Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 16. o Ásatás után Bálint bácsi meséi Ecsed és a Dunántúl „Egyszer odaáll az Üristen elé a Halál. Azt mondja: Uram, én már igen unom a száraz kosztot, megnősülnék. Méghozzá a földről vennék asszonyt! Lehet-e? Beleegyezett az Üristen, megházasodott a Halál. Még egy kis fiacskája is született nemsokára, éldegéltek szépen. De az asszony kardos menyecske volt, sokat pörleke- dett a Halállal, az már ki sem állhatta a végén. Egyszer aztán elmenekült az asszony nyelve elől. De a fiát mindig figyelemmel kísérte — köny- nyű volt neki, ő mindenütt ott van. A fiából orvos lett. Találkozott is sokszor az apjával: az meg kioktatta: Fiam, ha én a beteg fejénél állok, akkor nincs reménye a felépülésre. Ha a lábánál, ak-' kor még van. Ehhez tartsd magad. Egyszer aztán a király meg- üttette az ország dobját: nagybeteg a lánya, aki meggyógyítja, annak fele királyságát adja, meg a lánya kezét. Nem sikerült egy orvosnak se a gyógyítás, már halálán volt a királylány. Végül a fiú is felkerekedett. Bement a lány szobájába, hát látja: ott áll a Halál a lány fejénél. Alkudni kezdett véle. hadd éljen a lány, mert az néki nagy szerencsét jelent.' De az apja nem tágított az ágy fejétől. Addig huzakod tak a fiával, míg az végül gondolt egyet és elkiáltotta magát jó hangosan: „Hé. apám, jön a Mama! Nosza, erre úgy' megrémült a Halál, hogy rögtön eliramodott! Meggyógyult a királylány, csaptak is nagy lakodalmat, máig is élnek, ha meg nem haltak.” baknak, akkor is hozzájuk mentek, mert az ezermester Bodnár papa húzta nekik a talpalávalót. A kis Bálint pedig hallgatta, hallgatta a soksok mesét, anekdotát, tréfát, élvezte a csudák világát. Aztán elkerült a szülői háztól, vármegyei szolgálatba szegődött, és verselgetni kezdett. Csak úgy magának, kedvtelésből. A katonaévek alatt sok-sok új történetet, mesét hallott — szívta magába, mint spongya a vizet. A háború után nekiült, s meséket kezdett írni. Ezeket már megmutatta a nyíregyházi múzeum tudós igazgatójának, Nyárády Mihálynak, aki arra kezdte bíztatni: ne írjon, inkább gyűjtsön meséket, néphagyományokat. Bodnár Bálint negyedszázada járja a Nyírséget. Hallgat és kérdez, beszélget útonBodnár Bálint mesemondó „Főrangú személy írja ... sajnos, kifosztva”. Peregnek a diaképek, s a zümmögő gép mögül röppentek a magyarázó szavak. „A háromhajós bazilika főhajója zárószentélyének alapzatát láthatjuk.” Váltott a kép. „Az itt dolgozók cipőtalpait is megnéztük, nem tapadt-c rá bármilyen kicsiny aranylemezke — az itt láthatókhoz hasonló töredék. Egyebet nem is remélhettünk.” £s a több száz kép megtekintése után hiteles elképzelés alakult ki a nézőkben a Nagyecsed mellett folyó sárvári ásatásokról, azok jelentőségéről. Dr. Magyar Kálmán régésznek ez az előadása (melyre az MTESZ megyei szervezete hívta meg) már a nyolcadik volt a sárvári ásatásokról. El-elmosolyodva, széles mozdulatokkal, játékos arccal mesél Bodnár Bálint. Előtte iskolai füzet kinyitva, a sorok betűi testesen hömpölyögnek — ide jegyezte annak idején, vagy öt éve egy pátrohai meserpondó, Pető Béni szavait. De nem kell belenéznie — kívülről tudja a mesét. — No, tudok egy másik jó mesét is a halálról, elmondjam azt is? És folynak a szavak, különös hangulatba ringatva a hallgatót. Régi-régi- emlékek bukkannak fel, a nagymama duruzsoló hangja, az ijesztő vagy kedves mesealakok arcai, kalandjai. Gonoszul fenyegetőzik a Boszorkány, vigyorog az Udvari Bolond, feszít a Legkisebb Fiú, nyihog a Táltos Paripa, pórul jár a Halál... A mese: csoda. Elégtételt kap a megalázott, gazdag lesz a szegény, gyönyörű a rút, meglakol a gazember. Röpült a