Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-14 / 191. szám
Vásárosnaményban, ott, ahol nem is olyan régen még állategészségügyi állomás működött, a földszintes épületekben a Vörös Október Férfiruhagyár üzeme található. Éppen négy éve 150 fővel kezdtek, most 240 dolgozó (zömében nő, férfi csak mutatóban) évi 300 ezer darab férfinadrágot varr, csaknem háromnegyed részben exportra. Kérjük a telepvezetőt, tegye lehetővé a találkozást olyan asszonyokkal, lányokkal, akik felelős poszton dolgoznak. „Akkor itt bárkivel szót válthatnak, mert itt mindenki ilyen poszton van.” Míg a vendégnek kijáró erős fekete elfogy, arról cserélünk véleményt, hogy valóban: nemcsak a miniszter vagy a megyei párttitkár, egy gyár igazgatója tölt be fontos posztot. A maga helyén mindenki felelős azért, amit tesz, vagy amit elmulaszt. Különösen áll ez azokra a munkahelyekre, ahol egyszerre kell szakmát tanulni és máris bizonyítani; ahol még csak félkész munkások irányítják a gépeket... Ám éppen az ilyen üzemekben múlik sok azokon, akik az átlagnál fontosabb állást, tisztséget töltenek be. Erre szeretne fényt deríteni most a krónikás. ELSŐ RÉSZLET arról, hogy mitől szorult össze a szíve Tóth Ándrásné művezetőnek — Tetszik tudni, én másként voltam ezzel a gyárral, mint a legtöbben, akikkel kezdtük. Valamikor a falunkban tanultam varrni, csak éppen nem vizsgáztam belőle. Aztán lánykoromban három évet Pesten töltöttem, a Május 1 Ruhagyárban, de aztán jött az esküvő, meg a gyermekek, itthon maradtam. Legutóbb ládát szegeztem itt, Na- mény egyik üzemében, mert nem volt más munka. Mondom, valamit én már ismertem az üzemi életből, de annyit nem, hogy minden zökkenő nélkül tudtam volna átállni a szalagszerű munkára. Felfigyeltek rám, most a nagyszalagnál vagyok művezető, hatvan asszony, és lány tartozik hozzám. Műszakonként 450 nadrágot elkészíteni, higyje el, nehéz feladat. De meg kell csinálnunk, méghozzá jól, mert vállalkoztunk rá. Igen ám, de női üzemben gyakori, hogy valamelyik dolgozó nem jön be, mert beteg lett a gyermeke, s ilyenkor minden borul, át kell szervezni az egész szalagot... — így történt azon a napon is, amikor mondtam a munkatársnőmnek, légy szíves átmenni egy másik reszortra, mert most ott van rád szükség. Azt válaszolta, ő bizony nem megy a megszokott helyéről. Másnap be sem jött, aztán elment hat hétre rokoni látogatásra Amerikába... Bántott nagyon s dolog, a legjobban mégis az fájt, hogy ennek a munkatársnőmnek a férje is megjelent és azt mondta: az ő feleségének ne dirigáljon egy Tóthné. A férj értelmiségi, az én uram meg csak a téeszben dolgozik. Még azt is mondta, hogy hol tartunk már, ha ilyenek is- parancsolnak ... összeszorult a szívem, amikor ezeket hallottam; ráadásul azzal a munkatársnővel valamikor iskolatársak is vol- .tunk. Most más szalagban dolgozik, így elkerüljük egymást. Aztán az is eszembe jutott: miért baj az, ha itt tartunk? Hiszen én csak dolgoztam mindig, most is félórával hamarabb járok, mint a többi, sokszor műszak után is itt intézem az ügyeket. Aztán, ha valaki jön. új dolgozó, nekem kell kioktatni, meg bevezetni a varrásba ... Hozzám futnak az asszonyok, ha nincs elég anyag, vagy rövid a kötősáv, csináljanak valamit, mert így nem lesz terv. Van, aki akkor is hozzám jön, ha baj van otthon, mint ma is az egyik kis fiatalasszony, hogy az iszákos férje elzavarta hazulról, segítenék neki albérletet keresni... Ha délelőttös vagyok, fél ötkor csörög az óra. Még szerencse, hogy velünk él édesanyám, különben talán nem is bírnám. De nagyon szeretem csinálni, amit teszek. Engem ebből az üzemből talán el sem lehetne zavarni már. Tudja, most már látszik is valami abból, amit valamikor szerettünk volna... Nemcsak a munkán, hanem az