Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 16. ^ Zichy Mihály S zázötven éve, 1827 októberében született a Somogy megyei Zala községben Zichy Mihály. A reformkor forradalom előtti Pestjére került nyíltszemű fiú pályája iránt elhivatottságát hamar felismeri, és szívósan ellenszegül a családi tradíciónak, amely belőle is megyei hivatalnokot akar faragni. A város telve volt az új értelmiséggel, haladókkal, akik már széliében lázasan tárgyalták, az európai polgári demokrácia új eszményeit, s a nemzeti függetlenség kivívásának nagy szükségét. Művészi fejlődésének útjára bécsi mestere, Waldmüller terelte. Új mestere az akadé- mizmussal szemben vívott harcában az élő természet hű tükrözését vallotta a festészet feladatául. Megerősítette Zi- chyt abban a hajlamában, hogy a képnek gondolatot kell kifejeznie. Zichy Mihály már első képével, a „Mentőcsó- nak”-kal a francia romantika bátor hangját üti meg. E kép — amelyhez rokon törekvést hiába keresünk a magyar festészet történetében — hatalmas sikerét annak köszönhette, hogy az átélés benső- ségét, megrendítő igazságai éreztetni tudta a tömegekkel. Ezt a Géricault és Delacroix felé mutató erőteljes kezdetet egy „szerencsés” véletlen tereli más irányba: Waldmüller tanácsára elvállalja az orosz cár unokahugának tanítását. Zichy útravalóul magával vitte Szentpétervárra a családi házban szerzett humanista műveltségét és forradal- miságát. A francia forradalomban születő „emberi jogok” érvényesítése: ez Zichy zsinórmértéke. Az ember szabadon és egyenlő jogokkal születik és ilyen is marad. Ezt a felfogását a cári udvar légkörében, az udvari festő robotmunkája közepette is megőrzi, amit ebben az időben készült rajzai, a „Szibériai fogoly”, a „Szörnyű viszontlátás” és politikai karikatúrái bizonyítanak. I. Miklós cárnak nyíltan tagadja meg 1849-ben a Zichy nevű császári biztossal való bárminemű közösségét, mert az az elnyomók oldalára állott. A börtönben sínylődő Táncsics Mihály megfestésével félreérthetetlenül állt ki a magyar nép szabadságharca mellett. Meg nem alkuvó magatartása és az udvari intrikák következtében hosszú évekig mint fényképészretu- sőr keresi kenyerét — keservesen: „Nappal mesterember vagyok, estéimet szentelhetem művészetemnek” — írja anyjának. Ebben a legnehezebb időszakában erősödik meg az orosz néppel való kapcsolata: az orosz festőkollégákkal való barátsága és egy orosz orvos lányával kötött házassága révén. Forradalmi eszméket valló műveinek sorozatával Zichy Mihály egyedülálló alakja a magyar festészeti múltnak. Az inkvizíció embertelenségeit, a parasztháborút, Luther forradalmi fellépését, a főurak képmutató életét, udvari szolgalelkűségét s a despo- ták háborúinak borzalmait festi, tántoríthatatlan következetességgel. A „Rombolás géniuszának diadala” című képe korábban ezt a kritikát kapta: „Meggondolatlan, lá- zító, izgat társadalmi rendünk és biztosított jogaink ellen.” Legmaradandóbb művészi értékét illusztrációi képviselik. Az orosz írók közül Ler- montovnak két művét illusztrálta: Korunk hősét és a Démont. Felkereste a költő száműzetésének és halálának helyét, bejárta a Kaukázust, hogy népét és táját megismerje. Itt készítette el „Kaukázusi jeleneteit”, megörökítve az itt élő népek színes viseletét, szokásait és mondáit, Gogoly, Rustaveli, Goncsarov műveinek illusztrációi ismertek és kedveltek voltak korában. Lermontov Korunk hősének kiadása a Szovjetunióban Zichy illusztrációival is megjelent. Az erőteljes Madách-illuszt- rációk után Jókai és Garay egy-egy műve foglalkoztatja, de legérettebb munkáit Arany János balladáihoz készítette. Ezek a balladák a magyar múlt népi életének fonákságait mutatják be, az önmagára, indulataira hagyott nép áldozatait. Ágnes asz- szonyt, Dalos Esztit, Szőke Pannit a feudális világ társadalmi törvényei viszik bűnbe. A társadalom felelőssége elmosódik, a problémák megoldatlanok és így az egyén tragédiájához vezetnek. Arany és Zichy az emberábrázolás mély és drámai hangját ütik meg ezekben a témákban, a lélekábrázolás igényével és a társadalom kritikájával. Zichynek különös kedve tellett a balladák dramatizált történéseiben. Vérbő romantikus kedvvel szabadította fel magát ezekben a rajzokban minden illusztrátori szokványtól. Kortársai, orosz festőtársai is nagyra értékelték művészetét és emberi lényét: „Sok külföldi művész látogatott már meg bennünket, sokan évtizedeket töltöttek el közöttünk, de soha velünk össze nem olvadtak, soha nem tudták magukat megszerettetni. Zichy más ember volt. Senki oly hévvel nem védelmezte pályatársait, mint ő. Állása elég alkalmat nyújtott volna neki, hogy saját céljai felé törekedvén másoknak ártson, befolyását, erejét velük éreztesse. Ilyen árnyfoltot Zichy életében hiába kerestünk. A mi művészeink tudnak róla s illetékesebb ítélőbírák e tekintetben akárkinél.” — így írnak az őt búcsúztató péter- vári festőkollégák. G azdag, sokrétű életművének méltatói egytől egyig rámutattak, hogy művészetével a haladás eszméit szolgálta és mint zseniális illusztrátor, virtuóz akva- rellista, s a rajz felülmúlhatatlan mestere eredetien és hatalmasan emelkedik ki a magyar festészet történetéből. Művészete egyetemes viszonylatban is maradandó értékű. Bényi László Rajz az aradi emlékalbumba. Illusztráció Garay Obsitosához. MEGYÉNK TÁJAIN Rakamaz Jegyzettöredékek a krónikás noteszlapjairól 1977 kora őszén: „...Itt találkozik a Nyírség a hegyvidékkel... Amerikai cipővásárlók a RACITÁ-ban... A megye egyik leggazdagabb községe... állítólag itt több olyan ember él, akinek milliója van a takarékban... A kultúrmunkás panasza: Tavaly egy irodalmi esten talán nyolcán voltunk, majd kisült a szemem a szégyentől... Itt van a FAO mintagazdasága, meg a legmodernebb, nemrég épült templom... A pedagógusok? Jól felkészültek, de visszahúzódnak, még a helybeli Röpülj Páva-körhöz is Tiszalökről kellett tanárt hozni... Lassan egy kézen is meg lehet számolni, hány helyütt nincs rádió, meg televízió... A Vendég- fogadóban 60 forintos kötelező fogyasztás mellett is telt ház volt, pedig nem a legnevesebb művész énekelt bele a halászlébe ...” Ahol egykoron az új hazát szerző Árpád Szabolcs és Tass vezéreket bízta meg a táj, a környék elfoglalásával, ott ma, csaknem ezer év múltán a falu Nyírség felőli kapujában egy világhírű ipari szövetkezet épületei fogadják az érkezőt s a Tisza felőli oldalon, a tokaji Kopasz-hegyen égbetörö tévéállomás sziluettje tárul a községből távozó elé. Sza- bolcs-Szatmár megye egyik legforgalmasabb kapuja ez. Itt haladnak át, akik a szőlővesszők nektárja után vágyakoznak s azok, akik a ridegebb-hidegebb hegyvidékről a szelíd lankák aranyára, a messzi földön híres jonatánra vágynak. Tényleg élnek itt milliomosok? A tanács elnöke, Szloboda Péter nem lepődik meg a kérdésen, hiszen maga is többször hallott már célzást arra, hogy Ra- kamazon sok a „nagypénzű” ember. — Persze, azt a legritkábban kérdezik meg, ha pénzel, vajon miből tud pénzelni a rakamazi ember. A villámlátogató csak any- nyit vesz észre, hogy milyen sok. új, szép, emeletes ház épül itt — való igaz, hogy egyik-másik hivalkodó is —, de azt már nincs ideje megtudakolni, hogy mennyi munka, milyen kemény küzdelem eredménye mindez. — Tehát akkor itt nincsenek milliomosok? — Nézze, én csak annyit tudok, hogy ösz- szességében vagy ötvenmilliót tart a falu takarékban, de hogy ebből kinek mennyi jut, sose firtattam, meg különben is titok. Én csak azt tudom, hogy az itteni emberek értelmesen szerettek mindig dolgozni, talán arra van kivételes képességük, hogy tudják, mit, mikor és miért. Évekkel ezelőtt például kincsesbányának bizonyult a korai, csíráztatott burgonya. Aztán — sajnos — ez a növény érdemtelenül háttérbe szorult, már nem volt „nagy üzlet”, így aztán a figyelem az almáskertek, meg az állattartás felé fordult. Persze, ez is csalóka. Mert mondjuk valaki lead három hízott bikát s a tenyerébe számolnak 50—60 ezer forintot, vagy még többet. Aki csak ezt látja, biztosan irigykedik. De ha tudná, hogy mennyi pénz kell takarmányra, mennyi a vesződés a jószággal, már aligha mondaná, hogy a rakamaziakra az égből hullanak az ötszázasok. — Akkor tehát itt nincsenek milliomosok? — Ha holnapig kérdi, akkor sem tudok rá válaszolni. Én csak azt tudom, hogy azért itt sem mindenkinek fenékig tejföl. Mi a tanácstól évenként csaknem ötvenezer forintot fizetünk ki rendszeres szociális segélyre az egyedül élő, magukra maradt idős embereknek, vagy esetenkénti támogatást oda, ahol sokan ülik körül az asztalt. Dr. Szabolcs István helytörténeti kutató feljegyzései bővebb magyarázatot adnak a „mit. mikor és miért”-re. ö írja le. hogy Ra_ karriaz mindig fontos átkelőhely volt, s története során gyakran dúltak itt kemény harcok. Rákóczi seregei például több ízben itt keltek át a Tiszán s a szabadságharc elbukása után sokszor cserélt gazdát a település, ami megtizedelte a lakosságot. Az 1729-es esztendőben Elzász-Lotharingiából települtek az itt „sváboknak” nevezett, körülbelül 40 családot számláló német ajkú lakosok Raka- mazra. ök a királyi kincstár telepes szabadgazdái voltak, mihamar meghonosították itt a kézműipart, amihez nem kellett különösebb befektetés. Leszármazottaik ma is megtalálhatók a községben, lényegében az akkori „suszterek” képezték a most harmincéves, világhírű RACITA Cipőipari Szövetkezet alapítótagjait is. Stomp László, volt elnök: „Nehéz az út a világhírnévig. Alakuláskor úgy adtuk öszsze a pénzünket, volt, aki az utolsó darab szalonnát akasztotta le a kamrából a részjegyre. Hónapokig fizetést sem láttunk, de összeszorítottuk a fogunkat és valósággal beleöltük magunkat a munkába, nem „kupec- kodással”, hanem becsületes munkával sikerült kivívnunk a rakamazi cipők becsületét mihamar a fővárosban is.” Mi tagadás, most, 1977-ben jól élnek az emberek Rakamazon. Másfél ezer családban öt és fél ezren vannak; a felnőtt lakosságnak több, mint a fele iparban, vagy alkalmazottként dolgozik. Évenként több, mint 130 gyermek születik. Közel 300 személygépkocsi van a faluban, fejőgép az állattartók egyhar- madánál. Hétezer