gyaluforgács, megpihent a szájtátva hallgató kisfiú lába előtt. Az oda sem pillantott, elmerült a gyönyörűséges történetben, csaknem harcra óceánt a szegénylegény ellen cselt szövőkkel szemben, elégedetten sóhajtott, mikor a fiú mindent legyőzve megkapta a szép leány kezét, meg a fél királyságot. Elrévedt a tekintete, majd felrezzent, s újra fülelni kezdett: apja egy másik vendége kezdett új mesébe. Az öreg Bodnár ismerte a legjobban a tamburakészítés csínját-binját Tiszalökön abban az időben, hozzá jöttek kasfonással, szakajtócsinálás- sal is, de még a halászszér- számok se fogtak ki rajta. Nem volt hát üres a ház sosem, sokszor éjfélig mesél- gettek az ott üldögélők a munkálkodó mester — és persze saját maguk — szórakoztatására. Még ha táncra kerekedett kedvük a fiatalabútfélen, ha nehezen erednek a nyelvek, maga kezd mesébe... — 1949-től a Kisvárdai Járási Tanácson voltam irattáros. Előtte munka mellett leérettségiztem! Lassan-lassan aztán szenvedélyemmé vált a gyűjtés. Piaci napokon gyakorta nekivágtam egyedül valamelyik falu irányának, szekérre kérezkedtem, szóba elegyedtem mindenkivel. Aztán, ha az illető nem is tudott mesét, de tudott jó mesélőt ajánlani. így találtam meg sok olyan öreget, akik ágyhoz kötve, magányosan éldegéltek — szívesen vették, ha hallgattam őket, örömmel mesélték a gyermekkorukban hallott történeteket... Akkurátusán rótta a sorokat az otthon gyorsan szaporodó kékfedelű irkákba, gyűltek a mesék. Beszélgetésünk közben dossziét vesz elő, abból papírlapokat. Az egyik paksaméta lapjain mesecímek sorakoznak — szám szerint 307. Ennyit mondott el dr. Erdész Sándornak, a Jósa múzeum néprajzkutatójának — közel ezerötszáz gépelt oldalra valót! Aztán a másik papírköteg — azoknak a különféle pályamunkáknak a címei, s tartalma, melyekkel évtizedeken át sok pályázatot megnyert. Nemcsak mesékkel, hanem például népi szokások gyűjtésével — leírásával is. 1970-ben miniszteri kitüntetésben részesült, két évvel ezelőtt pedig megkapta „A népművészet mestere” címet. — Amikor érdeklődtem többektől a faluban, hogy ki tud jó meséket, hát mindenki a kondáshoz igazított. Meg is kerestem, nem nagyon akart előbb szóba állni velem, de csak megenyhült. A disznóknak főzött épp krumplit egy rettentő huzatos színben. Mesélni kezdett — én meg a térdemen írtam a szavait a füzetembe. Igaz, megfáztam, de szereztem vagy hat jó mesét! Nevetve meséli a hatvanhat éves, jó kedélyű öreg, hogy mennyi kaland megesett vele a gyűjtőutakon. Volt, hogy még pénzébe is került a mese! — Egy jó beszédű cigányasszonyhoz mentem el Tisza- bezdédre. Mondták róla, hogy érdekes meséket tud. No el is kezdte a meséíest, már a címe is sokat ígért: „A cigányfiúból lett pápa.” Ilyet még nem hallottam, gondoltam és nekiveselkedtem a jegyzetelésnek. Ám ravasz volt az asszony! A közepén egyszercsak abbahagyta, és azt mondta: Jaj, most jut eszembe, hogy fő benn a bableves, de nincs itthon egy csepp ecet se! Addig-addig, míg kibökte, hogy ha hozatok egy liter ecetet, befejezi a mesét... Hozattam. A nevetést abbahagyja, amikor azt kérdezem: van-e vagy lesz-e önálló meséskötete, hiszen annyi anyaga van, hogy csuda. Kissé elkomoro- dik és sorra veszi: 1956-ban volt először szó kötetről, de a zavaros idők miatt ez meghiúsult. Aztán négy évre rá újból szóba került, de nem lelt mecénásra, mint ahogyan azóta is hiába döngetett meg néhány ajtót. Pedig illusztrációkat is mellékelt a mesékhez — Huszár István festőművész alkotásait. Most végre úgy tűnik: lesz valami a mesekönyvből. Csak el ne kiabáljuk — mondja... Aztán elhessenti a gondot- bajt, hátradől a széken és új mesébe kezd a szegény halász sárfaláról. Csörgedezik