Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-29 / 229. szám

1977. szeptember 29. KELET-MAGYARORSZÁG Százezer nő gondjai PARTUNK XI. KONGRESSZUSA megerősítette az 1970-ben elfogadott nőpolitikái határozatot, amelynek meg­valósulása azóta is állandó folyamat, s amelyért a jövőben is sokat kell még tenni. Szabolcs ipari és mezőgazdasági termelése, intézmé­nyei, az egészségügy, az oktatás stb. nem képzelhető el a nők nélkül. Megyénkben jelenleg mintegy 100 000 nő dol­gozik különböző posztokon. A nők rendkívül fegyelmezetten, jól dolgoznak. Jelentős szerepük van a munkaversenyben, a szocialista brigádmozgalomiban. Gyakran szabad szom­batjukat, vasárnapjaikat feláldozva ott vannak a társadal­mi munkában. Igaz, a szocialista életmód kibontakozásával emelkedik a nők elismerése is. De ez ma még sem anyagi, sem társa­dalmi vonatkozásban nem áll arányban a társadalomban betöltött szerepükkel. Akadnak a megyében más gondok is. A segédmunká­sok között országosan növekedett a nők aránya. így van ez nálunk is. Az iskolákban végzetteknél nem kielégítő a lányok pályairányítása. A gimnáziumból kikerülő lányok szakma nélkül kezdik az életet. Elhelyezkedésük egyre ne­hezebb. A fejlődés, az ipartelepítés, a modern technológia tér­hódítása mind több szakképzett munkást kíván. Az után­pótlás nagyobbik részét a nők köréből lehetne verbuválni. Azért lehetne, mert ma még sok a gátló tényező. A dol­gozó nők zöme vidékről jár be. Közlekedési gondjaik is­mertek. A rendes korúaknái a szakmunkásképzők mellett szinte csak elvétve lehet leány diákotthont találni. És itt sem lehet figyelmen kívül hagyni a családoknál ma még meglévő tartózkodást az egyes szakmákkal szemben. Nők nélkül a mezőgazdaságot be lehetne „zárni”. A termelésben tehát mindenütt számítanak a nőkre. A veze­tésben már kevésbé. A megyében például negyven ellenőr­ző bizottságban nincs nő. A versenybizottságok közül har­minckilencben nem választottak nődolgozót. 200 AGRÁRMÉRNÖK NÖ tevékenykedik a közös gaz­daságokban. Magasabb vezetői posztra egy sem alkal­mas? Számvitelben a 8 általánossal és mérlegképes okle­véllel rendelkező férfiak főkönyvelőnek több helyen meg­felelnek. Ugyanitt a számviteli főiskolát végzett nők csak beosztottak lehetnek. Miért? Amíg az iparban középvezetőnek, választott tisztségviselő­nek, mostanában szakszervezeti bizalminak elfogadják vagy megválasztják a nőket, felsőbb vezetőnek már csak elvétve tartják alkalmasnak. A felnőtt szakmunkásképzést — különösen a nőkét! — a közös gazdaságok nem tartják fontosnak, szükségesnek. Az iparban foglalkoztatott nőknél lényegesen jobbak az élet- és munkakörülmények, de itt is sok a megoldásra váró feladat. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve még ma sem mindenütt valósul meg. A női munkahelyek szá­mának várható növekedésével sem számolnak előrelátóan. Az üzemen belüli szakmunkásképzésre, a rendes korúak beiskolázására nem fordítanak kellő gondot. A bér- és kereseti arányoknál, a nők foglalkoztatásánál különös súllyal mérlegelik a gyermekgondozási segélyen lévők helyzetét. Sok esetben előfordult, hogy a technikai fejlődés miatt a szakmunkásnőket nem mindig tudják ugyanabban a munkakörben alkalmazni, amelyikből el­mentek. Kisebb üzemekben egy műszakot szervezni szá­mukra szintén nehéz. A lányok, az egyedülálló nők hely­zetét, műszakbeosztását a női munkásszállók hiánya nehe­zíti. Tovább kell folytatni a háztartások gépesítését, illetve bővíteni a nők munkáját könnyítő szolgáltatásokat. Na­gyobb törődést igényel a gyermekek üzemi, napközis étkez­tetése. Ugyanez vonatkozik az idős emberek gondozására is. TOVÁBBRA IS HANGSÚLYOZNI SZÜKSÉGES: a megyei gondok és a teendők késztessenek mindenkit arra, hogy a nőpolitikái határozatot közös erőfeszítéssel, min­denre kiterjedő gondossággal valósítsuk