kötetnél is többet számlál a könyvtár, csaknem ezer napilap és folyóirat jár ide. Az idén a téeszben 600 vagon almát vártak — a házikertekből csaknem félezer vagonnal. A tanácselnök: — Most jöhetne a keresztkérdés, hogy ime, itt van a kutya elásva, meg hogy itt mindenkinek maga felé hajlik a keze... Nézze, ez nem igaz. A helybeli téesz szénája rendben, az emberek megtalálják számításukat, megy a munka. Az is igaz, hogy a téesz nem irigyli a külön jövedelmet — segíti a háztájit, a kerteket, arra azért vigyáz, hogy első a közös. Azt mondják Rakamazon, hogy ma már nemcsak gürcölni tudnak az emberek, hanem élni is. Különösen a téesztagok, akik közül sokan jutnak el Szoboszlóra üdülni, gyógyítani a megfáradt Ízületeket. A gond inkább azokkal van, akik — itt is így mondják — „kétlakiak”, a se-kint-se-bent emberek. „Az ilyenek korán bebicikliznek a RACITÁ-ba vagy a RAFAFÉM-be, műszak végén rohannak haza a kertbe, a jószágokhoz, holtfárad- tan zuhannak este az ágyba vagy alusznak el a tévéműsor alatt. Borbély Jánosné, a helybeli művelődési ház igazgatója meséli, ő már többször elbeszélgetett ezekkel az emberekkel, próbálta rábírni őket arra, hogy néha azért meg kell állni a nagy rohanásban. „Tudja mit válaszolnak? Azt, hogy ha már nekik olyan nyomorúságos volt a gyermekéletük, az ő gyermeküké más legyen. Mert a gyermektől nem sajnálnak semmit, nekik építik a palotákat fürdőszobával, őket öltöztetik a legdrágább farmerba, veszik nekik a szép bútort meg a kocsit.” Aztán sorolni kezdi az igazgatóasszony, hogy hány szakkör is van a művelődési házban — a gyermekeknek. (Matematikától á bábszakkörön át a nyelv- és képzőművészszakkörig; csaknem harminc munkás és parasztgyermek jár balettozni, közel húszán zongorát tanulnak. A gyermekszínház öt előadására tavaly 125 bérletet váltottak... „A felnőttek legfeljebb a szabó-varró tanfolyamra meg a gépkocsivezetőire jönnek. Színház? Tavaly egy irodalmi esten nyolcán voltunk, majd kisült a szemem a szégyentől. Nemsokára jön egy zenés irodalmi estre Kozák András és Drahota Andrea, meg a Calcutta együttes, de én már most vért izzadok: vajon hányán leszünk. Jó lenne, ha áz újság is csinálna neki egy kis reklámot. Pénzünk nincs a hirdetésre, megköszönnénk, ha megírnák. Mert az az igazság, hogy a Vendégfogadó akkor is tele van, ha a tévében kifütyült táncdalénekesnő lép fel a füstben, a kultúr- liázba jobb együtteshez sem nagyon jönnek ... Ezért gondoltuk úgy: a gyermekeken keresztül fogjuk meg az idősebbeket. Mert a gyermeket azért elkísérik és gyönyörködnek bennük. Tiszta időben, mint hatalmas felkiáltójel magasodik Rakamaz fölé a tokaji tévéadó. Megvan a jó élet gazdasági alapja: tisztesen fizető téesz, két ipari szövetkezet, dús legelő a jószágoknak, szakszerűen kezelt gyümölcsösök, zöldséggel lehet piacolni Miskolcon, sok aprójószág a ház körül... A művelődési ház pedig sokszor kong az ürességtől. Fájlalja ezt a tanács elnöke is s talán ezért mondja nagy reménnyel: „Kulturális társulást hozunk létre, egyesítjük az anyagi erőket, mert a megye kapujában, a község két táblája között nekünk etéren is példát kell mutatnunk.” Nem titkolják a reménykedők, hogy többet várnak a pedagógusoktól is, akik személyes részvételükkel megmozgathatják az egész falut. Például a hosszú téli estéken, amikor pihenni értelmesen, élményekkel is lehet. Angyal Sándor