a mesepatak, forrása a távoli évszázadok homályába vész, komótos öregek és szájtáti gyerekek között kanyarog, elcsur- ran egy-két csöppje, új erek táplálgatják itt-ott, tarka habjai fecsegve folytatják útjukat. A mese él. Autók, űrhajók, televíziók között, a tizedik emeleten és a kert fái alatt pattan lóra a kis királyfi, hogy harcba induljon, ezer veszedelemmel küzdjön és győzedelmeskedjék a Jó, az Igaz, a Szép. Tarnavölgyi György — Ahol csak lehetséges, igyekszem megismertetni az eredményeinket a nagyközönséggel, hadd tudják minél többen: min dolgozunk, mit találtunk, mit keresünk... A tudományos célok mellett igen fontosnak tartom: széles társadalmi bázist szervezni a régészeti munkának, megértetni mindenkivel, hogy az ásatások eredményei, a múltunkról alkotott képet formálják! Kőtábla az ajtó mellett Véget ért az idei ásatási évad, a feltárt alapfalak, sírok, kunyhóhelyek egyelőre visz- szatemetve várják új feltámadásukat. Az itt talált félezernyi csontváz, a kisebb- nagyobb eszközök, díszek, töredékek pedig a Jósa András Múzeum raktárában pihennék. — Most következik a régész nagy munkája: az ásatás eredményeinek feldolgozása. Minden egyes darabot sorra kell venni, megtisztítani, restaurálni, lefényképezni. Ha megfelelő állapotba kerültek, akkor következhet a válogatás. Például a sok-sok cseréptöredékből kiválasztom azokat, melyekről úgy vélem: történeti-régészeti szempontból fontosak lehetnek. Az anyagát, díszítését kell vizsgálnom — és persze, a restaurátorok minél több összeillő darabot keresnek köztük, hogy rekonstruálhassuk a széttört edényt! Itt, a sárvári ásatásnál erre kevés a remény: nagyon, összeforgatták az elmúlt századokban a környék lakói a területet. Magyar Kálmán dolgozó- szobájában jókora kőtábla áll az ajtó mellett: Báthori-címer, emberalak rajta — ezt egy házfalban találták Nagy- ecseden. Ezen kívül jó pár oszlopfőmaradvány, ajtókerettöredék és más kőlelet bukkant elő az ásatáson. Fontos felfedezés — Néhány fontos felfedezést már tettem a kövek megvizsgálásakor. Ezek közül a leglényegesebbnek az oszlop- főtöredékeken talált palmet- tás díszítést vélem! Testvére ez a motívum a tihanyi altemplomban látható díszítésnek — ami azt jelenti: kapcsolatot találtunk a dunántúli hasonló korú (11. századi) kőfaragó műhellyel! Ez az első kitapintható láncszem — régen várják a szakemberek! A következtetések levonása persze még további kutatásokat igényel — én azonban nagyon bízom abban: igazolódik az elképzelés, hogy egységes kulturális vérkeringése volt országunknak már ebben az időszakban is, s a királyi műhely volt a kisugárzó. Egyre inkább belelendül a magyarázatba, széles gesztusokkal ad nyomatékot szavainak, látható élvezettel ízlelgeti az alakulófélben lévő tudományos értékelés gondolatait. Akik ismerik, tudják róla: ugyanilyen hévvel küzd, hogy minél jobb körülményeket biztosítson az ásatásaihoz. „A régész nemcsak kutat, hanem sokszor agitál, kiabál, kér a legkülönfélébb helyeken. ..” — mondja, és sajnálkozva legyint: nem is jó beszélni arról a sok értetlenségről, ellenállásról, mellyel eddigi ásatásainál találkozott... „Szeretném közzétenni...” 