meg. S. I. Pörög­nek az orsók Fonal-előkészítés az újpesti gyapjú­szövő újfehértói gyárában. (Ham­mel József felvé­tele) FORGÁCSLAPGYÁRBAH Több műszakban, korszerűbben Nyeszlett, girbe-gurba, sző­lőkarónak se való husángok sorakoznak az egyik oldalon. Kissé távolabb vagonban ér­kezik a fűrészek alól kikerült hulladék, már-már tüzelésre is alkalmatlan forgács. Akad gyengébb minőségű fenyő, nyárfa is. Mindez eltűnik az aprító gépek feneketlennek tűnő gyomrában, hogy finom forgáccsá őrölve jusson to­vább. Folyton forgó szárító­dob melege vonja ki a vizet a forgácsból, zúgó, sípoló, surrogó csővezetékeken nyomják tovább a ventilláto­rok a magasra helyezett ada­goló garatjába. Gyantával, adalékanyagokkal dúsítottan terül el a forgácspárna az örökké forgó szállítószalagon, hogy méreme vágva, hato­sával zárja 300 atmoszférá­val szorító lapjai közé a hő_ prés. Ha valami baj van... Inkább szakszerűtlen, mint­sem műszakilag pontos ez a leírás, amely a vásárosnamé- nyi forgácslapgyártást mu­tatja be. De mutatja azt, hogy a működéséhez emberi erő alig kell, az itt dolgozó fizikai munkások többsége csak a szakmai besorolás sze­rint végez fizikai munkát, inkább szellemi tevékenysé­get kíván a műszerek szem­mel kísérése, a működés ál­landó figyelése. Fütty hasít át a csarnok monoton zaján. ' — Ez mit jelent? — A túlsó oldalon van va­lami — jegyzi meg Kiss Zol­tán, a hőprés kezelője. * — Másként nem haliam, füttyel jelezzük, ha valami baj van — mondja a másik kezelő, Zibák János. — És ha a prés romlik el? — Tudhatjuk, hogy mi a baja, elvégre mi szereltük — állítják. — Persze ha csak egy kis probléma is van, ak­kor sokkal több a dolgunk. A múltkor például nem tel­jesen tolta be a présbe a for­gácspárnát a gép, nekünk kellett utána igazítani. A mű­szak végére eléggé elfárad­tunk. Újra itt a tanulóidő A két kezelőnek — mind­ketten fiatalemberek — vil­lanyszerelő szakmunkás-bi­zonyítványa van. A régi dol­gozók között vannak olyanok is — akiknek korábban nem volt szakmájuk —, hogy itt szereztek forgácslapgyártó képesítést. A gyárban most újra tanu­lóidőket élnek. Augusztus közepétől kezdte a legújabb prés a munkát, ehhez bőví­tették a többi gép teljesít­ményét. A régi prés tavasz óta termel, az újnál még el­sősorban a szállító finn vál­lalat emberei dolgoznak, mel­lettük a helyiek tanulják a munkát ismerkednek a be­0 pénz nem boldogít — figyelmeztet a közis­mert szólás, amelyet régen kibővítettem ennyi­vel: ha nincs. Különben gya­korlati tapasztalatokkal nem rendelkezem, mivel annyi pénzem még életemben soha nem volt, hogy meggyőződ­jek a szólás-mondás igazá­ról. Kérhetnék ugyan fizetés- emelést, de minek. Legfel­jebb úgy járnék, mint az egyszeri kolléga, aki írásban adta be ilyetén kívánságát. Tömören és szabatosan fo­galmazott, hiszen ez hozzá­tartozott szakmájához. Vala­hogy így: „Kérem, hogy emelje fel havi illetménye­met, mert ellenkező esetben kénytelen vagyok továbbra is ilyen alacsony fizetésért dol­gozni.” Dátum, aláírás. A vá­lasz még tömörebb volt: „Nincs bérkeret!” Az első keresetem még az ántivilág pénzneméhez fűző­dik. Harmadik szomszédunk­ban kuglípályát építtetett a kocsmáros, ahová gyorsan odaszoktak az emberek. Há­romszor három dobás volt egy parti. A mérkőzés lehe­tett egyéni, vagy csapatver­seny. A győztes vagy a győz­tesek fizettek az állítgatónak. Hat fillért adott a nagy testű kovács, aki mindenkit meg­vert a kuglipályán. Kilenc dobásból legalább kétszer „trüccs” volt, egy dobásra ledöntötte mind a három bá­but. Állandóan egy liter borra fogadott. A kibicek pedig egymás között fogadtak. A hazárdjátékosok a kovács­mester ellenében tették le a literes üveget. A lényeg per­sze az állítgató keresete volt az én szemszögemből. Mozi­ba akartam elmenni, ahol a legolcsóbb belépőjegy 32 fil­lér volt. Tehát hat