Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
1977. augusztus 7. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET „Egyszer rokonok jöttek, szekérrel, azon nagyon csodálkozott: rokon is van a világon? Neki nem volt se anyja, se apja, semmiféléje sem volt, rokona se volt... — Hát te ki hornya, fia vagy? — kérdezte a rokon. — Nekem senki, rokonbácsi. — Nincs anyád? — Nekem nincs, csak kedvesanyám. — Hát akkor hun termettéi? — Én csak állami vagyok. A jó rokon nevetett... — Jó ezeknek a Dudáséknak, felszednek a piszokbul egy államit, három hónapig etetik, akkor kapnak érte egy malac árát, akkor meg a gyerek fizetésébül kitelik a disznóhízla- lás... Ahány disznó van az udvaron, mind ebbül szaporodott.” (Móricz Zsigmond: Árvácska) — Én még sose láttam az igazi anyámat. De nem is akarom. Tizenöt éves vagyok, és ha most jönne megláto- ga:ni, hát én... nem is tudom, mit tennék. Eddig nem kellettem neki? Csak mikor már dolgozni tudnék?! Mert hallottam már ilyet! Béla szemei dühösen villannak, felemeli a kezeit, nevelőanyja mosolyogva csitít- ja. De Bélában régóta érhet a gondolat, nem hagyja leinteni magát, mondja, mondja a magáét. Aztán elhallgat, Anyukára néz, elmosolyodik. — Nekem Anyuka az édesanyám! Kiss Andrásné ellágyult tekintettel húzza magához a nagy fiút, megpaskolja a vállát. Az ajtóból a két kisebb is beljebb lép, odagyűlnek nevelőanyjuk köré. Ö sorra veszi őket, bemutatja mindegyiket. — Kozák Bélát ezelőtt tizenhárom évvel vettük magunkhoz a nyírbátori gyermekotthonból. Úgy volt az, hogy nékem három lányom van: ma már nagyok, akkor mindannyian általános iskolások voltak. Akkoriban hozták az első állami gondozott gyerekeket a faluba, a legelsők Nyíri Miklósék voltak, aztán még egy család. A lányaim meg folyton noszogattak, hogy egy kisfiút szeretnének ... Bementem hát az otthonba. Megláttam ott egy pici lánykát, nétn volt az több kétévesnél. No, mondom, ezt a gyereket kiveszem. De a kis Béla rögtön az első percben belecsimpaszkodott a táskámba, jött utánam folyton, s mondogatta, hogy „Anyuka, Anyuka...” Nem volt szívem otthagyni — kihoztam mindkettőjüket... Bélát nézi ismét, de látni: másutt jár a gondolata. Megremeg a szája széle, amikor folytatja. — A kislány a Kakuk Ilona volt, két év múlva eljött érte az édesanyja, és elvitte. A szívem szakad meg máma is, ha rá gondolok. Olyan jó volna tudni, mi van vele, legalább egy levelet küldött volna az anyja ... Annyit tudok, hogy akkor férjhez ment az anyja, Kunhegyesre költöztek. Sír. Aztán erőt vesz magán, és megfogja a szép hajú, vidám szemű, bájos kislány kezét. — Ö Oláh Mária, tizenegy éves, most megy ötödikbe. Kilenc éve került hozzánk, ugyancsak Nyírbátorból. Bementünk a nagy lányommal, Ibolyával. Közben is volt nálunk két gyerek: a Kapás gyerekek, egy fiú, meg egy lány. Egy évig voltak itt, míg az édesanyjuk idegösszeroppanással feküdt a kórházban. Szörnyű, miket meséltek ... Éjszakákat töltöttek a szabadban, mert az apjuk állandóan részeg volt, üldözte a családot. Szóval ők elmentek, én meg új gyerek után néztem. Higgye el, nem tudtam volna elviselni, ha nincs kisgyerek a házban... Nagyon szeretem őket. Marika tetszett meg leginkább Ibolya lányomnak. Én pedig még kiválasztottam Csabát is. ö Horváth Csaba, tizenkét éves. Ugyancsak most megy ötödikbe, Marival együtt járnak. Menjetek játszani, gyerekek, te is menj ki Béla, egy kicsit. A három gyerek engedelmesen kivonul az udvarra. Nevelőanyjuk halkabbra fogja a szavát. — Tudja, a Csabával nagy gondban voltunk. Szellemi fogyatékosként adták ki, és