1968-tól három évig Nyíregyházán dolgozott, majd két évet Kaposváron, onnan jött újra a Jósa András Múzeumhoz. Munkája azonban nem szenvedett törést a dunántúli kitérővel. — A fő kutatási területem a Gutkeled-nemzetség. A Dunántúlon éppúgy foglalkozhattam velük, mint itt, hiszen ez a német származású nemzetség több fontos székhellyel is rendelkezett — s legnagyobb szerencsémre éppen Ecsed mellett tárhattam fel az egyiket! Szeretném mielőbb közzétenni a feldolgozott eredményeket. Vázlatosan beszámoltam legutóbb a Művészet című folyóiratban és készítem a terjedelmesebb, szakembereknek szóló beszámolót az Archeológiái Értesítőbe. Emellett jelentést kell adnunk minden ásatásról belső kiadványunk, a Régészeti Füzetek számára. így értesülhet a többi szakember, hogy milyen kutatással foglalkoznak társai. Ezeken kívül az ásatás minden dokumentumát összesítve fel kell küldeni legkésőbb tavaszig a Nemzeti Múzeumba — naplót, jelentést, fényképeket, rajzokat. Van tehát munka bőven télre is, amikor nincs ásatás... Bármikor beugorhat egy-egy leletmentés is. A nagy jelentőségű sárvári ásatás régésze beköltözött hát az ecsedi határból dolgozószobájába, hogy roppant türelemmel keresgélje, vizsgálja, értékelje az ásatás eredményeit. Rakosgatja egymás mellé a mozaikdarabkákat, melyek végül egy nagy képnek, »»korai magyar történelem, az állam- és egyházszervezés képének részletévé állnak össze. Múltunk annyira a miénk, amennyire ismerjük — ebben segít a régész ... T. Gy. Évadnyitó hangverseny Október 5-én, szerdán este 7 órakor hangzott el az Országos Filharmónia bérleti hangverseny-sorozatának első nagyzenekari hangversenye a színházban. A szomszédos Romániával való kulturális kapcsolatok elmélyítésének jelentős eseménye volt ez az évadnyitó hangverseny. A bukaresti George Enescu Filharmonikus Zenekar adta a műsort Mir- cea Basarab kiváló művész vezényletével. Ion Voicu érdemes hegedűművész betegsége miatt a meghirdetett műsortól eltérően műsorváltozás történt s így elmaradt a Lalo hegedűkoncert. Első számként George Enescu I. szimfóniáját hallottuk. Enescu egyike a legkiválóbb román zeneszerzőknek. Mint hegedűművészt Európában és Amerikában is jól ismerik. Vezető karmesteré volt a róla elnevezett bukaresti szimfonikus zenekarnak. Életműve és személyisége jelentős mértékben járult hozzá a XX. századi román zenekultúra fejlesztéséhez. A franciás ízlés kétségkívül erénye a kiváló román zeneszerző művészetének. De a francia kultúra köntöse alatt ebben a szimfóniában már egy határozott muzsikus egyéniséget éreztünk meg, aki nagyvilági fölényéből, előkelő technikai tudásából és muzikalitásának lendületéből meríti azt az erőt, mellyel a zenekar színein imponáló eredménnyel uralkodik. Műveiben a román népdaloknak is szerepet szánt, bár a késői romantika hatása alól sem vonhatta ki magát. Mircea Basarab karmester hivatott zenekarvezető. Kitűnő ismerője és kiaknázója a zenekari hatásoknak, aki nemcsak fölényesen oldja még a virtuóz problémákat, hanem méltóképpen tudja követni a román zene- irodalomban az olyan ízig-vérig művészzeneszerzőt, mint amilyen Goerge Enescu. Szünet utáni számként Brahms: II. szimfóniája hangzott el. Brahms éppen úgy romantikus, mint Liszt és Wagner, de mondanivalóját klasszikus és kiegyensúlyozott formában fejezte ki. Egyensúlyba akarta hozni a tartalom és forma romantikában megingott egységét s az egyéni érzelmeket, a romantikus mondanivalót nemes arányú formáló művészettel fejezte ki. Mircea Basarab karmesteri pálcája Brahms hatalmas kultúráját, mint valami szabad őstermészetet bontakoztatta ki. Brahmsban inkább azt az intim romantikust ragadta meg, aki a klasz- szikus harmóniáról álmodik, akinél ez a harmónia finom, melankolikus alkonyi színek fátylát ölti magára. Mircea Basarab ha nem is idézi fel ennek a brahmsi pátosznak teljes tragikus monumentalitását, valódi karakterét megéreztette, hiszen nem idegen messzeségből, hanem a brahmsi érzelmek közelségéből idézte, szólaltatta meg zenekarával a brahmsi szenvedélyeket. Ezt éreztük meg a kitűnő karmester és zenekar összeforrott művészi játékában. Vikár Sándor Népművészeink Színházi esték KM