partit kel­Miért meséltem el ezt a régi történetet? A következő eset miatt, amelynek ugyan­csak tanúja, sőt szereplője is voltam legutóbb. Kényelme­sen sétálgattam a Kálvin té­ren. Velem szemben, ugyan­csak lassan lépegetett két idősebb hölgy. Elegánsak voltak, életkoruknak megfe­lelő öltözetben. Tipegtek, és közben beszélgettek. Az egyik zsebkendőért nyúlt kézitás­kájába, miközben kirántott Guru! a forint lett végigdolgozni, s még ma­radt is egy kevéske pénz stolverkre. Az idő azonban sürgetett, nagyon szerettem volna, ha a kovácsmester há­romszor is tüccsöt gurít, hi­szen akkor az ellenfél akár az első gyengébb dobás után feladja a küzdelmet, és az állítgató előbb jut a pénz­hez. Nagy szerencsém volt, mert hatos menetben kétszer kiütéssel győzött a kuglizás koronázatlan királya. Ami­kor markomban éreztem a 36 fillért, a kertek alján meg­szöktem, hogy a híradóra odaérjek a moziba. egy forintost is a fekete tás­kából. A pénzdarab nem gu­rult éppen messzire, meg­állt a fal mellett. Jól látha­tóan fénylett. A két idős asszony tétovázott egy pil­lanatig, lehajoljon, ne hajol­jon, felvegye, ne vegye. Lát­szott testtartásukon, hogy minden könnyen megy ná­luk, de a hajlongás csak módjával. „Vigye kánya, majd megtalálja egy gyerek” — mondta a volt tulajdonos, és továbbtipegtek a bútor- csarnok irányába. Elgondol­koztam magam is ezen a szi­tuáción, s bevallom őszintén, hogy már-már azon járt az eszem, visszalépek és felve­szem a forintot. Megmentett elhatározásom valóra váltásában egy közép­korú, de elhanyagolt külsejű férfi, aki akkor fordult be a Lenin kőrútról a térre. Kérő hangja billentett vissza a va­lóságba: — Segítsen ki, ked­ves uram, egy forinttal — s tartotta a markát. I éfféle megoldás járt a fejemben. Vagy el- I utasítom, vagy zsebbe nyúlok, és adok neki egy fo­rintot, amikor mint a vil­lám csapott gondolatomba az elgurult pénzdarab. Mondom a kéregetőnek, hogy ott a fal mellett fénylik egy forint, az előbb ejtette el egy asszony, vegye fel! Nézett rám a fér­fi, majd a fal felé pillantott. Tekintetében haragos fényt láttam felvillanni, talán smu- cignak tartott, vagy mázlis­tának, aki úgy is megoldhat­ja adakozását, hogy nem ká­rosodik. Továbbmentem — ő is továbbment. Két lépés után hirtelen visszatekintet­tem, szerettem volna meg­győződni arról, hogy felve­szi-e az elejtett forintot. Elment, nem hajolt le érte. Gazdagh István rendezéssel, hogy a teljesít­ménypróba után önállóan vegyék át a kezelését. A gyár bejáratától nem messze még a kazánszerelők dolgoznak. A hegesztők de­rék vastagságú csöveket il­lesztenek, míg a Raktárban teherautók rakodnak, vi­szik a forgácslapot a buda­pesti bútorgyárba. Az egyik oldalon a csillogó elszívóbe­rendezésekről pattan vissza a nap sugara, a másik olda­lon a teherautónak beillő targonca viszi a méretre vá­gott lapokat. Lehet valamivel több Lassan mindenki megtalál­ja újra a helyét a gép mel­lett. A beruházás idején ugyanis a meós éppen a fes­tőecsetet fogta meg, a másik a lakatosoknál segédkezett, bízva abban, hogy minél hamarabb újra indíthatják, az immár közel ötszörösére növelt termelést. — Újra tanulunk üzemsze­rűen, több műszakban dol­gozni — fogalmazza meg a gyáregységvezető, Kelemen Miklós. — Az optimizmusunk ugyanolyan, mint korábban volt, amikor az évi húszezer köbméteres kapacitásból csi­náltunk 30 ezret a kollektí­va erejével, a lehetőségek ki­használásával, újításokkal, kisebb gépek beszerzésével. L. B. Tizen- 1 kilencen TIZENKILENCEN ÜLTÉK KÖRÜL a hosszú asztalt, a legjobban teljesítők, de le­hettek volna akár hétszázan is. Megyénkben az aratási versenyben 710 termelőszö­vetkezeti kombájnos vett részt. A verseny törvénye, hogy mindenki nem lehet győztes, nyertes igen, sőt az egész megye lakossága nyer­tes lett, mert az idén minden eddiginél jobb