hatéves korában felmentették az iskola alól is, nem mehetett elsőbe. De éngem nem hagyott a gondolat nyugodni: ez a szegény gyerek egész életére pecsétet viseljen, hát nem olyan visszamaradott ő. legalábbis nekem ez volt a meglátásom. Kaptam magam a nyáron, a Zita lányom megvett mindent, ami az iskolához kell. füzetet, ceruzát, még táskát is. Én meg foglalkozni kezdtem a gyerekkel, tanitgattam Kissék és a három gyerek „Ma megint csak fejelni akartunk. A kapukat készítettem éppen, amikor a gazda odaszólt: — Ereggy, hányd ki a trágyát a lovak alól! — Reggel már kihánytam. — Ne pofázz, ereggy! — Nem megyek! Nem vagyok köteles vasárnap is dolgozni! Gazdám fölkapta a söprűt, s azzal futott utánam káromkodva, de sikerült hátul a kerítésen keresztül meglógnom. Nem is mentem haza délig — akkor is úgy óvakodtam be az istállóba, hogy ne lássanak meg. Később a 'nagy éhség 'rávitt, hogy kiüljek az istállóküszöbre. Fütyörészés- sel akartam magamra hívni a gazdasszony figyelmét. Nemsokára ki is jött, nem szólt hozzám, csak letette az ételt a küszöbre, a kutyatányér mellé.” (Ratkó József: önéletrajz) Kilenc állami gondozott gyermek jár a túristvándi óvodába... szülői felügyelő a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézetnél, az Erdőhát községei tartoznak hozzá. Fehérgyarmaton lakik, onnan jár ki nap mint nap családlátogatásra, ellenőrzésre. — A már kihelyezett gyerekek felügyeletén kívül az klubba, vagy a moziba, hogy kicsípi magát! De ennél csak főzni szeret jobban. Amikor beteg voltam tavalyelőtt. — mondja a mama — ő főzött! A szomszéd fiúval titokban még piskótát is akartak sütni nekem, de hát... nem tettek bele mindent, s így Nyíri Sándorné Margitkával és Ildikóval a kötelességem, hogy új, leendő nevelőszülőket kutassak föl, megfelelő körülmények között élőket, ahol jó helyre kerülhetnek a gyerekek. Van, aki magától jelentkezik, ott alapos környezettanulmányt végzünk, idegorvosi vizsgálatra küldjük a mamát, felmérünk minden körülményt — az a cél, hogy harmonikus, jó légkörű családba kerüljön az állami gondozott gyerek. — Az általam kihelyezett gyerekek többsége már több, mint tíz év óta egy családnál van, és jól is érzik magukat. Többségük két és fél, háromévesen kerül ki, és van több olyan család, például Túristvándiban Mihók And- rásék, ahonnan kiházasították a nagy fiút! Az ilyen családokban valóban édesgyermekként kezelik az állami gondozottakat... Mondott néhány címet Túristvándiból, Kiss Andrá- séké az elsők között hangzott el: Rákóczi út 67. nem nagyon sikerült. Persze csak azért is megették. Aztán kinyitja a szekrényt, mutatja a gyerekek ruhatárát: semmivel sem különb, mint bármelyik családban! Pedig az állami ruházat nem volna erre elegendő. Rendszeresen vásárolnak ruhát a gyerekeknek nem számolgatva a forintokat. Ezt a havi 1860 forint gondozási díjból, meg az 1100 forint családi pótlékból nemigen lehet rendszeresen megtenni... — Ne járjanak alábbvalón, mint a többi gyerek, mindig ezt mondjuk az urammal együtt. Meg is kapták ami kellett, sose jártak rossz ruhában. Béla ősztől megy a kollégiumba Nyíregyházára, konzervipari tanuló lesz. Viszi a ruháit, adok néki ágyneműt, mindent. Pedig akkortól már lényegében nem tartozik hozzánk, hivatalosan nem leszünk a nevelőszülei. Béla végszóra lép be elegánsan, és gyorsan hozzáteszi: — Alighogy idekerültem Túristvándiba. egy ismerős asszonyt láttam nagy sírásban. Kérdem, mi a baj, s mondta: elvitték tőle a gyereket, akit évekig nevelt. Nagyon csudálkoztam akkor: hát így lehet szeretni a más gyerekét ?! Nyíri Sándorné Heves megyéből került ide. második házassága révén. Előző házas, ságából két lánya van. a 19 éves Éva, és a 13 éves Edit. Most újra van két kislánya: a 3 éves Margitka, és a 2 éves Ildikó. Fél évvel ezelőtt hozta a nagyobbikat, négy hónapja a kisebbet. Közben volt itt pár hónapig egy kisfiú is, de őt elvitték a szülei. — Ha hiszi, ha nem, elfakadtam sírva, mikor érte jöttek. Pedig nem sokáig volt itt a Pistike. De úgy megszerettük. Most itt a két kislány, s majd idővel még talán hozunk ki az otthonból egy harmadik, gyereket. Margitka őszszel megy az óvodába! — Olyan üres volt a ház. s én nagyon odavagyok a kisgyerekekért! A férjem sem ellenezte, ő is szereti a gyerekeket. Margitka édesanyja volt itt látogatóban, megnézte a kislányát... hát én olyan fájdalmat éreztem, hogy nehogy elvigye .. . Tudja, az a legrosszabb, amikor megszereti az ember, neveli, dédelgeti, és egyszer csak elviszik. Hát lehet szeretni a más gyerekét? Lehet évek múlva is sírva visszagondolni egy idegen kislányra? Lehet sajátnak tekinteni egy sosemlátott apától és anyától származó apróságot? Lehet — ezt példázzák a túristvándi családok, ahol így szeretik, nevelik a gyerekeket. Ahol az óvodába kilenc állami gondozott gyerek jár. s semmi sem különbözteti meg őket hancúrozó. vidám kis társaiktól. Túristvándiban jó értelemben vett „divattá” vált az állami gondozott gyerekek befogadása, nevelése — jó példát mutatnak vele. Sok-sok elhagyott vagy rét. tegésben élő, kiszolgáltatott kisgyerek vár még új családra. szeretetre, simogatás- ra . . . Irta: Tarnavölgyi György Fényképezte: Elek Emil olvasásra, írásra is ... Ősszel meg azt mondtam a tanító úrnak :tessék már felvenni a Csabát, és kipróbálni, bírja-e az iskolát. Titokban csináltuk, meg kell mondanom! Nem mertem egy szót sem szólni Rózsika néninek, a felügyelőnek, aki rendszeresen meglátogatja a gyerekeket. Két hónap múlva szóltam neki, amikor kiderült, hogy Csaba megállja a helyét. Azóta is jár, szépen helyre jött a dadogása is, és közepes tanuló! — összesen tizenkét község tartozik a körzetembe, harmincnyolc családnál hetven állami gondozott gyerek van. Ebből negyven gyerek Túristvándiban! — Kubinyi Pálné tizenöt év óta nevelő— A három lányom már megnőtt, Ibolya Fehérgyarmaton lakik a férjével együtt, Erzsi lányom Pesten számítógép-programozó, ugyancsak férjnél van. Zita pedig most menyasszony, a gyarmati kórházban dolgozik. Mind a hárman nagyon szeretik a nevelt gyerekeket! Marika cserfesen közbevág: — Tegnap küldött nekünk csomagot Erzsi Pestről. Egy csomó színes ceruzát. meg radírt is kaptunk! Nekünk lesz a legszebb ceruzánk az iskolában. Meg csokit is küldött! Közben készül a fénykép róluk. Béla elvonul pár percre — átöltözni. Nevelőszülei (az apa is otthon volt, táppénzen, egyébként a vízgazdálkodási társulatnál kubikos Fehérgyarmaton) összenevetnek. — Szörnyen szeret a fiú öltözködni! Amikor elmegy a — Jövök én majd haza, amikor csak lehet! Teljesen természetesen hangzik a szó: HAZA. ★ Szabolcs-Szatmár megyében közel háromezer gyerek van állami gondozásban, közülük ezren nevelőszülőknél élnek. Havonta hatszázezer forintot fizetnek ki gondozási díjként az 566 családnak. A cél az: minél több gyermek kerüljön nevelőszülőkhöz, hiszen ez sokkal jobb. mint ha otthonban nevelkednek. Ott is jó körülmények között, pedagógusok felügyelete alatt élnek, valóban mindenük megvan — csak a legfontosabb: a család hiányzik... A nevelőszülőknél élő gyerekek többsége jó helyre került, beilleszkedett, szeretik őket. És ők is szerethetnek valakit... urai sdiínli oS o