embereken is, akik szótlanul is hálásak, ha segítek nekik, vagy ha nagy hang helyett beülök a gépbe, megmutatni, hogyan kellett volna elvégezni azt a műveletet... Lassan csak elfelejtem azt a számonkerő férfit... MÁSODIK RÉSZLET amelyből kitűnik miért nem tartják strébernek Szatmári Évát — Az ön által vezetett brigád neve: Győzelem. Ez azt is jelenti, hogy minden nap győzelem? — Ezt szeretnénk, de még nincs így, nálunk még mindig tart egy kicsit a tanulóidő. Nem is lehetne elkívánni, hogy itt már minden flottul menjen, hiszen mostanában is érkezik még új dolgozó, akit tanítani kell. Nyolcán vagyunk a brigádban, ennyi embert kell nekem irányítani. Nem sok, de ha valaki tudja, hogy milyen nagy figyelmet kíván a varrás, akkor már bonyolultabb a dolog. Kar volna tagadni, hogy nálunk nincsenek „üresjáratok”, meg hogy a mi brigádunkban mindenki csak a munkájával törődik, ahogy leül a gép mellé. Különösen a fiatalabbak között gyakori, hogy beszélgetnek, s közben áll a kezük. Ilyenkor én mindig rájuk szólok, bár tudom, hogy a gondtalanabb fiataloknál természetes az ilyen. — Ha mindig rájuk szól, nem gondolja, hogy strébernek tartják? — Én nem látok bele az emberekbe, lehet, hogy egyik-másik azt gondolja, na ez az Éva is biztosan feljebb akar jutni a ranglétrán. Én csak azt látom, hogy a figyelmeztetés után ráhúznak és nagyon jólesik, ha a brigád családos asszonyai kiállnak mellettem. Mert még nem is mondtam, nálunk brigádelszámolás van, tehát nem lehet trafikál- ni a másik rovására, aki esetleg három gyermeket tart el a keresetéből. — Gondolhatják azt is, hogy azért szó- longatja őket örökké, mert ezért magát jól megfizetik. — Ezt egyáltalán nem gondolhatják, mert ők is tudják, hogy a brigádvezetésért én egy fillért sem kapok, velük együtt díjaznak engemet is. Legfeljebb a jutalomnál több a pénzem egy százassal... Azért ne gondolja, hogy én csak egyfolytában bírálgatok, dicsérni is tudok és szépen rávezetni valakit a jóra. Erre okom van. Amikor én ide kerültem, az akkori közvetlen főnököm még a mások hibáját is az én nyakamba akarta varrni, örökké orrolt rám, s a hangnem sem volt nőhöz illő. Akkor megfogadtam, ha egyszer az életben embereket bíznak rám, én mindent másként csinálok. Most itt a lehetőség... HARMADIK RÉSZLET ahol kiderül, miért akart kilépni Kiss Istvánné kiváló dolgozó (Komoly tekintetű, szálegyenes asszony, egyenköpenyén Kiváló dolgozó-jelvény. Minden szavát jól megfontolja, ezért is tűnik hihetetlennek, hogy az idén itt akarta hagyni az üzemet.) — Ebben a szobában történt. Behivatott a vezető asszony és közölte velem, hogy ott kell hagynom az eddigi szalagot, át kell mennem a 42-esre meózni. Ügy éreztem abban a pillanatban, hogy rámszakad az ég. Korábbi helyemen én már úgy otthon voltam, hogy akár becsukott szemmel is elboldogultam volna. Ismertem mindenkit, tudtam, kinek a munkáját lehetne átvenni látatlanban, mert mindig precíz, s azt, hogy kinek a műveletével kell kezdeni az ellenőrzést. Mondta persze a vezető asszony, hogy éppen azért kéri a segítségemet, mert nagy bajok vannak a 42-es szalagon, de én úgy éreztem mégis, semmibe vész az eddigi munkám. Igen, másnap azt is mondtam, hogy megbeszéltük a férjemmel és ő is úgy látja jónak, ha beadom a felmondásomat. Mert az ember valakinek mégis csak kipanaszkodja magát, nem igaz? (Nem titkolja, hogy sírt is azokban a napokban, s amikor újabb rábeszélésre mégis csak beállt a 42-es szalaghoz, valójában még nem változtatta meg a döntését.) — Ha most azt mondom, hogy kellemesen csalódtam, talán túlságosan leegyszerűsíteném a történteket. Az az igazság, az új szalagon dolgozók nagyon örültek, amikor megtudták, hogy hozzájuk kerülök. Addig rengeteg baj volt termékeik minőségével, nem haladtak ötről a hatra és ez bizony a keresetekben is megmutatkozott. Mit tesz ilyenkor az ember? Látja, hogy mások tőle várják a segítséget, mert akarnak ők jól dolgozni, csak valahogy nem sikerül minden úgy, ahogy szeretnék. A „meós” ellenőriz, nem feladata, hogy másokat istápoljon. Ilyen esetben viszont fel kell adni a merev előírásokat, s beülni a gépbe, na nézd csak kislányom, ezt meg ezt így kell csinálni. Végtére az én dolgom is jobb lesz, ha nem kell majd minden második terméket visszaküldeni a készítőjének kijavításra ... Nem dicsekvésből mondom, de tények bizonyítják, hogy egyhónapi kemény munka után az új szalagom lett az első az üzemi versenyben. Persze, ezzel még nem szűntek meg a bajok, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás, például még ma is csak egy terméket vettem át, a többin dolgoznak. (Az ember azt hinné — és okkal —, hogy aki mások munkáját ítéli meg, az sok haragost szerez magának. Kissné ezen mosolyog.) — Köztudott, hogy én nem akarok „jóember" lenni, mert egyre nagyobb a minőségi követelmény. Megtörtént már, hogy az általam meózott termékekből is jött vissza, — majd elsüllyedtem szégyenemben. Nem érzem, hogy haragosaim volnának, legalábbis a szemembe nem mutatják. Aki megérti, hogy nem lazíthatunk, s aki némcsak gépiesen termel, hanem szépet is akar csinálni, azzal jól megvagyunk, s ez megmutatkozik az ő fizetésében is. Otthon sincs másként, ott is fegyelmezetten élünk, öt gyermekem van, köztük ikrek, mindegyik kitűnő tanuló, kettő már egyetemista. Másként nemigen lehetne boldogulni se otthon, se itt. NEGYEDIK RÉSZLET melyben Toldi Bertalanné aláírása a „főszereplő" — Én aztán igazán nem gondoltam valaha, hogy mostanára nekem döntő szavam lesz abban, ki mennyit keres. Voltam én hivatalsegéd iskolában, aztán ládaszegező, most meg itt varrók és megválasztottak szakszervezeti bizalminak, a Győzelem brigádban. Azt nem mondom, hogy emberek sorsa függ tőlem, ez így túlzás lenne, de az ember tehet is másokért és árthatna is nekik, ha hányaveti módon törődne velük. Itt volt például a Böszörményi Sárika. Ügyes kislány, szorgalmas, de nagyon alacsony a bére. Másnak nem mert szólni, nekem elpanaszolta. Tőlem természetesnek veszik a vezetők, ha jelzem a gondokat, hiszen nem a magam érdekét hajtom. Sárika dolga is mihamar rendeződött. — Nem állítom, hogy mostanában súlyos bérgondokkal küzdünk, meg azt sem, hogy tülekednek az asszonyok az üdülési beutalóért. Sőt, volt eset, amikor hiába tukmáltuk valakire a beutalót, nem fogadta el. Hanem bérügyek most is vannak, mint volt a mostani általános rendezésnél. Hatszázalékos emelést hajtottunk végre, s abban megállapodtunk, hogy két százalékot differenciálunk. Nem sok ez a két százalék, de emberek megítélésénél nem is kevés. Jó módszerünk, hogy mi itt mindent nyílt színen csinálunk, tehát nem valamilyen kellemes meglepetésnek tartjuk a fizetésjavítást. A tények kemény dolgok és ha valaki heteken, hónapokon át több terméket csinál és jobban, mint a másik, akkor nem lehet apelláta. így mindig nyugodt lelkiismerettel írom alá, mint bizalmi, a bérjavítást. Most jól alakultak a dolgok, s ha nem is mondhatjuk el, hogy mindenki elégedett a pénzével, azért panaszra is kevesebb az ok. Életbe lépett nálunk is -a kormányhatározat a műszakpótlékról, ez húsz százalékot jelent, ami nem kis dolog. ÖTÖDIK RÉSZLET amelyből megismerhetjük dr Farkas Gézánét, aki a Duna- partról jött a Tisza partjára — önként vállalkozott? — Is, is. Családi okok miatt is hagytam ott Dunaújvárost, ahol munkáslánvként kezdtem és végül függetlenített szb-titkár voltam. Volt bennem szorongás, persze, hogy volt, hiszen ezt a vidéket még térképről is alig ismertem. Ráadásul a feladat sem ígérkezett könnyűnek: üzemi