minőségben, rövidebb idő alatt — augusz­tus 1-re — befejezték a re­kordtermés betakarítását. Tizenkilenc napbarnított mezei munkás, szemre olya­nok, mint mindenki más, aki a földeken dolgozik — nem válogatott izomkolosz- szusok — alacsonyak, maga­sak, szikárak és teltek, ki milyen. Erejük a fejekben, az ügyességükben van, ami­vel a száz lóerőkben számolt, milliós értékű gépeket irá­nyítják. Az új és a legújabb technika mesterei ők. Ennél is több, tudatos élenjárók, akik már túllátnak az egyéni érdeken. A versenydíjak átvétele utáni kötetlen beszélgetésben ugyan nem szónokoltak az „ország kenyeréről”, nem di­csekedtek „hősi helytállás­ról”, de a felelevenített ki- sebb-nagyobb esetek jól pél­dázták közösségi felelősségü­ket, az új típusú szövetkezeti dolgozók gondolkodásmódját. Az egyik eset Ujfehértón történt, de megeshetett volna Nyírbátorban vagy Nagycser­keszen ugyanúgy. Vasárnap volt. A kombájnosnak szín­házjegyet vett a felesége. Dél tájban megkérdezte a vele egy táblán dolgozó kombáj- nost: „Te ma egész nap dol­gozol?” Az igenlő válaszra ő is csak ennyit mondott: „Én is.” Felesége hiába várta ün­neplőbe öltözve. „Színház lesz télen is, de aratni most kell, a versenyben sem ma­radhatok le” — érvelt ott­hon. Ö is ott ült a tizenki­lenc között. Egy másik kom­bájnos lakodalmi meghívást mondott le. TALÄN ennél is pél- DÄSABB annak a kombáj­nosnak az esete, aki a tarta­lék ékszíját adta oda a szom­szédos tsz kombájnosának, pedig a versenyben komoly vetélytársa volt. Jelentékte­lennek látszó történetek? Fe­lületesen lehet így is felfog­ni. Én nem annak tar­tom, hiszen ezek az emberek már a fejekben is „elszántot­ták” a mezsgyéket. Csikós Balázs A barátság fóruma A z elmélyült barátság legbiztosabb jele, ha a barátok nemcsak egymás megismerését, hanem megértését is elemi szükségletnek tartják. A Fórum műsorában most harmadszor részt vevő szovjet barátaink a nekik fel­tett kérdésekből tapasztalhatták, hogy milyen nagyon ér­deklődnek a magyar emberek a Szovjetunió iránt, hogy mi mindent akarnak tudni azokról az emberekről, akik már a kommunizmust építik. A műsor közben telefonon érkezett, 1500-nál több kérdésnek csak egészen kis részére volt mód­juk válaszolni a rendelkezésre álló 90 perc alatt, ám még a rendszeres újságolvasó is sok minden olyat megtudhatott, ami elkerülte a figyelmét, vagy amelyek közti összefüggé­sekre, arányokra nem gondolt. Kiváló tudású és tulajdonságú emberekből állt a szov­jet „Fórum-csapat”, akiknek azonnal adott, biztos válaszai­ból az is kitűnt, hogy nagy gonddal készülték a magyar televíziónézőkkel való találkozásra. Nem ugyanazok jöttek, akik az előző két alkalommal itt voltak, de láthatólag épp­oly otthonosan érezték magukat, mintha már lettek volna helyszíni tapasztalataik. Ebben biztosan része van a ma­gyar műsorszervezők, rendezők és elsősorban a műsorve­zető Megyeri Károly tapintatának, figyelmének, aki nem­csak a bevezető, a feszültség oldását segítő személyes ter­mészetű kérdésekkel segített, hanem később még a fáradt­ság ellen is segítséget hívott: a derűt idéző kérdések segít­ségét, sikerrel. Azt hiszem, sokáig emlékezni fognak a tévénézők va­lamennyi részt vevő kedves barátunkra, arra, hogy nem­csak gondosan, hanem őszintén is válaszoltak, azt is el­mondták, ami gondjuk. De minden válaszból a jelen szi­lárdsága tűnt ki, az az alap, amelyre a jövőt biztosan lehet építeni. A kommunista veteránnak, Gyianov ellentenger­nagynak és a csapat legfiatalabbjának, Turiscseva tornász- nőnek, de a „csapat” minden tagjának is az a határozott véleménye, hogy nemcsak a jelen, hanem a jövő is meg­bízható kezekben, a mai felnövekvő nemzedék kezében van. A hallottak alapján bennünk, nézőkben is tovább erő­södött ez a bizonyosság. Seregi István I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents