utóbbi két évben Nyíregyházára költöztek, albérletbe. Néhány hónappal ezelőtt kapta meg lakását. Közben fia megnősült, majd bevonult katonának — ekkor kezdődött magányosságának második szakasza.

— A család nagyon összetart. Bár a menyem Ibrány- ban lakik most is, hogy a fiam katona, de nincs olyan hét, hogy meg ne látogasson, gyakran tölt nálam hosszabb időt. Barátnőként megosztjuk gondolatainkat. Nem érzem egyedül magamat. Szabad időm bőségesen van, de unalomról nem panaszkodhatom. Megragadom az alkalmat, hogy amire korábban a gyereknevelés miatt kevesebb időm jutott, most kipótoljam. Színházba, moziba járok. Nyáron szabad időm javát a strandon töltöm, télen a fedett uszodát látogatom. Idő jut a kézimunkázásra, kötésre, horgolásra. Az unalom számomra ismeretlen.

Szabadságát már jó előre tervezgeti minden évben. Legtöbbször üdülni megy, ilyenkor mindig megtalálja a társaságát, a magányosság oldószerét.

— Ügy érzem, hamar tudok az emberekkel kapcsolatot teremteni, és ez szerintem a magánynak a legjobb ellenszere. Akinek beszűkült az élete, netán szétszóródott a családja, megritkult körülötte a levegő, mélyebb lélegzetet vehet, ha sikerül mások életébe belefolynia. Ismerőseim között vannak, akik magányukban egyszerűen nem tudnak mihez kezdeni. Nyugtalanok, bánatosak, mert fiúk megnősült, vagy a lányuk férjhez ment. Én számoltam ezzel, erre időben felkészültem. Talán ennek köszönhetem, hogy számomra az egyedüllét nem nyomasztó. Sőt, úgy érzem, többen lettünk és leszünk, hiszen januárban unokám születik. Már készítem, horgolom a ruhácskáit.

— Elégedett vagyok a sorsommal, de sokat foglalkoztat a másoké, akiknek társaság híján elviselhetetlen a magány. Nyíregyházán is sokan vannak ilyenek. Segítene rajtuk, ha itt is megalakulna a magányosok klubja, ahová szívesen elmennének azok is. akik egyébként szórakozóhelyre — az előítéletek miatt — nem mernek elmenni.

A gyerekek kirepülése a családból tulajdonképpen csak átmeneti változást jelent. Hiszen a beszűkülést a sokasodás kora váltja fel. A szűkebb

kör új emberekkel népesül be.

KRASZNAVÖLGYI IST- VÁNNÉ, a Nyíregyházi Dohányfermentálógyár munkásasszonyt két gyermeket nevelt. Elmesélte, hogy három hónapig nagyon sokat sírt, gyakran látták a munkahelyén is könnyes szemmel, amikor fia bevonult katonának. Szerette volna, ha mindig mellette marad. Nehéz volt elviselnie az átmeneti időszakot, de tudomásul vette, hiszen mások is küszködtek hasonló érzésekkel, és kigyógyultak belőle.

— Amikor férjhez ment a lányom, nem volt ilyen lelki- tusám. Valószínűleg a szerencsés körülménynek köszönhettem. Ök ugyanis jelenleg is egy fedél alatt élnek velünk. Mozgalmasabb lett a mi életünk is. A fiatalok, az unokák nyüzsgése, kedvessége talán felülmúl minden korábbi családi örömet. Boldog emberek vagyunk a férjemmel, mert legalább az egyik gyermekünk velünk van. Minden szülő szereti ugyanis látni gyermeke boldogságát, és ezzel együtt örülni. Mi ebben látjuk életünk további szakaszának értelmét. Céltalanság, unalom — ez a fogalom ismeretlen előttünk. Családunk kibővült, nincs különbség gyermekeink, menyünk és ve- jünk között, egyformán szeretjük őket, így egész a család. Fiam, amint leszerelt, megnősült. Nem laknak ugyan velünk, de mindennap találkozunk. Hazajönnek, mintha az igazi otthon mégiscsak a szülői ház lenne. Hogy mit csinálok szabad időmben? Ha van egyáltalán! Amikor a gyárból hazamegyek, mozgalmas, lüktető élet vesz körül. Én ápolom idős szüléimét is. Mert ők sem maradtak magukra. így nálunk egy fedél alatt él nagy megértésben három generáció.