munkára, új iparágra tanítani vezetőként olyan asszonyokat, lányokat, akik előtte alig léptek túl a konyha küszöbén. — Megbánta? — Igaz, azt a várost soha nem fogom elfelejteni, de mégsem bántam meg a dönt se- met. Hálásak, sőt néha túlságosan is azok az itteni emberek. Tudja, mi bosszant engem még manapság is? Az, hogy meglett családanyák is néha kezitcsókolommal üdvözölnek, hiába mondom nekik, hogy ezzel sértenek. Hozzászoktak, nehezen hagyják el, bár igen sok munkásasszonnyal letegeződtem már. — Ok zömében faluról járnak be, nem ismerhette az ő világukat — Már hogyne ismertem volna, magam is falusi lányként kerültem be a dunaújvárosi üzembe. Csak errefelé is mások a szokások, bizonyára itt még nagyobb volt valaha a szegénység, meg a kiszolgáltatottság. Egvesek meglepődnek, amikor elbeszélgetek velük a kiskacsa táplálásáról, meg arról, hogy mikor hányadik kapálásnak van az ideje. Persze, akkor meg én lepődök meg, amikor hat helvett ki’enc órakor jön be az egyik asszony, s amikor kérdőre vonom, hogyan tehet ilyet, azt válaszolja, le kellene adni a hízókat, csak nem gondolom, hogy túl fogja etetni . . . — Sok ilyen „meglepetés” érte, mint telepvezetőt ? — Akadt elég. A legjobban az fájt, ha a középvezetők gátolták a jobb munkát. Ebből elég komolv konfliktus is adódott, még azzal is megvádoltak, hogy akarnok, önfejű vagyok. Szerencsémre a járási vezetők és közvetlen feletteseim jól értették szándékomat. Tőlük egyébként is sok segítséget kapok. látják, hogv jót akarok, s nem az'’egyéni babérokra vágvom. Persze, én is hibáztam, bizonyára hibáztam olvkor. hiszen sokáig annyira egyedül voltam, hogv még a génbe is be kellett ü'nöm két tárgyalás között, megmutatni a műveletet. Aztán meg kellett küzdeni itt az összefonódással is. Kezdetben úgv ment a felvétel, hogv ki kinek a kicsodája és nem aszerint, ügyes-e, rászorult-e, akar-e tisztességesen, szorgalmasan dolgozni. Most iut eszembe, hozott ide be olyan 15 éves kislányt is az édesanyja, aki nem érte el a gépet a székről, meg kellett toldani az ülőkét. Tudtam, ez a család nem jókedvében küldi a gyermeket dolgozni, szükség van a keresetére. Itt maradt, igvekvő. ^ — Hány órát dolgozik naponta? — Sose számolom. Olykor, ha ismerősök vannak nálunk késő este és szól a telefon, a férjem már mondja, biztosan megint nincs szegőszalag az üzemben ... Aztán az ember nem tagadhatja meg önmagát: én a régi helyen mozgalmi ember voltam, most itt az üzem- és munkaszervezés mellett propagandista is vagyok. Az embereket nevelni, felnyitni érdeklődésüket a világ dolgai iránt épp olyan fontos és szép munka, mint a szakmára megtanítani. — Perspektíva? — Az én személyes perspektívám már végérvényesen ehhez az üzemhez kötődik, ahol egy későbbi nagyobb gyár alapjait vetjük meg. Ha minden jól megy majd — egyelőre nem így mutatkozik — 1979-ben már TÓTH ÁNDRÁSNÉ: „Hozzám futnak az asszonyok.. SZATMÁRI ÉVA: „A brigádvezetésért egy fillért sem kapok.” KISS ISTVÁNNÉ: „Nem érzem, hogy haragosaim volnának .. TOLDI BERTALANNÉ: „Nem sok az a két százalék .. * Dr. FARKAS GÉZÁNÉ: „A vidéket még térképről is alig ismertem.” 750 fős lesz az új naményi gyár, ahová máris szervezzük, képezzük a középvezetőket, többek között gyes-en lévőket is behívtunk és ők örömmel vállalkoztak a megbízatásra. Egyébként: alighogy ide jöttünk, máris új lakást kaptunk, a férjem egy közeli téeszben jogász, a nagylányom maradt a régi lakásunkban. Jól megvagyunk, s én rendkívül nagyra értékelem, hogy rövid ittlétem alatt megválasztottak a járási pártbizottság tagjának. Ügy érzem, a mi növekvő üzemünknek szól elsősorban ez az elismerés. Szöveg: Angyal Sándor Képek: Gaál Béla 1977. augusztus 14. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET IOLU fiez oo