A szülők magukra maradása bizony sokszor belső nyugtalanságot, lehangoltságot okoz. Sok múlik azon, kik miként tudnak úrrá lenni a megváltozott körülményeken. Mennyire sikerül magukat erre felkészíteni. Sokat tehet ilyen esetben a kisebb közösség, a munkahelyi kollektíva

is. Jó légkörben a legfásul- tabb asszony se számolja évekkel előbb a napokat a nyugdíjba vonulásáig, hanem kedvvel, örömmel végzi munkáját.

levelet kapunk. Főzés közben is, mintha csodát vártam volna, szemem az utcán volt, vártam, hogy hazajönnek a gyerekek. Idővel a vízióim is elmúltak, ha netán hasonló külsejű fiatalembert láttam, egy pillanatra fiaimat képzeltem magam elé. E nehézségeken azonban átsegített a család, a kiegyensúlyozott légkör és nem utolsósorban a jó munkahelyi közösség. Tulajdonképpen nem is fogyatkozott meg a család. Hétvégeken majdnem mindig együtt voltunk, s akkor olyan volt a lakásunk — jó értelemben — mint egy felbojdult méhkas. Csítítani kellett a lányokat, fiúkat, mert bérházban lakunk, legyenek hát tekintettel másokra is. Titokban pedig szívből örültem a vidámságnak, a nagy megértésnek, az

BÉNKEI ISTVÁNNÉ, a Nyíregyházi Dohányfermentálógyár betanított munkásnője ilyen közösségre talált. Jó kedélyű, szorgalmas, megértő munkatársai felvidították a legválságosabb időszakában is. Nem tagadja ugyanis: ki- kiszökkent a könny a szeméből, amikor csend volt a házban, amikor a három lány elhagyta a családi tűzhelyet, férjhez mentek. Szerencsére csak a kezdetben érezte magát rendkívül magányosnak. De most is szorongás fogja el, ha rágondol: fia is nemsokára bevonul katonának. Pedig tudja, a fiúknak ez jót tesz, szükségük van rá — jegyezte meg beszélgetés közben, mintha ezzel is vigasztalta volna magát.

— Nagyon fog hiányozni, de ha nem viszik messzire, gyakran láthatom majd. Szerencsések vagyunk viszont, hogy lányaink itt laknak Nyíregyházán. Ennek köszönhetjük, hogy a magányosság érzése nem ért utol bennünket. Érezzük, hogy a gyerekeknek még most is szükségük van ránk. Unokáinkat gyakran gondjainkra bízzák. A szülő egyébként se tud elszakadni a gyerekektől, gondjaikat, problémáikat, netán kudarcaikat épp úgy átélik, mintha sajátjuk lenne. De az örömökben is osztoznak. Egyik lányom a közelmúltban Spanyolországba utazott a Volán táncegyüttesével. Gondolatban vele voltunk az indulástól a hazaérkezésig. Izgultunk, hogy az úton ne essék baja és szurkoltunk az együttes sikeréért. Ilyen helyzetben igazán nincs időnk töprengeni a magányosságon, ami tulajdonképpen nincs is.

— Férjemmel, ha tehetjük, kimegyünk a sóstóhegyi telkünkre, ez a kikapcsolódás, a pihenés, és nyáron a nagy családi összejövetelek színhelye. S ha ilyenkor végignézünk a kibővült családon, eszünkbe jut: nem volt könnyű a gyermekeket felnevelni, de nekünk mégis csak több öröm jutott az életben.

— Soha nem volt teher a nagy család. Nem mondhatom, hű de sokat dolgoztam. Nem voltam soha agyonterhelve — vallotta rendkívül szerényen Dömötör Elekné, a városi rendelőintézet laboratóriumának csoportvezető asz- szisztense, aki felelősségteljes beosztása, és jelentős társadalmi munkája mellett négy gyermek édesanyja. Az okosan szervezett családi rendben — ahol mindenkinek megvan a maga feladata, ahol a gondokat a gyerekekkel is megosztják, ahol nincs és nem is volt vasfegyelem, ahol a családi ünnepek, együttlétek mindig mindenki számára emlékezetesek maradnak — egy olyan atmoszféra teremtődött, amely már most is láttatja: ha a gyerekek ki is lépnek a családi körből, ha egy szép napon megfogyatkozik is a család, a gyerekekben élő élmények, a szülőtisztelet és szeretet mindig visszahozza őket a szülői házba.

— A mi családunkban minden korosztály képviselve van. Két fiúnk egyetemista, az egyik ötödéves orvostanhallgató, a másik a Veszprémi Vegyipari Egyetemen tanul, van egy harmadik gimnazista, és egy hatodik általánosba járó leányunk. Eddig úgy éltünk, mint a többi családok. Voltak gondjaink és sok-sok örömünk, s ezek a gondokat is mindig széppé tették. Nem volt nálunk sem könnyű időszak, amikor fiaink egyetemre kerültek. Én az első hetekben folyton az ablakot lestem és dobogó szívvel vártam a postást, hátha

őszinte testvéri szeretetnek.

— Fiaink lassan kikerülnek az egyetemről, a kisebbik Nyíregyházán, a gumigyárban szeretne elhelyezkedni, tehát majdnem biztos, hogy ő a közelünkben lesz. De egyébkent sem jelenti az életbe való kilépésünk azt, hogy az eddig oly összetartozó családból ezek után ők kiválnak. Családunk népesebb lesz, leendő társaikat úgy választották meg, hogy máris családunk szeretett tagjaivá váltak.

— Férjemmel mindig úgy éreztük, hogyha értelmetlen szigorúsággal a gyerekeket

DÖMÖTÖR ELEKNÉ: „...leendő társaikat úgy választották meg, hogy máris családunk szeretett tagjaivá váltak...”

KM

KALMAR LASZLÓNÉ: „...őszintén szembe kell nézni az átmeneti időszakkal...”

KRASZNAVÖLGYI ISTVÁNNÉ: „...nálunk egy fedél alatt él, nagy megértésben három generáció ...”

BENKEI ISTVÁNNÉ: „...nekünk mégis csak több öröm jutott az életben ...”

zárkózottá, visszahúzódóvá tennénk, s ha akaratunkat rájuk erőszakolnánk, idővel a terhűkre lennénk. Ügy érezzük, sikerült ettől megóvni magunkat és a gyermekeinket. Örülünk, hogy e népes család még népesebb lesz, és az összetartó erő sem csökken. Mi lehet a szülőknek a legnagyobb öröm, ha nem az, amikor látják, hogy gyermekeik szakmai és egyéni életükben boldogok! Nem akarjuk őket a továbbiakban sem befolyásolni, akaratunkat rájuk erőszakolni, önállóak, maguk alakítják az életüket, ahogyan azt ők elképzelik.

— Mi „öregek” pedig új terveket szövünk. Tanulni szeretnénk, továbbképezni magunkat. Nagyon eseményes évek várnak még ránk...

S

okan nehezen viselik el a családi légkör változását, s aki valóban megadja magát és átadja a szorongásnak, az eleve védtelenül indul az új korszak felé. Aki viszont megőrzi belső harmóniáját, az sértetlenül éli át a legszűkebb környezet változását. igaz, sértetlenül, de nem megrázkódtatás nélkül.

Szöveg: Soltész Agnes Képek: Hammel József